Nógrád. 1974. november (30. évfolyam. 256-280. szám)
1974-11-24 / 275. szám
Erdene Szenén: Az almafák alatt A felkelő nap fényével bőkezűen elárasztotta az erdőt és a sztyeppét. A hegyek között meg élesebben kirajzolódtak a magasba törő sziklák, a szakadékok szédítŐen mély hasadé- kainak körvonalai. A sztyeppén viszont a napsugarak egyenletes sugárban, békés nyugalomban ömlöttek szét. Verőfényes őszi reggel volt. Egy GAZ—69-es haladt a hal- hingoli kísérleti állomástól a Hamar-hegv felé vezető úton. A sofőrön kívül még ketten ültek a kocsiban: Cevelszuren, a fiatal agronó- rnusnő és egy ifjú kertész. Nászán. A kocsi kelet felé tartott, a napsugarak a szélvédő üvegen keresztül kíméletlenül betűztek a fülkébe, vakították a gépkocsivezetőt. Dugar tüstént lehajtotta a napellenzőt, és ezt mormolta: — Látszik, meleg napunk lesz... Cevelszuren elmosolyoidott, arca felragyogott, akár sí nap és így válaszolt: — Naszan és én is így gondoljuk! „Hiszen erről szó sem esett köztünk!?” — suhant végig Naszanon a felismerés. A hátsó ülséről tisztán látta b lány félig feléje fordult arcát, a füle mögül előbukkanó hajtincsek lágy vonulatát. Arany ember, csak ne lenne olyan cudar nehéz természete! Cevelszuren mintha kitalálta volna gondolatát, újból elmosolyodott, majd Váratlanul így szólt: — Na, Dugar,' itt megállunk egy kis időre. — Igenis, főnökasszony, — (felelte a sofőr és kikapcsolta a motort. Mindhárman kiszálltak. A bőséges hajnali harmat még nem száradt fel, a fű nem őszies, hervadt, de tavaszia- san friss, zöld színben pompázott. Naszan egy szárazabb kai mocskát keresett magának, a földre huppant, s to- váb figyelte Cevelszurent. A lány széles vállú, telt csípő- (jű volt, dereka viszont sudár. egyenes lábai nyúlánkak. Kecses nyakán büszkén hordta a fejét, melyet sötétfekete haj keretezett. Egész alakjából csak úgy áradt az Cideség, egészség. Cevelszuren úgy tett, mintha hátra akarna pillantani, b Naszan azon nyomban elkapta róla tekintetét, az előtte elterülő sztyeppét kezdte nézegetni... Egykor háború tombolt itt. rA szögesdrótok maradványai még most itt látszanak, a Halhingol keleti partján pedig végeláthatatlan sorban lövész- és közlekedőárkok, fedezékek húzódtak. A fű Ugyan már mindent benőtt, Köld takarója azonban nem volt képes elrejteni a földet eltorzító„ iszonyatos sebeket. A japánok álltak itt 1939- ben. És ott, ahol az Etne völgye húzódik ott helyezkedett el a szovjet—mongol csapatok védővonala. A Baja cagan tetején egy hatalmas, mozdulatlanságba dermedt harckocsi az állások bevehetetlenségének szimbóluma. Naszan tudta, ez a tank a hős szovjet harckocsizó, Jakovlev emlékét őrzi, s a dombon még vasrácsos kerítéssel övezett, alig-aíig észrevehető kis halmocskák is Borakoztak, a rajtuk ágakból formált keresztek. Naszan észrevette, Cevel- fezuren a mezőn át egyenest b kis magaslatra emelt emlékmű felé tart. Ha látta volna a lány arcát, biztosan meglepi az azon végbement változás, — bánat ült Cevelszuren szemeiben. Ami azt illeti, Naszan gondolatait sem lehetet« volna vidámnak mondani. 1939 nyarán már éppen ezen a helyen halt hősi halált apja. Csak azt nem tudja, sírhelyét hol keresse. Naszan azon a nyáron töltötte be hetedik évét. A határ mentén éltek, — apja határőrparancsnok volt. Néhány szörnyű kép maradt meg benne abból az időből. Fullasztóan forró nyári nap. A kis Naszan, mint rendesen egyedül játszik a jurta árnyékéban, ő az őrsön az; egyetlen gyerek. Hirtelen n<L hány, puskával felfeewerzett lovas tűnik elő; katonák, lovaikat tajték veri ki. Egyikőjük a nyeregből leugorva arccal a földre zuhan, — annyira kimerüt, hogy nem tud a lábán megállni. Apja kirohan a jurtából, kezében szintén puska, s szigorúan ráparancsol Naszanra, azonnal menjen haza. Még egy részletet megőrzött: mikor az összeesett harcost felemelték, hogy hátára fordítsák, akkor látta: merő vér a gimnasz- tyorkája. Nem, nem a fáradtságtól esett össze... Éjjel Naszan felriadt, meglátta. anyja sír. könnycseppek gördültek végig arcán. „Valami történt apával?” — kiáltott fel rémülten. „Aludj fiacskám, semmi sem történt. Apád rövidesen hazajön, s ahogy megígérte, ajándékot hoz; nekem új teáskannát, neked cukorkát”. Így is lett. Apja hamarosan hazatért, s anyjával együtt felültette ót egy ponyvás teherautóra. Búcsúzóul egy pillanatra magához ölelte fiát... Naszan egész életére megőrizte apja borostás állának érintését, a belőle áradó erős dohányszagot. A kocsi sokáig rázkódott a he- pe-hupás országúton. Valahonnan a távolból dübörgés hallatszott, akár a tavaszi mennydörgés, ha vihar közeleg. Majd váralanul egészen közelről megismétlődött a dübörgés, s fehéres füst kúszott szét a földön. A teherautó, mintha megrémült volna, nekiiramodott, majd az útszéli árokba fordult... — Naszan, akarsz almát? — hallatszott Dugar hangja, s az emlékek sora megszakadt. A férfi hátrapillantott és meglátta a sofőrt, amint * éppen almát szed elő tásjákából. Dugar meg sem várva válaszát, kiválasztotta a legszebbet, legnagyobbat, feldobta, ügyesen elkapta, s beleharapott a harsogóan zamatos gyümölcsbe. Miután végzett vele tenyerével megtörölte száját, s ezt mondta: — Te meg mit ülsz itt? Cevelszuren arra számított, hogy veled fog sétálni! Naszan. elengedte a füle mellett a sofőr szavait, nem vette fel a célzást. Túlságosan megrohanták a múlt képei. S az emlékek vékony fonala a gyermekkortól a máig húzódott. Akkor, 1939-ben vesztette el apját. A hír, hogy hősi halált halt a harcmezőn csak a háború vége felé jutott el hozzájuk. Anyja egyedül nevelte emberré. Egészsége azonban néhány éve megingott. Be kellett költözniük a városba. S ugyan miféle munka akad ott egy állattenyésztőnek? Beiratkozott hát a kertészeti tanfolyamra, s új szakmát tanult. Ő maga is meglepődött; váratlanul megszerette új hivatását. S amikor megkezdődött a szűzföldek meghódítása a halhingoli körzetben, azon a helyen, melyet a háború alatt oly bőven öntözött vér, Naszan társaival együtt esőként érkezett ide. Munkát a halhingoli kísérleti állomáson kapott. Utat építettek a bombáktól, lövedékektől szaggatta fődön, s a Halhingol mindkét partján kertek borultak virágba, településsé szaporodtak a takaros kis fehér házak. Úgy tűnt, maga az élet tör utat magának, bújik elő a földből visszatarthatatlanul... Cevelszuren tavaly érkezett az állomásra. Azt suttogják, nem ok nélkül kellett távoznia a földművelésügyi minisztériumból; hibát követett, el, s lám leutazott a világ végére. Dolgos munkás volt, de nem könnyű természetű. Nem mindig jött ki az emberekkel, csípős nyelvétől nem egy lány szenvedett. Igaz. ha dolgozni kellett amúgy Istenigazából, akkor mintha kicserélték volna, rögtön akadt társai számára kedves szava, bátorító tekintete. Kezdetben nem tetszett Naszannak, — nem szerette az olyan embereket, akiknek jellemét azonnal nem ismerte ki, Figyeljni kezdte ezt a szertelen teremtést, s Cevelszuren felkeltette érdeklődését. S azután... azután hirtelen lángra lobbant, olyan erővel és szenvedéllyel, hogy maga is megijedt. Bármenynyire is próbálta leplezni szerelmét, időnként úgy érezte Cevelszuren mindent sejt. Például tegnap Is, a lány teljesen váratlanul így szólt hozzá: — Holnap a Hamar-hegy mögötti hágóhoz utazom földmintát venni. Talán velem is jöhetnél? — Igen, természetesen — a férfi rögtön beleegyezett, s zavarodottan elfordult, hogy leplezze örömét. — De vajon elengednek-e veled? — Ezt én már megbeszéltem. S íme, most együtt utaztak. .. — Gyerünk, Naszan, menjünk Cevelszuren után — javasolta Dugar. A sofőr nyilván unta Naszan szótlanságát. Cevelszurennel a halhingoli sírnál találkoztak. Arcán megindulás, mély bánat nyugalma. — Indulunk, főnök? — kérdezte Dugar. Cevelszuren felsőhajtott, majd válaszul elmosolyodott, s némán a kocsihoz indult. A Hamar-hegy hágójához vezető út további részét né- 1 mán, gondolataikba merülve tették meg. A gépkocsi megállt a hágónál-. A közös sir felett emelkedő obeliszk csillogott a reggeli nap fényében. „Hiszen ez apám emlékműve is” — gondolta büszkén, de egyben szomorúan a férfi. A völgyekből a napsugaraktól felmelegített hervadó fű édeskés, átható illatát hozta a szél. Cevelszuren megszó- lalat: — Látod, Naszan, boldog emberek vagyunk mi ketten; csak a háború sebeit kellene még begyógyítani. Hány év is múlt el azóta, s a megkín- zótt fpld még egyre emlékezik. .. De mi felszántjuk ezt a sokat szenvedett földet, betemetjük az árkokat, letöröljük színéről a háború szörnyű nyomait. S kertet ültetünk az emlékmű köré... Ha én kertész lennék, ide feltétlenül egy házikót építenék, körötte kert, s itt élnék életem végéig. N aszan maga sem tudta mitől vezérelve hozzátette:— Én is erre gondoltam. Itt kell élnem, ahol apám hősi halált halt 1939-ben. . — Az én apám is egészen fiatalon ment el a háborúba, húszéves volt. S ő sem tért vissza... Amíg nem gyógyítjuk be a föld sebeit, nem gyógyul be a sebzett szív sem. Egymás mellett álltak, vál- luk összeért, s nézték az áldásos őszi nap verőfényében csillogó gránitoszlopot. Oroszból fordította: Földeák Iván Olvasó kritikusok — kritikus olvasók Budapesten tartotta ez évi kongresszusát az Irodalom- kritikusok Nemzetközi Szövetsége. A kongresszuson tizenhét országból 48 küldött vett részt. Magyarországot pedig tíztagú küldöttség képviselte. Szabolcsi Miklós akadémikus bevezető referátumában a többi között hangsúlyozta: ......úgy érzem, hogy a kritikának nagy és egyre nagyobb feladata van az új felfedezésében és értékelésében. De elsőnek persze arról van szó. hogy az egyéni tehetséget kellene felismerni a nagy tömegből az ú.i értékes művet kiemelni. .. Ügy gondolom, ahhoz. hogy az egyre növekvő anyagban eligazodjunk, hogy új és új műveket tudjunk értékelni. hogy az irodalmi rengetegbe csapást tudjunk vágni, — ahhoz nem elég pusztán az az irodalmi érzék és kultúra, amely egyetlen mű megítélésére képesít. Ahhoz az kellene, hogy nagyjában is képet tudjunk alkotni az egész világirodalom mozgásáról. fó tendenciáiról, jelentkező új áramlatairól, felbukkanó új műfajairól és kudarcairól.” M iklós Páll Tömegkultúra és kritika címmel tartott előadást. Vázolta, hogy napjaink szinte korlátlan technikai lehetőségei mellett a kultúra a nagy tömegek számára is elérhető. A kultúra tömegesedése azonban veszélyekkel, az igények ellaposodásának ártalmával is járhat. Az ilyen helyzetben fokozott a kritika felelőssége. Fontos, hogy a kritika az irodalmi életbe való „beleszólási jogot” szétossza a széles olvasóközönség között. A tanácskozásokon számos hozzászólás hangzott el. Ezek közül hadd emeljük ki Kamarás István hozzászólását, amelyet Olvasó kritikusok és kritikus olvasók címmel mondott el. Bevezetőben arról szólt, hogy a magyar olvasóközönségnek csak Igen csekély töredéke olvas irodalmi és kritikai folyóiratokat, nagytöbbsége azonban rendszeresen olvassa a napilapok és hetilapok bírálatait, hallgatja, illetve nézi a rádió és televízió kritikai műsorait. „Ezek a találkozások azonban csak eléggé ritkán válnak emlékezetessé, még akkor sem mindig, amikor több kritikus vitatkozik a műről — mondotta Kamarás István. A hatástalanság egvik oka az, hogy az olvasmányközvetítés ezen alkalmairól hiányzik az olvasó, illetve az olvasók képviselete. Sokszor már az is elég lenne, ha képzeletben megidéznék az olvasót. szempontjait megközelítési módjait, élmény-telitalálatait. vagy tanulságos félreértéseit. Sokszor kevesebbel is beérnék az olvasók: azzal, hogy legalább a kritikus szólaljon meg. mint olvasó, levéve a szertartáshoz nélkülözhetetlennek vélt maszkot, üljön le képzeletben olvasótársai közé. és mondta et hogy miért tetszett vagy nem tetszett neki a kritikáiéra érdemesnek tartotj; könyv. A kritikus tanulhat az olvasóktól, mert azok sok esetben az egyes művek bizonyos részleteit jobban életre tudják kelteni nála. Az »egyszerű-“ olvasó nem rendelkezik ugyan a mű megfejtését előmozdító szakmai fegyvertárral, de mentes a kritikusok foglalkozási ártalmaitól. Meri élvezni, abbahagyni, megsiratni és megérteni is a művet. A kritikusok operációinál vagv párbajainál sokszor áldozatul esik a mű élménye, az olvasók hétköznapi beszélgetéseiben viszont feltámad az élménv- változatokban tovább élő mű. Ha ezeket a beszélgetéseket kihallgatnák a. kritikusok, és ha élményeiket rendszeresen leírnák az »egyszerű« olvasók. — akkor nem az derülne ki, hogy »maradjon a varga a kaptafánál«, hanem ars, hogy a kxnfciikusinak és az olvasónak közös nevezője az olvasás, vagyis az értelmezés”. A tanácskozás egvik szorgalmas hallgatója volt Szabó György író. az Üi írás rovatvezetője. Az előadások szünetében megkértük, foglalja össze véleményét a kongresszusról. — Mindezek előtt azt talá- ♦ lom rendkívül fontosnak, hogy éppen Magyarország fogadhatta vendégül egv olyan nemzetközi szervezet .tagjait, akik között mind a két világ népeinek képviselői leién vannak. Másrészt azt. hogy a részünkről elhangzott előadásokkal bizonyítottuk, hogy a magyar irodalmi-kritikai élet rangosán tud részt venni a nemzetközi szinten zajló vitákban. — A külföldi delegátusok! hozzászólásai közül különösen mélyen hatottak rám a francia André Wurmser szaval. Wurmser gyakori vendégünk, jól ismeri irodalomközéleti viszonyainkat, és ígv módjában ó,ll, hogy a francia és a magyar helyzet között párhuzamot vonjon. Felszólalásából kitűnt, hogy egy olyan fejlett - nyugati államhoz képest is, mint Franciaország milyen előnyös helyzetben vagyunk például a könyvkiadás területén. Nem árt egv kicsit ebből a szemszögből gondolkoznunk, amikor hazai állapotainkkal elégedetlenkedünk. — A magyar hozzászólók közül nagyon szívemből beszélt Almási Miklós, aki a műélvezet örömének fontosságát hangsúlyozta. A kritikusoknak valóban az eddigieknél komolyabban kell ven- niök: a műélvezetbe úev kell az olvasót bevezetni., hogv örömöt érezzén. és ne pedig valami gyötrődés legyen számára az esztétikai élmény befogadása. Morvay István Üumop PRÁGA — Az éjjel betörtek a lakásunkba. — Ne mondd. És hogy végződött az eset? 1- A pasast még mindig ápolják a kórházban. Ugyanis a feleségem azt hitte, hogy én jövök haza. BECS A főnök dicséri a titkárnőjét: — Hinterhuber kisasszony, maga olyan ügyes, hogy el se tudom képzelni, mit kezdenék maga nélkül. — Ügy? — vág vissza a titkárnő. — Lassan már két éve vagyok magánál és még sohase jutott eszébe, hogy mi mindent kezdhetne velem? ... A B Á NYÁRÉ M A tőkés — az igazgató — a mérnök — az aknász — a besúgó —, s a végtelen kötél volt a bányarémi A gyerek — a lakás — a nincs — a szokás — a kocsma —, s az elveszett remény volt a bányarém! — Sztrájk lett mert kellett, hogy legyen, s leállt a — végtelen kötél — a pillognál fáradt stamp hevert, s a csákányon száradó köpés. A szilikózis az aranyér — a tbc — a viszér — a baleset —. s a rózsaszín köpés volt a bányarém! A kinek — a minek — a kiért — a miért — a másért —. s a mindent semmiért volt a bányarém! Kussadt a csille a lapát a vágatban fáradt csend honolt a meddőhányó sztrájkörséget állt, s a bányarém csendőrért osont. Szabó István | NÓGRÁD — 1974. november 24., vasárnap 9
