Nógrád. 1975. november (31. évfolyam. 257-281. szám)
1975-11-23 / 275. szám
$4 mecénás pleiésséqe A tanácsok művészelpártaló tevékenységéről ALIGHA ÉL MA MÁR Magyarországon abban a hitben tanácsi testület vagy tanácsi vezető, hogy a művé- szetpártolási tevékenység kimerülhet évente egy-két szobor, festmény megvásárlásában, a könyvtár fenntartásában, műsoros est rendezésében. Másfél-két évtizeddel ez- e'őtt nem volt ritka ez a tévhit. Szó se róla: mecénások, megrendelők, művészetpártolók voltak a tanácsok akkor is — ha másként nem, „hivatali kötelességből” olykor —, de a maihoz hasonló átfogó megtervezett. tartalmában művelődéspolitikai elvekkel szabályozott tevékenységet csak elvétve folytattak. Felesleges volna bizonyítani. hogy ez a helyzet alapjaiban megváltozott. A művelődésre — pontosabban: művészeti teljesítmények finanszírozására — fordított összegek megtalálhatók a statisztikai évkönyvekben, s egy-egy területi tanácsnak a saját munkájáról beterjesztett jelentéseiben. beszámolóiban. Fontosabb ennél a művészetpártoló tevékenység szellemiségéről szólni. A tanácsoknak — kivált a városi, még inkább a megyei tanácsoknak, de a kisebbeknek is bizonyos értelemben — meg kellett tanulniok a távlatokban való gondolkodást. Mindenekelőtt azt, hogy tartalmas művészeti közéletet (amelyeket produkciók követnek) nem lehet létrehozni tanácsi rendelelekkel, sőt pusztán anyagi eszközökkel sem. Ahhoz kell egy bizonyos többlet: a kultúra iránti fogékonyság, az alkotást tisztelő légkör, s kell — nem utolsósorban — biztos világnézet, ítélet és ízlés. S kell iskolázottság. konkrét ismeret, szakmai tudás. EMLÍTSÜNK EGY-KÉT példát mondanivalónk szemléltetésére. Tatabányán a Bányász Szakszervezet és a Szénbányászati Tröszt áldozatkészségéből, ösztönzéséből jött létre az évek óta ismert, gyakori vendégszereplésein külföldön is megbecsüléssel fogadott Bányász Színpad együttese. De már a megszületésénél is ott bábáskodott a helyi tanács, s azóta is folyamatosan segíti a munkáját, mert világos előtte, hogy ez az együttes Komárom megyének egyik fontos, közvéleményt, közgondolkodást alakító fóruma. Veszprém város szimfonikus zenekara a hasonló „súlycsoportú” európai együttesek élvonalába tartozik. Minden egyes produkciójának előkészítésében — a maga eszközeivel — részt vesz a városi tanács. Hódmezővásárhely művésztelepe — de említhetnénk itt Szolnokot, Sárospatakot, Debrecent vagy Kecskemétet is — a helyi tanács áldozat- készségéből fejlődik. Változatos és végeérhetetlen lista lenne egymás után sorolni a városneveket, megyéket s az országszerte ismert művészi együtteseket, képzőművészeti alkotó közösségeket, könyvtárakat, zenekarokat — megkérdezvén, hogy vajon mi lett volna a sorsuk a tanácsok áldozatvállalása, az alkotó közösségek szerepének megértéT se nélkül. Ezek az eredmények aligha jöhettek volna létre a tanácsi apparátusok — itt elsősorban a művelődési osztályokra gondolunk — szakembereinek mind magasabb felkészültsége nélkül. Ez a minőségbeli változás az elmúlt egy-másfél évtized vívmánya. A tanácsok művelődési ágazataiban dolgozó előadók jól tudják ma már, hogy egy-egy táj, város szellemi arca nem alakítható ki művészet nélkül —, s tudják azt is, hogy itt az eredmények nem máról holnapra születnek. Csak türelmes, szívós és értelmes munka nyomán. Áldozatkészséget, támogatást is említettünk az imént. Igen. a tanácsokra ma már valóban jellemző, hogy művelődési terveket hatalmas — örömmel vállalt — áldozatok árán valósítanak meg gyakran; nem kímélnek pénzt, energiát. Ez az áldozatkészség azonban nem tévesztendő össze a nagylelkűséggel. Ez az áldozatkészség ugyanis: kötelező. Kötelező, — mert amióta a tanácsok a területükön működő valamennyi kulturális intézmény gazdái lettek, egészséges működésükért felelősek. S ez nemcsak költségvetési tétel: ez a felelősség más — magasabb — erkölcsi, politikai kategória. Felelősek az alkotó légkör biztosításáért, s felelősek a művészi alkotó munka feltételeinek megteremtéséért. Ez utóbbi meghatározás körül az elróúlt esztendőkben volt vita is: vajon ez művészlakásokat, alkotóházak fenntartását, rendszeres vásárlásokat stb. jelent-e pusztán, vagy más, nehezebben meghatározható tevékenységet is? Jelenti — s talán mindenekelőtt — azt a bizonyos „mást” is. Ami egyébként korántsem valami titokzatos dolog. Figyelem, odaadás, megértés —, talán így összegezhetnénk. Tudvalevő ugyanis, hogy a művészi alkotó munka természete bonyolult, matematikai eszközökkel, költségvetési tételekkel nem mérhető. Nem véletlen, hogy egészséges alkotó légkör ott bontakozott ki — sok példát mondhatnánk erre —. ahol a tanács figve- lemmel kíséri az alkotók életét, sorsának alakulását is. Ahol érdeklődnek a munkáia iránt. Nemcsak úgy — képzőművész esetében például —, hogy kiállítási fórumot és megbízásokat adnak számára, hanem úgy is. hogy a művészi tevékenység iránt igyekeznek felébreszteni a közösség figyelmét. EGY-EGY TERÜLETI tanácsnak ma már eleven, hatékony, jól képzett közművelődési apparátus van a kezében. A tanácsok megalakulásának huszonöt esztendeié alatt értük ezt el s nem csekély eredmény. Szakértőén, felkészülten tudják irányítani a sokszínű és a kultúra, a művészet valamennyi ágazatának terjesztésére létrehozott könyvtári, múzeumi, oktatási, ismeretterjesztési hálózatot. A művészétpártolás a gyakorlatban is tágabb értelmet nyert. Nem egy-egy művész pártolásáról, egy-egy alkotással való foglalkozásról van már szó. Hanem arról, hogy e művészetpártoló tevékenység száz- és százezrek gondolkodásának formálója, ízlésének emelője lett azáltal, hogy a művészet értékes alkotásait közvetíti. A tanácsok mecénási, művészetpártoló szerepének ez a társadalmi célja, értelme. T. I. Seregszemle ÖSKÖKORI KÖMYVTÁ Ma már bizonyos, hogy a híres dél-franciaországi sziklarajzok alkotói a cro-magno- ni emberek voltak. A képek tehát 35—10 000 évesek. A tudósok eddig azt csodálták, hogy ábrázolásuk mégis meglepően művészi erejű, eleven és friss, a közelmúltban azonban, sziklarajzok közelében húzódó sírmező feltárása során, a i-égiszek csontokra vésett jelrendszerre bukkantak. A jelzések pontokból és nvilakból állnak, és teljes megértésüket rajzok segítik. A rajzok állatokat, bogarakat, tollakat, asszonyokat ábrázolnak. és az eddigi megállapítások szerint, a cro-mag- noni ős bizonyos eseményeket akart megörökíteni, mintha ki akarta volna alakítani a maga különleges időrendszerét (mint például a naptár, az óra.) A jelrendszer és a rajz „összeolvasása” beszámol a természet olyan eseményeiről, mint a hóolvadás, árvíz, rügyfa.kadás, virágzás, majd a fagyos időszak érkezése, tehát mindaz, ami a vadászó ősember életét jelentősen befolyásolta. Ez a rajzolt-vésett csontnaptár emlékeztette, hogy mikor kell állatáldozatot bemutatni a titokzatos istenekhlÁTYÁS FERENC: FORR A BOR A fák, mint lézengő katonálc futnak nz út porában, szél lobogtatja lómbólc zászlaját, suhognak, mint a fecskeszárnyak, s miként a felhős ég, az árnyak híznak, akár a kismamák, beért a nyár minden gyümölcse, csecses a szőlő, zörög a mák, nyaralni mennek a vadlibák, tollászkodik az éhes vércse, sebeink kezdenek kinyílni, minden gondolat egy-egy vércsepp. Üj hiányokkal szegényülve megroggyant bennünk valami szép, mit tenni kellett volna érted világtalan emberiség. A vágyak Hiroshima-füstje szétszállt. emléke sem maradt, a csörgő falevél sem hinti bezárt szívünkre a vigaszt. Fekete az ég, készült a gyászra a tél, mely nem ád csak rabol, ám. de a láng még sem aludt ki; kint a hegyalján forr a bor. nek, mikor milyen állat nyomát kell hajszolni, mikor kell már jó előre felkészülnie az időjárás változására. A lelet arra kényszeríti a tudósokat, hogy módos! ísák eddigi nézeteiket. Eddig ugyanis a már említett sziklarajzokból arra következtettek, hogy az őskőkor „művészetét” nem annyira a díszítő szándék, mint inkább a mágikus elképzelés ihlette, tehát az ihlető erő az úgynevezett vadászvarázslat volt, nem pedig a cro-magnoni ember „tudatos” gondolkodásának és erőfeszítésének az eredménye. A most feltárt La Marche-i leletek azonban joggal nevez- hetők őskőkori könyvtárnak és azt jelzik, hogy a mai ember közvetlen elődjének a szellemi képességei • jóval nagyobbak voltak, mint ahogy eddig sejtettük. kis sereggel Megjegyzések a III. országos zománctnűvészeii biennáléról A III. országos zománcművészeti biennálé december 8- ig várja az érdeklődőket Salgótarjánban, a Megyei József Attila Művelődési Központ üvegcsarnokában. Amint azt a katalógusban olvassuk: ez a zománcművészet harmadik országos seregszemléje. Az-e? Nem az! Az igaz, hogy ennek ellenére, s még ebben a formában is fontos számunkra — különösen Az eddigiekből is nyilvánvaló, egyik megjegyzésünk az, hogy a biennálé méretében is kicsi, viszonylag kevés művet és alkotót vonultat fel. Így a zománcművészet jelen magyar törekvéseiről nem ad átfogó képet, pontosabban, annak csupán egy részéről kapunk tájékoztatást. Milyen részéről? A biennálé emlékkönyvében, többi között ez áll espuk gyobb szabású, s rhindenkép- pen más szerepre is hivatott lehet, mint például a táblakép. Az anyag jellegéből is -következik, hogy kiválóan alkalmas külső és belső terek szervezésére, formálására. Hogy példával éljünk, Lantos Ferenc nevét és törekvését említjük. Másokat is említhetnénk. A jövőben Salgótarjánban arra lehetne törekedni. hocv a biennálékon mU % «HL Stefániái Edit: Főforrás. Salgótarján szamara — es számot tarthat a szakma figyelmére. (Ez utóbbira, úgy véljük, elsősorban a tanulságok levonása érdekében). Az is igaz, hogy a mostani biennálé eseménytelensége némiképpen a zománcművészeti ágak jelenlegi magyarországi helyzetére, illetőleg állapotára is utal. Legalábbis reméljük azonban, hogy csak némiképpen. Azt hisszük ugyanis, hogy ez a seregszemle nem vonultatja fel a teljes sereget. Többen távol vannak, akiket pedig szívesen látnánk a bi- ennálén. A távolmaradás okairól nem ártana eszmét cserélni, az esetleges akadályokat nem ártana felszámolni. Legalábbis két okból. Egyrészt, mert ez Salgótarján érdeke, hiszen egy-egy biennálé az adott városok szellemi arculatára, művészeti életére erőteljesen rányomhatja bélyegét. A vidéki városok helyét bizonyos értelemben mintegy „kijelölheti”, legalábbis az ország művészeti életében. Arról nem is szólva, ami egyébként magától értetődik, hogy milyen hatalmas szerepe lehet az adott város közművelődésében, a művészet és a közönség kapcsolatának erősítésében, különösen, ha ez az adott város Salgótarján, azaz hangsúlyozottan munkásváros. Másrészt, a sorok tömörítése, a korábban résztvevők ismételt megnyerése a biennálé érdeke. Enélkül ugyanis a legtisztesebb szándék ellenére sem képzelhető el, hogy a biennálé ne fulladjon a jövőben érdektelenségbe, s hogy legalábbis megközelítően teljes képet nyújtson a zománc- művészet mindenkori helyzetéről. Mármost, milyen a mostani biennálé? Nem szakmai értékelésre vállalkoztunk, ez a művészeti szaksajtóra vár. Teljességre sem törekszünk, hiszen az észrevételek, a tanulságok tetszés szerint bővíthetők. helyen: a kiállítás tetszetős. A megjegyzés kétségkívül kissé profán, azonban némiképpen mégis csak „jellemzi” a kiállítás egy részét. Mégpedig azt a részét, amelyben a művek alkotói láthatóan nem törekedtek arra, hogy tartalmilag túllépjenek a díszítőművészet keretén. Ezek az alkotások napjainkban nagyon keresettek a képcsarnoki üzlethálózatban, legalábbis a forgalom erre enged következtetni. Természetesen, nincs is kifogásunk ellene, hiszen e művek többsége szakmailag míves, a formálásban finom érzékenységről vall, motívumkincsében ugyancsak ismert, sokak számára érthető. A mostani biennálén szintén számos „ikonnal” találkoztunk, az alkotók egy része a művészetek más ágaiban is meglehetősen népszerű, úgynevezett népi szürrealizmus motívumaival tölti meg az „ikon-keretet”. Találkozunk, mindenekelőtt funkciójában mutassuk be a zománcot, azaz murális terveket, részleteket stb. állítsunk ki. Erre most a salgótarjáni Szatmári Béla üvegzorpánc kompozícióit említjük példaként. Az ilyen és hasonló törekvéseknek a jövőben nagyobb teret lehetne szentelni a biennálén. A zománc, mint burkolóanyag is szervesen kapcsolódhat az építészeti törekvésekhez, a külső és belső terek esztétikai minőségének emeléséhez. A zománc e funkciójában mindenekelőtt „kollektív műfaj”-ként jelenik meg. Az idei biennálén egyébként kiemelkedik a nagydí- jas Fabók Gyula, Mayer Berta, Jávor Piroska, továbbá Stefániái Ecjit és Lőrincz Vitus szereplése. Nógrádból a már említett Szatmári Bélán túl Iványi Ödön és Radics István egy- egy műve szerepel a biennálén. Itt említjük meg, hogy a Mai tévéajánlatunk 17.15: Landler Jenő. A Magyar Televízió születésének 100. évfordulóján emlékezik meg a Magyar Tanácsköztársaság belügyi népbiztosáról; az illegalitásba kényszerült kommunista vezetőről; az illegálisan újraszerveződő Kommunisták Magyarországi Pártja egyik bécsi irányítójáról; a hazai és a nemzetközi munkásmozgalom — 1921—1927. közötti időszakának — kiemelkedő egyéniségéről, Landler Jenőről. A filmben Szekér Nándor, Kiss Károly, Lőwinger Andorné, Mózes Viktor, Petri Miklós, Lukács György. Sze- rényi Sándor és Landler Erzsébet beszélnek Landler Jenőhöz kapcsolódó emlékeikről, élményeikről. Így teljesednek ki a dokumentumok, így rajzolódik hű kép Landler Jenő életútjáról, miközben szó esik a kommunista hősnek a Szociáldemokrata Párt baloldali szárnyában való részvételétől a Tanácsköztársaság népbiztosáig, hadseregparancsnokáig ívelő pályájáról, s bécsi emigrációs éveiről is. Fabók Gyula: Változatok Busó-témára. természetesen, elsősorban festői, grafikai, vagy plasztikai megközelítésekkel is, annak bizonyságául, hogy a zománc- művészetben szintén sokfelé futnak az utak, változatosak a törekvések. Ügy véljük azonban, bármennyi szépség rejlik az ikonokban, vagy zománcba álmodott „festményekben”, „grafikákban”, a zománc nabiennálé helyén, illetve Észak-Magvarországon viszonylag kevés zománc készül. Pedig számos művész, iparművész tevékenykedik e tájon, s a technikai lehetőség, az ipari környezet is adott. Ja lenne ezt a jövőben az eddiginél lényegesen jobban kamatoztatni. Jolii Elemér
