Nógrád. 1977. április (33. évfolyam. 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

TÖREDÉKEK Sipos Károly életéből f I. 1893. Szomszko). Ukrajna. — Itt születtem, e faluban * fentebb jelzett évben. Ahogy Magyarországon mondják, •zerelemgy er ekként. Apámat nem ismertem, anyám két­éves ha lehettem, amikor el­távozott mellőlem. Monti iák, fiatalon halt meg-.. S, hogy árvaságra jutottam, egy falu­beli néne vett magához és nevelt. Jól bánt velem, még taníttatott ty: kovács- és a la­katosmesterséget sajátítottam el. Azt beszélték, aranykezem Volt. Tudja (váltás 1977-re) még most nyolcvannégy eve­ten is magám reperálok meg mindent a ház körül. Itt van­nak a szerszámaim; kalapacs, fogó, reszelő, fűrész, minden •mi kell... Aztán jött a vi­lágháború. Bevonultam, vé- <igtalpaltam — harcoltam ■«gy sereg ütközetet; túléltem, •e Pilosavánál, Galíciában •ogságba estem. Talán innen kezdődik az én magyarságom. 2. Vándorlások. — Galíciából Ausztriába szállítottak aztán sokezred- magammal, Linz mellé, egy hadifogoly táborba. Voltunk, ott — azt mondták a tisztek >— vagy kilencvenötezren. Dolgozgattunk néha; utat építettünk, segítettünk a hely- béliknek, vagy ültünk het- ezámra magunkba roskodva a barakkok priccsein. Fgyszer aztán huszonketten jó ismerő­sök, összefogtunk és meg­szöktünk. Huszonketten hu- •zonkétfelé menekültünk. Azt sem tudom, mi lett velük ... Bn Gyöngyösig jutottam. Ott munkát vállaltam a bányában- Mert dolgozni szeretek. Az­tán innen Nemtibe ve­tett a sors — megint a bányá­ba. Akkoriban huszonkettő­ben kaptam a magyar nevem is a kisterenyei jegyzőtől. Mert Kari Sziposz voltam ez a név maradt rám az apám­ról. Sziposz, Sziposz, mond­ta a jegyző. Legyen maga Si­po« és Károly. Mondtam ne­ki, legyek 1 Azóta hívnak így... No, aztán Neműből So- moskőre jöttem; a macska- lyuki kőbányában dolgoztam. Ez most odaát van, innen egy kőhaj ításnyira- Aztán dolgoz­tam még Eresztvényben a le­jbukásom után is. 3. Párttagságának kelte: 1925 — Macskalyukon kerül­tem kapcsolatba — így mond­ják ma hivatalosan — a mun­kásmozgalommal. Szervezked­tünk, illegális kommunista sajtót, brosúrákat, rüpirato- kat terjesztettünk, csempész­tünk határokon át. Nem kel­lett engem beszervezni a kommunista pártba, Lenin országából jöttem, már a há­ború előtt is hallottam róla. Ragyólcon, a mostani Radzcv- cén állították ki nekem az első kommunista párttagsági könyvemet. 1925-ben. (A kre- dencből előveszi szép piros könyvét, s mutatja- Remegő kézzel lapoz bele, s hajtja szét az oldalakat. Látom; párttag­ságának kelte: 1925. 4. Közjáték Kari Sziposz — de rég is említették már így a nevét! — a konyhában ül és kinéz az ablakon a március végi hűvös esőbe. Lent alattunk a völgyben — fordul vissza fe­lém -— itt lőttek agyon a né­metek negyvennégyben öt embert Éppen itt. De csak négyen haltak meg. Hihetet­len annak az egy életben maradottnak a históriája... Mielőtt eldördült volna a géppisztolysorozat, megcsú­szott, elesett. Életösztöne sug- ta-e, vagy mi, nem tudom, de nem mozdult aztán. Ké­sőbb mesélte; hallotta a pa­rancsot. Takarják be ezeket szalmával! Azt is kivárta mozdulatlanul, és az éj leple alatt szökött meg... Meg­őszült hajjal. — Ismerte őt? ;— Beszéltem vele. És megint belebámul a sűrű esőbe, s közben — veszem észre szája mozgásából, ön­magában formálja a szavakat. Sok mindent megértem már — mondja aztán, két köhécse- lés között De sok mindént! Nyolcvannégy éves vagyok, de ha azokat az éveket, ami­ket háborúban, börtönben, rettegés és félelem közben le­éltem duplán számolnám, szá- húsz évesnek is mondhatnám magamat... Mzért remeg g jobb keaen* s a köhögés is.. Tudja, akkoriban az eresztvé- nyi kőbánya főmérnöke is mondta: A Conti utca és a Markó nem gyógyszanatórium. Kilenc napig vertek... Tizen­hat hétig feküdtem a rabkór­házban. .. Sűrűn hull kint a hűvös eső, eresz alá szaladnak a tyúkok. — Ezekkel vesződünk, meg vettem négy kismalacot. Hogy legyen mivel az időmet eltöl­teni. Mindig volt hulladék. Dobtuk ki a szemétre? Most meg már nekiindult a fű, le­gelészhetnek a vár alatt. Néz­ze, amott vannak az ólban! Ugye, szépek? Igen — mon­dom, s nézem tekintetem visz- szakapva megőszült fejét 5. A jelszó: Brüsszel — Valasek Józseffel sze­gén nyel-szerencsétlennel dol­goztam együtt az eresztvényi kőbányában. Mondja nekem az egyik napon, ha jól emlék­szem, harmincöt tavaszán, hogy üzentek odaátról az elv­társak; összekötő kellene, ele­venebb kapcsolattartás. És kért, egy vasárnapon, reggeli kilenc órakor vegyem fel a kapcso­latot egy füleki elvtárssal. A találkozó színhelye a temető, a jelszó: Brüsszel. Elvállalod-e? — kérdezte. Majdnem pofon- ütötteny • • Találkoztam a meg­beszélt időben az elvtárssal, de semmi sem történt, csak is­merkedtünk egymással. Hanem egy hét múlva, amikor újra átszöktem, már húszkilós cso­magot adott át. Benne Kun Béla é6 Sztálin beszédeit tar­talmazó brosúrák. Áthoztam... (Kezemben van az egyik, azokból megmaradt, Sztálin beszél az SZKP XIV. kong­resszusán. Gyűrött már, s lát­szik rajta az idő. Nyomtatták — ki nem nyomtatott helyen, magyar nyelven, 1934-ben. Ha szabad így fogalmazni; erek­lyeként, tiszteletet parancsoló óvatossággal lapozgatom.) 6. A lebukás Mondom, a Valaaekékkal csináltuk az illegális munkát, aki — meghalt már, el lehet mondani — csempészkedett is. Egyszer egy Andó János ne­vezetű emberhez vitte a hol­mijait, belerakva egy csomó kommunista sajtót, röpiratot is. Ez lett a vesztünk — tu­dom már. Az Andó részegen kiemelt belőlük egyet és el­kezdte mutagatni a templom előtt... De sok volt a spicli! Másnap hajnalban Andót két nagy pofonnal ébresztették a csendőrök. Rá két napra - meg a szemem láttára vitték el a kőbányából Valasekot. Utána való nap engem vertek vasba. Aznap még Földi Istvánt — közébünk valót, mert fegyvert találtak nála. Hármunkat ösz- szebilmcselve vittek a baglya- si csendőrségre. Onnan kerül­tem a Margit körútra. Aztán, hét hónap Conti utca, három hónap Markó... Kínzás, tizen­hat hét kórház... 7. A továbbiak Szabadulásom után, amíg meg nem jöttek az oroszok — így mondja! —, az eresztvényi kőbányában dolgoztam. Tol­mács lettem mellettük, aztán bíró, majd én alakítottam meg a kommunista pártot itt, és titkára lettem. Kaptam aztán két hold földet. Kis ideig gaz­dálkodtam, de nem kenyerem nekem a föld. A vas, az igen. Petöfibányára mentem a bá­nyához, ott is töltöttem ki az időm nyugdíjazásomig. Ez I960, január elsején volt Azó­ta itthon vagyok. 8. És m°st Felesége, született Ozsvárt Julianna (1903.) csendben, szinte úgy tűnik, imára kul- csoltan összefdnt kézzel hall­gatja beszélgetésünket Pedig dehogy; 1930-tól vesz részt ő is a munkásmozgalomban, és 1945 óta tagja a kommunista pártnak. Igazat mond az öre­gem — szól aztán. Minden sza­va úgy van, ahogy még min­dig érezhető oroszosán meg­fogalmazza mondókáját. Változatlanul veri az abla­kot az eső, köhécsal néha hosz- szan Sipos Károly. Tudja — néz rám fiatalosan csillogó szemével — elhagy már az egészség. Fájni ugyan nem fáj semmi, beteg sem voltam, de érzem: gyengülök, fáradékony vagyok. Hosszú az idő, amit megértem. Maga lesz-e ennyi idős? Nem tudom — felelem elgondolkozva, s csak arra esz­mélek: újra szól az öreg. Az­tán nem írtak le még minket a listáról: ha valamilyen párt­nap, pártrendezvény van, együtt ballagunk le innen a somoskői vár aljából a Juli- sommal együtt... 9. Az én emlékem Búcsúzkodnék már, de tar­tóztatnak. Károly bácsi kézén fog, s visszaültet a karosszék­be. Csak egy pillanat, várj cm — szólít fel. Várok. Rövid matatás után dagadt papír­zacskóval a kezében tér visz- sza, s nyomja az enyémbe. Nem tudok más emléket adni. Csak ezt, ezt a ... Vigye a fe­leségének, kisfiának! Érzem, szívből jönnek a szavak, de té­továzok mégis. Olyan tiszta szívvel adom — mondja aztá'n még egyszer, úgy hogy elfo­gadom. .. Elbúcsúzunk, s ki­lépek a szakadó esőbe. Mint kíváncsi gyerek, nézem meg azonnal a papírzacskó tartal­mát. Tojás van benne, tizen­kettő. Óvatosan dugom kabá­tom alá, hogy szét ne ázzon a papír, s viszem, viszem kincsnél is óvatosabban. k. sry­A határon túl is U kellett indokolni szükségességét, ma­” © m gyarázgatni a miérteket, elmaradt a külön biztatás. Mert a megye üzemeiben, vállalatainál, gyáraiban tevékenykedő öntu­datos munkások, műszakiak ki nem mondott gondolatát öntötték formába az év elején a csepeli munkások, amikor az ország munkás­ságát, köztük megyénk háromezer, szocialista kollektívájának 35 ezer tagját, a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom 60. évfordulójá­nak méltó köszöntésére hívták fel. Ez jut kifejezésre azokban a felajánlások­ban, amelyek, ha megvalósulnak, gazdagabb lesz hazánk, erősödik a szocialista országok közötti együttműködés. ■ Mivel megyénkben nagy hagyománya van a szocialista munkaversenynek, a proletár nemzetköziség érzése is mély gyökereket eresztett a munkások döntő többségének gon­dolatában és szívében — ezért a felhívást kö­vető néhány 'nap múlva már igen sok kollek­tíva megfogalmazta a világtörténelmi évfor­dulót köszöntő vállalását. A papírra vetett sorokból kitűnik, hogy a többlettvállalások, a felajánlások többsége összhangban van a népgazdasági és megyei célkitűzésekkel, jól igazodik a megnövekedett követelményekhez. Éppen ezért az erőfeszí­tések a termelés növelésére, a termelékenység emelésére, az export fokozására, az ésszerű takarékosságra, az építési határidők betartá­sára, a termékek önköltségének javítására, az utazás kulturáltságának javítására, vagyis mindarra irányulnak, ami közös ügyünket, ja­vunkat szolgálja. Ezzel azonban nem merül ki a munkások tenniakarásának sokrétűsége. Több százezer órára rúg a vállalt társadalmi munkaórák száma, de igen sok termelő-gazdálkodó egy­ségben az általános, a szakmai és a politikai műveltség gyarapítására vállalkoztak. A számokat nem kedvelők részére talán keveset mo'nd a százezer munkaóra, a tíz- százalékos termelésnövekedés, az export- árualapok növelése. Pedig ezek mögött me­legszívű, segítőkész, áldozatoktól vissza nem riadó, nagyszerű és tiszteletreméltó munkás- kollektívák vánnak, melyék a szebb, a jobb életre törekednek. Ólyanok, akikre mindig és mindenkor lehet számítani, akik számtalan­szor bebizonyították: adott szavukra bátran építhetnek. Ez mondható el azokról az orosz, lengyel, cseh, német mérnökökről technikusokról, munkásokról, akik hazánk fejlődését segítik. Ök is kinyilvánították: csatlakoznak a csepe­li felhíváshoz. És a Szovjetunióban, Lengyel- országban, NDK-ban, Csehszlovákiában és másutt dolgozó magyar munkabrigádok, ott tevékenykedő barátaikkal együtt, szintén igent mondtak a csepeli munkásoknak. Ez is mu­tatja, hogy a mostani versenyben a korábbi­nál sokkalta erőteljesebben jut kifejezésre a proletár nemzetköziség eszméje, a közös ten- niakarás, a közös eszme szolgálata. Ez ková­csolja egybe mindazokat a munkakellektívá- kat, melyek egyértelműen vallják: az ő si­kereik erősítik a szocialista országokat — és viszont. Éppen ezért némi megütközéssel fogadjuk azt a jelenséget, hogy néhány üzemünkben, gyárunkban a gazdasági vezetés nehezen ér­ti meg a mostani verseny jelentőségét, em­berformáló, nemzetközivé formáló szerepét. Aztán mintha elfeledkeztek volna a szocia­lista brigádtanácskozásokon, termelési érte­kezleteken, szakszervezeti taggyűléseken, párttaggyűléseken elhangzott jogos kívánsá­gokról: a gazdasági vezetés biztosítsa a fo­lyamatos termeléshez szükséges feltételeket a nap minden órájában, percében. Sajnos, néhány helyen ennek az ellenkező­je történik. Ez joggal bántja a munkásokat, mert fékezi münkakedvüket, veszélyezteti adott szavuk valóra váltását. Furcsa ez a ma­gatartás azért is, mert néhány gazdálkodó- egységben nemcsak az idei tervet kej.1 telje­síteni, hanem a múlt évi elmaradást is pó­tolni kell. Ezt kívánja az ötödik ötéves terv időarányos teljesítése! Ceak akkor képesek a munkakollektívák életünk javítását szolgáló terveiket, elképze­léseiket, felajánlásaikat teljesíteni, ha össz­hangba kerül a munkások tennivágyása a fel­tételekkel. Ehhez kíván hathatós segítséget adni az SZMT apparátusa, a különböző szakmai me- gyebizotteágok, amikor a helyszínen — első­sorban a megye tíz kiemelt nagyüzemében —■ megtanácskozzák a szakszervezeti bizottsá­gokkal; mi az, amit helyben lehet és kell megoldani, mit kell tenni a központoknak. Ugyanakkor a különböző tömegszervezeti és társadalmi szervekkel együtt ajánlásokat dolgoznak ki a verseny formális vonásainak kiküszöbölésére. Azon fáradoznak, hogy a fel­adatokat egészen a munkapadokig bontsák le, hogy a nap minden órájában mindenki saját maga ellenőrizhesse: hol tart vállalásá­nak teljesítésében. Olyan folyamatról van szó, amelynek so­rán a munkások és az őket segítő gazdasági vezetők hadat üzennek a fejlődést konzervá­ló káros megszokásoknak, a kényelmességnek. Olyan új utakat, módszereket keresnek a vál­lalások teljesítéséhez, amelyek tovább szítják a vetélkedőkedvet, megszüntetik, vagy mér­séklik a verseny zavaró vonásait. Ezáltal minden versenyző, gazdasági ve­*" v,,,'*'zétő és irányító minősíti magát politikai érettségből, hozzáértésből, tenniaka- rásból, az ország fejlődéséért érzett felelős­ségből. S ezt a munkát, amely jelenünk és jövőnk záloga, nemcsak itthon, hanem a ha­táron túl is figyelő szemek kísérik. V. K. Szabadság gyermekei opogtattak. — Ne haragudj a za­varásért elnök elvtárs! Nem tudok én otthon csücsülni, meg aztán mondókám is akad — állított be Laczó András, az érsekvadkerti termelőszövet­kezet elnöki Irodájába Pintér Ferenchez. — Ugyan már Andris bácsi, téged itt mindenki szívesen lát. Hogy van a lábad? Iszol egy kupicával — kérdezte az elnök, miközben a vastag bőr­fotelbe ültette a vendéget, aki illedelmesen levette kalapját, s már kezdte is volna, hogy a szociális bizottság tegnapi ülé­sén a segélyt kapók listájáról lemaradt az egyik rászorult, s így kocsi gallyat írt ki neki, amikor nyílt az ajtó, s a tit­kárnő hívta az elnököt. — Csak egy pillanat — sza­badkozott. Láczó András bólintott. Jól tudja milyen a gazdaságvezető élete. Néha tréfálkozva meg is kérdezte Tóth Istvántól, aki mellett elnökhelyetteskedett, hogy élet-e ez az állandó tal- ponlét. Nemcsak abban az időben jutott kevés idő az al­vásra. mikor megalakult a termelőszövetkezet, s a tagok kölcsönvetőmagot, az egyéniek kaszálógépet adtak bérbe a közösnek. Így ment ez min­dig, míg tavaly, hatvannyolc éves korában nyugdíjba ke­rült. Eszébe jutott a hajdani öt holdja, s az aratás közbeni fohászkodása: „Csak kitalál­nának már a mérnökemberek LACZÓ ANDRÁS ÉBREDÉSE erre Is valamit" — mondogat­ta, ahogy fölötte hömpölyög­tek a nap forró hullámai. S néhány év múlva neki kellett Makóra utaznia az első adap­terért. Ügy fogalmazott, az volt az ő ébredése, mert a nadrágszíjparcellák közepén görnyedezve színes álmokat hajkurásztak ugyan, de ami történt, messze meghaladta képzelőerejüket A minap is elcsodálta az al­sótanyai hízómarha-istállót, a központi majorba érve pedig mindig maga előtt látja a si­vár szántót, ami előtte volt. Ök, á régiek veszekedtek a tervezőkkel, akik alacsonyra vették a lábazatot, s alkudoz­tak az építőkkel, hogy -a drá­ga fenyő helyett megteszi a szívós akác is, amiből akad elég erdeikben. Hát hogyne legeltetné szívesen 'szemét a gömbölyödö jószágokon, amint érdes nyelvükkel nagyokat kanyarítanak a szárazból, hi­szen az ő vérében benne af állattenyésztés. Olya'n bikákat, teheneket neveltek egykor, melyek utódait márkaszám­ban tartották. Bicskei József­fel, ki méjj eljár tmemoiüt ül­tetni is, néha emlegetik még, de aztán hpzáteszik mindjárt: „Most már kétezernél több a marha, s a Boda Pista, Szabó Jani hiába teszi ki a lelkét az istállóban, csak lépésről lépés­re emelkedik a tej, mert pél­dául Patakon hová ugrálná­nak három és fél ezer liter felett?” A bizottsági összejövetel után nem állta meg, hogy meg ne tekintse a négyszáz négy­zetméter alapterületű új sze­relőcsarnokot. Várták a szere­lők az elkészültét, mint egy falat kenyeret. Mert a Ráija- Steiger, a K—700-as, s a hu­szonkét kombájn reperálása lassan nehézségekbe ütközött. S még újabbak is érkeztek. Laczó András csak azért do­hogott, hogy minek ősszel ki­fizetni a pénzt kombájnra, meg lehetne aratásig forgatni azt még. Nem csoda, ha a fa­luban csavaros észjárású, iga­zi földművelőén!bérként tisz­telik. „Már csak a saját heli­kopter hiányzik!” — jegyezte meg viccesen az olajtól ra­gyogó kezű szerelőknek. „V .njd röpköd az is nemsoká­ia’' — rip«szt*ztaik azol» Ami igaz, igaz, légből Jön a mű­trágya a vadkerti vetésekre. Az ősziek úgy zöldellnek, mint a smaragd, de pompá­san sorolnak a mák apró bok­rai is. A nyugdíjas tsz-tag úgy érzi néha, minden az ő kedvéért, virít. A szomszédban a fólialeplek alatti hamvasan pirosló, primőrnek való ret­kek, a cseperedés előtt álló dohánypalánták, amit ősszel kombájnnal törnek, s a meg­rendelt szárítókamrákban aszalják. Nem bánja már a fia sem, hogy visszacsalták Vácról, s dömper helyett a tsz gépko­csiján ül. Az unoka meg az elszámoláshoz jött vonakodva, de ma már remekül érzi ma­gát, nemsokára befejezi a fő­iskolát. Laczó András büsz­kén gondol rá, hogy ha ő már nem is az élvonalban tevé­kenykedik. akadnak a család­ban örökébe lépők. A gyere­keknek is elmesélte: az ala­kuláskor voltak, akik próbál­ták lebeszélni a belépési nyi­latkozat aláírásáról, mondván, úgy sem terem babér a „kol­hoznak”, s ezek közül -nem is egy lett a szövetkezet legjob­bak közé tartozó dolgozója. Laczó András akaratát mások hitetlensége is edzette. „Százötven milliót termel­tünk tavaly,..” — mormogja vékony bajusza alatt. „S hol van még a vég?’’ Mert a vad­kerti nép nagyon dolgos. Még külön szerencsének is tartja, hogy e községben élte s éli éveit. S milyen összetartóak! Legutóbb a tanácson vetődött fel a Fürst Sándor út sorsa. Akkora a latyak, hogy ten­gelyig süllyednek a kocsik. Kaptak pénzt az építkezésre, de kétszázezer forint még kellett. „Meglesz az!” — zár­ta le a vitát Laczó András. „A családok majd összeadják a házankénti kétezret. Magunké lesz, miért ne áldoznánk.. S úgy is lett! — Elnézést Andris bácsi, hogy megvárakoztattalak — lépett be Pintér Ferenc. — A gyapjúforgalmival egyezked­tünk a nyírás kezdetére. — Semmi baj. Csak azt akarom mondani, hogy a mű­hely ajtajánál kifogást talál­tam. Befagy az télen, odaver az eső, görgővel kellene meg­oldani —- magyarázta az öreg s as előbbi gondolatai nyomán sejtelmesen elmosolyodott. Az elnök nem tudta mire veim « dolgot, Sz. Gy. M+GRAB — |677. április J, vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents