Nógrád. 1977. április (33. évfolyam. 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
Tóth Elemér V Héra Zotftfn: A költészet napja 1977. április 11. József Attilát, a nagy magyar proletárköltőt idézi ez az ünnep; április 11-én a költészet napját tartjuk Magyarországon. A költészetét, a líráét, amelyet oly sokszor „temettek” nálunk is, de amely nélkül —, s ez mindig kiderül — nem élhetne teljes életet az ember. Éppen József Attila fogalmazta meg a költészetről: „...az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”. Juhász Gyulát idézem: „Hirdessük: itt nem boldogul más, csak aki alkot, aki munkás.” (A munkásotthon homlokára). Az emberiség története a kiteljesedés felé tör, ebben a főszerepe a munkának van, attól kezdve hogy emberré tette az embert. Az irodalom, a költészet, természetesen, nem csupán a munka folyamatát, vagy eredményét ábrázolja, hanem elsősorban a munkálkodó ember önkiteljesedését, vagy éppen nyomorúságát annyi évszázadon át. De még a viszontagságos századok során is nagy vigaszt adhatott a munka, nem feledtetve _ a társadalmi igazságtalanságot, s erre Petőfitől József Attiláig ugyancsak mindig figyelmeztetnek költőink. Reich Károly idei költészetnapi rajzán ugyancsak utal erre, amikor Adyt idézi: „Robogj 'föl Láznak ifjú serege, Villogj tekintet, világbíró kardunk, Künn, a mezőkön harsog a Tavasz, Harsogó Tavasz, kísérd el a harcunk.” „Harsogó Tavasz” van most, forradalmakra emlékeztünk, s a napokban, ültük meg a legnagyobb nemzeti ünnepet, április 4-ét Napjainkban az embert kiteljesítő szép munka folyik, gyarapodik az ország. Ez a munka nem gond nélkül való, de eredményei áz öröm forrását jelentik mindenki számára. Salgótarjánban, az épülő városban talán felesleges is utalni a megtett út nagyszerűségére, hiszen nyilvánvalók az eredmények. Joggal ünnepelhetjük a „munka városában”, a munkásmozgalom városában a költészetet? Igen, joggal. Hiszen az itt küzdő ember sem feledte sohasem a -szépet. Nógrád is adott írót, költőt az országnak, legnagyobbakat is. A megye irodalmi élete ma nem gazdag, de számos törekvés van arra, hogy gazdagodjon, tartalmasabbá váljon. S e törekvések a jövőben minden bizonnyal meghozzák majd gyümölcsüket. Erre példa az a két költői antológia is, amely az utóbbi években jelent meg, a Napsütésben és a Találkozás. Ez utóbbi orosz és magyar nyelven látott napvilágot, nógrádi és kemerovói költők alkotásait tartalmazta, a barátság jegyében. Idén Nógrádban nem jelent meg hasonló kiadvány, de a költészet ünnepén Salgótarjánban, Balassagyarmaton s a megye más helységeiben módjában áll a közönségnek költőkkel találkozni, s megismerni, élvezni mindenekelőtt a mai magyar líra értékeit. T. E. Négy levelű búbánat konyít kalapunknál Verőfényben tollászkodik a jól fésült fegyelem ■* S az ötödik évszak szagos igézetén keresztül-kasul gyors ördögszekerek futják jajongó talpfák sikamlós sineit Saroglyábán a gereblyézett határ Nyers vásznain lobos homlokunknak gyöngyház gyepüt rónak járomba tört csigák s a kapuk előtt kóbor jegenyévé nyújtják óvatos szarvukat hogy rávillantsa értőn gyémánt kalapácsát az ötvös alkonyat S e férő szók fekete pontszem varázslatán küllőzve cigánykereket gyúlnak ki a fények didergő mécsei S a bíbor labdákkal parázs lóherék tábortüzei melengetik a szelet mi a tengerekről mesél Tamás István két verse Kakukk kántálást dajkál a rengeteg Bölcsőben ringnak gyíkok bogarak nyihogó kiscsikók S hórkan homlokán hóka gyékény sás nyoszolyán bölcsen a táltos Hol palástjára szemet s kockát vetnek sandán a beavatott őrök fösvény szurdokban raboskodik a szépség Hajléka tisztes dunnája díszes dagadó délibáb Ott állsz a sorban belépőre váró S pántlikás kalapját megemeli feléd két szárnyát sarkig tárja a kapufélfa S megremegnek kezedben szorongatva s a tar ágakra raj óznak felcsendülten mik sejtéseinkben kékek és lilák a hangjegyek Régen elhúzták a delet s még: mind te esafc bogáncsaimmal bíbelődöm Versek kiégett pusztáiról horpaszuk átszakadt könyörgő suvadás szemek sóvárgó gém es kút jaih oz itatásra s akolba terelni a didergő szétszéledt sorokat S hadd kérődzőn konkolyt a pribék butaság számbavenni a nyájas farkasordftást is Szfvtlnkbe szelídült tövisek tisztelgő szuronyfals előtt jelentős jelentést tenni megmásíthatatlan Vihar Béla: Árnyék Ballagva az éjszakában, halad előttem az árnyam, és úgy tűnik most egyszerre, mintha ott az apám menne; ráismerek főtartása, karja, válla alakjára, látom hajdani kabátját, világló szomorúságát; az apám e hosszú árnyék, mintha a nyomában járnék, ahogy egykor gyermekléptem követte őt a sötétben, s mintha most is így vezetne, szótlanul a végtelenbe. Valentyin Mahalov: Versek cím nélkül + + + A nemlét mezein Elhullanak a bátrak. Vérükkel fizetnek A halhatatlanságnak. De megesik: a gyalázatért Épp így fizet a gyáva. Akarja-nem akarja Átlép a másvilágra. Hasonló eset lenne? A látszat ez — hinnétek —. Ám gyávaság s hősiesség Sohasem vértestvérek. És tégedet hívlak, téged újra.-1—h + Ébren és álomba hullva. S a jajra rímelő furcsa Sikolytól leng-inog álmos murva. Ö idő, évek! Elfutottak. Mit keresek? Tűnő nyomodnak Nem felel a fehér világ. Vak, Süketült visszhang sem hujjongat. Fordította; Hann Ferenc Se könnyed, se károd Bolyongás József Amla erdejében Sírj! 1 Most már, hogy se szemed, se szád, igazán sirhatsz, fáj, fáj, fáj: torpantva csalit özet, áztatva ország csalitját, s áradva odébb, kicsapva kőre, most már, hogy se könnyed, se károd, hatolva csúcsokig s földközépig, ami lett, ami volt, most már igazán elsírhatod. Hangosan s fojtva, azzal a csöndessel, iramlóval, azzal az olvadttal, olvasztóval, lávással, zúzossal, jaj ama fagyasztóval a tölgynek, a folyondárnak, puhítva kérget is, lágyítva gyökereket, most te már igazán. Hogy a száj, amíg teljes bíborhatalma, nem kell, hogy a nyelv, amíg forrón szavait ontja, nem kell, hogy az ujj, míg mutatna sarkcsillagra, a homlok, míg hellászi fényeket szikráztatna, az áll, míg az ércekkel együtt akarna, a nyak, amíg veretlen kosföt világpörölyként tartogatna, a koponya, az az értelemszentély, törvénykupola, míg ível, míg latol, míg ítél, mig javall, az a tűzpántos palota, míg nem füst, míg nem roncs, nem, nem, addig az nem kell. Most már, hogy szemed s, szád se, hogy már a roncs se, a csont se, része te fűnek, avarnak, fülébe repkénynek, fűznek. s a még mindig eleven maszlagoknak most te már igazán — múltakból — jajaiddal: Itt, ha lát a szem, vakulni kell, itt, ha nagyon süt belül, nyirokszurdokba hullni kell, itt, ha van igaz kötésre vágy, kötözve semmit, sírni kell. Itt, ha közel a tenyér. kézfogásra csak akkor, ha már kihűlt a vér, hant alól, hant alatt, s talán még úgy se, hiszen hiú a harag, s hosszú; jaj, élőbb a testnél. Elcsitult, elmúlt, hadd halljék hát: Itt a tudóra kanosszák, anatémák, csöndleckék, homályregulák, itt a lángszívre: kinek az apródja vagy, itt a dúsra: koldulj te vak, itt a győztesre: nesze, neked is had, torpanta, taglóztass, védd magad. Sírj, gyötörd meg szirtjeinket, hallhassák odébb is parkok, terek: Itt a dicsőre kívül is, belül is kések, hitekre mindig hitszegések, s mert megmaradni így csak arctalan lehet, arcon is szíven is rideg burkok, idegen fények, mindig, mindenben tettetések, s ezért a tiarák, glóriák palástok, páncélok, csuklyák, alázkodások, kegyeskedések, és ahogy a bűnt még tovább szítják koncosok, s alamizsnacselédek, végül már más se, csak álcák, bálványok, árvát színlelő szívtelen lárvák, s mert arc az okos szó, s are, az itt nem kell. szentséges álostobák. Volt, volt: kiáltsd el hát. És nevess is, elő azzal a suhancmosollyal, hogy itt te, mégis csak te, mondva a szót, mit senki se: Álcások, le az álcával, igaz imágók, végre arccal egymás elébe, szembe, akár az ég napja a folyó napjaival, akár a folyó a nap egével. Hálái János: KÖSZÖNŐ Bizony, el kell kezdeni, mielőtt sötét lesz, s a száz — tonnás csönd leszakad — el kell kezdeni a köszönetét} mint ahogy köszöni a fűszál az esőt, a napot, azzal hogy lebeg, s köszöni ízével a gyümölcs, hogy édes. Kezdeni kell, mert megszámlálhatatlan, amit adtatok, nyárszívű társaim; férfiak, lányok, asszonyok, kikkel együtt lobogtatjuk a zászlót, a huszadik századot, kik velem szaladtok sugárban, csatákban. Igen, kezdeni kell; nem várhatok csodára. Ember maradtam, kicsit példa is talán: de lehet, hogy csak én gondolom; könnyen tévedhet, akiben nap-nap után nő a rom s a lélek szélfúvásos szomorúsága. Semmit sem szabad elfelednem. Végigzúdul a hideg a lejtőn, az erdők vad szürkesége szinte remeg. Nincs sok idő a töprengésre. Köszönöm, hogy fogtátok kezemet, szívemet; védtetek mások és magam ellen. Virágos ág az útnak, csillagoknak. Mert egyszer ingyen megborotvált. Nagv Marcinak is. Amit kaptam, el nem pazaroltam: el nem viszi — bár irgalmatlan — a víz. A kezem egy örök kendőt suhogtat.
