Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)
1974-12-22 / 299. szám
Egy áprilisi napon Szarvas határában, a kákái részen ezt látja az egyik gazda, hogy a vásárhelyi útról az ő tanyájának tart egy disznó. De erősen kocog ám! Mivel katonai szolgálatát hegyvidéken töltötte, felismerte, hogy a kocogó állat vaddisznó. A gazdában hirtelen íelrémlett: honnan került a vad az Alföldre? De sokat nem töprenghetett, mert az már nagyon közel járt hozzá, és beugrott a tanya előtti árokba. Ekkor már a kutyák is észrevették és nekirontottak a nagy agyarú vadnak. Erre az megfordult és a szarvasi liget irányába szaladt. A gazda fogta a biciklijét és gyorsan bekarikázott a rendőrségre. De ott nem akartak annak hinni. Vaddisznó erre? Köz-, ben az egyikben fellobbant a vadászszenvedély, merthogy tagja a vadásztársaságnak, felnyergelt egy lovat, megnézi hátha csakugyan vaddisznó és máris a ligetben van. Amikor a ligeti csősztől érdeklődött, nem látott-e erre vaddisznót, az nagyon meglepődött. Ezen a tájon? Ugyan kérem! Éppen az elébb szidta a kanászokat, hogy miért nem vigyáznak jobban a jószágra, mert ott feküdt a bokorban egy disznó. Amikor észrevette bottal csapott rá a bokorra, hogy elriassza. Fel is ugrott az rögtön és arra szaladt Békésszentandrás irányába. — Vigyázni keTl ám itt kérem, — magyarázta a csősz — mert a jószág kárt okoz. Biztosan a Körös holt ágának a túloldaláról úszott át a ligetbe. Ott van legelő. Mit tehetett a rendőr? Visszalovagolt az őrsre. Nemsokára ezután a Szarvastól öt kilométernyire fekvő Békésszentandrás sporttelepén dolgozó kordélyosok közül az egyik felismerte a vaddisznót, amikor az a kanyargó Holt-Körös ott húzódó ágából prüszkölve mászott ki. A kordélyosok, melyiknek mi volt a kezében, lapáttal, ásóval, csákánnyal rohantak, hogy bekerítsék, de a vad visszafordult, bele a vízbe és úszott tovább. Kisidő múlva a falu főutcáján levő gyógyszertárból egy asszony jött ki, és a vad úgy szaladt el mellette, hogy majdnem fellökte. A környéken levők sikoltozni kezdtek, mert valaki megjegyezte, hogy az nem rendes disznó. Ekkor a vad már a hentesüzlet előtt várakozókat ugrasztottá szét, aztán befordult az egyik utcába és a duzzasztó felé tartott. Most már a falu több vadásza üldözőbe vette. De a vad belevetette magát a Körösbe. A hullámok tovasodorták, aztán a túlsó, a Mezőtúr felőli parton elűnt a szemük elől. A faluban azután sem volt nyugalom. Aki találkozott a vadászokkal, arról kérdezősködött, hogy honnan jöhetett a vaddisznó. De erre nem tudott egy vadász sem felelni. Elterjedt ugyan a hír, hngv elszökött a békéscsabai állatkertből (akkor még volt, ha kicsi is), de ez vaklármának bizonyult. Voltak, akik azt állították, hogy az erdélyi Ellenőnő körútja ajkaiméra' egy bokor alatt a kutyája talált rá a vadra. A vadőr rögtön értesítette a vadászokat, de azok nem igen hittek annak és csak tessék-lássék keresték a vadat. Le is mondtak róla, mert nem találták. A vadőr aztán elhatározta, nem sajnálja rá az Idejét, bármeddig is kell lesnie a vaddisznót; egyedül lövi le. Meg is leste többször, de mindig lőtávon kívül volt. Egy napon aztán megtudta közelíteni a vad helyét, mert kedvező szél fújt. És amikor a kutyájával kiugrasztotta búvó helyéről, rálőtt. A vad nekifutott, de néhány méter Cserei Pál: Vaddisznó az Alföldön unwrap hegyekbő 1/edt erre. De er- után összerogyott. Remek ról sem akkor, sem azóta hl- találat volt, mert azután fel teltérdemlő bizonyítékot nem sem tudott állni. A lövés a tudott senki felmutatni, mi- lapocka alatt érte. Aztán még vei a vaddisznóknak lakásbe- egyet beleeresztett, hogy az jelentőjük sincs. végleg kiszenvedjen. Tehát nyugtalanság volt a A lövésekre odaszaladt egy faluban. Voltak, akik féltek férfi, aki a friss telepítésű kimenni a határba. Az egyik erdő mellett kapálgatott. vadász ezért aztán kitalálta. Amikor meglátta, hogy a hogy riadóztatták a mezőtúri vadőr a vaddisznót pufían- katonákat és azok végeztek tóttá le. örült, mert napok a vaddisznóval. Mindenki óta kapálgatás közben min- megnyugodott dig leste, nem bukkan-e elő A vad különben, miután a az valahonnan. Mindjárt neki békésszentandrás! duzzasztó is fogtak a vadőrrel és kizsi- kornyékén eltűnt a Körös gerelték, majd lovas kocsival túlsó oldalán, az ártéren ha- bevitték a faluba, Öcsödre, ladt tovább. Majd Öcsöd és Meg is mérték. Belső részek Kunszentmárton közt, a bá- nélkül 125 kilót nyomott. Az- bockai — akkor még fiatal — tán lefényképezték a vadőrerdőtelepítéseken meghúzó- rei együtt, és a fényképet ki- dott. Mivel éhes lehetett, tették _ a tanácsháza hirdetö- dúrhi kezdte a csemetéket és táblájára. az elvetett magot. Amikor az A napokig tartó vadászatot erdész napok múlva felfe- torral fejezték be, melyen dezte a dúrást, nagyon gya- részt vettek azok a vadászok násnak találta. De elhesse- is, akik nem hittek a vadőr- gette a gondolatot, a fészkes nek. Azt sajnálták, hogy amifenébe is juthatott eszébe Al- kor a vadőr és a kapás em- földön vaddisznó! Gyanújára bér szétszedték a vadat, a aztán az öcsödi vadőr felelt, szép, nagy agyarait eltörték. Egy kis hiszti — Miért? — Hát én nem 1« tudom... Szóval ez van. Fiataljaink nagy részének körében úgy hódit manapság az idegesség, mint az én siheder koromban a Marlene Dietrich, Sikk lett idegesnek lenni. Olyan ez ma már, mint a balatoni villa. Szinte már ez is státuszszimbólum. Persze engem ebben az egész dologban az idegesít a legjobban, hogy az idegességet takarónak használják. Na nem megfázás, hanem letolás ellen. Mert ha valamelyikük nem jól végez el valamit, kitűnően lehet takarózni vele: Jaj, kérem, ideges vagyok. No jó, tudom én, hogy az élet manapság sem fenékig homogenizált tejfel, s bár magajn sem szeretem a ,,bezzeg az én időmben” kezdetű tanmeséket, én a magam idegességét azért egészen jól megértem. Meghát az egész korosztályomét. Mi ugyanis nem a Hacki Tamást hallottuk annak idején fütyülni, hanem a bombákat. Ez pedig annak tipikus esete, amire joggal lehet mondani, hogy mecsóda különbség... Persze ettől azért egészen jól megvagyok, csak a kezem remeg egy kicsit, meg éjszakánként felriadok álmomból, különben közismerten acélidegzettel rendelkezem. tartózkodom a különböző dilibogyók mértéktelen fogyasztásától. Legfeljebb attól vagyok egy kissé ideges, hogy nem tudok bizonyságot szerezni, voltaképpen miért ideges oly. sok fiatal. Persze lehet, az idegesíti már őket. hogy mi túl sokat mesélünk arról, hogy hogyan éltünk anno dacumal, amivel aztán a saját idegességünket is magyarázzuk. Persze biztosan más okuk is van. Mert milyen idegesítő többek között az, ha teszem azt a rendevún várni kell. ÁJeg az is nagyon felpumpálja az embert, ha a busz nem jön azonnal. De az is ok a hisztire, ha az ember nem készül például matekból, s tudja, hogy féleltetés lesz. Tudom, hogy az sem közömbös egy fiatal lány lelki állapotára, ha ő egy spanyol export cipőt szeretne, s , helyette a Savária gyár termékét kapja. Aztán az is ok még az idegességre, hogy nehéz az iskolatáska, nem akar fogni az a francos golyóstoll, fel- szaladt a szem a harisnya- nadrágon, miből vegye meg a tanuló az idegesség elfojtásához szükséges napi doboz cigarettát, mi lesz, ha megtudják a suliban a dohányzást, hogy most miért fúj a szél, miért van olyan hideg, miért van olyan meleg, hogy kikapott a csapat... Hát van itt kérem ok bőven. Csak különbek ne legyenek soha. Baloghy Zoltán Ismerek egy tizenhat éves kislányt Ipari tanuló, s gyakran járok abba az üzembe, ahol dolgozik. Ügyesen jár a keze, azt mondják, jó szakember lehet belőle. De ami nekem feltűnt rajta, az az volt, hogy valahányszor láttam, mindig lógott a cigaretta a szájában. Egyszer nem állhattam tovább, megkérdeztem: — Mondja, miért dohányzik olyan sokat? — Mert ideges vagyok — pöffentett egy nagyot az újabb cigarettából. — De miért ideges? Hceszan gondolkozott, mintha a dezoxiribonukleinsav szerkezeti képletének a felírására kértem volna, aztán ki bökte a választ: — Csak. Hát nem aranyos?. Elszív naponta egy doboz cigarettát, mert ideges, de hogy miért ideges, azt nem tudja. Egy másik eset. Az egyik boltban fiatal eladólánykához fordul a vevő: — Kérek egy krumplinyomót! A lányka térül-fordul, hoz egyet, mire a vevő: — Kérem, én nem ilyenre, hanem arra az összenyomósra gondoltam. A válasz: — Nahát, hogy a vevőknek mi minden hülyeség az eszükbe jut! A vevő kikéri magának, mire a kislány sírva fakad, s így szól: — Jaj, ne tessék haragudni, de olyan ideges vagyok. Hajnali harangszó Beleszánt az éjbe felhasítja éle reped a csend, libben a légvászon és az ég nyíláson által dereng, Mint egy vezényszóra az ébresztő óra berregni kezd, hirdetve éj múltát új napot, a munkát és életet. Szepesi József PIACON Kés élez a köszörűs harmonilza nyekereg bort iszik a borivó fagylaltozik a gyerek néma tróger, szavaló tökmagárus — berekedi — krumpli, zöldség kosarak tarka lárma nagy tömeg (hömpölyében elmerülsz hadd fogom meg a kezed) Virrad 'AjtÖ csapódik valahol kisbaba sir, a szomszédok megint hajba kaptak, csahol egy véreb, halk zörej, szemét csússzon, csoszogó jár, perel a néném szidva istenét virrad, kakas kukorékol, aztán a gyárkürt, ébredek. J. Uszpjenszkaja: A ljosa hirtelen ébredt. A szoba valahogyan másként nézett ki a szokottnál,, bár minden a helyén volt: a könyv- szekrény, a padlóra terített medvebőr, Nyikita sötét haja a párnán. Aljasa körülnézett es megértette, hogy az ebédlő kissé kinyitott ajtaján beszűrődő fény okozza ezt a különös hatást. Az ebédlőben csend volt. Csak a fa pattogott a kályhában és apa hatalmas árnyéka látszott a falon. Az asztalnál dolgozott. A mamát nem látta Aljosa, de tudta, hogy otthon van. Erezte ezt az alig-alig hallható sustorgásból, apja nyugalmából. Aljosa tovább feküdt, s élvezte a meleget, amely a sárga fénysugár irányából áradt. Az ünnep előestéjén s/,okásos örömteli várakozás lett úrrá rajta. Bizonyára ma este d.íszítik fel a fenyőfát. — Így van ez — mondta az apa és koppanva tette le a nagyítót az asztalra. Valószínű már akkor beszélgettek valamiről, amikor Aljosa még aludt, de apa nem tudta abbahagyni a munkáját. Most felállt, az,árnyéka követte a falon. Kattant a szekrényajtó: elzárta a köveket. Aljosa jól ismerte ezt a szekrényt. Ott voltak apja legbecsesebb leletei, amelyekre a geológus büszkeségével tekintett: a zöldes apatit és a kékszímű szögletes nefelinda- rabok. Ezeknek a sarkkörök túli hegyekben található köveknek köszönhető, hogy létrejött és kifejlődött városuk. — Hát azt mondod, hogy szemtelen? — szólalt meg újra apja. — Igen — válaszolta szomorúan a mama. — És tudod, olyan hanyag, pimasz. Aljosánaik hirtelen vér tolult az arcába. Hogyan is mondta ma a mamának? „Nem tudok fát vágni neked, tanulnom kell a földrájzot...” A fa felvágatlan maradt, földrajzból pedig hármast hozott. — Ilyen ez a nemzedék — hallotta ismét apja hangját. — így van ez, Mása. Én is ilypn voltam, becsületszóra. — Elkényezteted őket, Mása — folytatta az apa. — ök pimaszok, te pedig vasalod a ruháikat, nem alszol. Szinte vőlegényeknek tartod őket. — És holnapra megvettél-e mindent? — kérdezte higgadtan a marna. — Igen. Ahogy mondtad. Csak pezsgőt nem kaptam. Azt mondják, holnap lesz az állomáson. Majd elmegyek érte — mondta bosszúsan, de engedelmesen az apa, és hozzáfűzte: — Te nem is figyelsz ide. Én komoly dologról beszélek, te pedig az ajándékokrö3. Aljosa felült az ágyban, hogy jobban hallja a beszélgetést, szülei azonban elhallgattak. „Jó lenne tudni, mit vett apa? Nyikita ajándéka biztos jobb. Hiszen neki nemcsak karácsony van — ó holnap lesz tizenhat éves. Boldog ember ez a Nyikita. .. Nem elég, hogy újév előtt született, még az első is. aki a városban született — a város elsőszülötte. Így hívták még az óvodában is.” Aljosa megkérdezte egyszer a mamától: „A második fiú pedig én vagyok a városban?” A mama mérges lett: „Ugyan, hová gondolsz! Egy év alatt sok kisfiú született a városban!” — Tudom, hogy szigorúbbnak kellene Tennem — mondta bűntudattal a mama. — Veled szemben is. és a fiúkkal is. De ha egyszer nem tudok. Nagyon szeretlek benneteket. Aljosa letette az ágyról a lábát. Most bemegy az ebédlőbe és azt fogja mondani: „Mama, bocsáss meg...” — Vele pedig különösen nem tudok — folytatta a mama. — Értsd meg, nem,tudok. Hiszen, ő mégiscsak árva. Eszembe jut Natasa, amint azt mondja: „Vigyázz a kisfiúra, hadd legyen boldog...” Emlékszel? Emlékszel, ahogyan, mi ideérkeztünk, mindenki négyesével lakott a sátorban? És arra az éjszakára emlékszel, amikor hírül vettük, hogv Nyiíkolajjal baj történt. Natasa kendőt kapott és rohant az omláshoz... És hogyan vezették el onnan? Tiszta hó volt, kezei jéghidegek és nem szólt egy szót sem.. . És igy született meg a kisfiú. Natasa, még két hétig élt. Aljosa hirtelen úgy érezte, mintha megfagytak volna a lábai. Maga alá húzta őket. Az ágya megesikordult. Az apa halk léptei hallatszottak. — Holnap fogsz vele beszélni? — kérdezte és becsukta az ajtót. Hogy a mama mit válaszolt, Aljosa nem hallotta. A szobájukban — amelyet eddig gyerekszobának neveztek — a fény most is olyan volt, mint ilyenkor mindig: alkonyt, szürke. Csend lett. Aljosa hallotta, amint az ablakon túl megcsörrent a szelíd nőstényfarkas, Tomka lánca. Aljosa odament az ablakhoz. Tomka ült a kékes színű havon — fekete volt és hegyes fülű, nagyon kicsinek és magányosnak látszott. Mit is akart mondani a mamának? »Bocsáss meg...” Az édesanyját Natasának hívták, az apját pedig az omlás temette be. Az ö apja tehát — Nyikolaj Tyimcsenko. Geológus. Hős. Jód emlékszik apja arcára. Portréi a falon függnek az iskolában és a városi klubban. Aljosa megkísérelte felidézni édesanyja arcát. Gyakran látta a fényképét, de még egyszer sem nézte meg ügy igazából, ö tehát árva, fogadott gyerek. Nyikita pedig — vérszerinti, édes. Ezért panaszkodott hát a mama apának őrá, Aljosára. Vasárnap pedig nem vitte el moziba — algebra kettese miatt De az üzletbe és a postára őt küldi. Mindig csak azt kell hallgatnia: „Nyikita idősebb, nehezebbek a leckéi.” Neki talán könnyűek? Reggel, amikor Aljosa kiment az ebédlőbe, már ott állt a magas, feldíszített karácsonyfa, fenyőillat terjengett a levegőben. Megint égett a tűz, a mama megterítette az asztalt. — Reggelizni gyerkőcök — hívta őket a mama és futott a konyhába: odaégett a tej. Csak esténként ült nyugodtan. Reggeltől lótott-fütött: először a ház körül, majd a pajtában, aztán velük együtt az iskolába. Tanítónő volt Az apa az íróasztalnál ült. Egy füzet fölé hajolt; s Nyikita aggódó tekintetted állt mellette. Aljosa rájuk nézett. Természetes, hogy kitűnő leszel, ha segítik megcsinálni a leckéidet! Aljosa megzörgette az asztalt, amikor leült. — Nem megy neked komám az irodalom — mondta az apa bánatosan. — Menj csak, segíts a mamának — fordult Aljosához. — Ügy ülsz itt, mintha vendégségben lennél. „Szemrehányást tesz... — gondolta Aljosa, és elindult a konyhába. — fis Igaz te, vendégségben vagyok...” Behozta a szamovárt éa leült az asztalhoz. Nyikita már evett. Le nem vette a szemét a tankönyvről, amelyet a lábashoz támasztott. „Neki mindent lebet” — gondolta ismét dühösen Aljosa. — Vághatnál fát — mondta az apa. Mogorván nézett Aljosára miközben felhúzta hosszú szőrmecsizmáit. Lába a sérülés óta nem hajlott. Láthatóan fájt neki, elhúzta a száját Aljosa tüntetőén félretette a tányért és szándékosan levetkőzve ment ki az udvarra. A csűrből jött visszafelé, amikor a küszöbön feltűnt az apa. — Miért szaladgálsz felöltö- zetlenül, régen voltál beteg? — kérdezte. — Mindig bolondoztok, a mama pedig aztán éjszakákat nem alszik. Aljosa megállt az állával tartotta meg a magasra rakott nyalábot. Szándékosan hozott olyan sok fát hogy alig bírta. — Ha tüdőgyulladásom lesz — válaszolta —, vihettek a kórházba. — Az apa felfortyant: — Miket beszélsz! Majd ha ágyba duglak új év előtt, akkor megtudod. Elhaladt Aljosa mellett, lement az utcára vezető ösvényen. Házuk egy dombon állt. Aljosa durcásan hasogatta a fát A mama futott el mellette. Az apja után szaladt. — Gyere, egyél tovább, kihűl a krumpli! — kiáltotta. Aljosa egyedül reggelizett Most már biztosan tudta, hogy elmegy a háztól. Az iskolában megmutatja magát, hogy addig se veavék észre, az utolsó óráról azonban elmegy. Kivette a táskából a
