Nógrád. 1976. december (32. évfolyam. 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

A boldogság eszmenye * * römteli ünnepe- két és boldog uj ■ évet kívánunk M egymásnak és magunknak az óév utolsó nap­jaiban. Tradicionális, régi szokások szólítanak bennün­ket, hogy ezt tegyük, hogy újra és újra elővarázsoljuk önmagunk és szeretteink szá­mára a meghitt, ünnepélyes hangulatot — immár ki tud­ja, hány száz és ezer év óta! De újjávarázsolhatjuk-e a régit, feléleszthetjük-e a hagyományt? Nem változott-e meg az életünk — menthe­tetlenül — a múltba utalva a régi havas karácsonyok és újévek ünnepélyes, baboná­san vallásos népi hangulatát, s azt a — csak az érintettek­re tartozó — meghittséget, amely úgy eggyé vált ezek­kel a napokkal? Életünk tar­talmai, s vele fogalmaink is elkerülhetetlenül változ­nak. Fenyeget a „szokássá válás” rutinja, az ajándékozás hivalkodó pökhendisége, az ünnepeket is az „elintézendő dolgok” sokaságába besoroló emberi közömbösség hidege. Mintha idejét múlta volna a boldogság fogalma is. A „modern” kapitalista kultúra — úgy tűnik — csak erősíti gyanúnkat, amikor mostohán bánik a boldogság fogalmával. Hamisnak érzi, olyannak, amelynek megkö­vesedett formáit a giccsbe hajló operettszerűség, az üres romantikus ábrándozás nyárs- polgárisága jellemez, tartal­mait pedig tendenciózus poli­tikai kurzusok manipulálják. A boldogság képzettársításai így hajlanak nem egyszer az ironikusba, a groteszkbe, sőt akár a nevetségesbe is. Jó­zsef Attila versében pedig így kerül helyére az emberi eszmélés egyik legcsodálato­sabb folyamatában: „Láttam a boldogságot én,/ lágy volt, szőke és másfél mázsa./ Az udvar szigorú gyöpén/ im- bplygptj göndör mosolygása./ Ledőlt a puha, langy tócsá­ba,/ hunyorgott, röffent még felém/ ma is látom, mily té­továzva/ babrált pihéi közt a fény.” És mennyire össze­cseng mindez Marx híres megállapításával, amelyikben éppen az antikvitással (a boldogságra törekvés klasszi­kus korával!) veti össze saját korát, a klasszikus szabadver- senyes kapitalizmust: „Az antik világ egy korlátolt ál­lásponton való elégedettség, a modern világ viszont elégű- letlenül hagy, illetve ahol magában elégedettnek jelenik meg, az ott közönséges!” Dehát, le kell-e mondania a mai kor emberének a bol­dogság eszményéről? Aligha. Annál inkább azokról a for­máiról, amelyekben az elége­dettség, a megbékélés és „rév­be jutás” kizárólagosságának formáiban tűnik fel. A mo­dern fejlődés — párhuzamo­san a tőkés árutermelés vi­lágának kibontakozásával — szétzúzta azokat a helyi jel­legű kis közösségeket, ame­lyeken belül egy „korlátolt állásponton való elégedettség” még történelmi indokoltságai­val igazolhatta emberséget, emberi melegét. Az emberi összetartozás kötelékeit fel­váltotta a dologi kényszerek rendszere, az elidegenedés. A „létért való küzdelem” em­bertelen versengésében az iga­zi emberi értékek és érzel­mek árucikké degradálódásá­nak korában írhatta csak a költő: „A Szíriusz van tőlem távolabb/ vagy egy-egy tár­sam, jaj, ki mondja meg?” Szükségszerű, hogy az em­beri kapcsolatoknak ebben az anyagi érdekeltségre re­dukált világában ' hazugnak tűnik minden olyan boldog­ságeszmény, amely egyrészt maga is az anyagi javak megszerzésére korlátozódik, másrészt, amelyik a valóság ellentmondásai elöli remény­telen menekülésben, egy har­monikus, szürke, zárt „bol­dogság-sziget” idilljében kí­vánja élete értelmét, az em­beri kielégültséget megtalálni. A boldogság állapotszerű és gondtalanságában groteszk József Attila-i képe és a oen- ne fellelhető elégedettség kö­zönségességének marxi meg­állapítása itt vág egybe. Az emberiség megőrzésé­nek modern útja így lega­lábbis hamleti: a „kizökkent idő” tudatáig való eljutás, s az igazi emberi elkötelezett­Az ipolytarnóci nyolcak ség, a harc, a küzdelem vál­lalása. Mögötteseként pedig ott vannak a mindennapi eie; emberi helytállásai: az emberi szolidaritás megannyi újra- teremtődése, az emberi elal- jasodásnak való ellenállás, a lemondás, a nagy áron árul: tülekedésről, a munkásélet csendes, ám mégis hősi Küz­delme a fennmaradásért és a továbblépésért, amelyeken megformálódhat a magas kul­túra (a tudomány és a mű­vészet) és a politika igazi elkötelezettsége, és kirajzo­lódhatnak az emberhez mél­tó értelmes élet konkrét tar­talmai. Az ünnepek tartalmassága tartalmas életet feltételez. Hagyományaink újrateremtő- dése és megújhodása az utób­bi folytonosságát is feltétele­zi. A „szegények karácsonyá­nak” már a keresztény kultú­rában is nem egyszer huma­nisztikusán kezelt tiszteletét nem válthatja fel a gazdagság üres hivalkodása ott, ahol az önmagunk és mások meg­ajándékozásának csak jelké­pe a tényszerű ajándék. An­nak jelképe, hogy újra sike­rült megőriznünk embersé­günket, hogy újra hűségesek voltunk önmagunkhoz, hogy megtettünk mindent, amit ér telmes emberi élet érdekében tenni kellett és tenni lehetett. A boldogság? A számvetés pillanata, elkötelezettségünk­nek, elveinkhez való hűsé­günk bizonyosságának a meg­állapítása, s az ebből előbuk­kanó melegség, a megelége­dettség csendes öröme. A biz­tatás, hogy így tovább... A szocializmus „csupán’ arra törekszik, hogy erejének és lehetőségeinek növekedé­sével párhuzamosan kikap­csolja azokat h negatív erő­ket, amelyek az ünnepek iga­zi emberi gyökereit rongál­ják, s hogy egyben megújít­sa ezeket a gyökereket. Ün­nepeink ezért a közéletben sem lehetnek mások, mint az emberi haladás iránti elkö­telezettségünk ünnepei. Az ér­telmes élet társadalmi meg­valósításáért folytatott harc ünnepei Hülvely István Samu bácsi, Mariska néni és a legkisebb gyerek, Misi, a karácsonyi ajándékok között Kulcsár József felvéte’e IPOLYTARNÖCON, de ha­tárán túl i-s, jól ismerik a 67 éves Varga Sámuelt és az 57 éves 'feleségét, Mariska nénit. Az öreg acélgyári nyugdíjas — volt szerszámedző — fele­ségével együtt most már leg­többet a portán tesz-vesz. Samu bácsi a tehenet, az üszőt, a malacokat, bárányokat gondozza, Mariska néni a li­bák, pulykák, csirkék körül tevékenykedik. — Kevés az az 1710 forint nyugdíj. Az állat meg jól fi­zet, csák előlegezni kell ne­kik a munkát, az abrakot, ta­karmányt — vélekedik Samu bácsi. Nyáron a kis háztáji földön sok minden megterem, csak dolgozni kell érte A szorgalmas öregekkel a csípős idő elől a konyhába menekülünk. Látni, hogy előt­te való este még káposztát — ELMENT AZ ESZED! Hoz­zámenni egy lapaj traktoroshoz? Azért tanítottunk nyolc esztendeig? Agronó- mus, mérnök való tehozzád, nem az az ágrólszakadt, olajoskezű Pál Jóska. Mit szólnak az emberek? — perdült a konyha közepére Veresné, s arca a hirtelen haragtól olyan lett, mint a lúgba mártott lakmuszpapír. — Én őt szeretem... suttogta fél­szegen Erzsi, a lány. Egyetlen józan érv sem jutott eszébe. Pedig hány éj­szakán át forgolódott, a szülőkkel le­zajló párbeszéd részleteit csiszolgatva. — Szeretem, szeretem? Az a kölyök elcsavarta a fejed. Az anyja a múlt­kor a tejcsarnokban már a menyeként emlegetett. -Szépen kifőzték — mérges- kedett az asszony. — Mi a kifogásod Jóska ellen? — nézett fel az újságból Veres Géza. Fe­lesége most rátámadt. — Neked is csak olvasásra van eszed! A lányod meg a falu szégyene lesz... — Elég már a locsogásból! — papri- kázódott fel az ember. — A legkü- lönb traktoros, négy-ötezer forintokat keres, s ha ilyen szorgalmas marad még sokra viheti a téeszben. Az állan­dóan Erzsi körül kujtorgó Kovács ta­nító különb? — Tanult, művelt fiatalember — mondta Veresné valamivel halkabban. Meglepte, hogy férje védelmébe vette a vő jelöltet. — Csak épp hálni jár belé a lélek, olyan vékony. A pénzéből meg gyűrű­re se telne — vágott közbe a család­fő. A tanítónőnek akkor se traktoros való — riposztozott Veresné, s szúrós tekintetét lányára vetette, akinek sí­rásra görbült ajka. A szombat esti beszélgetést kopog­tatás szakította félbe. Pál József lé­pett be. Illedelmesen köszönt. Félsze­gen szorította meg Veres kezét. Tisz­telte a gazdaság gépcsoportvezetőjét Azután Erzsihez »fordult. — Elmondtad már? — Ütiüm... — biccentett az fejével. LEÁNYKERÉS Veresné talált leghamarabb magá­ra — Üljél le Józsi! Éppen rólad dis- kuráltunk, meg róla — mutatott a lányra. — Hogy gondoltátok ti ezt? Hiszen még gyerekek vagytok. Rá­értek mind a ketten. Várjatok még! — próbálta a dolgot másik oldalról közelíteni. — Mi már eldöntöttük — felelt ha­tározottan a traktoros. — Apádék örültek? — Mikor mondtam az öregnek mi­ről van szó, nem tapsikolt. Azt kér­dezte: oszt’ mit csinálsz olyan asz- szonnyal, aki a libát, a kacsától sem tudja megkülönböztetni, meg fakanál, kapa se akadt még kezébe? — Látod, hogy igazam van? — ka­pott az alkalmon Veresné, hogy köz­beszólhasson. — Anyám lelkendezett, nagyon sze­reti Erzsikét — folytatta Jóska. —Er­zsivel meghánytuk-vetettük. Nálunk ellakhatunk egy darabig, míg öcsi na­gyobb nem lesz. Később építünk... — Itt is elférnétek — szólt közbe Veres Géza, szokásától eltérően nem kerülte felesége pillantását. Lánya ezért hálásan emelte felé fejét. Az asszonyt azonban keményebb fá­ból faragták, mintsem ilyen könnyedén belenyugodott volna. Hetek óta fog­lalkoztatta Erzsi és a Pál gyerek ügye. Bálint doktort képzelte el vőnek. „Igaz, csupán egy éve lakik a faluban, s azt mesélik, volt már több felesége is. Mit számít az? Fő, hogy egymás­hoz illenek.” — Asszony! Kínáld már meg a ven­déget! — zökkentette ki gondolataiból Veresnét férje öblös hangja. Bort, po­harakat rakott az asztalra. Töltött, s fújta tovább a magáét. — Tudod-e Jóska, hogy komoly ké­rői vannak a lányomnak? — Nekem? — csattant fel Erzsi. — Csak nem arra az aggastyán Bálintra gondol édesanyám? Mondja meg neki, hogy máshol kopogtasson. A traktoros kezdte kényelmetlenül érezni magái Sejtette, hogy anyós je­löltje más vöt is el tudna képzelni, de ilyen fogadtatásra nem készüli — Egészségetekre, Jóska fiam! — emelte fel poharát a gépcsoportvezető. — örülök, hogy ilyen derék ember lesz Erzsiké férje. Ne törődj Bözsi né- néd szavaival. Attól mérges, mert reg­gel nem jöttek a hízókért Te meg lányom becsüld ezt a legényt mert jól jársz vele... Veresné nem ismert rá emberére. Már-már buggyant volna szájából a szó, hogy nem addig az, s miféle ser­tésátvételről beszél, de a családfő megelőzte. — Te meg Bözsi ne idegeskedj! El­viszik a disznókat a jövő héten. Az egyik itt is maradhatna. Szükség lesz rá hamarosan... Majd elfelejtem — fordult a fiatalokhoz, akik egymás mellett ültek a díványon. — Annak idején Bözsinek egy segédjegyző csap­ta a szelet. Küldözgetett az mindent, aztán beállított háztűznézőbe. Lett is ott tűz. Az öregek tíz percig sem örül­hettek az úrnak. Mert aztán az én Bözsim úgy elzavarta, hogy tán’ még most is szalad szegény. így volt-e? — Így, de te már akkor minden es­te az ablak alatt sétáltál — engedett fel Veresné. — Na látod! Egészségünkre! — s ki- hörpintette a pohár tartalmát. A fiatalok keze elindult megkeresni a másikét. MÁSFÉL ESZTENDŐ telt el azóta. Akkoriban sokat beszéltek a fa­luban a tanítónőről, aki hozzáment a traktoroshoz. Most arról megy a plety­ka, hogy a Bálint doktor miért osont olyan sebesen vissza Pestre. A Pál családról csak annyit, hallani: Veres­né állandóan babusgatja a kis Krisz­tinát, mert Jóskának, a vőnek csend­re van szüksége. Hamarosan vizsgázik a technikum első osztályában. Szabó Gyula gyalultak, savanyítottak, hogy ebből is legyen bőven a télre. A beszélgetés közben fényké­pek, levélezőlapok kerülnek az asztalra. A gyerekektől, az unokákról. Mert van belőlük bőven! — Nyolc gyerek élt ebben a házban. Kettő saját, hat meg anyátlan, apátián, állami gondozott. Az unokák száma is öt már! Szóval népesek va­gyunk — mondja nem kis büszkeséggel Mariska néni. SORBA VESSZÜK ŐKET. Érthetően először a sajátjuk kerül szóba. Miklós az idő­sebb. ö 1941-ben született. Most Verpeléten a tanácson „pénzügyes”. Imre 1943-as, Szécsényben lakik, mozdony­fűtő a MÁV-nál. ök már há­zat is építettek. Az unokák is nőnek már. A két fiúnál né­gyen. — Amikor a fiúk megnőt­tek, a saját lábukra álltak, s itthagytak bennünket, olyan üres lett a lakás. Csendes volt a porta, amihez mi soha­sem voltunk hozzászokva. Meg lányunk sem volt. Pedig min­dég mennyire szerettem; vol­na. Akkor határoztuk el, hogy veszünk magunk mellé egy kislányt az otthonból. Mindig lányt szerettem volna — em­lékezik Mariska néni. Nos, így került hozzánk az Erzsi, ö volt az első. Meseszép ru­hában járattam. Nem volt olyan kívánsága, amit ne tel­jesítettünk volna... Könnybe borul az idős asz- szony szeme. A könnycseppek mögött keserves emlékek. Az öröm helyett bánat követke­zett — Rossz társaságba kevere­dett Erzsi. Petrót ivott. Or­vost hivattam, dehát... vala­mi bennem maradt... Kellett a gyerek a Varga házba. Jött is. Zsuzsa meg a testvére, Misi. Zsuzsa akkor kilencéves volt. Misi 10. Misi a lovakba volt bolondulva, Zsuzsa a háztartásban segített. — Sok év telt már el azóta. Zsuzsa lányunk azóta férjhez is ment itt a faluban, sőt, már unokánk is van. Nemsokára beköszönt a második. A Zsu­zsa férje gépkocsivezető a Volánnál. Nagyon szépen él­nek. Éppen most vágtak disz­nót az ünnepekre. Ott voltunk a toron mi is. Soroljuk a neveket Mind­egyiknél megá'.l. Öröm és bá­nat. Mintha a kettő együtt járna. Mert itt van a Laci esete. Hosszú éveken át ne­velték, iskoláztatták, s vé­gül elvitték — A nyolcadik gyerekünk, a most 12 éves Betti és az alig 10 éves Misi. Nagyon szeret­jük őket. Ügy érezzük, ők is szeretnek bennünket. Tudja isten milyen érzés is az a ra­gaszkodás, amit ezektől a gye­rekektől kapunk. Mintha érez­nék, hogy mi adjuk az igazi szülői szeretetet. Pedig mind­nyájan tudják, hogy nem mi vagyunk az édes... de azért valamennyi anyukának, apu­kának szólít... Itt van példá­ul Zsuzsa, öt kistafírungoz- tam. Megvettük a konyhabú­tort, a szobasort. Megtanítot­tam sütni, főzni, gyereket pesztonkálni. És amikor eljön hozzánk — természetesen az unokámmal — mindig azt mondja: tetszik látni, anyuka, vagy apuka... Szegények va­gyunk, de jól élünk. Szegé­nyek vagyunk és mégis gazda­gok, a csalódásokkal és örö­mökkel együtt. így valóban egy anya be­szélhet. A gyerekekről. A sa­játjáról és a máséról. Hiszen ő neveli, ö, illetve ők küsz­ködnek velük, de ők látják fáradságuk eredményét is a csalódásokkal együtt. Varga Sámuelné megedződött az élettől. Mindig sokat tett a közösségért. Mega’akították a kommunista pártot a község­ben. Már 1948-ban pártiskolán tanult Debrecenben, tanul­mányúton vett részt a Szov­jetunióban, s csaknem két évtizeden keresztül párttitkár, pártvezetőségi tag volt a falu­ban, csak azért, hogy mind többet tehessen az embe­rekért. Mind-mind társadalmi munkában, mint most a gyer­mekek nevelését. Elkalandoztunk a beszélge­tésben. Misi lépett a konyhá­ba, kezébe a napi postával. Újságok, folyóiratok, s köztük egy karácsonyi üdvözlőlap. Szécsényből, az unokától ér­kezett. Az unoka írta saját kezűleg. — MI IS KÉSZÜLÜNK a karácsonyra. Verpe'étre, meg Szécsénybe postán megy az ajándék. Itthon Zsuzsiéknak már megvan a meglepetés. El­sősorban is az unokára gon­doltunk. Kisinget, guminadrá­got, meg más ilyesmit vet­tünk. A fenyőfa is várja, hogy feldíszítsük. Bettinek nyak­lánc, Misinek egy bőrtalpú ci­pő kerül a fa alá. Hogy mit kapunk mi? Mi azt a szere­tetet várjuk csak, amit mi ad­tunk már eddig is a gyerekek­nek. Ettől, szebb karácsonyi ajándék aligha kell valakinek. Szeressenek bennünket úgy, ahogyan mi szeretjük őket. És szerezzenek sok-sok örö­met nekünk, s önmaguknak. Akkor nem volt hiába a ve- sződség, a fáradság... Somogyvári László NÓGRÁD - 1976. december 25., szombat 7 I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents