Nógrád. 1976. december (32. évfolyam. 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
saaKísr • Interjú GaramvöL^yi József kulturális miniszterhelyettessel Felkerestük Garamvölgyi József kulturális miniszterhelyettest és a közművelődési törvénnyel kapcsolatban intéztünk hozzá néhány kérdést. KÉRDÉS: Az újságírónak úgy tűnik: az utóbbi években, mind erősebb az a frontális „támadás”, amely hazánkban az emberért történik, A párt és a kormány életszínvonal-politikájával párhuzamosan, azzal együtt születnek a törvények, határozatok, elvi állásfoglalások arra vonatkozóan, hogyan éljen a szocialista dolgozó ember? VÁLASZ: A harc, a szocializmus építése az emberért történik. S ebben „az értelmes, szép emberi jövőért” folyó harcban a kulturális forradalomnak fontos szerepe van. A szocialista munkakultúra fejlődése, a közéleti tevékenység kiterjesztése, az életszínvonal emelkedése, a szabad idő növekedése, a közösségi életforma erősödése, a művelődés adott színvonala és bővülő lehetőségei olyan meghatározó jegyek, amelyek megszabják, hogy hogyan kell és hogyan lehet élni a fejlett szocializmus építésének időszakában. S ebben a közművelődésnek — éppen integráló tendenciája, közösségi aktivizáló, tömeges emberformáló hatása miatt kulcsfontosságú szerepe van. KÉRDÉS: Hogyan kell értelmeznünk a törvénynek azt a kitételét, mely szerint a közművelődésben való részvétel az állampolgároknak nemcsak joguk, hanem kötelességük is ? VÁLASZ: A társadalmi viták során sokan javasolták, hogy ne csak a jogot, hanem az állampolgári kötelességet is rögzítse a törvény. Olyan tevékenységről van azonban szó, amely az önkéntességen alapul, s a részvételt nem lehet szankciókkal elérni. Ez nem is lenne hasznos az ügy szempontjából. Ezért a törvény az állampolgároknak a közművelődésben való részvételét mintegy „erkölcsi” kötelességként fogalmazza meg, utalva az egyén és a közösség érdekeire, az állampolgároknak önmagával és a társadalommal kapcsolatos felelősségére, amelynek meg kell nyilvánulnia akkor is, ha a művelődésről van ezó. KÉRDÉS: A törvény hazánk jelenlegi gazdasági és kulturális állapotából indul ki. Hogyan lehet mérni a nép, de akár a munkásosztály kulturáltságát? Mekkora a távolság a papírforma és a valóságos népkultúra között? VÁLASZ: A közművelődési párthatározatot megelőző széles körű, szinte mindenre kiterjedő, több irányból végzett elemző vizsgálat alapos és valóságos helyzetképet adott. Ez az alap, amelyre a törvény építkezik. KÉRDÉS: A szocialista brigádokba tömörült emberek a tanulásban is példát adnak. De a formális jegyek a tanulásban, önművelésben nálunk is fellelhetők. A szocialista brigádok hogyan tudnak tovább lépni ? VÁLASZ: Kétségtelen, hogy a brigád- művelődésben is fellelhetők a formális elemek. Az utóbbi időben a figyelem és a kritika is elsősorban ezekre a formális jegyekre irányult. A szakszervezetekkel közösen keressük a módját a megújításnak. Nemrég hallottam, hogy az egyik brigádot azért marasztalták el, mert egy 50 év feletti tagja nem iratkozott be az általánps iskola 7—8. osztályába. Az ilyenfajta „szigorúság” túlzott. A művelődésnek, az eg5réni tanulásnak számos formája van. ami jobban megfelel egy idősebb dolgozó igényének, életkori sajátosságának. Azt hiszem, az adminisztratív, bizonyítvány- szerzési, papírigazolás szemlélettel is le kell számolnunk. Reméljük, hogy a szocialista brigádvezetők jövő év tavaszán tartandó országos konferenciája újabb lendületet ad a mozgalom művelődési feladatainak teljesítéséhez is. KÉRDÉS: Az elmaradott rétegekre, a tanyán élőkre, az ingázókra képes lesz-e az új törvény hatni? VÁLASZ: Magától értetődő, hogy a törvény minden pontjának értelmezésekor figyelembe kell venni ezt a szempontot is. Ezen túl konkrét rendelkezések is vannak e problémára vonatkozóan, hiszen az állami szervek és intézmények és a társadalmi szervezetek közös feladatává teszi a felnőttoktatást, az ingázók, a tanyát! élők stb. művelődésének segítését, szervezését. Az sem véletlen, hogy amikor a kultúrához való jogról van szó, a törvény ennek a jognak az általánosságát, minden állampolgárra kiterjedő voltát hangsúlyozza, kiemelve a kulturális javak és szolgáltatások tömeges hozzáférhetőségének biztosítását. Ezen a téren is érvényesülnie kellene és egyre inkább érvényesül is a marxi igazságosság elve: akiknek kevesebbet juttatott a történelem, többet kell kapniuk. Az elv betartása nagyon nehéz, hiszen összhangban kell állnia a népgazdaság egészének bonyolult úton-módon megvalósuló fejlődésével. A törvény alapján már elkészült távlati fejlesztési javaslatok a népgazdaság hosszú távra szóló érdekeit is figyelembe veszik, amikor például a kis települések kulturális ellátását, az ún. komplex művelődési intézmények létesítését és „mozgó ellátás” megszervezését tűzik ki célul. A „hátrányos helyzetűek” hátrányainak a csökkentését is hivatott'ak elősegíteni a törvénynek azok a rendelkezései, amelyek a tömegkommunikációs eszközök tevékenységét érintik. Mivel ez a réteg infrastrukturálisan fejletlen régiókban él, az ő szempontjukból különös jelentőségük van ezeknek az eszközöknek a „kultúra házhoz szállításában”. Ebből a szempontból is fontos a vállalatok, a szövetkezetek anyagiakat is érintő kötelességeinek megállapítása, a munkahelyi művelődés szerepének hangsúlyozása. KÉRDÉS: Hazánk több százezres, megyénk több tízezres, meglehetősen elmaradott cigánylakossága mikor és hogyan lesz képes felzárkózni — mondjuk — az átlaghoz? VÁLASZ: A cigányság nagy része elmaradottabb területeken, apró falvakban, munkásszállásokon, peremkerületekben él. A törvénynek azon pontjai, amelyek közvetlenül, közvetve, vagy éppen magától értetődően érintik a területeket, a cigányokra is vonatkoznak. A cigányság helyzete nagyon problematikus. A cigányság egy részénél megfigyelhető bizonyos csoportöntudat (amely persze nem lehet a réteg szolidaritása is) és sajátos kulturális hagyomány, amely azonban közel sem olyan egységes, mint a hazánkban élő nemzetiségeké — aminek következtében a cigányság nem tekinthető nemzetiségnek. A törvényből következően támogatni kell mindazokat a törekvéseket, amelyek a cigányságnak ezen haladó hagyományait igyekszik ápolni. Nem jelenthet azonban ez valamilyen külön utat, sem azt, hogy egyesek a többség nevében ott is erőltessék ezeket a sajátszerűségeket, ahol ez nem volt meg. Á vállalatok, szövetkezetek anyagi támogatása a cigányság művelődésének biztosítására különösen fontos, hisz a tanácsok pénzét az elkövetkező időkben elsősorban a telepek felszámolása köti le. Hiba volna azonban csupán anyagi problémaként kezelni ezt a kérdést. Jó ivóvizet a közművelődés sem tud adni, de ha van, annak hasznosítására nevelhet mindenkit. A teljes felzárkózás optimális esetben is messze átnyúlik a jövőbe. , KÉRDÉS: Évek óta a kultúra helyhatározójaként két végletet szoktunk említeni: a fővárost és a tanyavilágot. A jövőben milyen szerepet kapnak a közbülső települések, olyanokra gondolok, mint Jászberény, Gyöngyös, Balassagyarmat, Dunaújváros stb.? VÁLASZ: A Minisztertanács 1976. május 6-i ülésén elfogadta a közművelődés távlati fejlesztési tervének irányelveit. Az irányelvekben az 1971-ben megjelent országos településhálózat-fejlesztési koncepció településkategóriáihoz igazodva megterveztük a közművelődési ellátás modelljét. E modellben meghatároztuk az egyes településkategóriák (országos, felsőfokú, középfokú, alsófokú, egyéb) közművelődési feladatait, és az e feladatok megvalósításához szükséges intézményrendszert. A kérdésben említett települések közül Dunaújváros a felsőfokú központok közé tartozik. A felsőfokú központokban olyan intézmények (könyvtár, múzeum, színház, művelődési központ stb.) megteremtésére törekszünk, amelyek székhelyüknél nagyobb vonzáskörzetnek (körzet, megye) nyújtanak szakmai, módszertani segítséget és magasabb színvonalú szolgáltatást, továbbá gondoskodnak székhelyük közművelődési ellátásáról is. A kérdésben említett más települések középfokú központok intézményeinek („B” típusú közművelődési könyvtár, művelődési központ, helytörténeti gyűjtemény, szélesvásznú mozi stb.) az aktív helyi tevékenység megteremtése az elsődleges célja. Az 1990-ig tartó 15 éves tervperiódusban a felsőfokú központok intézményeit (a központival és az alsófokúval együtt!) első helyen fejlesztjük. A középfokúak fejlesztése a második helyen szerepel. KÉRDÉS: A tudomány és a technikai forradalom felgyorsult időszakában az ern- ber tudását (diplomáját, szakmunkás-képzettségét) öt-tíz évenként meg kell újítani. Számoltunk ezzel? VÁLASZ: Komoly feszültség és ellentmondás alakult ki egyrészt a tudományostechnikai termelés szükségletei és az oktatási rendszerek teljesítménye között. E feszültségek feloldását is szolgálja — a mi sajátos szocialista viszonyaink között — a közoktatási rendszerünknek, a felnőttoktatásnak korszerűsítése. A műveltség ma már nem lehet csupán ismeretek halmaza, egyszer megszerzett statikus tudásanyag. A művelt embert az új értékek és a korábban szerzett tudás öntevékeny egységbefoglalásának képessége és a cselekvésre ösztönző, kialakult világnézet jellemzi. A közművelődési intézményekre mindenekelőtt az önálló ismeretszerzés, az egyéni tanulás tervszerű, intézményes támogatása hárul, elsősorban az iskolai felnőttoktatás. Ügy ítéljük meg, hogy a nemrégiben megtartott II. országos felnőttoktatási I konferencia tisztázta a felnőttoktatás további feladatait. KÉRDÉS: Kizár-e a törvény olyan rossz gyakorlatot, hogy a más munkakörökben alkalmatlan emberek a kultúra területén jussanak „révbe"? VÁLASZ: „Révbe” semmiképp sem juthatnak, legfeljebb egy ideig „elevickélhet- nek.” S ezt nemcsak a törvény zárja ki, nem is csak a jogszabályok (vannak ilyenek, amelyek előírják a szakképzettségi szinteket), hanem a szemlélet kedvező változása is, amely a még fellelhető, rossz gyakorlatot megszünteti. A művelődés rangjának növekedése mindenképpen megköveteli a közművelődésben dolgozókkal szembeni magasabb követelményeket, a jobb szakmai felkészültséget, de az anyagi-erkölcsi megbecsülést is. Megoldására — a képzés tekintetében — megtörténtek az első lépések; a meglevő egyetemi képzés mellett a tanárképző - főiskolákon tanár szakkal párösitva megkezdődött a népművelő- és a könyvtárosképzés. Ezen kívül valamennyi tanítóképző főiskoláról alapvető közművelődési (könyvtárosi vagy népművelői) ismeretekkel körűinek ki a tanítók. Sőt a nem pedagógusokat képező (tehát műszaki, mezőgazda- sági stb.) felsőoktatási intézményekben is fakultatív lehetőséget kapnak a hallgatók ilyen stúdiumokra, s ezt úgy kell tekinteni, mint az értelmiségi hivatásra való felkészítést. KÉRDÉS: A televízió felismerte-e már saját lehetőségeit, megtalálta-e ebben a héroszi munkában a szerepét, feladatát? Véleménye szerint igaz-e. hogy a televízió nem tudást ad, hanem csupán a tudás, a tudomány vázlatát ismerteti, amolyan ,,fülűid veltségét’* ad. VÁLASZ: Mi, a közművelődésben dolgozók, sohasem tekintettük rossz konkurensnek a televíziót, hanem inkább szövetségesnek. Még abban is találunk pozitívumot, hogy időnként elvonja a közönséget, mert versenyre kényszerít. A művelődésnek számos formáját — és főleg a közösségi aktív formákat — sokszor éppen e versenyből fakadó lelemény hozta létre. A „fülműveltség” veszélye ellen legtöbbet a televízió tesz. Azzal pl., hogy nemcsak közvetíti, hanem szervezi is a művelődést. Gondoljunk csak a lévé olyan akcióira, mint a Ki mit tud?, a Röpülj páva, a versmondóversenyek stb.. amelyek az öntevékenység, az amatőr mozgalom ösztönzőivé váltak. A képzőművészeti, irodalmi, tudományos-ismeretterjesztő műsorok a kiállításlátogatásokra, az olvasásra, az elmélyültebb tanulmányozásra is serkentenek, sokszor konkrét ajánlásokkal is. A könyvtárosok a megmondhatói, hogy egy- egy irodalmi alkotás tv-feldolgozása mekkora áradatot indít a művek elolvasására. De említhetném a legújabb nagyszabású próbálkozásokat- a Mindenki iskoláját, a tv -szabadegyetemét. Mindez és még sok más azt bizonyítja, hogy a televízió jól értelmezi és valósítja meg közművelődési feladatait, jó irányban keresi a formákat és a módszereket. Köszönjük a beszélgetést! S. A.
