Nógrád. 1976. augusztus (32. évfolyam. 181-205. szám)

1976-08-26 / 201. szám

Szőttesek, hímzések a palóc földön

MINT HÍRÜL adtuk, a napokban nyílt meg Salgótarjánban a megyei József Attila Művelődési Központ fivegcsarnokában Nógrád, Heves és Borsod megye múzeumainak közös kiállítása, a Szőttesek, hímzések a palóc földön című tárlat. A reprezentatív kiállítás megrendezése összhangban van a közművelődés-politikai határozatban foglaltakkal, a népi hagyományok ápolásának megyei feladataival, nem utolsósorban a palóckutatással, amely több megye — köztük Borsod. Heves és Nógrád — szellemi kapacitásának felhasználásával folyik. A palóckutatás nagy jelentőséggel bír, hiszen a földrajzilag és a népi kultúrában is eltérő közösségek műveltségéről, történetéről viszonylag keveset tudunk. A közös kutatási tervek, amelyek hosszabb távra szólnak, segítenek e népcsoportra vonatkozó ismereteink gyarapításában. A kutatás a palóc föld (Heves és Pest megye északi része, Borsod megye északnyugati része, Nógrád egész területe) lakosságának anyagi, szellemi kultúráját és társadalmi életét kívánja feltárni és megismertetni, végső soron mindezek történeti előzményeinek felderítésére törekszik. Területileg a délszlovákiai magyarságot, Szolnok megye északnyugati részét, s az Alföld palóc kirajzásait is figyelembe veszi.

Miért fontos számunkra e kutatási tevékenység, illetve a népi hagyományok mind mélyebb feltárása. Mindenekelőtt a szocialista hazafiság- ra való nevelésben, a helyes nemzeti tudat további alakításában betöltött szerep miatt. Hisáen — nyilvánvaló —

a múlt értékei számunkra -sem hasznavehetetlen emlékek, vagy holt múzeumi tárgyak, hanem napjainkban is felhasználható értékek, még akkor is, ha közvetlen követésükre nincs mód, de nem is szükséges. A szocialista nemzeti kultúra kibontakoztatása és felhasználása a közművelődési tevékenységben is fontos kérdés. Természetesen, a múzeumok köz- művelődési tevékenységében is. A népi kultúra problémaköre külön figyelmet érdemel, mert a szocialista nemzeti kultúra szerves részeként élnek és hatnak történelmünk haladó elemei, köztük a népi kultúra hagyományai is. Nógrád megye különösen gazdag a népi kultúra emlékeiben, tehát minden olyan kezdeményezést, amely tudományos igénnyel, szakmai megalapozottsággal ezen emlékek feltárását, illetve megismertetését segíti, örömmel üdvözlünk.

EZEK KÖZÉ TARTOZIK

a Szőttesek, hímzések a palóc földön című kiállítás Salgótarjánban. A kiállítás anyaga a balassagyarmati Palóc Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum, az egri Dobó István' Vármúzeum, a gyöngyösi Mátra Múzeum és a hatvani Hatvány Lajos Múzeum tulajdona. A kiállítás rendezői, Kapros Márta, D. Fügedi Márta, Löffler Erzsébet, Cs. Schwalm Edit, e gazdag anyagból állították össze a nógrádi, hevesi, borsodi múzeumoknak e közös tárlatát. A rendezés szakmai megalapozottságra vall, rendkívül mértéktartó, ugyanakkor alkalmas arra, hogy a látogató ízelítőt kapjon e tájegység,-illetve a polócság legszebb hímzéseiből, szőtteseiből, magas szintű művészi ízléséről. A tárlat népszerű lehetőséget kínál ahhoz, hogy mind többen ismerkedjenek meg a népi kultúra ezen emlékeivel. E szőttesek, hímzések láttán is írhatta Mikszáth Kálmán, több mint félévszázada, hogy a palóc föld tündérkert, amelynél nincs szebb talán. A palóc viselet, a fafaragó művésket ma is híres, a palócság dalai, táncai a magyar népművészet gyöngyszemed közé tartoznak.

A kiállítás az öltözetek,\ a vászonneműk, hímzések, szőttesek bemutatásával sem törekszik — nem is törekedhet — a teljességre. Kitűnően érzékelteti viszont a három megye szőtteseinek, hímzéstípusainak legjellemzőbb darabjait, változatosságát. A tárlat erényei közé tartozik például, hogy rövid, de lényegre törő ismertetések segítenek a laikusnak az eligazodásban. Például megtudhatjuk ebből, hogy a szőtteskultúra Nógrádban a XIX és XX. század fordulóján élte virágkorát, vagy hogy a köztudat szerint „palóc hímzésként” ismert, piros-kék összeállítású, egyszerű szerkezeti mintákat csak a Rimóc környéki falvak asszonyai varrták maguknak.

NEM TÉRÜNK ki a kiállítás részletes ismertetésére, miután ez meghaladná e cikk kereteit. Olyan tárlatról van szó, amely magas szakmai színvonalával, ugyanakkor szín« látványosságával sokat segíthet abban, hogy a palóc népi kultúráról bővüljenek ismereteink. A kiállítást szeptember 20-ig láthatjuk.

' (tóth)

Olvasó nép Kubában

Mai román festészetr Reprezentatív kiállítást, nyitnak meg augusztus 26-án délután négy órakor a fővárosban Ekkor kerül sor a Magyar Nemzeti Galériában a Mai román festészet című kiállítás megnyitására. Az ünnepi megnyitót Kiss István Kos* suth-díjas szobrászművész tartja. A kiállítás keresztmetszetét adja a román festészeti törekvéseknek. Változatosan mutatja be azokat a legfontosabb vonulatokat, amelyek összegeként áll előttünk Románia mai festészetének képe. Ezek a törekvések a szomszédos Romániában változatosak, a mai magyar törekvésektől, időnként eltérőek, hiszen más művészettörténeti háttér is áll mögöttük. A kiállítás megtekintése minden érdeklődő számára számos tanulságot ígér.

Hja Ehrenburg mondotta, hogy a szovjet irodalom legnagyobb alkotása a szovjet olvasó. Jósé Marti mondta valaha, hogy addig nem lehet latin-amerikai irodalomról beszélni, amíg nincs Latin- Amerika. Amikor ezek a szavak elhangzottak — 1881-ben — már kiváló latin-amerikai költők, írók, drámaírók alkottak, akiket ő is ismert, e gondolatával e földrész talajához kötődő, s népéről a népének szóló irodalmat igényelte.

Ha irodalomról, olvasókról szólunk, mindkét gondolat időszerű ma Kubában, az olvasó nép országában. Ma az olyan nemzetközileg elismert

íróegyéniségek, mint Nicolas Guillén, Alejo Carpentier, Juan Marinello saját hazájukban is ismertek, szeretettek, műveik olvasása a kubai nép számára szinte mindennapi szükséglet.

A forradalom győzelme a politikai irodalom eddig soha nem látott felvirágzását is meghozta. A könyvesboltokban olyan szerzők művei jelentek meg Kuba e dicsőséges napjairól, mint Onelio Jorge Cardoso, Dora Alonso, Renée Méndez Capote. Mirta Aguirre, Nersys Felipe könyveiből pedig a legfiatalabbak is e föld hőseit, vidékeit, népeit, gyümölcseit, szép mindennapjait ismerhetik meg.

Smeberényi Lehelt

32.

— Babonaság? — kérdezték az atyafiak fenyegetőn. De Sandi ismerte őket. Tudta, hogy darabos és ingatag az indulatuk, mint a jámbor ököré. S az esetlen hangjuk, úgy lehet, a szesztől is félrehord..

— Csak nem akarjátok a vadkárt a nyakamba varrni?? — kiáltott méltatlankodva. — Csapos!... Hányán vagyunk? öt, nyolc... Nyolc sört, paprikázva!

Odaterelte a nyolc embert egy maiakart asztalhoz, s azok hagyták magukat terelni. Köztük volt Králik Fra- nyo meg Ondrej, s Martin se maradt ki. a borbély.

A söröket maga vitte az asztalhoz, szétosztotta. De az

emberek úgy nyaltak C6ak bele, óvakodva, kéretve magukat. Röstellve maguk előtt magukat, a megalkuvásért.

A trafikos is leült, s azt mondta:

— Vegyétek elő kicsit az eszeteket. Mondjuk, hogy úgy van, ahogy ti hiszitek, és csakugyan létezik ördög, és ott csücsül az aranyborjún, a luk mélyibe. Így van, ugye? Ott csücsül?

— Hát... úgy, mondják.

— S ti úgy hiszitek. No jó. Csakhogy most nem csücsül, mert itt garázdálkodik.

— Úgy mutatkoz.

— Márpedig, ahogy én tudom, a borjút nem lehet neki otthagyni, hacsak nem csücsül másvalaki a helyébe, hogy őrizze

— Az úgy van.

— Akkor hát ki csücsül

ott?

— Aki kiengedte — mondta vigyorogva Martin —, így mondják.

— Aki kiengedte? — szólt a kis ember megjátszott ál- mélkodássai. — Ott is csücsül, meg itt is? És sört iszik?! Hát ez meg, hogy lehet? — Felemelte a korsót, ég kiitta- Az utolsó cseppig. S mind e sok sör a szemében nevetett egyszerre. — Sehogy — felelt előbbi kérdésére, s lecsattant az üreg korsó a maiakart lapra.

A dolog világos volt. Az asztal megelevenedett- Az emberek a sörök után nyúltak, sőt, egyik-másik nevetett is.

— No és ha elhoztad magaddal kincset?

— Emberfia! — kiáltott a trafikos. —• Az nem lehet, azt ti ig tudjátok. Élete végéig ott kell neki csücsülni— Az egyszer igaz.

Sandi tisztára mosva ült a többi közt, teljes békességben. S a következő rundót Králik Franyo rendelte.

Aztán már Sandi el tudta magyarázni nyugodtan, hogy áll a dolog.

— Az az igazság, a hét bükkfánál ott voltam én csakugyan, de én ott az égvilágon

4 NÓGRÁD - 1976. augusztus 26., csütörtök

fekete mémánlok

Jókai Mór „Fekete gyémántok” című regényéből filmet készít a Budapesti Filmstúdió, a főszerepben Huszti Péterrel. Rendező: Várkonyi Zoltán. Operatőr: Illés György. A felvételek egy része Nógrád megyében készült. Képünkön: Várkonyi Zoltán beállít egy jelenetet- (MTI-fotó: Naszályi Kornélia felvétele)

Mai tévéajánlatunk

21-00: Mélyről hozott erő.

Riport-dokumentumfilm Nógrád megyéről. Részletes tájékoztatót közöltünk lapunk szerdai számának 4. oldalán.

21.40: Művészeti Magazin.

A Művészeti Magazin kimozdult Budapestről, bizonyítva ezzel azt is, hogy művészeti életünknek nem kevés értéke található vidéken. Az augusztusi összeállítás visegrádi helyszíni közvetítés lesz, bemutatva nemcsak Vi- segrád, hanem a Duna-kanyar értékeitVísegrádon természetesen, a legfőbb látványosság Mátyás király palotája. A palota, a Salamon toronnyal és a fellegvárral együtt Mátyás alatt élte virágkorát- A királyi palotát 1320 körül Róbert Károly kezdte építeni; a 14—15. században Zsigmond bővítette, majd Mátyás lakta és díszítette 1467—89-ig.

A műsor házigazdája Héjj Miklós lesz, aki 1948 óta vezeti a királyi palota feltárásának munkáit. Bepillantást nyer a néző nemcsak a feltáró munkába — jó néhány részlet e műsorban kerül először nyilvánosságra —, de a feltárást segítők munkájába is.

A műsorvezető: Rapcsányi László.

egyebet nem találtam, mint követ, meg zuzmót, meg tüskebozótot- El is jöttem üres kézzel. Marisa meg Teréza pedig még odáig se jöttek, faképnél hagytak. Ez így volt.. • Egyébként a bajok elérik az embert. Engem is, mást is, mindenkit. Nem kell ahhoz semmi.

Aztán egy kicsit csend lett, és Ondrej felnézett a poharából. Szemének tükrén lomha csökönyösség úszott— Akkor meg kicsoda őt kiengedte?

— Kicsoda lehetett? — vetette fel homályvert tekintetét Králik Franyo is.

A harmadik krigiinél tartottak, és visszacsúsztak oda, ahonnan indultak- Bele voltak ebbe bogozódva. Most törték a makacs fejüket, kicsoda hát?

Egyikük, egy Pista nevezetű, középkorú paraszt, szikkadt és görcsös, akár az erdei fák, ki ott volt mindig mindenütt, de nemigen vetette magát észre, mert nemigen szólt sose, most megkockáztatta:

— Hát én mondanék egyet. — Bátortalanul buggyant ki belőle a szó. Most is félt,

’ hátha rosszat mond.

(Folytatjuk;

FILMSAROK

Vannak még csodák

Giuseppe Scotese amerikai —olasz koprodukcióban készült filmje nem bibliai csodákról szól (Hollywoodban mellesleg most és valószínűleg mindörökké nagy előszeretettel viszik vászonra az egyházi legendákat.) De nem is Vittorio de Sica milánói csodája elevenedik meg újra: a történet nem groteszk, nem fanyar, nem szatirikus, nem csipkelődő.

Marad tehát a „földhözragadt” csoda: a mindennapi élet, a köznapi valóság csodája. Mi tagadás, gyakran függ egy hajszálon az életünk. Veszélyes helyzetekből csak óriási szerencsével kerülünk ki. „Fantasztikus!” — szoktuk mondani egymásnak és magunknak egy-egy „csoda” után, s valószínűleg a legjobb szót használjuk ilyenkor.

Ebben a filmben egy 17 éves lány mesébe illő megmenekülésének, az életért folytatott harcának lehetünk tanúi. Az előzmény: 1971. december 24-én lezunant a Lansa légitársaság Limából Pucallpába tartó repülőgépe. A szerencsétlenséget kizárólag Juliane Koepcke élte túl. Helyzete voltaképpen reménytelennek látszott az első pillanatokban, hiszen a

dzsungelben senkitől sem várhatott segítséget és a félelmetes helyszín ezer veszélyt rejtegetett: vadállatok támadásától tarthatott, betegségek gyötörhették, az éhség és fáradtság kínozhatta. A kislány végigjárja a Golgotát —, hogy az imakónyvek stílusában fogalmazzunk —, de nem adja meg magát. Vannak még csodák: rátalálnak és megmentik. Tizenegy nap telt el a katasztrófa óta.

Nyugaton mostanában sok olyan filmet forgatnak, melyben elemi csapásokról, szörnyű szerencsétlenségekről van szó (földrengés, árvíz stb.). Semmi okunk sincs tiltakozni a műfaj ellen, ha a rendező lemond a borzalom- keltésről és a veszélybe került ember lelkiállapotát, jellempróbáját, viselkedését ábrázolja. Sajnos, A cápa-sti- lusú szuperfilmek alkotóit, nem az ember érdekli, hanem

a mutatvány. A show. A látvány.

Scotese (korábban láthattuk az éhségről szóló drámai dokumentumfilmjét, A világ szégyenét) nem tartozik a pénzcsinóló iparosok közé.

Mondom, a szándék becsületes, a film maga mégsem sikerült. Leszámítva néhány bravúros felvételt, s az Amazonas kísérteties hangulatainak érzékletes megidézését, Scotese nem volt képes felnőni a feladathoz. A magyarázat: eléggé szeiencsétlenül házasította a játék- és doku- mentumelemeket, ezért a megszerkesztett sztori és az „egy az egyben” megörökített felvételek egységét nem sikerült megteremtenie. A Vannak még csodák dokumentumfilmnek — az alapszituáció érdekessége ellenére — sovány, játékfilmnek — az egzotikus helyszíntől és a különleges fordulatoktól függetlenül —i vontatott.

Az elhibázott koncepcióval függ össze, hogy a különben rokonszenves kislány portréja sápadt-szürke. Érzéseiről, vívódásáról csak az általánosságok szintjén szerzünk tudomást (időnként beúsznak a filmbe emleksnittek családi beszélgetésekről, találkozásokról, s magáról a zuhanásról is). Ami a pszichológiai motivációt helyettesíti, a természeti képek sora, érdekes és hangulatos. Csak éppen „kilóg” a műből. Képzeljük el: mintha Jancsó valamelyik alkotásának bizonyos kompozícióit Homoki Nagy István kamerája örökítené meg. Tűz és víz: ilyen összetevőket nem éppen szerencsés dolog összeházasítani.

Ami a naturalisztikus jeleneteket illeti: kevesebb — több lenne belőlük. S általában: nagyobb mértéktartással Giuseppe Scotese megbirkózhatott volna a témával. Így a Vannak még csodák nem mondható jelentős ered- ménynek, csak kurióz kísérletnek. Amire emlékezni fogunk: a jó indítás és hatásos befejezés, valamint Susan Penhaligon illúziókeltő játéka.

— s —

Juris Ibolya kiállítása

Juris Ibolya kétszeres Munkácsy-díjas iparművész kiállítását nyitják meg augusztus 26-án Budapesten, a Csók István Galériában. A megnyitót Pogány ö- Gábor, a Nemzeti Galéria főigazgatója mondja- Juris Ibolya 1958 óta az Iparművészeti Vállalat

üzemi tervező művésze, mun* kái több hazai és külföldi kiállításon szerepeitek. A mostani kiállítás • darabjait a magyar népmesevilág. az irodalom és a zene ihlette. Az élmény — mint vallja — a grafikus-textiles-batikos formanyelvén mindenkor az embertől az emberhez szól.

I