Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)
1974-07-07 / 157. szám
Legmélíőbbak mégis a «ettek Kevés olyan, a nép számára becses, sokat jelentő fogalom van, amellyel annyira visszaéltek nemzeti történelmünk során, mint a hazafiság. De kevés olyan nemes, fennkölt emberi érzés van, amelyhez oly sok áldozat, nagyszerű cselekedet kötődik, mint a hazafiság. S éppen azért, mert történelmünk során nemcsak éltek, hanem sokszor vissza is éltek vele, ma is elsőrendű kötelességünk, magyarázni, tanítatni: mit is értünk az igazi haza- fiság alatt. Nincs elvont, a történelem felett álló, a haza társadalmi valóságától elvonatkoztatott hazaszeretet. A haza skerete te — ezer év története a tanúnk — mindig is egyet jelentett a nép boldogabb, gazdagabb jelenéért, és jövőjéért folytatott áldozatos munkával. harccal. A nép boldogsága, gazdagabb élete pedig mindenkor egyet jelentett a népnek az elnyomás alóli felszabadításával, a haza függetlenségével. S mert a kizsákmányolás, az elnyomás elleni harc minden időben eggyéfondódott az általános emberi haladásért folytatott küzdelemmel, az igazi hazafiak mindig a nemzeti és az egyetemes emberi haladás élharcosai voltak — együtt, egyszerre. Így és azért tartjuk igazi hazafiaknak a feudális önkény, elnyomás ellen lázadó Dózsa Györgyöt és katonáit, a polgári haladásért, a nemzeti önállóságért küzdő 48-as márciusi ifjakat, korunk legprogresszívebb társadalmáért, a szocializmus megvalósításáért küzdő 1919-es forradalmárokat és azokat akik a felszabadulás után és ma is a szocialista társadalomért dolgoznak, küzdenek. A szocializmus generációk küzdelmei során vált nemzeti történelmünk elválaszthatatlan részévé, nem csak 1945-tel, hanem már jóval korábban is, és így vált nemzeti életünknek nemcsak jelenévé, hanem jövőjévé is. A hazafiság és a szocializmus vállalása, igenlése, egymástól elválaszthatatlan. Nem lehet jó hazafi az, aki nem vállalja a szocialista tásadalom céljait, aki csak félszívvel, félkézzel hajlandó dolgozni a szocialista haza felvirágoztatásáért. Nem lehet igazi hazafi, aki miközben nagyra tartja 1848 fiainak, a haza, a nép szabadságáért folytatott küzdelmét, nem vállal részt a nép felemeléséért folytatott mai erőfeszítéseinkből. Nem lehet igazi hazafi, az, aki bár büszkén tűzi mellére a nemzetiszínű kokárdát és büszkén vallja magát 48 örökösének, nem büszke arra, amit népünk a felszabadulás óta alkotott, s arra, hogy népünk elérte azt amiért a 48-as ifjak küzdöttek: az emberi haladás élvonalába került; s ezzel tekintélyt, megbecsülést vívott ki magának az egész világ előtt A hazát mindig úgy lehetett szeretni igazán. és ágy is szerették a nemzet legjobbjai, hogy küzdöttek azért, hogy ne maradjon le a történelmi haladás útján. És így lehet szeretni igazán ma is: együtt, egyszerre szolgálni, a haza sorsát és az emberi haladás ügyét. A melldöngető, a frázisokat puffogtató, a külsőségeknél megtorpanó hazafiság nem a mi hazafiságunk. Azokra emlékeztet, akiknek a múltban mindez csak arra kellett, hogy hazafiabbnak tüntessék fel magukat, azoknál, akik verejtékük hullatásával küzdöttek a nemzet fennmaradásáért, s akik az üldöztetést vállalva, életük kockáztatásával harcoltak a nép, a haza felszabadításáért. Hiába próbálták elhitetni a fasiszta rendszer ideológusai, politikusai, hogy a szocializmus eszméje idegen a magyar néptől, a történelem ennek ellenkezőjét bizonyította. Népünk számára nemhogy idegen lenne a szocialista eszme, a szocialista célok, ellenkezőleg: ezt tartja a jelen és a jövő létalapjának, természetes életformájának, mert ebben találta meg a maga személyes boldogulását; és a lehetőséget a haza felemelkedésére. Természetszerűen következik ebből, hogy büszkék vagyunk minden, a szocialista építésben elért eredményünkre. Nemzeti büszkeségünk ma elsősorban ezeknek az eredményeknek, a vállalásából táplálkozik. Az igazi hazafi ság azt is jelenti, hogy ismerjük, értjük nemzeti múltunkat, számon tartjuk hon nan indultunk, hová meddig értünk el, reálisan értékeljük lehetőségeinket, egyszóval történelmien, országos kitekintéssel gondolkodunk a megtett útról és a jelenről. S ha ezt tesszük, az eredményeinket lekicsinylő, a csak hiányainkat látó kishitűség épp oly idegen lesz számunkra, mint a sikereinket, a lehetőségeinket túlbecsülő fenn- héjázás. a nemzeti gőg. Legyünk büszkék arra, amit alkottunk, de büszkeségünkben intsenek mértéktartásra megoldatlan feladataink. Nemzeti büszkeségünket át kell hatnia a felelősségtudat nak, amely mindig a jelen és a jövő feladatai felé fordítja figyelmünket és szüntelenül önvizsgálatra késztet: meg- tettünk-e mindent erőnkből, képességeinkből telhetőt a haza, a nép szolgálatáért? Ami pedig a kishitűeket illeti: csak a hibákat, a hiányosságokat észrevenni, emlegetni és közben elfordítani a szemünket az eredményekről, hallgatni róluk — ez nem az igazi hazaszeretet. Hogyan szerethetné igazán a hazáját az, aki nem büszke új városainkra, gyárainkra, lakótelepeinkre — hiszen ezek a haza, a nép alkotásai! A hazafiúi érzéshez méltóak a szeretetről, az odaadásról valló szavak, éppúgy, mint az ezeket kifejező ünnepi külsőségek. De a legméltóbbak mégis a tettek. Az igazi hazaszeretet minden időben a nép javáért végzett áldozatos munkában kereste, találta meg önmaga leghívebb kifejezését. Erre tanít bennünket nemzeti történelmünk legjobbjainak példája, a 48-as ifjaké, a 19-es proletárforradalom harcosaié, az illegalitásban dolgozó kommunistáké éppúgy, mint a felszabadulás után és azóta is a szocialista haza felvirágoztatásáért dolgozó millióké. Faragó Jenő | A Szépművészeti Múzeum Maulbertsch születésének 250. évfordulója alkalmából kiállítást rendez június 28-tól szeptember végéig. Képünkön: Franz Xaver Wagenschön: „Párizs ítélete” című festménye A munkát az élmények is szebbé teszik Ezt az interjút az alábbi monológ előzte meg, amelyet előadtam a szerkesztőnek: — Művészek, írók, művelődéspolitikánk felelős vezetői több alkalommal elmondották gondolataikat a közművelődés fontosságáról, a feladatokról. Ismerek egy asszonyt, aki bem nyilatkozik, mert sohase kérdezik, nem hoz, nem módosít rendeleteket, mert nincs erre lehetősége, ő csak műveli azt, amiről oly sokat beszélünk manapság. Róla szeretnék írni. Az asszony neve: Erdőss Lajosné. Munkahelye, 1939 óta: a csepeli Magyar Posztógyár. Beosztása, 1953 óta: munkaverseny-felelős. Akkor ismertem meg, amikor az Állami-díjjal kitüntetett Bagi Ilona brigádról készítettem riportot. Nem tudtam még, ki az az asszony, aki okos gondolataival kisegítette a nehezen fogalmazó brigádtagokat, MJ agy utat tett meg közmflvelődésünk az eltelt jó másfél évtized alatt. Ezt nemcsak az átélt időszak személyes tapasztalásai mondatják velem, hanem bizonyítják azok a számadatok is, amelyek — egyelőre csak a — salgótarjáni járás területének közművelődési hálózatára, anyagi, v tárgyi, személyi ellátottságának helyzetére vonatkozóan állnak rendelkezésemre. Amikor e cikket írom, a közművelődés személyi oldalára, a közművelődés káderhelyzetére téve a súlyt, tudom, hogy annak mindenkori színvonalát az adott anyagi és tárgyi felszereltség jelentősen befolyásolja, illetve meghatározza. Széles körben ismert már az az igazság, hogy ideológiailag, politikailag, szakmailag magas fokúan és sokoldalúan képzett, rátermett, jó szervező- készséggel és körültekintő diplomáciai érzékkel nem rendelkező népművelők nélkül nincs társadalmunk jelenlegi igényeinek megfelelő, korszerű közművelődés. De nincs a munkáját szerető, azt szívvel és lélekkel végző, a munkájában anyagilag és társadalmilag megbecsült népművelő nélkül sem, aki „csodákra” képes. S ennek kimondásakor nem az égi magasságokban lebegő- iibegő csodákra gondolok, hanem a mindennapok egyszerű, földi csodáira, az érdeklődők, az alkotó ember agyának. szellemének és kezének nyomán született valóságosan érzékelhető eredményekre. Nagy — ugyanakkor erőinkhez és lehetőségeinkhez mért — volt az 1957 óta megtett út. Az említett esztendőben — szól a kimutatás, mindössze egyetlen függetlenített — tehát akinek kizárólag csak a kulturális és szórako- ási alkalmak szervezése és biztosítása Vasárnapi jegyzet Jó úton — előre volt a feladata — népművelő dolgozott a salgótarjáni járás területén, a Somoskőújfalui kultúrházban. Egy fecske nem csinál nyarat — mondja a közmondás. Különösen igaz ez járási szinten. Mert Somoskőújfaluban ugyan fellendült a kulturális élet, ez kifelé azonban alig éreztette hatását. A járás köz- művelődési hálózata személyi ellátottságának további javítása az állami, tanácsi szervek sürgető feladata. 1959-ben három függetlenített könyvtárossal létrejött a járási könyvtár, 1964-ben pedig újabb függetlenített népművelők munkába állására nyílt lehetőség. Karancslapujtőn, Kisterenyén, Mátranovák községben, Zagyvarónán ekkor léptek munkába az új kultúrház- igazgatók, akik mellett általában ugyanakkor tiszteletdíjas könyvtárosok tevékenykedtek. Az állami közművelődési hálózat fejlődését és fokozatos megerősödését eredményezte a Művelődésügyi Minisztérium rendelete és a SZOT határozata, amelynek alapján a tanácsi szervek 1967 és 1969 között folyamatosan tizenegy bányász-szakszervezeti művelődési intézményt vettek át teljes berendezéssel együtt, a még ma is működő Nagybátony-bányavárosi és a besorolatlan szorospataki kivételével. 1971, a tanácsok átszervezése újabb — magasabb — lépcsőfokát jelenti a fejlődésnek. A községi tanácsok, egyre inkább felismerve a közművelődésnek a társadalom életében betöltött jelentős szerepét, saját maguk teremtették meg a függetlenített népművelők foglalkoztatottságához szükséges pénzalapot. A társadalmi összefogás és a bölcs előrelátás pedig már néhány helyen, — Karancslapujtőn, Mátramindszenten, Kisterenyén — szolgálati lakást is biztosított, illetve biztosít a közművelődésben dolgozóknak. A járásban jelenleg 9 függetlenített könyvtáros és 10 függetlenített művelődésiház-igazgató, illetve munkatárs tevékenykedik. Ez különösen — kiinduló pontunkhoz viszonyítva — jelentős eredmény, természetes azonban, hogy még csak a „kezdet”; ezt a Központi Bizottság köz- művelődési határozatának szellemében következetesen tovább kell vinni. S eképpen foglalt állást a megyei párt- bizottság június 27-i ülésén, amikor megyénk közművelődésének helyzetét és a továbbfejlesztés feladatait tárgyalta. Növelni szükséges a közvetlen területi munkát végző és az üzemekben dolgozó népművelők számát, úgy, hogy a mennyiségi fejlesztés a minőségi követelmények emelésével járjon együtt. Ez a megfogalmazás kimondatlanul is feltételez egy másik fontos dolgot, a meglevő kulturális adottságok és lehetőségek tervszerűbb, összehangoltabb, koncentráltabb kihasználását. A közművelődésünk előtt álló feladatok elvégzése nagymértékben attól is tügg, hogy miként valósul meg és milyen hatékonyságú lesz a tanácsok koordinációs tevékenysége, amely nem pusztán irányítási feladatot jelent, hanem lényegében az együttesen végzett tartalmi munkát. 1%J agy utat tettünk meg — idéztük cikkünk elején, de még nagyobb áll előttünk —, írjuk le végül. Sulyok László egyetlen brigádról szólva, a gyár kollektívájával is megismertetett. Azután, többízben is, alkalmam volt megismerni munkáját. Feltűnt, hogy ebben a gyárban mennyi mindenre jut energiájuk az embereknek. Többségük három műszakban dolgozik, vannak munkások, akik vidékről járnak be naponta, az asszonyokat ugyanúgy várja a család, háztartás gondja, mint másutt, és mégis. . . Ott maradnak örömmel a kulturális rendezvényeken, hónapokon keresztül készülnek vállalati vetélkedőkre, színházba, operába járnak. Minden sikeres rendezvénynek, vállalásnak a szervezője — lelke, mondották — Erdőssné. — Adakozni ■ csak az tud aki maga is gazdag. A kultúra szeretetét hol. kitől tanulta? — A betű szeretetére tudok csak hivatkozni. Apám munkás volt, Csepelen, anyam mosást vállalt gazdagabb családoknál. Ö nagyon szeretett olvasni. Hogy mikor volt rá ideje? — nem is tudom, de nálunk mindig volt otthon könyv. Olcsó kalendáriumok, ponyvák, igaz, de — betű volt. Tanulni is nagyon szerettem, nyolc elemit végeztem. Tizenhat éves koromban kerültem a Magyar Posztógyárba, kivarrónak. — Volt-e valaki, aki a későbbi években tanította, érdeklődését irányította? — A kíváncsiság volt az én „tanítómesterem”. 1951-ig gép mellett dolgoztam, három műszakban. 1952-ben a pártbizottság függetlenített, mint agitációs felelőst, 1953-ban megbíztak jelenlegi munkakörömmel. A munka, amelyet végeztem, és végzek, elsősorban tőlem követeli meg a tájékozottságot. Hogyan beszéljek rá embereket egy-egy könyv elolvasására, ha én magam nem olvastam? Hogyan szerettessem meg velük a színházat, ha én nem ismerem azt az élményt? Vettem például magamnak operabér- ietet. Akkor még nem szerettem a zenét, csak érdekelt. Nem volt meg a felkészültségem, sokszor unatkoztam. Ma már a zene is, mint annyi minden más, hozzátartozik életemhez. Saját példámon tudom, mit jelent egy ember számára az önművelés. Talán, ezért tudok segíteni ebben másoknak is. — Hivatalos munkaköre: munkaverseny-felelős. Hogyan egyezteti össze ezt a tevékenységet a kulturális programok szervezésével? — A kettő csak együtt eredményes, ahogyan az ember is munkájával, érzelmiértelmi életével együtt teljes. A munkaversenyek szervezése során megismerem az embereket, körülményeket, felkészültségüket. Töröm a fejem, hol, milyen programmal tehetnék emlékezetessé egy-egy napot a munkások számára? Tudom, hogy egy könyv, egy múzeum-, vagy színházlátogatás nem változtat meg egy embert. De azt is tudom, hogy sok év múlva, megtérülnek a vállalati rendezvények, közös programok gondolatérbesztő, szép emlékei. — Népművelők sokszor panaszkodnak arról, hogy sorozatosan kudarcot mondanak vállalkozásaik, mert nem kapnak segítséget felelős vezetőiktől. — Ha szükségem van segítségre, nem mindig ahhoz a feletteshez megyek, akihez a dolog „hivatalból” tartozik. Azt az embert keresem fel, akiről tudom, hogy ő maga is fontosnak tartja, tehát segíteni fog. — Azt hallottam, nincsen olyan színházi előadás, amelyre ne tudna közönséget szervezni. — Mindig megmondom az embereknek, hogy miiyen előadásra váltottak jegyet. Ha nem csupán szórakoztató a darab, akkor kérem, úgy menjenek el, hogy tanulni fognak, történelmet, irodalmat, arra is felhívom figyelmüket, hol tudják majd hasznosítani ismereteiket, például melyik vállalati vetélkedőn. Erdőss Lajosné kultúrmun- kájáért miniszteri dicséretben részesült, néhány éve elnyerte a Nemzeti Színház közönségszervezők között meghirdetett versenyének fődíját, egy ab- báziai utazást, a Könnyűipar Kiváló Dolgozója, az MSZBT aranykoszorús kiváló dolgozója. — Mi az a rejtett öröm, melyet semmiféle hivatalos, vagy baráti elismerés nem pótol, a jól végzett munka megnyugtató érzése? — Ha visszagondolok nvolc- tíz évvel ezelőtti időre. Emlékszem, milyen nehéz volt megszervezni egy egy olyan ünnepséget, ahol nem volt jutalomosztás. Ma. minden rendezvényünkön megtelik a 'ml- túrház. Talán, megértették a dolgozók, ami számomra is oly’ nagy felfedezés volt: a munkát azok az élmények is szebbé teszik, melyeket az ember magában őriz. László Hona
