Nógrád. 1974. december (30. évfolyam. 281-304. szám)
1974-12-22 / 299. szám
Importliumor A skót fogorvoshoz viszi fiatal feleségét. A beteg megvizsgálása után a doktor kijelenti: — Három fogát már három évvel ezelőtti el keltett volna távolítani... — Még leány korában?! — kiált fel a férj. — Akkor kérem, hogy a számlát az apjának küldje el! A filmcsillag harmadik gyermekét várja, s a másik kettő tárgyalja a nagy eseményt. — Kíváncsi vagyok kérdi a kisleány —, hogyan tudta meg anyuka, hogy kisgyereke lesz? — Milyen btrta vagy! — feleli a fivérkéje — Hiszen minden újság megírta. + Este a férj idegesen jár fel- alá a ház előtt. — Aggódom a feleségemért — magyarázza a szomszédnak. — Mi van vele? — Vele van az autó! — Pincér: a sörömben légy úszkál! — Hát aztán? Azt kívánja uraságod, hogy mentőövet dobjak neki? ORSOVAI EMIL: A taxis így szól skót utasához: — Elromlott a fékem, szakadékba zuhanunk! — Akkor sürgősen kapcsolja ki a taxiórát — válaszol komoran az utas. ZÁSZLÓ Te büszke zászló lengetett a szél az emlékezet ormán szédítő kerek sebességgel a föld forog — Arra kéremdoktor úr, ne titkoljon el előlem semmit. E szörnyű kartörés után tud-e még valaha is edényt mosogatni a férjem? ,V Két alkalmi ismerős a rakparton sétál. Az egyik megbotlik és a vízbe esik. — Segítsen! Nem tudok úszni! — kiált rémülten. — Én sem tudok úszni., mégsem kürtőlöm világgá — jegyzi meg a másik. r* r’ 1 ’ A rahtó megállít az irtcdn egy járókelőt: — Pénzt, vagy étetetTl — Igazán nem tudom. Maga mit ajánl? szin-vijjogás viharos ámulat azért 1* zászló vakká nézhető fugára álmom csonton átragyog nem éri fel láng-rongyos aknatűs és nincs erő, mivel bevonható te mégis zászló bíztam röptódat mikor a pince odva bújtatott s csak egy meleg szempárban láttalak halvány világ öngyújtó-sercegés lobogtál zászló koponyánk falán beim eszmélet-várunk tornyain halántékunkon lázroham dobott fölmenteni még messze járt a szív. könyveket és helyettük kenyeret. konzerveket a perselyét és egy váltás fehérneműt tett be. Most vagy soha.'. 1 A hálóból és a gyerekszobából az ebédlőbe vezető ajtók nyitva voltaik. Nagy volt a csend minden üresen tátongott. Le akarta venni Natasának _ — édesanyjának — a fényképét, amelyik a hálóban függ a falon. A kép azonban nem volt ott. Aljosa nem vette észre, mikor vették le. Elsétált a fenyőfa mellett, és megérintett egy alsó ágat. A fa megmozdult, az üvegdíszek megcsendültek. Halk zizzenéssel leesett egy játékdísz. A konyhában a szamovárfüst, a le- kozmált tej és az esti étel hideg illata érződött. Ma a mama a boltból megjőve süteményt fog készíteni estére. Aljosa kiment és erősen betette maga után az ajtót. Tomka üvöltve rohant volna utána. Aljosa felkötötte a sítalpat, mindkét bottal meglökte magát és elindult. A vonítást és a lánccsörgésit mind messzebbről és messzebbről hallotta. Aljosa elhatározta, hogy nem megy a pályaudvarra, ahol nagy a valószínűsége, hogy ismerősökkel találkozik, hanem a szomszéd állomásra megy inkább, amelyik tizenkilenc kilométerre van. Ott száll fel a leningrádi vonatra. Már eljutott a külvárosig. Itt állt egy befejezetlen ház. Ezentúl egy olyan városban fog lakni, amelyikben télen is világos van, és amelyik már teljesen felépült. Nem tudta elképzelni, hogy léteznek ilyen városok. Hányszor volt eszébe, amikor körülötte kopogtak a kalapácsok, dohogtak a földkotró gépek, összetorlódtak a gerenda-, téglahegyek, mészgödrök. Az ó házuk épült fel elsőnek az utcában. És tanulni Aljosa egy kis gerendaiskolában kezdett a második osztályt pedig már egy új, nagyablakos iskolában fejezte be. Most beiratkozik az ipari szakmunkásképzőbe, egyenruhát kap. és teljesen önállóan fog élni... A város véget ért Aljosa előtt hideg hómező terült el. Mögötte volt az állomás, amögött pedig a forgalmas, nagy Leningrad... Valahol nagyon messziről zaj és fütty hallatszódott, olyan halkan, hogy úgy tűnt, mintha ember fütyülne és nem is mozdony. Aljosa megállt, hogy jobban hallja, de ebben a pillanatban valaki azt kiáltotta: „Le az útról!” És Aljosa megismerte ezt a hangot. Felkiáltott: — Apa! Az apa felállt a szánkóban, kiemelkedett a hóbóL — Te meg honnan kerültél ide? — kérdezte elképedve. Aljosa érthetetlenül düny- nyögött valamit. Teljesen zavarba jött. — No, ülj fel, otthon majd tisztázzuk. Aljosa szótlanul vette le a sítalpa' feltette a szánra és felült j a mellé. — Nein értem, miért kell a mamának így tönkretenni az ünnepet. Jó időt fogtál ki a sétára is. Az apa hangszínén érezhető volt, hogy nagyon el van keseredve. Aljosa hallgatott. A havas pusztaság csakúgy siklott visszafelé! Valahol nagyon távol füttyentett a mozdony. — Átfáztál? — kiáltotta az apa. Igyekezett túlkiabálnl a szél süvöltését... — Én pedig banátocskám pezsgőt vásároltam. — Egyik kezével átkarolta Aljosát, hogy melegítse. A befejezetlen, világos színű ház suhant el mellettük. Már a városban jártak. A város sok színben ragyogott. Még korán volt, de sok házban már égtek a fenyőfák gyertyái. * — Vidd haza — és az apa átadott Aljosának két nagy üveget. — össze ne törd! — kiáltott utána. A házban minden ablak világos volt, de a fenyőt még nem világították ki. Ez ünnepélyesen szokott történni, mindig ugyanakkor. A fiúknak ezalatt a gyermekszobában kellett lenmiök. Az ajtó tárva-nyitva volt. Aljosát hirtelen melegség és a foró ünnepi sütemény illata járta át. A mama. kinézett a konyhából: — Én azt gondoltam, hogy a papa hozott magával. Utóiért? — kérdezte és kivette a fiú kezéből a hideg súlyos palackokat. Nyugodtan beszélt, de Aljosa látta, hogy izgatott volt. A tűzhelyen valami sisteregni kezdett és a mama odarohant. Menetközben az asztalra tette az üvegeket Tomkát az ünnep alkalmából beengedték a házba: összehúzódva, simulé- konyan feküdt a tűzhely előtt. Az ebédlőben Nyikita terített. Félve rakta az abroszra a készleteket. — Hová tűntél? — kérdezte Aljosát. — A mama izgult. Aljosa csodálkozva vette észre, hogy Nyikita is izgatott volt. Neki is gyanús volt a tekintete. Ez szörnyű volt. Aljosa még soha nem látta — Be ne engedd — mondta István Gabinak. — Feltehető, rablók. — De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csak messziről. És már elérem a kukucskát látván ásított — Csak zajt ne csinálj valahogy, mert ránktörik az ajtót könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel ? Gabi rácsodálkozott a vá— 'férrp ekM'fnk KSnían? — húzódott Gabi. — És ha mégis valaki megtudja? — Mit? — bámult el István. — Mit tudhatna meg? Várj már, mindjárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre. — Hát..., hogy beengedtél valakit Akkor már nem bírom megmentem az életedet István gondolkodóba esett. — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül — akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisan. Érted? nem eskttíhettél. É* WnyfS nád az életemet. — De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak? István töprengett. — Leesett — mondta egyszerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát, és leejtették a csillárt. — Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi. — Nem is esküszöm meg rá — nyugtatta meg István. — így nem halálos. — Gyere, toljuk vissza az asztalt. Iszlai Zoltán: ROBINZONÁD lasztékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Lábujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott Csalódottan jött vissza. — Csak Csípi — mondta. Rabló egy se. Csipi jött helyettük. István a dívány elé lökte a könyvét — Beszéltél vele? — Nem. Minek? Csipi megint hosszan csöngetett — Nem szabad beengedni — mondta István elgondolkozva. — Senkit se szabad. — Csapit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipít lehet — mondta István, — Csak éppen félő, hogy el fogod mondani anyáéknak, és mind a ketten meglakolunk. Gabi esküre lendítette a kezét — Nem mondom meg. Ha be akarod, beengedheted. — Miért? — kérdezte István ravaszul, s közben az ajtóhoz sietett — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled. — Kitolhat — bólintott Gabi meggyőződéséé!. — Azért beengedhetjük. — Mire esküszöl? — sürgette István. — Mindjárt nyitom 1 Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, tel A testvéredére. Nyfkitát sírni. Aljosa megkönnyebbülten tette le súlyc« táskáját és elzárta a ládába. Nagy csend volt A mama fekete kendőben kiment a hálóból és titokzatosan, boldog arckifejezéssel szólalt meg, mint ahogy tizenkét tíz. vagy öt évvel ezelőtt — Fiúik, menjetek csak valaminek a gyerekszobába! Az ebédlő ajtaja becsukódott A fiúk sötétben, ültek a gyerekszobában. Hallatszott az apa suttogása, a fenyőfadíszek csörrenéee. A csendben Aljosa valamilyen szokatlan hangra lett figyelmes, óraketyegést hallott. — Órát kaptál? — kérdezte. Aljosa igyekezett elnyomni magában az irigységet Nyikita közelebb húzódott hozzá. — Aljosa, ide hallgass, én ma nagyon fontos dolgot tudtam meg. Ez az óra. az én apámé Nyikolaj Tyimcsertkoe volt... Tudod, Natasa és Nyikolaj az én szüleim voltak. Én az ő fiuk vagyok. Az ő képeik most már az enyémek — és az ágya feletti két kénre mutatott. miközben átfogta Altosát forró kezeivé!. — Édesanyám, Natasa úgy rendelkezett hogy ezt tizenhat éves korom,ban tudjam meg és kapjam meg ajándékba apa óráját. — Gyerekek, minden készen van! — kitárult az ebédlőbe vezető ajtó. A küszöbön a törékeny, selymes hajszálú mama állt. Hátulról megvilágította őt a fenyőfagyertyák hullámzó fénye. — A mama hív — mondta Nyikita. és kézen fogva vezette Aljosát. Oroszból fordította: Csongrády Béla — Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most beengeded? De István már nyitotta is az ajtót. Csipi vadonatúj focival lépett be. — Sziasztok!’ Ültetek a fületeken? — Üj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetlenül. — Mentek valahová focizni? Csipi vállat vont. — Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya megengedte. hogy megmutathatom. De még nem játszhatok vele, mert. csak holnapután kapom meg. — Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névnapod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csipi nap van. Különben Szent Csipi nincsen, hallottam. Csipít Máriának hívták, de «t is igyekezett elködösíteni — Szent.. minek a születésnaphoz szent? — Holnapután születésnapod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Hányadik? — Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal. — Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István sokat- mondóan. — Én meg még egy évtizednél se tartok — panaszolta Gabi. A kisszobába somfordáit. — Majd jövőre — szólt utána István. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz egy pár vetődésest, hogy érezzem? — Hová vetődsz? — kér- dezte Csipi. — Összetöröd a csontodat. — A, a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos. Falhoz taszították az asztalt. Csipi előbb csak kézzel hajigáit. István ívelt robinzo- nádokkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat. — Ünom — mondta CsipL — Így nem élvezet. — Rúghatod is — mondta némi gondolkodás utón István. — Csak vigyázz az ablakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak. Csipi az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csillárra. Hamarosan el is találta. Két búra bánatos pukkanással kimúlt. A kipirult arcú fiúk egyszeribe kijózanodtak. Csipi csak egy pillanatig tétovázott. Hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált. — Megyek — magyarázta. — Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, kiny.ffant. És meg se kapom. István nem tiltakozott. Tudta. Csipinek el kell tűnnie az előlegezett ajándékkal. Neki se lett volna szabad kinyitni az ajtót. Senki előtt. Csipi kitakarodott. István a riglit is az ajtóra fordította. — Mit tettetek? — rémüldözött a kislány. — Most ezzel a nyomorult csillárral mi lett? — Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztette István jóelőre. — Hamisan — Miért? — Miért? Hát, hogy a csillár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla. — Le kell szakítani? —■ kérdezte a kislány. — így nem jó? — Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük. Visszatolták az asztalt. — Na, most, vigyázz innen — mondta István, — Most leverem valamivel. — Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi. — Nem kell. Inkább hozd ki a labdádat, és dobálj kapura — mondta István belekeseredve. — Nem hozom — maka- esolta meg magát a kislány. — Hogyne, hogy azt is kilukasszad. — Jó — mondta István. —■ Akkor mivel dobjam le? — Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket, és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett. — Mondjuk rá — egyezett bele István. Az asztalra szórták a cserepeket. István kis távolságból, hunyorítva szemlélte az eredményt — Még le kell verni legalább egyet így nagyon látszik, hogy nem Homoláék miatt esett le. Hirtelen fölkapott egy párnát A csillárhoz vágta. Egy meglazult búra levált. Éles csörrenéssel esett a kristály hamutartóba. Kintről csengetés hallatszott István Gabira meredt — Rablók — dilizett a kislány. — Én ugyan mégegyszer meg nem nézem ókét! István legyintett. Megpiszkálta a burát a hamutartóban: el se repedt. A kémlelőlyukhoz settenkedett. Az ajtó előtt az anyjáék álltak. — Apáék — súgta. — Menj a kisszobába. — Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökönyödve. — Dehogynem — tuszkolta István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit. Megesküdtél! — figyelmeztette fölemelt ujjaL — Megesküdtem — visszhangzott Gabi szilárdan és meggyőződés nélküL István a nappaliba futott. Fölkapott az asztalról egy búracserepet. és kétszer jó erősen a saját arcába vágott. Mielőtt elhúzta volna a reteszt, ellenőrizte az előszoba- tükörben, hogy eléggé vér- zik-e? — Miért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az apja. — Volt itt valaki? — Senki — mondta István. Arcát a világosság felé tartotta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a fát. — Jesszusom, te mit csináltál? — sikoltott fel Martinná. — Semmi — legyintett István. — Csak a csillár... A fejemre esett. Homoláék megint a fát vágták. És a fejemre esett. Gabi résnyire kinyitotta a kisszoba ajtaját. — A hamutartó nem tört el — mondta megnyugtatóan. NÓGRÁD - 1974. december 22., vasárnap 9 4 t