Nógrád. 1977. április (33. évfolyam. 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Szélesebbre tárt kapuk Néhány gondolat a salgótarjáni tavaszi tárlatról Az elmúlt esztendőben az ország 413 múzeumában és ki­állítóhelyében 13 millió láto­gatót fogadtak, másfél millió­val többet, mint egy évvel ko­rábban. Tekintélyes szám! Ilyen tömeges érdeklődés mellett a múzeumoknak, mint közművelődési intézmények­nek, céltudatosabb és haté­konyabb nevelő-művelő szere­pet is kell vállalniok. Vagyis: ma már mások a követelmé­nyek a múzeumok munkájá­val szemben, mint voltak a korábbi években. Volt idő, nem is olyan régen, amikor annak örvendeztünk, hogy év­ről évre mind többen 'keresik fel múzeumainkat, s az ott lá­tottakkal ki-ki a maga mód­ján, képessége és felkészültsé­ge szerint igyekszik bővíteni meglevő ismereteit. Az önmű­velésnek ez a fa.jta módja is dicséretes, a múlhmeeismerése segít eligazodni a mában. a fejlődés folyamatosságát mu­tatja be szemléletesen, honnan indultunk, meddig jutottunk. Ám a múzeumok ennél sok­kal többet is nyújthatnak. Ha úgy tetszik: aktív részt vál­lalhatnak a közművelődés egé­széből. Tárlatvezetés Kezűjük talán a legegy­szerűbb formával, a tárlatve­zetéssel. A szakember értő — s főleg közérthető, — magya­rázata lényegesen többet nyújt annál, mint amennyit az átla­gos múzeumlátogató „kiolvas­hat” az eléje tárt művekből, alkotásokból. A közművelődés hatásos és látszólag egyszerű módja ez. A gond ott kezdődik, hogy az országban alig több mint nyolcszáz muzeológust tarta­nak számon, akik tudomá­nyos . munkájuk, múzeumi te­vékenységük mellett legfel­jebb alkalmanként vállalkoz­hatnak ilyen feladatra. Ennek ellenére 84 ezer tárlatvezetés­re került sor az elmúlt év fo­lyamán! Az is megoldás lehetné, ha a tárlatvezetés szép és fontos közművelődési feladatába mi­nél nagyobb számban bekap­csolódnának a művészettörté­net- és rajztanárok, akik értő módon segíthetnek e feladat megoldásában. És segíthetne az is, ha minél több tárlatve- zető-magnetofon állna a mú­zeumok rendelkezésére. A zene nem idegen a kép­zőművészettől. rokon vele. Aki ismeri Muszorgszkij Egy kiállítás képei című művét, bizonyíthatja, hogy zenében is el lehet mondani mindazt, amit a festő a vásznakra ál­modik. És igaz az is, hogy egy-egy jól megválasztott ze­neművel kiegészíteni, fokozni is lehet azt az élményt, amit a tárlat, vagy a múzeum nyújt a látogatóknak. Aki csak egyszer is részt vett a zebegényi Szőnyi Ist­ván Emlékmúzeum parkjában, vagy. a szentendrei Kovács Margit Múzeum kertjében ren­dezett hangversenven. vagy akár csak valamelyik népi együttes programján a Ma­gyar Nemzeti Galériában, az bizonyíthatja ezt. S ez a megállapítás érvé­nyes az irodalomra is. ' Aki kétélkedne benne, vegyen részt egyszer olyan irodalmi esten, ame'yen írók-költők- színészek vallanak a képző­művészetekhez fűződő kap­csolataikról És. nem idegen a múzeum- moktól a filmvetítés a kép­zőművészettel kapcsolatos is­meretterjesztő előadás, az irodalmi, zenei vagy képző- művészeti kérdésekre választ kereső vetélkedő. , Mesú/Uani a közötiséset A múzeumoknak az a tö­rekvésük, hogy megújítsák közönségüket, Így például mind több helyen rendeznek tárlatvezetést az ipari és mezőgazdasági üzemek szo­cialista brigádjai részére. Egy­re több helyen szocialista szerződések teszik folyama­tossá a bővülő kapcsolatokat. És örvendetes törekvés az is, hogy múzeumaink mind több üzemben és gazdaságban ren­deznek kiállítást, ezzel is se­gítve az új közönség toborzá­sát. Szélesebbre tárni a múzeu­mok. kapuját. így fogalmazó­dott meg a feladat a közmű­velődési párthatározatban csakúgy, mint a tavaly ősz- I szel elfogadott törvényben. Ez újszerű munkát, új módszere­ket követel múzeumaink veze­tőitől, dolgozóitól. És új kap­csolatok égési sorát, hogy mi­nél több emberben felkelt­hessék az igényt a múzeumok és rendezvényeik iránt. P. P. Kokas Ignác: Költő asztala Nem vagyunk egyedül a gondunkkal, ha ez vigasznak számít. S nemcsak a nyári Csohány Kálmán: Könyörgő májusi levél tárlatok Rózsa Gyula által is szóvá tett tisztes szürkesége a gond. Ügy vélem, gondok je­lentkeznek a képzőművészeti területi szervezetek, csopor­tok ismétlődő évi szemléi­nek egy részénél is. Nem ki­vétel ez alól a salgó/arjáni ta­vaszi tárlat sem. Miért? Tavaly szóvá tettük, — többi között — a szervezési elégte­lenségeket, a színvonal gyen­geségét, a díjak odaítélése kö­rüli anomáliákat. Idén mind­ezekkel nincs baj. A rendező szervek — s mindenekelőtt a kiállítás rendezője Czinke Ferenc grafikusművész — — szervezésben kitettek ma­gukért. Még olyan „apróság­ra” is volt gondjuk, hogy Kiss István Kossuth-díjas szob­rászművészt, a Magyar Kép­zőművészek és Iparművészek Szövetségének elnökét beve­zető köszöntés írására kérjék fel. (Ezt olvashatjuk a kata­lógusban, amely egyébként technikailag nem a legjobb minőségű.) A rendezés ele­gáns, első pillantásra sejte­ti, hogy nagyszabású szem­léről van Szó. így is van. Bereczky Lóránd, a katalógus előszavában megjegyzi: „Tu­datos szervező munka, minő­séget garantáló előkészítés igazította a kor követelmé­nyeihez ' a társulat koncep­cióját.” Ha tehát koncepcióról van szó. nézzük meg. mit ta­kar? Néhánv gondolatunkat nem a teljesség igényével vetjük papírra. S tesszük ezt úgy. hogy ismerünk és tiszte­lünk más véleményeket is a tárlattal kapcsolatban. Mindenekelőtt, tegyük föl - a kérdést, mi indokolja általá­ban egy tárlat létjogosultsá­gát? Egyrészt, természe'esen. a hagyomány. E megállapí­tásban benne van az is. hogy szeretjük e kiállítást, képző­művészeink legrangosabb szemléjének szoktuk nevez­ni. kissé már közhelyszerűen. De elég-e a közönség szerete- te. ami egyébként örvende­tes? Az érdeklődés idén is nagy volt a salgótarjáni ta­vaszi tárlat iránt. Az elége­dettségünk azonban mégsem egyértelmű. Tegvük mindjárt hozzá, nem a látottak miatt vagyunk elégedetlenek, ha­dern a hiányok miatt. Az ugyanis kétségtelen, hogy magas színvonalú mai magyar képzőművészeti ki­állítást látunk Salgótarján­ban, köszönet érte a szerv«­Varga Imre: Sárkányölő Szent György, zőknek és a művészeknek, akik között ott találjuk je­lenkori magyar képzőmű­vészeti életünk nagyjait. Jó, hogy nem tartották rangon alulinak műveiket elküldeni Salgótarjánba. Részvételük a tárlaton még akkor is érté­kes, ha többségükben nem új alkotásaikkal szerepelnek, az érdeklődő látogató az ismé­telt találkozás örömét is őszintén élvezheti. A találkozásét igen. Arra persze, a jövőben sem szá­mít, hogy Somogyi József, Varga Imröj Kokas Ignác, és még több más művész újabb törekvéseit éppen ezen a kiállításon tudja évről évre figyelemmel kísérni. E sze­repet a tárlat nem is kívánja betölteni. S itt elérkezünk egy másik gondolathoz. Az, hogy egy tárlat immár nem lokális rendezvény, nem jelenti, a körzet értékei némi háttérbe szorításának lehe­tőségét. Elsősorban az egy év alatt született nógrádi képzőművészéti termésre let­tünk volna kíváncsiak Sal­gótarjánban. Hol van? Ha itt van, akkor joggal lehetünk elégedetlenek Ha a tár­laton levő megyéi termés reális helyzetet tükröz, ak­Főiskola, egyetem A Salgótarjáni Kohászati Üzemekben évről évre mint­egy 1400 dolgozó tanul a kü­lönböző szakmai tanfolyamo­kon, általános iskolában, va­lamilyen középiskolában, fő­iskolán, és egyetemen. Nem­régiben összesítették azoknak a számát, akik a következő tanévben főiskolán, vagy va­lamely egyetemen kívánnak továbbtanulni. Az adatok szerint a következő tanévben 25 dolgozó folytat felsőisko- lai tanulníányokat. A legnagyobb érdeklődés a salgótarjáni számviteli fő­iskola iránt nyilvánul meg, ahová ‘ kilencen jelentkeztek. Az egyetemek közül legtöb­Somogyi József: Diána kor a jövőben szerényebbnek kell lennünk képzőművészeti életünkről * szólva. Több Nóg- rádban élő művész régi mű­vekkel szerepel. Egy-két ki­vételtől eltekintve alig talál­kozunk izgalmat keltő művel. Vannak, akik hiányoznak a tárlatról, de a jelenlevőknek ilyesfajta szereplése is meg­érne egy kis vizsgálódást. a műtermek tájékán. Nem utolsósorban éppen ez okoz­ta. hogy a meghívott művé­szek kvalitást felvonultató demonstrációjából szinte „el­tűnt” a megyei anyag. Ezt jól érzékelteti a rendezés is. Ha nem küldenek be új és jó műveket, az itt élő művé­szek, nem lehet díjazni sem. A díjak odaítéléséről döntö zsűri az idén következetes volt. a két megyei iparművé­szeti díjat kivéve egyetlen megyei alkotó sem kaputt dí­jat. Joggal nem kapott, s főként ezért lehetünk szomo­rúak. Így az az ösztönző sze­red- amelyet az alapítók a díjaknak szántak, nem lehet hatással a megyei képzőmű­vészeti' életre. (A megyei vá­sárlások mindezt nem ellen­súlyozzák, például az ei'köl- csi ösztönzésben sem.) A salgótarjáni tavaszi tár­lat színvonalas kiállítás, ez azonban mindenekelőtt a ven­dégek érdeme. Tóth Elemér Id. Szabó István: — munka mellett ben (heten) a Miskolci Nehéz* ipari Műszaki Egyetemre je­lentkeztek, hárman kohász, négyen pedig a gépész szakra. A műszaki , főiskolák közül érdemes megemlíteni az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Fő­iskolát, ahová hosszú, idő után először jelentkezett egy vál­lalati dolgozó. Az idei jelent­kezéseknek az is érdekessége, hogy — az előző évek gya­korlatától eltérően — öten nem az első, hanem már a második diploma megszerzé­se érdekében vállalják a munka melletti tanulást. A kohászati üzemek egyébként, jelentős kedvezményekben ré­szesíti továbbtanuló dolgozóit. Az öreg megböki kalapja szélét, s az adjon isten! után azt kérdi huncutul: mi jót hozott, fiatalember? Nem hoztam bíz’ én sem jót, sem rosszat. Vinni szeretnék. A nóták híre hozott ebbe a hajlékba. Gyűrött arcon, mély gödrök alján ülnek az öreg szemei. A mondat hal­latán különös fény villan bennük. A vállam átkarolva, egykettőre fürgévé vált mozdulatokkal kapacitál beljebb, a konyhába ★ Az asztalra pohár, kancsóba sa- vanykás siller kerül. Az első koccintás után kezdődik a bemutatkozás: — Tízéves vótam tán, amikor az el­ső nótát megtanultam. Hova fér a fe­jembe, nem tudom, de azóta sem fe­lejtettem el, annyi bizonyos. Még ka­tona is fél esztendeig tovább vótam a kelleténél. Mán a dalok miatt. Ott marasztaltak énekélni, — mosolyog huncutul az öreg. Kicsi zöld ládában, s a szekrény te­tején matat. Amikor meglátja a fosz­ladozó szélű könyvet, boldogan nyújtja felém: — Itt van, ni, ez az irka! Ez az én nótáskönyvem. Nézd csak — fogad a tegezéssel bizalmába — szám szerint 407 nótát jegyeztem fel. Hiba nélkül el is danolom valamennyit. Bizonyítandó, rögvest rá is zendít. Kedvesen mórikálja magát, úgy éne­kel: „Hallod-e sipeki, varsányi/ rimóci, nagylóci/ hollókői lyány!/ A te szok­nyád,/ a piros vattalapos ráncú,/ kacs- karingós bársony aljú/ készen van-e már?” Emlékeztetőül lapoz a füzetben. Vá­logat. Azt latolgatja,, melyik kincsét is ossza meg velem. — Tudod, öcsém, annak idején néz­tem én a televízióban merthogy min­dig nézem — azt a Rózsa Sándor fii-. met. Szép nóta volt benne, igaz. Én más ritmusban énekelem, de az én da­lom jobban is illik a Rózsa Sándor­hoz. Hallgasd csak!: „Arra kérem a fegyveres urakat,/ hogy a lovam ne lőjék ki alólam./ A betyárnak ragyo­gó mindenét/ lovát félti, nem a maga életét./ ... Megüzentem a jó felesi- gemnek/ gondját viselje a gyermeke­Szakai Jenő igazsága imnek!/ Se csikósnak, se juhásznak ne adja/ apja után betyárságra tanítsa!...” * Elcsukló, rezgő hangja csupa bánat. Két csontos ökle a nótá végén bele- nyugvón hullik öJébe.' Néhány minu- táig csöndben marad, hogy aztán is­mét teljes erővel kivirágozzék. — Betyárért persze nem kellett Sze­gedbe menni. Vót nekünk is itt, a Cserhátban. A Sisa Pista, merthogy az vót a neve. Itt garázdálkodott a kör­nyéken, édesapám ismerte is. A Stad­ler Ferenc komámat pedig a bablevesi csárdában még egy kupa itallal is megkínálta. Mint gyerekembert. — Szent igaz, itt tanyázott a Sisa a Fekete-hegyen, meg a Majorsági-he- gyen. Nagy híre vót, a bandúrok is úgy féltek tőle. hogy mindig a hegy másik oldalában keresték. Nagyy zsi- vány vót ez a kutasói születésű betyár, de a szegénytü el nem vett vóna egy szalmaszálat se. Inkább adott nekik. Mondják, egyszer kirabolt egy rőfös- üzletet. Aztán meg kihirdette a népek­nek: akinek gyócs kell, menjen a Ba­rát-hegy alá, -Sisa Pista ott méri. Ez pedig különös mértékkel esett meg! Éától fáig vót a rőf. A két fát pedig a rászorultság szerint választotta meg, ki is mérte a botot igazságosán. így kel­lett ennek történnie, apam is így me­sélte. — No, meg a másik eset! A lóci er-, dőkben is járkált, ott találkozott egy­szer egy Sztregováró] jött fazekas tót­tal. Hová viszed azt a sok szép köcsögöt? kérdezte tüle, az meg megmondta me­lyik uraságnak szállít. Rakjad le a gyöpre és törd össze a kocsilőccsel, — mondta erre a Sisa Pista. A fazekas tót csak sírt keservesen, de mit tehe­tett vóna. Farkasszemet nézett vele a Sisa pisztolya. Mikor aztán ott hüp- pogött a cserepek között, a betyár megkérdezte tüle, mennyibe került et a portéka. A dupláját fizette Ki érte. Mert a fazekas is szegény ember vöt, csak az uraságnak nem akarta enged­ni a betyár a szépet. így esett bíz* a, nagyapám még a helyet is nlegmutat- ta, ahol történt. — Aztán csak megfogták. .Előtte még járt egy gazdag embernél. Rá­emelte a fokosát, pisztolyát, úgy szólí­totta : órádat az egyik zsebembe, pén­zedet a másik zsebembe tedd!. Amikor a gazdag ember rávallott, azt mondta a Sisa Pista nagy csendesen: Nem vet­tem én el tüled semmit. Te raktad a zsebembe. — Nagyon megverték akkor. Mond­ta is a legtöbbet ütő bandúmak: ezért még megfizetsz! Sok jó embere vót a betyárnak Rimócon — meg mindenütt — ki is szabadult. Azt a bandúrt egy vízfolyásnál, a gyaloghídon ütötte agyon. Elvégre megígérte és szavatartó ember vót. Az igazságosztó betyártörténetek rnég sokáig folytatódnak. A szünet csak levegővételnyi, s a koccintásra kimért. Az öreg nem fárad. Inkább megköszörüli torkát, dalra fakad. Bú­san, szomorúan arról nótázik, hogy a legényt elvitték ' katonának. Amikor bevonult, babáját a legkedvesebb ba­rátjának gondjaira bízta — három esz­tendőre. Aztán meg holtig, hisz’ úgy alakult sorsa.-ér A nóták után új fejezet kezdődik a beszélgetésben, miként az öreg füzeté­ben is. Lejegyzett történeteket, anek­dotákat mond. Jó vaskosakat, sikamló­sakat, hiába is inti felesége. Az ado­mák színe-java uraságról, intézőről, gazdag emberről szól. Mint a mesében, vendéglátóm történeteiben is mindig ők húzzák a rövidebbet ■ lesznek csúf­fá. Es Szakai 'Jenő Felsőtoldor — a ter­melőszövetkezet nyugdíjasa — átélve, hittel mondja meséit. A nótafa-mese- mondó talán kétkedést lát szememben. Alább hagy a mókázó kedv. Kissé el­mereng, érzem, a múltat kutatja. A csend ül közöttünk harmadikként — so­káig. Amikor Szakai Jenő újra meg­szólal. csak ennyit mond: — Nem vót nekünk igazságunk .öcsém, csak ezekben a történetekben. No, meg azon kívül, amit a Sisa Pis­ta osztott! K. Kelemen Gábor Három tavasz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents