Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)

1974-12-22 / 299. szám

Importliumor A skót fogorvoshoz viszi fiatal feleségét. A beteg meg­vizsgálása után a doktor ki­jelenti: — Három fogát már há­rom évvel ezelőtti el keltett volna távolítani... — Még leány korában?! — kiált fel a férj. — Akkor ké­rem, hogy a számlát az apjá­nak küldje el! A filmcsillag harmadik gyermekét várja, s a másik kettő tárgyalja a nagy ese­ményt. — Kíváncsi vagyok kér­di a kisleány —, hogyan tud­ta meg anyuka, hogy kisgye­reke lesz? — Milyen btrta vagy! — fe­leli a fivérkéje — Hiszen minden újság megírta. + Este a férj idegesen jár fel- alá a ház előtt. — Aggódom a feleségemért — magyarázza a szomszédnak. — Mi van vele? — Vele van az autó! — Pincér: a sörömben légy úszkál! — Hát aztán? Azt kívánja uraságod, hogy mentőövet dobjak neki? ORSOVAI EMIL: A taxis így szól skót uta­sához: — Elromlott a fékem, sza­kadékba zuhanunk! — Akkor sürgősen kapcsol­ja ki a taxiórát — válaszol komoran az utas. ZÁSZLÓ Te büszke zászló lengetett a szél az emlékezet ormán szédítő kerek sebességgel a föld forog — Arra kéremdoktor úr, ne titkoljon el előlem sem­mit. E szörnyű kartörés után tud-e még valaha is edényt mosogatni a férjem? ,V Két alkalmi ismerős a rak­parton sétál. Az egyik meg­botlik és a vízbe esik. — Segítsen! Nem tudok úszni! — kiált rémülten. — Én sem tudok úszni., mégsem kürtőlöm világgá — jegyzi meg a másik. r* r’ 1 ’ A rahtó megállít az irtcdn egy járókelőt: — Pénzt, vagy étetetTl — Igazán nem tudom. Ma­ga mit ajánl? szin-vijjogás viharos ámulat azért 1* zászló vakká nézhető fugára álmom csonton átragyog nem éri fel láng-rongyos aknatűs és nincs erő, mivel bevonható te mégis zászló bíztam röptódat mikor a pince odva bújtatott s csak egy meleg szempárban láttalak halvány világ öngyújtó-sercegés lobogtál zászló koponyánk falán beim eszmélet-várunk tornyain halántékunkon lázroham dobott fölmenteni még messze járt a szív. könyveket és helyettük ke­nyeret. konzerveket a per­selyét és egy váltás fehérne­műt tett be. Most vagy soha.'. 1 A háló­ból és a gyerekszobából az ebédlőbe vezető ajtók nyitva voltaik. Nagy volt a csend minden üresen tátongott. Le akarta venni Natasának _ — édesanyjának — a fényképét, amelyik a hálóban függ a fa­lon. A kép azonban nem volt ott. Aljosa nem vette észre, mikor vették le. Elsétált a fenyőfa mellett, és megérin­tett egy alsó ágat. A fa meg­mozdult, az üvegdíszek meg­csendültek. Halk zizzenéssel leesett egy játékdísz. A kony­hában a szamovárfüst, a le- kozmált tej és az esti étel hi­deg illata érződött. Ma a ma­ma a boltból megjőve süte­ményt fog készíteni estére. Aljosa kiment és erősen be­tette maga után az ajtót. Tomka üvöltve rohant vol­na utána. Aljosa felkötötte a sítalpat, mindkét bottal meg­lökte magát és elindult. A vo­nítást és a lánccsörgésit mind messzebbről és messzebbről hallotta. Aljosa elhatározta, hogy nem megy a pályaudvarra, ahol nagy a valószínűsége, hogy ismerősökkel találkozik, hanem a szomszéd állomásra megy inkább, amelyik tizen­kilenc kilométerre van. Ott száll fel a leningrádi vonat­ra. Már eljutott a külvárosig. Itt állt egy befejezetlen ház. Ezentúl egy olyan városban fog lakni, amelyikben télen is világos van, és amelyik már teljesen felépült. Nem tudta elképzelni, hogy léteznek ilyen városok. Hányszor volt eszébe, amikor körülötte ko­pogtak a kalapácsok, dohog­tak a földkotró gépek, össze­torlódtak a gerenda-, tégla­hegyek, mészgödrök. Az ó házuk épült fel elsőnek az ut­cában. És tanulni Aljosa egy kis gerendaiskolában kezdett a második osztályt pedig már egy új, nagyablakos iskolában fejezte be. Most beiratkozik az ipari szakmunkásképzőbe, egyenruhát kap. és teljesen önállóan fog élni... A város véget ért Aljosa előtt hideg hómező terült el. Mögötte volt az állomás, amögött pedig a forgalmas, nagy Leningrad... Valahol nagyon messziről zaj és fütty hallatszódott, olyan halkan, hogy úgy tűnt, mintha ember fütyülne és nem is mozdony. Aljosa megállt, hogy jobban hallja, de ebben a pillanatban valaki azt kiál­totta: „Le az útról!” És Aljo­sa megismerte ezt a hangot. Felkiáltott: — Apa! Az apa felállt a szánkóban, kiemelkedett a hóbóL — Te meg honnan kerültél ide? — kérdezte elképedve. Aljosa érthetetlenül düny- nyögött valamit. Teljesen za­varba jött. — No, ülj fel, otthon majd tisztázzuk. Aljosa szótlanul vette le a sítalpa' feltette a szánra és felült j a mellé. — Nein értem, miért kell a mamának így tönkretenni az ünnepet. Jó időt fogtál ki a sétára is. Az apa hangszínén érezhető volt, hogy nagyon el van ke­seredve. Aljosa hallgatott. A havas pusztaság csakúgy siklott visszafelé! Valahol na­gyon távol füttyentett a moz­dony. — Átfáztál? — kiáltotta az apa. Igyekezett túlkiabálnl a szél süvöltését... — Én pedig banátocskám pezsgőt vásárol­tam. — Egyik kezével átka­rolta Aljosát, hogy melegítse. A befejezetlen, világos szí­nű ház suhant el mellettük. Már a városban jártak. A vá­ros sok színben ragyogott. Még korán volt, de sok ház­ban már égtek a fenyőfák gyertyái. * — Vidd haza — és az apa átadott Aljosának két nagy üveget. — össze ne törd! — kiáltott utána. A házban minden ablak vi­lágos volt, de a fenyőt még nem világították ki. Ez ünne­pélyesen szokott történni, mindig ugyanakkor. A fiúk­nak ezalatt a gyermekszobá­ban kellett lenmiök. Az ajtó tárva-nyitva volt. Aljosát hirtelen melegség és a foró ünnepi sütemény illata járta át. A mama. kinézett a konyhából: — Én azt gondoltam, hogy a papa hozott magával. Utói­ért? — kérdezte és kivette a fiú kezéből a hideg súlyos pa­lackokat. Nyugodtan beszélt, de Al­josa látta, hogy izgatott volt. A tűzhelyen valami sisteregni kezdett és a mama odarohant. Menetközben az asztalra tette az üvegeket Tomkát az ün­nep alkalmából beengedték a házba: összehúzódva, simulé- konyan feküdt a tűzhely előtt. Az ebédlőben Nyikita terített. Félve rakta az abroszra a készleteket. — Hová tűntél? — kérdezte Aljosát. — A mama izgult. Aljosa csodálkozva vette észre, hogy Nyikita is izgatott volt. Neki is gyanús volt a tekintete. Ez szörnyű volt. Aljosa még soha nem látta — Be ne engedd — mondta István Gabinak. — Feltehető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről. És már elérem a kukucskát látván ásított — Csak zajt ne csinálj va­lahogy, mert ránktörik az aj­tót könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel ? Gabi rácsodálkozott a vá­— 'férrp ekM'fnk KSnían? — húzódott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bámult el Ist­ván. — Mit tudhatna meg? Várj már, mindjárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. — Hát..., hogy beengedtél valakit Akkor már nem bí­rom megmentem az életedet István gondolkodóba esett. — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül — akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisan. Ér­ted? nem eskttíhettél. É* WnyfS nád az életemet. — De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak? István töprengett. — Leesett — mondta egy­szerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát, és leejtet­ték a csillárt. — Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi. — Nem is esküszöm meg rá — nyugtatta meg István. — így nem halálos. — Gyere, toljuk vissza az asztalt. Iszlai Zoltán: ROBINZONÁD lasztékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Láb­ujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott Csalódottan jött vissza. — Csak Csípi — mondta. Rabló egy se. Csipi jött he­lyettük. István a dívány elé lökte a könyvét — Beszéltél vele? — Nem. Minek? Csipi megint hosszan csön­getett — Nem szabad beengedni — mondta István elgondol­kozva. — Senkit se szabad. — Csapit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipít lehet — mond­ta István, — Csak éppen fé­lő, hogy el fogod mondani anyáéknak, és mind a ketten meglakolunk. Gabi esküre lendítette a kezét — Nem mondom meg. Ha be akarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte Ist­ván ravaszul, s közben az aj­tóhoz sietett — Te nem akar­nád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled. — Kitolhat — bólintott Ga­bi meggyőződéséé!. — Azért beengedhetjük. — Mire esküszöl? — sürget­te István. — Mindjárt nyi­tom 1 Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én éle­temre esküdj, tel A testvére­dére. Nyfkitát sírni. Aljosa meg­könnyebbülten tette le súlyc« táskáját és elzárta a ládába. Nagy csend volt A mama fekete kendőben kiment a hálóból és titokza­tosan, boldog arckifejezéssel szólalt meg, mint ahogy ti­zenkét tíz. vagy öt évvel ez­előtt — Fiúik, menjetek csak va­laminek a gyerekszobába! Az ebédlő ajtaja becsukó­dott A fiúk sötétben, ültek a gyerekszobában. Hallatszott az apa suttogása, a fenyőfa­díszek csörrenéee. A csend­ben Aljosa valamilyen szokat­lan hangra lett figyelmes, óraketyegést hallott. — Órát kaptál? — kérdez­te. Aljosa igyekezett elnyomni magában az irigységet Nyikita közelebb húzódott hozzá. — Aljosa, ide hallgass, én ma nagyon fontos dolgot tud­tam meg. Ez az óra. az én apámé Nyikolaj Tyimcsertkoe volt... Tudod, Natasa és Nyi­kolaj az én szüleim voltak. Én az ő fiuk vagyok. Az ő képeik most már az enyémek — és az ágya feletti két kénre mu­tatott. miközben átfogta Alto­sát forró kezeivé!. — Édes­anyám, Natasa úgy rendelke­zett hogy ezt tizenhat éves korom,ban tudjam meg és kapjam meg ajándékba apa óráját. — Gyerekek, minden készen van! — kitárult az ebédlőbe vezető ajtó. A küszöbön a törékeny, selymes hajszálú mama állt. Hátulról megvilá­gította őt a fenyőfagyertyák hullámzó fénye. — A mama hív — mondta Nyikita. és kézen fogva vezet­te Aljosát. Oroszból fordította: Csongrády Béla — Értem — csillant föl Ga­bi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most beengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csipi vadonatúj focival lé­pett be. — Sziasztok!’ Ültetek a fü­leteken? — Üj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetle­nül. — Mentek valahová fo­cizni? Csipi vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya meg­engedte. hogy megmutatha­tom. De még nem játszhatok vele, mert. csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névna­pod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipi nap van. Kü­lönben Szent Csipi nincsen, hallottam. Csipít Máriának hívták, de «t is igyekezett elködösíteni — Szent.. minek a szüle­tésnaphoz szent? — Holnapután születésna­pod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Há­nyadik? — Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István sokat- mondóan. — Én meg még egy évti­zednél se tartok — panaszol­ta Gabi. A kisszobába somfordáit. — Majd jövőre — szólt utána István. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne pró­bálni — simogatta meg a fo­cit. — Dobsz egy pár vetődé­sest, hogy érezzem? — Hová vetődsz? — kér- dezte Csipi. — Összetöröd a csontodat. — A, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos. Falhoz taszították az asz­talt. Csipi előbb csak kézzel ha­jigáit. István ívelt robinzo- nádokkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat. — Ünom — mondta CsipL — Így nem élvezet. — Rúghatod is — mondta némi gondolkodás utón Ist­ván. — Csak vigyázz az ab­lakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak. Csipi az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csil­lárra. Hamarosan el is talál­ta. Két búra bánatos pukka­nással kimúlt. A kipirult arcú fiúk egysze­ribe kijózanodtak. Csipi csak egy pillanatig tétovázott. Hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált. — Megyek — magyarázta. — Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, kiny.ffant. És meg se kapom. István nem tiltakozott. Tud­ta. Csipinek el kell tűnnie az előlegezett ajándékkal. Neki se lett volna szabad kinyitni az ajtót. Senki előtt. Csipi kitakarodott. István a riglit is az ajtóra fordította. — Mit tettetek? — rémül­dözött a kislány. — Most ez­zel a nyomorult csillárral mi lett? — Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztet­te István jóelőre. — Hamisan — Miért? — Miért? Hát, hogy a csil­lár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla. — Le kell szakítani? —■ kérdezte a kislány. — így nem jó? — Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük. Visszatolták az asztalt. — Na, most, vigyázz innen — mondta István, — Most le­verem valamivel. — Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi. — Nem kell. Inkább hozd ki a labdádat, és dobálj ka­pura — mondta István bele­keseredve. — Nem hozom — maka- esolta meg magát a kislány. — Hogyne, hogy azt is kilu­kasszad. — Jó — mondta István. —■ Akkor mivel dobjam le? — Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket, és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett. — Mondjuk rá — egyezett bele István. Az asztalra szórták a cse­repeket. István kis távolságból, hu­nyorítva szemlélte az ered­ményt — Még le kell verni lega­lább egyet így nagyon lát­szik, hogy nem Homoláék miatt esett le. Hirtelen fölkapott egy pár­nát A csillárhoz vágta. Egy meglazult búra levált. Éles csörrenéssel esett a kristály hamutartóba. Kintről csengetés hallatszott István Gabira meredt — Rablók — dilizett a kis­lány. — Én ugyan mégegyszer meg nem nézem ókét! István legyintett. Megpisz­kálta a burát a hamutartó­ban: el se repedt. A kémlelő­lyukhoz settenkedett. Az ajtó előtt az anyjáék álltak. — Apáék — súgta. — Menj a kisszobába. — Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökö­nyödve. — Dehogynem — tuszkolta István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit. Megesküdtél! — figyelmeztet­te fölemelt ujjaL — Megesküdtem — vissz­hangzott Gabi szilárdan és meggyőződés nélküL István a nappaliba futott. Fölkapott az asztalról egy búracserepet. és kétszer jó erősen a saját arcába vágott. Mielőtt elhúzta volna a re­teszt, ellenőrizte az előszoba- tükörben, hogy eléggé vér- zik-e? — Miért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az ap­ja. — Volt itt valaki? — Senki — mondta István. Arcát a világosság felé tartot­ta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a fát. — Jesszusom, te mit csinál­tál? — sikoltott fel Martinná. — Semmi — legyintett Ist­ván. — Csak a csillár... A fejemre esett. Homoláék me­gint a fát vágták. És a fe­jemre esett. Gabi résnyire kinyitotta a kisszoba ajtaját. — A hamutartó nem tört el — mondta megnyugtatóan. NÓGRÁD - 1974. december 22., vasárnap 9 4 t

Next

/
Thumbnails
Contents