Nógrád. 1976. december (32. évfolyam. 284-309. szám)
1976-12-25 / 305. szám
Háromszobás Hoiüogság , A domb tetején hosszan nyúlik el a négyemeletes szép lakóház. Nagy ablakok, a loggiák zöldje messziről szembetűnő. Az épület szomszédságában •árga markológép. Zúgása egyenletes. Szorgalmasan dohogva harapdálja a domboldalt. .. „Ez a lakás a legszebb karácsonyi ajándék.. — Arra, ott a Brezina tetején — billenti meg fejét komótosan egy nézelődő öregember — abba költöztek legutóbb. Én mondom magának, megéltem már jó néhány évet. Nincs még egy ilyen szép ház Tarjánban... A Türei családot a második lépcsőházban találjuk. A csengő szavára belülről vékonyka hang: — Anyu! Jött valaki, csöngettek! A korai ébredésből adódó, utóálmosság érzését már elűzte magától szokásos feketéje elfogyasztásával Havaj Jánosné, a Kőbányai Porcelángyár balassagyarmati telepének kiváló dolgozója. Ház a Brezina tetején. Fiatal asszony nyit ajtót, nyomában két szőke fejű kisgyerek. Odébbhessenti őket, szíves szóval invitál. Türeiék nagyon boldog karácsonyra készülnek. Először ünnepelnek saját lakásukban, ami gyönyörű, tágas és csak az övék. A szülőké és a három gyereké. A szépen berendezett, nagy szoba kényelmes foteljébe telepedünk. — Nem is tudom, hol kezdjem. A Kővár utcából költöznünk, Salgótarján egyik legrégibb utcájából. Érdekes történet a miénk. Türei József kőműves, mesz- sziről szakadt Nógrádba. Ceglédi. Története, ugyanígy az asszonyé is, hasonlít a népmesékhez; „Egyszer volt, hol nem volt a családban sok-sok testvér...” — Ügy bizony. Mi nyolcán voltunk testvérek, a férjemék öten. Nagy családban felnőni, életreszólóan meghatározza az ember további sorsát. Mi is azért vállaltunk örömmel három gyereket. Egyébként még egy érdekesség. Az asszony családjából három testvér kötött házasságot a férj testvéreivel. — Még szorosabb így az összetartás — mosolyog Tü- reiné. Egy szoba, konyhában laktak a Kővár utca hatos szám alatt. A nagymama régi lakását „örökölték”. Kicsi volt, s a falak olyan vizesek, hogy a szekrény háta megdohoso- dott. — Tavaly tavasszal nagyon beteg lett a legkisebb fiam. Attól féltünk, életreszóló bajt szerez magának. Lakást kértünk, Hébe-hóba. ha arra jártam, benéztem a hivatalba. Mondták, legyen nyugodt Tü- reiné, hamarosan sorra kerülnek. .. Lakást kapni nagy öröm. — Amikor megkaptuk a hivatalos borítékot, kinyi to tam, elolvastam, Potyogtak a könnyeim. Úgy éreztem, ez annyira szép, hogy nem *s lehet igaz. Zagyvapálfalván háromszobás, tanácsi értékesitésű lakást kaptak. A tanáfcs a három gyerékre való tekintettel az előtörlesztés összegét teljes egészében elengedte. — Jöttünk a férjemmel megnézni a jövendő otthonunkat. Jártunk jobbra-bal- ra. Ez a konyha, a nagyszoba, jaj de jó ez a másik kettő... Nézd az ablakokat, szinte világít a lakás... Mit tagadjam, megint elpityeredtem. A mi számunkra palota. Jöttek a költözködés, a berendezés boldog pillanatai. A szerelők bekötötték a villanyt, a gázt. A régi lakásból egy heverő kivételével, semmit nem hoztak el. Gondolatban „bútorozgattak”. Ide ez kéne, oda ama/. — Elmentem a boltba. Nézegettem a bútorokat. Végül ezt a szép, világos garnitúrát választottuk. A konyha beépített, oda a hűtőt raktuk csak. Függönyöket tettünk az ablakra és egyszerre barátságossá, csak' a miénkké vált a három szoba. A gyerekek öröme talán még nagyobb volt. Egyre kérdezgették, anyu ez is a mi szobánk, meg az is? A Télapó-csomagot, már ide kapták a srácok. X Türei János az állami építőipari vállalat kőművese. Sok-sok lakást megépített, amíg a sajátjába költözött. Felesége jelenleg gyermek- gondozási szabadságon van. Régi szakmáját folytatva, a kerül a fa alá? húsipari vállalathoz szeretne visszamenni, ha Zsoltika hároméves lesz. A három gyerek akár az orgonasípok. Jánoska hétéves, már iskolás, Erika negyedik esztendejét „tapossa’’, Zsolti most volt kettő. Az édesapa háromezer forint körül keres havonta, ehhez jön a családi pótlék és a gyermekgondozási. — Több mint ötezer forintból gazdálkodunk. Ha nem is fényesen, de jól élünk. Mindennap főzök. Annak meg külön örülök, hogy óvoda is, üzlet is épül itt, a szomszédságunkban. Jánoska januárban már ebben az új iskolában tanul. Boldog, békés karácsony. Az elsőt töltik az új lakásban. A csillogó, nagy karácsonyfa, az aljára kerülő villanyvonat, baba, a képeskönyvek az ünnep örömét tetézik. A szépen terített asztal mellett csöndes, meghitt a szó: Ez a legszebb karácsonyunk! Csatai Erzsébet VALLOMÁSOK 1. Barátságosan maga mellé ültet a közvetlen, négygyermekes édesanya, aki az alapítástól kezdve tagja a kollektívának. Beszélgetésünk során a régmúlt és közelmúlt emlékei robbannak elő váltakozva a jó a rosszal, de főleg az előbbiek. — Bevallom, mikor férjemmel úgy döntöttünk, hogy eljövök dolgozni, mert az egy kereset kevés a négytagú családnak, fogalmam sem volt arról, hogy mi fán terem a közösség, a munkásöntudat, egymás segítése. Jóval szegényebb lennék nemcsak anyagilag, hanem másképp is, ha akkor nem jövök a gyárba. Pedig nem volt könnyű. Az jelsö öt-hat évben éjszakáznunk is. Nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném, de annyit mondhatok: nagyon jó érzés önállónak lenni, beleszólni az üzem életébe, érezni, hogy számítanak az emberre, meghallgatják gondolatait, megvalósítják jó javaslatatit. Tudja, mit sajnálok? Hogy nem tanultam! Kislányom, aki szintén velem dolgozik sehogy sem akar tanulni, pedig sokat molesztálom ezért. Margit néni, — mert csak ígv szólítják munkahelyén, a betű szerelmeseinek táborába tartozik. Érdeklődő természetét az elolvasott könyvek nagy száma, a naponta és hetenként megvásárolt tengernyi újság, heti-, lap jelzi. — Ügy látszik édesanyámtól örököltem. Addig nem fekszünk le, amíg ki-ki a saját újságját el nem olvasta. A szórakozásra szánt pénzt erre költőm. , Aztán témát váltunk. Az anyai együttérzés és a munkásokra jellemző figyelmesség, segitőkészség vezette, amikor javasolta az általa vezetett Madách Imre zöldkoszorús szocialista brigádnak, hogy támogassanak egy nyolcgyermekes nagycsaládot. Az ajándékot a minap is ő vitte el. A megszokott tempójából zökkentem ki Gáli Karolinát, a Budapesti Finomkötöttárugyár balassagyarmati- gyárának kiváló dolgozóját. Tizenhárom éves gyári múltjáról így vall: — Mitagadás, féltem először. Félszegen viselkedtem, amikor jött a blokkvezető felém. Hirtelen az jutott eszembe; vajon mit csináltam rosszul. Most meg — nevet felszabadultan teljes szívéből — nem tudnám elképzelni az életet másutt. Minden darabot úgy készítek, mintha én venném meg. Nincs szívem rosszat adni. Kezdetben volt olyan érzésem, hogy nem tudok beilleszkedni a kollektívába. Ma pedig, ha otthon vagyok, néhány nap után rájuk gondolok — mutat körbe munkatársaira. Pár pillanatra elhallgat, aztán újra kezdi: — Szeretettel gondolok azokra, akik az első napokban utamat egyengették; Fi- lipszki Mihályné meósra. Bánfalvi Ernőnére, Borszéki Vilmosnéra. Valószínű tőlük tanulta a lelkiismeretességet, ami jellemzi. — Nem keresek annyit, mint azok, akik tudják, hogy gyengébb a minőségük, mégis tovább adják. Sokszor bánt is, mégse követem őket. Nyugodtan fekszem és kelek. Nem kell amiatt idegeskednem, hogy visszaadják a munkám, mert hevenyészve végeztem el. Megkértek, hogy legyek blokkvezető. Nem vállaltam, mert nem vagyok én alkalmas arra. Nem tudom visz- szaadni a hibás munkát. Inkább magam kijavítom. A többit már Strézs Ti- borné, a varroda vezetője mondja el: — A szerénység mintaképe. Sokoldalú szókimondó, nagyon lelkiismeretes, segít a vezetőinek. Ehhez még csak annyit: a társadalombiztosítási tanács tagja. Ott sem tagadja meg önmagát. NÓGRÁD - 1976. december 25., szombat Jóízű falatozás közben lepem meg Kőműves Vilmos- nét, az Ipoly Bútorgyár fiatal kárpitosát. Hiába kérlelem, hogy a szíve alatt levő emberpalánta érdekében fogyassza el a magával hozott elemózsiát, tréfásan így válaszol: nem kell elkényeztetni. megkapja a magáét. Neve, tevékenysége, rövid életútja összefügg a közösség szolgálatával. Édesanyja testvérének javaslatára került a gyárba kárpitos* ■ nulónak. Kovács József párttag, munkásőr egyen(Fodor Tamás felvételei) SCOaaPAX>^XXXVVV'^l^«^^^XV*^XNXVSNXNX\XVCOCV^X'. gette útját a szakmában és a politikai élet útvesztőjében, — Az első napokban attól féltem, hogy nehezen jövök bele a munkába. De sikerült. Munkája mellett nem hanyagolta el társadalmi kötelezettségét sem. Előbb KISZ-vezetőségi tag lett, majd a szakszervezeti bizottságban vezetőségi tagként tevékenykedik. A HVDSZ megyei bizottság ifjúsági felelőse. Nemrég SZOT-oklevéllel tüntették ki. — Férjem, aki szintén a vállalat dolgozója, de most katona, nem bánja, hogy a közösségért dolgozom. Annak idején édesanyám sem ellenezte. Hogy válik valaki közösségi emberré — ismétli a kérdést, s szinte körültapogatva minden szót, így folytatja: — Ha olyan környezetbe kerül, mint én. Az se baj, ha már az általános iskolában bekapcsolódik a közösségi munkába. Én például részt vettem az irodalmi színpad és tánccsoport munkájában. Fontos, hogy az ember ne akarjon mindenben hibát keresni. Alkalmazkodjon a többiekhez, legalább annyi akarata legyen, hogy időnként egy vagy több órát szánjon a közösség valamilyen szolgálatára. Ha másként cselekszik, akkor nagyszerű érzéssel lesz szegényebb. Erre én itt jöttem rá,1 a maga igaz valóságában. Kétszer ssziitetett AJVIMIK A Vallomástöredékek. Ügy is mondhatnánk pillanatképek, amelyekhez kár volna bármit is hozzátenni, önmagukért beszélnek. V. K. Igen, a hajnalok..., az egyedüli felkelések, az egyedüli álmot-álmosságot feledtető félszeg-réveteg mozdulatok: a vízcsap kinyitása, a fürdőszobai villany felkapcsolása, a kávéfőző tegnapi zaccának kiöntése, a kombinéba bele- bújás.... szóval minden olyan, de olyan furcsa volt először. Szólni akartam mindig valakihez, megkérni: tegye ezt, vagy azt. mert sietni kell. És —, csak egyedül voltam... Bent aludt még a két gyerek, nagyanyjuk ébresztésére még nem is gondolva, a rádióban is megszokott periódusokkal hangzott el a pontos idő, szinte minden ugyanúgy ismétlődött, mint tíz éven keresztül, de.... Most már megszoktam ezeket az új hajnalokat. S bár a gondolataim, a gyorsan ide-oda csapongók, mert minden eszembe jut a korai órákban, gyakran fel-fel- vil’antanak egy-két évvel ezelőtt még ismerős mondatot, úgy érzem, megnyugszanak már. Lecsillapodtak.... éleik eltompultak... beletörődtem... Boldog, majd torkot szorongató, keserű ízű hajnalokra ébredt Nándori Árpádné. De bogy szaladnak is a napok! Kétszer születtek hajnalai... 1974. december hatodika, Mikulás napja volt. Nándori Árpád, a Pestvidéki Kőbánya Vállalat nógrádkö- vesdi üzemének dolgozója, már befejezte a műszakot. Illetve, még nem: eleget kívánt tenni annak a munkaköri utasításban meghatározott kötelességének, ami előírja, hogy a nagy teljesítményű gépek másik szakban történő üzemeltetése előtt, félórás kötelező karbantartást kell végezni. Mondják, hideg volt. ő is már nagykabátba bújva nyúlt be a szerszámmal a gumiszalag két surrogó lapja közé, hogy néhány beragadt követ kiszabadítson. Azt is mondják — persze könnyű így utólag okosnak lenni —, hogy ha nem nagykabátban van, még ma is élne... Egyszerűen képtelen volt a görgő a vastag szövetet elszakítani... Visszafogott hangerővel ejtik ki a szót: Szinte sérülés sem volt rajta. A kabát... Igen, a kabát fojtotta meg. Mennyi is? Még alig harmincöt éves volt. A felesége akkor töltötte be a huszonnyolcat, a kisebbik fiú a hatot, a nagyobbik a nyolcat.. Rohadt dolog lehetett nekik akkoriban mindent végigélni — fogalmazott szinte drasztikus hétköznapisággal egy kőbányász. . Igen kemény napok lehettek: octvolt a két kisgyerek, meg a befejezetlen ház. Abban laktak volna négyesben .... H ideg csapásokkal zúdul le a decemberi szél innen fentről, a deres-sebhelyes Póka-hegyről. Fázósan to- porgunk a szűk udvaron, két csonttá dermedt homokkupac mellett, s gyerekes vidámságra késztet egy kis kölyökkutya gondot feledtető hancúrozása. Aranyos — mondjuk. Az —, hagyja helyben az özvegy és már 1969-ben megözvegyült anyja is. Pedig ő is, hogy szerette volna... A régi húz, a gerendaoszlopos tornácű ajtaja előtt állunk, s a másikat, a fél kőhajítás- nyira levő. még bekőporo- zatlant nézegetjük. — Hát elkészült. Látja, megcsmálták —, hangzik az alig hallható mondat a fekete íejkendöbe szorított arcból. — Jó emberek ezek Nagyon örülünk neki. hogy segítettek ezek a bányászok... Bár nagyobb lett volna a boldogság, ha a vejem, a maga kőt kezével fejezi be az építkezést. De hát nem sikeredett neki, ej, ej istenem,.. Itt maradtunk férfiak nélkül, (Az édesanyám. Agócs Vendelné hatvannyolc éves — mondja kérdő tekintetünkre özvegy Nándori Árpádné). Nem hosszú időt: két és fél évet dolgozott a berceü kőbányában Nándori Árpád. Előtte hosszú-hosszú ideig Pestről járt haza: mélyépítő volt. Azt mondják róla. mióta itt volt, meg egyébként is, szerette a munkál. Szorgalmas volt, becsületes. És — jó kemény kötésű, dol-' logbíró ember. Az új házat is szinte egyedül csinálta, amíg.... # # 4 ♦ Kupica pálinkával kínál Nándoriné az új lakás, egyik, most fűtetlen szobájában. Nem volt még ideje a tűzrakásra : munkából, az Ikladi Műszergyár berceli gyáregységéből jött éppen haza, végig ezen a hosszú-sáros Taban utcán. Felhörpintjük az italt, majd szótlanul feszengünk egy darabig. De örült volna, ha így meglátja — mondja aztán a fiatalasszony, s tekintetét körbejáratja a falakon. Biztosan — motyogom, valami illendőt szólván. Aztán bejárjuk a — nem mondok nagyot —. csodás ízlésességgel berendezett házat. Két nagy és egy kisebb szoba, fürdőszoba — szóval minden, ami egy most épült lakásba szükségeltetik, magán hordozza a dolgos munkáskezek gondosságát. Szén — állapítom meg. Tényleg tetszik? — ’kérdi vissza. Tényleg. A berceli Lenin brigád, amelyben Nándori Árpád dolgozott, már a temetéskor azt mondta: befejezik ezt a házat. Nándoriné hitte is meg nem is. Sok ígéretet kapott már életében... Aztán egyik nap öt. ember jött, aztán kilenc, máskor meg csak kettő, négy. Volt úgy, egy hétig felé sem néztek. Értettem én ezt: családos, két műszakra járó szinte valameny- nyiőjük. De utána megint megjelentek. Olyanok, akikről azt sem tudtam, léteznek: a leányvári bányából, meg a sóskútiből is, és egy csomó idegen, akik a férjemet sohasem ismerték. Ügy mondják, a dorogi bányagépgyár dolgozói voltak, akik itt csinálták a berceli üzemben a rekonstrukciót. Gondolja, hogy ezek után nem pottyant ki a könny a szememből...? Három hete költöztek a* új házba. Ideje volt, men a gyerekek annyiszor megkérdezték már: Mondd, anyu! Mikor lesz már gyerekszobánk? A nagymama egy szoba-konyhás öreg házában laktak sokáig, öten. ♦ *.♦ ♦> Azt mondta valaki: No. most aztán rettenetesen meg kell dicsérni ezeket a szocialista brigádokat. Ugyanezt említettem Nándorinénak. aki csak ennyit mondott: Én úgy érzem, emberségből tették.., a szívük szerint... nem kötelességből. Karácsonyi lapot látok az asztalon, rajta a cím: Bércéi, Tabán út 54. Karácsony György »
