Nógrád. 1976. október (32. évfolyam. 232-258. szám)

1976-10-29 / 256. szám

Termelők es fe'dolgo/ók (l.) Növelni a cukortartalmat Romhányi iparművészek A csata nemrég kezdődött. Babéli a hangzavar, térdig érő a sár, finom, híg latyak, a szemet megtéveszti, s késő bánat, ha merül a cipő. Csak az idegent zavarja e körül­mény, a cukorgyáriak fittyet- hanynak rá. — Ha látta volna két éwel ezelőtt — mondja Kelemen Gyula,' a hatvani gyár tér­mestere. — Láttam.. 1 —■ Akkor tudja, ahhoz ké­pest szárazság van — tréfál­kozik. Ö az, akit „mindenha­tóként” tartanak számon, (ügyel rá, hogy rend legyen a szállítások körül. — Nincs vész. A tavalyi­hoz képest jobban állunk. Tervszerűen érkezik a répa. Tavaly ilyenkor már 300 ezer forintot fizettünk a vagonok állásáért, az idén még csak ötezernél tartunk — magya­rázza. A Mátravidéki Cukorgyárak vezérkaránál” is nagy a sür­gés-forgás. Kiss Gyula, ter­melési főosztályvezető mégis szakít drága idejéből egy órácskát, hogy a kezdet ta­pasztalatairól tájékoztasson. — A hatvani és selypi gyár naponta 5300 tonna cukorré­pát dolgoz fel, s körülbelül 140 napig tart a termelés... Kampánynak nevezik, hi- *zen az év egyéb időszakában a karbantartást, felújítást vég­zik. S ennek a próbája fo­lyik most. — Alaposan felkészültünk. Reméljük, nem lesz fennaka­dás — mondja. — Milyen a termés? — Köztudott, hogy az 1975- ös esztendő a hazai cukorré­pa-termelés mélypontját je­lentette. Nem a mennyiséggel ) volt probléma, hanem a cu­kortartalommal, amely a gyár­tási veszteségek után a ki­lenc százalékot sem érte el. Az okokat együtt elemeztük a gazdaságokkal. így találkoz­tunk a Nógrád megyei ter­melőszövetkezetek, állami gaz­daságok szakembereivel is,. A cukorrépatermést befo­lyásoló feltételek közül csak a legfontosabbat említi, hiszen a teljes lista oldala­kat tenne ki. Visszatérő gond a talaj tápanyag-visszapótlásá­nak kérdése, a megfelelő ta­laj-előkészítés, s a harmadik — amiről az üzemek nem te­hetnek —, az időjárás. S az­tán ott még a növényvédelem, a gépesítés, a betakarítás biz­tonsága, tőállomány, a lehet­ne sorolni tovább. De hát nem is téma most taglalni a cukorrépa-termesztés rész­leteit, Sokkal fontosabb en­nél, hogy a termelők és a feldolgozó közötti kapcsolat­ra világítsunk. — Megvagyunk a nógrádi gazdaságokkal. Körzetfel­ügyelőink állandóan „ven­dégeskednek” az irodákban, földeken. Felhívják figyelmü­ket az égető tennivalókra. En­nek is köszönhető, hogy az idei termés kedvezőbb az el­múlt évinél — magyarázza a főosztályvezető. — A szállítás tervszerű? — Általában, de azt tapasz­taljuk, gyakran csak papír marad a szerződés. Pedig ösz­tönözzük is a gazdaságokat, hogy ütemterv szerint küld­jék a répát a gyárba. A főosztályvezető hossza­san fejtegeti, hogy a szabály­zórendszert módosítani kí­vánják. Arra szeretnék rá­döbbenteni a termelőket, hogy a beltartalmi értéket növel­jék, ne a mennyiséget. Hiszen így lesz több a cukor. S ha több lesz, kevesebbet kell im­portálnunk. A folyamat logi­kus, csak hát a megvalósí­tás! Pedig a nógrádi gazda­ságok évről évre 1—2 száza­lékkal magasabb cukortar­talmú répát adnak át a gyár­nak, mint például a jelerftős hagyományokkal rendelkező alföldi üzemek. De a tartalé­kok még óriásiak. Sulyok Jánossal, az egyik körzeti felügyelővel járjuk a gyárat. Itt még főként a he­vesiek, Pest megyeiek a fő­szállítók. A nógrádi üzemek Selypre küldik a cukorrépát. Nem mind, hiszen a gyáriak is rugalmasak. Ahol keve­sebb az alapanyag, oda irá­nyítják. Merő kíváncsiság­ból — hogy legyen összeha­sonlítási alap —, vizsgálgat- juk más megyeiek tapaszta­latait. — Általában három-négy százalékkal magasabb a föld­tartalom, mint ahogy minő­sítik — mondja a hatvani termelőszövetkezet átadója, idős Fülöp István. Arra cé­lozna gyári minősítés a ter­melőknek kedvező, nagyon vigyáznak itt a kapcsolatok­ra, igyekeznek kiküszöbölni a súrlódási felületeket. Ami­kor nem értenek egyet, kö­vetkezik a próbamérés. Az utolsó gramm földet is fel­tüntetik. S általában a gyár­nak lesz igaza. — Hát a nógrádiaké? — kérdez vissza a nyugdíjas tsz- tag. — Majd meglátjuk! Selypen. Szabó Gyula (Következik: Száraz alatt) Gyarapodó rétsági járás Sok-sok társadalmi munkát ajánlottak a községek Bölcsőde Biósjeiiőn A rétsági járás immár or­szágos hírnévvel bír. Messzi vidékről keresik fel a Bánki- taviait, a diósjenői strandot, a nógrádi várat, a Börzsöny he­gyeit, tunistaházait. A rét­sági járás napról-napra „fia­talodik”, a fejlődés, előbbve- lépés szinte szemmel látható. Üzemek települtek a köz­ségekbe, amelyek munkale­hetőségeket, biztos megélhe- tőséget adnak a családoknak, Szebbnél szebb házak épül­nek és lemérhető a fejlődés a kommunális ellátás javítá­sában is. A rétsági járási hivatal mo­dern épületében ezekről be­szélgettünk Komlós Jánosáé tervügyi előadóval és Nagy Sándor műszaki osztályveze­tővel. A tervkészítések éve Az idei esztendőt az elő­készítések évének mondják. Megalapozták 1977-et. A lát­ványosabb rész, maga az épít­kezés, a járás legtöbb közsé­gében — beleértve Rétságot is — jövőre kezdődik. — Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy nincs előbbrelépés — mondja az osztályvezető. — Kezdjük a járási székhellyel, Rétság nagyközséggel. Épül egy ABC-áruház. Na­gyon nagy szükség van rá, mert az üzlethálózattal bizony nemigen dicsekedhetnek Réí- ságon. Az áruválaszték, az el­látás jó, csak az üzlethelyi­ségek elavultak, szűkek, zsú­foltak. Az épületben alul lesz az áruház, fölötte tíz modern lakás kapott helyet. Az épí­tők jelenleg a külső vakolá­son dolgoznak. Remélhetőleg az ABC-üzletet még az idén átadják, a lakásokra jövőre számítunk. — A városiasodás szem­pontjából nagy lépés előre. Nemcsak Rétság, hanem a társközségek igényeit is ki­elégíti. Reméljük, az áruvá­lasztékkal sem lesz baj. és a négymillió forintos beruhá­zásnak, mindenki hasznát ve­Sok új lakás épül Rétságon. Nagyobb részük társasház, amelynek közműellátását a tanács magára vállalta. Kora tavasszal pedig nyolc tanácsi lakáshoz kezdenek. A terüle­ten a villanyhálózatot már egy kilométer hosszan bőví­tették, így az építkezésnek semmi akadálya. A Novem­ber 7. lakótelepen egymillió forintért toptak utat az ott­lakó családok. Diósjenőn leginkább a böl­csőde átadását várják, amely­re decemberben kerül sor. Húsz gyereket tudnak elhe­lyezni, egy régi házat alakí­tanak át egymilliós költség­gel. Felsőpetényben orvosi ren­delők — gyermek és felnőtt — segítik az egészségügyi el­látást. Bánkon víziszínpadot és erdei tornapályát építet­tek. Több (községben — Szen­dehely, Felsőpeténv, Szátok, Nógrád, Diósjenő — új, vagy rendbehozott utaknak örül­hetnek. Óvodák és lakások Ami a terveket illeti, azok­ban igazén nincs hiány. Rét­ságon minél több lakást sze­retnének építeni, főként a November 7. lakótelepen. Nográdon ínár elkészültek a hetvenöt férőhelyes óvoda — amely az iskolások napközis ellátását is megoldja — kivi­teli tervei. Az építkezést, amint tavasszal az idő en­gedi, azonnal kezdik. Nagy­orosziban iker pedagógus­lakás, Nőtincsen védőnői lakás épül. Ami pedig ugyan­csak fontos, valamennyi köz­ségben sok-sok társadalmi munkát ajánlottak fel. Máris pontosan felmérve, melyik család, mikor, és miben tud segíteni. cs. e. Szóljon az emberhez, s formálja őt... Izgalmas, érdekes történé­sek színhelye mostanában — alig néhány rövid évre visz- szamenően — a szinje viha­ros gyorsasággal megfiatalo­dó Romhányi Építési Kerá­miagyár. Amelynek, s ezt il­lik hangsúlyozni, fél évtized­nyi elfelejtés után újra jegy­zik a nevét a piacon. Mert európai, bár nyugodtan meg­kockáztathatjuk az efféle ki­jelentést is: világszínvonalú, termékeik immáron ugyan­olyan népszerűségnek örven­denek, mint hajdan a cserép­kályhák. Népszerűek, keresettek az újabban gyártott padló- es falburkoló csempék? Minden­féle reklámozás nélkül állít­hatjuk: igen! És ebben jelen­tős szerepe van a gyár ipar­művészgárdájának. Hárman vannak mindössze, s ennyien is csak egy éve, illendő leír­ni a nevüket. íme: Csemán Ilona, Horváth Sándor és a fiatal, a közelmúltban közé­jük került szécsényi fiatal­ember, Antal András, aki mű­vészetével, bár, mint ők fo­galmazzák, egyszerűen csak munkájával, hozzájárul a gyár termékei sikeréhez. Igen, bárhogy is hivatkoz­nak arra, hogy nem rajtuk múlik a siker, de azért még­is ... S bár Horváth Sándor, aki­nek éppen e napokban nyílt meg egy igen-igen izgalmas, de esetenként megmagyará­zásra szoruló mondanivaló- jú kiállítása a Nemzeti Ga­lériában, azt fejtegette, hogy feladatuk nem több mint a csempe határfelületének ki­dolgozása, ám — ismételten — mégis ... Mert vegyük csak az egyik végletet! Hiába a kitűnően kikészí-- tett-kielégített matéria, amit a lehető legjobb tulajdonság­gal is illethetünk még mel­lette, ha giccses. esztétikai felfogásunkba ütköző, sem- mitmondóari hivalkodó a dí­szítése. Vesszük? Nem. Persze, megfordíthatjuk a kérdést: kell-e valakinek a mégha oly’ csodálatos szépen „dekorált” csempe is, ha tö­rik, ha nem mérethelyes, ha felragasztás után színét vesz­ti? Ugye, nem?! — Hát itt vagyunk mi, iparművészek, valahol a gyár­tási folyamat közepén — pró­bálja megfogalmazni Horváth Sándor. — Hiszen nagyon sok ember munkájára volt szük­ség, amíg mi is — munkához láthattunk. Aztán, hogy mi dolgoztunk; terveztünk, ál­modtunk, formáltunk, vívód­tunk, hogy úgy mondjam, megalkottunk egy-egy díszí­tőelemet, megint sok ember munkája kell, hogy megvaló­suljanak elképzeléseink. — Tehát állandó a kétol­dalú kapcsolat? — Nem kétoldalú ez: sok- irányúbb. Percre, sem szűnő kontaktusban kell lennünk a kinti élettel is: a megrende­lőkkel, a vásárlókkal — egy­általán a nagyközönséggel. S ez állandóan arra a belső vizsgálatra késztet minket: ott, a boltokban, találkozik-e a művészi, természetesen a legmagasabb esztétikai szin­ten végzett munkánk ered­ménye, az emberek kívánal­maival ? — Kívánalom, divat... íz­lés. — Értem, mire gondol. S hogy válaszoljak is rá: cé­lunk elsősorban az ízlésneve­lés. Ügy vélem, tevékenysé­günk ideológiai kérdés is; hi­szen ebben a gyárban még csak 500 ezer négyzetméternyi mintás csempét gyártunk, de,' ha felépül a Romhány III., ennek sokszorosát. Emberek tízezreihez eljutnak termé­keink. Érzékeli, ha nem va­gyunk roppant észnél, meny­nyit ronthatunk, vagy, ha jól csináljuk, mennyit javítha­tunk a fentebb már említett emberi tulajdonságokon? — Jó minta, rossz minta. Ki hivatott ennek eldöntésé­re? — Magam, mi, magunk! Az embernek kell annyi belső ön- kontrolljának lenni, hogy az általa kevésbé sikeresnek mi­nősített tervet nem adja ki a keze közül. De nem így van-e ezzel a jó esztergályos is? A munkába mindig szívet-lel- ket, lényének teljes egészét kell beleadni... Egyébként elenyészően kevés azon gyár­tásra felajánlott mintáink szá­ma, amiket a zsűri — a több százból — nem fogadott el! — Ez tehát a gyári ipar­művészek fő törekvése? — Ez is. Mert emellett nagy iparkodással dolgozunk egy másik feladat megoldásán. A helyzet jelenleg ugyanis ez: a gépi technika most az em­beri kéz vonalrajzait utánoz­za ugyan, de érződik rajta a rideg gépiesség. Célunk olyan szerkezet konstruálása, amely alkalmas emberibb — nem szögletes, nem kimért-kisza- bott, majdhogynem mértani­lag megszerkesztett — rajzos üzenetek tolmácsolására is. A természet, a természetesseg. s ne a gépiesség vegye körül az embert a lakásában, ha már csempéztette. — Vissza a természethez? — Nem! Ha megnézi ter­mékismertetőnket, csupa vi­rágmintát talál benne. In­kább még jobban közelebb hozni a természetet, még ha egy halott anyag árán is. Vélem, nem nagy szavak Horváth Sándoré, s gondo­lom, igen, ezt kell tenni. S mondja ugyanezt a fiatal iparművész, Antal András is. — Nemcsak a természetet, hanem az anyag természetes­ségét kívánjuk visszaadni, nagy-nagy felelősséggel. Mert nem szabad feledni: termeies- tervezés-élet, egymástól elvá­laszthatatlanok ... Végtére is nem jutottunk dűlőre. Pontosabban, nelnéz viták után sem jutottunk kö­zös nevezőre az ipar és a mű­vészek kapqsolatában. Még­pedig azért, mert — hogy stílszerűek legyünk — tevé­kenységük úgy tartozik össze, mint a szép csempével bur­kolt szoba és a jó emberi közérzet. Karácsony György Megtaláltam a helyemet Titkársági főelőadó Fiatal asszony, Varga Miklósné, a rétsági járási hi­vatal titkársági főelőadója. Kicsit kanyargósán alakult az útja, amíg eljutott a tanácsi íróasztal mögé. Szívesen fo­gadták, örültek a jelentkezésé­nek, mert a fiatalokra, a ta­nácsokon mindenütt nagy- nagy szükség van.-. ' Vargáné bólogat: — Néhány évvel ezelőtt én magam sem hittem volna. Már csak azért sem, mert a keres­kedelmi és vendéglátóipari főiskolán szereztem oklevelet. A vizsgák, beszámolók, tanu­lás izgalmait kipihenve dol­gozni kezdtem. — Hol?. — Budapesten, a Csemege Vállalatnál, a tervosztályon. Szerettem, szívesen csináltam. Rétság főutcája. Aztán engem is „elkapott a gépszíj...” Férjhez mentem, majd megszületett a kislá­nyom. A fiataloknak nem volt la­kásuk. Pesten pedig gyerekkel az albérlet nem leányálom­Meghányták-vetették, hogyan is alakítsák tovább az életü­ket. Mivel én romhányi lány va­gyok, a szüleim most is ott laknak, úgy döntöttünk, haza­jövünk Nógrád megyébe. Most mind a ketten onnan járunk Rétságra dolgozni. Külön érdekesség, hogv férj és feleség egyaránt a ta­nácson helyezkedett el. Var­gáné a járási hivatalban, fér­je a nagyközségi tanácsnál. — Először nagyon féltem. Miként fogom megállni a he­lyemet, tudom-e végezni az itteni munkát, hogyan fogok beilleszkedni a közösségbe. A kollégáim sokat segítettek, fő­ként az első hónapokban. Most decemberben lesz egy éve, hogy a hivatalba kerül­tem. Varga Miklósné állítja, hőgy nagyon-nagyon sok újat ta­nult. — A tanácsokról azelőtt csak annyit tudtam, hogy ott ügyeket intéznek, meg papíro­kat állítanak ki. Éppen két hete, vizsgáztam államigazga­tási ismeretekből- Rájöttem, hogy bizony a tanácsi munka nagyon-nagyon sokrétű, és csöppet sem unalmas. — Ez annyit jelent, hogy megtalálta a helyét? — Igen. Jól érzem magam. A legfőbb szépségét abban lá­tom, hogy emberekkel foglal­kozom. Minden irat mögött családok, sorsok vannak. Meg­nyugtat, ha úgy érzem sike­rült jól ellátni a dolgomat, rendesen intéztem, amit ram­bíztak. Azt pedig állítom, hogy bárhol dolgoznék, min­denképpen hasznos a tanácsi munkából eredő sok tapaszta­lat, emberismeret. Csalai Er&iebet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents