Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)

1974-07-07 / 157. szám

A szülőföld vozásában

Beszélgetés Csohány Kálmán grafikussal

„Az első bemutatkozásom után történt ez az eset. 1964- ben Budapesten, a Dürer Teremben szerepeltem rézkarcaimmal. Egyszer csörög a telefon, egy idősebb festő és gobelines, Pekári István hivott fel.

— Hová valósi vagy, fiam? Nem Palócországból jöttél?

Minden gratulációnál többet jelentett számomra ez a kérdés. Ráismert arra a világra, arra a tájékra, ahonnan jöttem, ahonnan igazán soha el nem szakadtam.’’

Csohány Kálmán grafikus- művész Pásztón született,

1947-ig itt lakott. Ezután a főiskolai évek következtek, és 52-ben, a diploma átvétele után pesti lakos maradt.

— Abban az időben a kenyérkereset, a megélhetés a fővároshoz kötötte a végzett főiskolásokat. Ott jutottunk hozzá jobban a megrendelésekhez, akkoriban vidéken

ritka eset volt a művészek támogatása. Ha mostanában végzek, visszajöttem volna Nógrád megyébe. Szűkebb

pátriámtól, Pásztótól és környékétől így sem tudok elszakadni. Élményeim legmélyebb, leggazdagabb rétege köt ehhez a vidékhez. Gyermekkoromban sokat barangoltam a Cserhát völgyében, Alsótoldon, Cserhátszentivánban. Emlékszem a pásztói piacokra — szerdai napokon a környék sok falujából beszekereztek az emberek. Bár én feketefehér színekben gondolkodom, a gazdagon hímzett, színes népviselet, a vakító fehér ing- vállak, az egész tarka forgatag kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetembe.

— A pásztói helytörténeti kiállítás vezetőjétől, Pintér Nándor tanártól hallottam tervéről, hogy egy pásztói sorozatra készül.

— Szeptember első hetében nyílik meg a kiállítás. ^Az anyag egyik fele már együtt van, az eddigi műveimből válogattam ki azokat a képeket, melyek címükben is Pásztóhoz kötődnek. Nem volt nehéz a válogatás, sok rézkarcom vázlata itthon született meg. Ezeken kívül egy-két, gyerekkoromból ismert népszokást próbálok rézkarcba megörökíteni. A tervem az, hogy az anyag nagy részét itt hagyom a múzeum tulajdonában. Indító magja lehetne egy kis galéria kialakításának.

— A községben barátként fogadják, mintha sosem ment volna el. Ismerik a képeit is?

— A Lovász József Művelődési Központban több kiállításom volt már, az első rögtön az intézmény avatása után. Akkor elmentem rokonaimhoz, ismerőseimhez a Bügébe, — a pásztóiak jól ismerik, melyik ez a rész — szerettem volna, ha azok a parasztemberek, bányászok is eljönnek a tárlatra, akik közül kikerütlem. De a megnyitón hiába tekingettem a közönség sorai között, nem láttam őket. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor két nappal később a vendégkönyv több száz aláírása között jó- néhány ismerős névre bukkantam. Nem szeretem én az ünnepélyes alkalmakat, amikor fehér inget kell húzni, és a tömeg — mondták többen — inkább később jött el. Ezért sem érzek nagy szakadékot a közízlés és a művészet között. Szerintem, ha van választási lehetőség egy klasz- szikus kép reprodukciója és egy giccs között, ismerőseim nagy része az igazi művészet mellett dönt. Csak sok ilyen választási lehetőséget kell teremteni, a képzőművészeknek is vállalni kellene-a népművelői feladatokat. Ahogy az irodalom évszázadokon át lángja, lobogása tudott lenni a tömegeknek is, ahogy Kodály utat nyitott az igazi zenéhez, úgy ezt lassú, szívós munkával a képzőművészetben is elérhetjük. Több kiállítást kellene elvinni a fal- avakba, az üzemek kultúrtermeibe, gyakrabban találkozni a közönséggel. Sokan nem is tudják, milyen jó kérdéseket tesznek fel az úgynevezett „egyszerű emberek”!

— A klasszikus művészet megszerettetésében már sok

eredményt értünk el. Rögösebb az út mai, modern alkotásokhoz.

— Hadd mondjak el egy kis történetet ezzel kapcsolatban. Hajdú-Bihar megyében jártunk egy barátommal. Egy faluban az útirányról érdeklődtünk, merre találjuk a művésztelepet. Kalauzunk, egy falusi asszony megkérdezte, mi is művészek vagyunk? A bemutatkozás után őszinte csodálkozásomra bemutatta kis gyűjteményét, amelyben rézkarcok, újságból kivágott képek szerepeltek — tőlem. Hány ilyen asszony élhet az országban, aki Kondor Bélát, Gross Arnoldot „gyűjt”, olyanok, akik nem lapozzák át unottan a vasárnapi lapok képzőművészeti mellékletét! Előbb-utóbb ezek a kis szigetek összeállnak szárazfölddé, nagyon hiszek ebben.

— Ön ezen a nyáron elvállalta a mátrakeresztesi amatőr művésztelep vezetését, sok alkotót ismer a nem hivatásos művészek közül is. Mi a véleménye a munkájukról?

— Sokan közülük rajztanárok, tehát a jövő nemzedék ízlésformálásának feladata a vállukon nyugszik. Az alkotómunka során maguk is „mélyre ásnak” a művészetben, jártasak a művészettörténetben. így szemléletet tudnak adni nemcsak a diákjaiknak, de bemutatóik közönségének is. Egy-egy kovász mindegyikük! Nem értek egyet azokkal, akik lebecsülik munkájukat, hiszen egyrészt a hivatásos művészek mindegyike amatőr volt valamikor, másrészt pedig a köz- művelődésben vállalat szerepük nagyon jelentős.

Csohány Kálmán szavaiból érezni lehet, hogy nem udvariaskodás, amit mond. Hiszen művészi hitvallását így fogalmazta meg:

— Legnagyobb és legtisztább vágyam, hogy a művészet minél szélesebb rétegekhez jusson le, hogy segítsek én is a szunnyadó igények felkeltésében.

G. Kiss Magdolna

Mai tévéajánlatunk

2030: Babette háborúba megy. Magyarul beszélő francia film. Christian Jacque rendező éppen 15 esztendeje forgatta ezt a háborús burleszket, amiben a hazai közönség először láthatta Brigitte Bar- dot-t.

A főhős, naiv francia falusi lány, aki véletlenül egy

komoly partizánakció részese lesz. A terv szerint el kell rabolni Von Arenberg náci tábornokot. A bonyodalmas, veszélyes vállalkozás minden epizódja fejtetőre állított helyzeteket mutat a nézőknek, s így biztosított a jó mulatság, amit a színészek játéka is emel. Brigitte Bardot partnerei: Jacques Char- rier, a világhírű Leslie Howard fia, Ronald Howard, és az őrült Schultz papa alakítója, Francis Blanche. A főszereplők magyar hangja Halász Judit, Végvári Tamás, So- mogyvári Rudolf és Körmendi János.

Diplomás versmondóink

Molnárné MerczeE Erzsébet

Versmotnidás közben, ha a legközönyösebb hangján szólal is meg, mindig érezni lehet a szenvedélyt, amellyel a szöveget mondja. Nem mélázó típus. Mesterségbeli tudását a zsűri annak idején külön kiemelte, produkcióját arany- diplomával jutalmazta. A verseny izgalmai mellett egy pillanatig sem esett ki állandó „szerepéből”, az anyaszerepből. Öt év körüli kislánya nyüzsög körülötte. Ö a nagyobbik gyermek, a kisebb

otthon maradt.

Ügy kezdte, mint a legtöbb versmondó. Általános iskolás korában nyert először megyei prózamondó versenyen, azután középiskolás korában „kitört”, azóta csinálja. Lassan „kiöregszik”, abba a korba kerül, amikor mások már abbahagyják és elkezdik komolytalankodásnak nevezni az amatőr versmondást. Neki esze ágában sincs, hogy felhagyjon vele.

— Minden embernek van valami hobbyja. Nekem ez. Ügy érzem, adok valamit a közönségnek, miközben minden egyes fellépéssel gazdagabb leszek. Amíg adni tudok, nem hagyhatom, nem is tudnám abbahagyni. Nemrég voltam a Magyar Rádiónál. Amatőr versmondók voltak együtt, s felmerült a kérdés, miért hagyják abba egyesek? Nem

tudom őkét megérteni. Hiszen a színész sem hagyja ott a pályát, ha idősebb lesz...

— Hogy kinek mondom a

verseket? Mindenkinek, aki igényli őket. Persze, jó lenne felpiszkálni a szunnyadó igényeket, de hát ehhez idő, sok idő kell. A közönség, a helyszín nagyon meghatároz mindent. Egy verset kétszer nem mondok el egyformán. Van amikor teljesen ellentétesen jön ki belőlem, mert érzem, hogy ott és akkor másképp nem lehet.

— Harmincéves leszek. Ti. zenöt éve mondok verset, prózát. Verset írok is. Énekelni is próbálok. Mindent, amivel úgy érzem — és itt ismétlem magam — adni tudok. Volt öt év kihagyásom, van két gyerekem. ök is megkövetelik, hogy foglalkozzam velük. Ez persze másként megy nálun'c, mint általában másutt. Én nem tudok hazamenni hozzájuk, hogy három-négy órákat csak velük foglalkozzak... pedig néha szeretnék! Ehelyett ott vannak velem a próbákon, néha a munkahelyemre is elkísérnek, és a versenyekre is magammal viszem őket. Így vagyunk együtt...

Egy éve irodalmi színpadot vezet. Két műsort mutattak már be, mindkettővel több helyen is sikert arattak. Két éve Radnóti-díjas. A járási művelődési központban dolgozik.' Nem hagyja abba a versmondást. ..

— «• —

Fiúk a téren

A középiskolás fiúval a könyvtárban ismerkedtem meg. Ott szoktunk találkozni. Az utóbbi időben nem láttam. Gondoltam tanul, nem ér rá olvasni. A napokban találkoztam vele. „Nem jössz a könyvtárba?” „Nem ettem meszet! Nyár van.”

Fiúk a téren. Fiúk és lányok. Salgótarjánban, Balassagyarmaton és mindenütt. Ahogy kisüt a nap, kiülnék a padokra. Egyiknél-másiknál újság van, esetleg könyv. Van aki beszélget, nevetgél, legtöbben néznek maguk elé, vagy osztják a semmit.

Fiatalok. Amikor látom őket, mindig az jut eszembe, menny friss energia. Unatkoznak. Salgótarjánban körülülik a teret, a könyvtár a hátuk mögött. Látszik az üvegen keresztül, egy-két olvasó válogat a polcok között. Nyár van.

Hogy mindenki a szabadba kívánkozik, hogy az arcok, mint a napraforgó virágai fordulnak a sugarak után, hogy előkerülnek a labdák, a hátizsákok, a tollaslabdaütők és a fürdőruhák, az természetes. De zsebben, sportszatyorban, hátizsákban elfér egy könyv is. Strandon, napozás közben, gyalogtúra pihenőjén

vagy két meccs között, amíg másoké a játéktér, lehetne lapozgatni. Bőven akadnak könnyű, nyári olvasmányok, elbeszélések, vidám történetek, ki-ki megtalálhatja a kedvére valót. A könyvnek mindig van idénye! Nem szezoncikk, ami évszakhoz kötődik.

Salgótarjánban újra megrendezik a Zenés hétfőket. Hetente egy napon programot ajánlanak a téren ülőknek. Lehetne növelni a szabadtéri rendezvények számát, s nemcsak a megyeszékhelyen. Ugyancsak fiatalokból álló, öntevékeny együttesek, közönség nélkül jelenleg alkalmi műsorokat előadó irodalmi színpadok, amatőr versmondók, énekesek léphetnének pódiumra, üzemi kultúrottho- nok, vidéki művelődési házak öntevékeny csoportjai mutatkozhatnának be a városnak, a város fiataljainak.

Melyik fiatal nem szeret vitatkozni? A véleménynyilvánítás aktivitása életkori sajátosság. Jól előkészített vitákat lehetne lebonyolítani a téren, aktuális, mindenkit érdeklő kérdésekről. Időnként — akár hetenként a tér fórummá válhatna, a szó klasszikus értelmében.

Korlátlan lehetőségei ▼annak a szabadtéri rendezvényeknek, de nem élünk velük eléggé. Tulajdonképpen megvan hozzá minden. A szervezést az ifjúsági mozgalom aktivistái vállalhatnák, megfelelő szakirányítással. Programról és közönségről egyaránt gondoskodna az ifjúság. Nem kellene minden napra valami, de időnként egy-egy rendezvényi amin esetleg „ottragad” az, aki addig csak ült a pádon, gumit rágott, vagy dohányzott, bámészkodott. Ha már ottragad, legközelebb újra eljön, mire vége a szabadtéri szezonnak, eggyel több rendszeres látogatója lesz a művelődési központnak. Mindenképpen jó befektetés.

Jóllehet a nyár a legtöbb ember számára a pihenés, a szórakozás képét rajzolja meg, a művelődés szempontjából

sem lehet holtszezon. A köz- művelődés fogalmába a kulturált pihenés, szórakozás is beletartozik! Ezt kellő propagandával, az igényeket kielégítő, értékes programokkal

kell támogatni. Valaki egyszer tréfásan megjegyezte: „A nép azé, aki megműveli.”

Gáspár Imre

io.

Előadás után egy kis olcsó bisztróban vacsoráztunk.

Együtt a többiekkel. Még a cukrászdába is együtt ültünk be. De mindjárt az első konyak után mondtam Zsuzsának, hogy én öt percen belül lelépek, ha velem akar tartani, jöjjön. Negyedóra múlva egy táncos helyen voltunk.

Záróra után mentünk haza a szállodába. A többiek már az igazak álmát aludták. Szó nélkül követtem Zsuzsát a szobájába. Ne haragudjon, hogy így részletezem a dolgot, de az az éjszaka, az én történetem sarka. Másnap

reggel még nem tudtam ezt, másnap reggel még tele voltam a Zsuzsával töltött éjszaka diadalérzetével. Ma már tudom, hogy sem azelőtt, sem azóta senkinél nem éreztem azt a tökéletes együvé- tartozást. Én a viszonyaimban olyan üres maradtam, mint egy kitöltetlen kérdőív. Szeretkeztem, de nem szerettem. Engem se szerettek, csak használtak. Érti? Csak használtak. Egyedül Zsuzsa szeretett. Egyedül Zsuzsát szerettem.

S lám, milyen könnyelmű a fiatalság!

Elvált asszony volt a kollégium szakácsnője, kétszer is elvált. Nekem legalábbis azt mondta, hogy a kislánya, a

második házasságából született. Sok mindent mondott az nekem. Hogy jobb, ha a lányokkal nem kezdek, abból csak baj lehet; hogy viszont őhozzá nyugodtan kijárhatok a kollégiumból, arra senki se jön rá; s hogy ő már nem tapasztalatlan baba. Be is bizonyította egy- párszor.

No, ezt csak azért mondtam el, mert emiatt az asz- szony miatt csaptak ki a kollégiumból. Amikor már csomagoltam, a folyosón összetalálkoztam Zsuzsával. Beszélni szerettem volna vele, de visszautasított. „Nem szabad találkoznunk többé!” — mondta.

És most ott guggolt az asztal mögött, két kezében a két rongybabával.

— Neki nem vinnél? — emelkedett fel az asztal mögül.

Zsebregyűrtem a kenyeret.

szalonnát.

— Úgyse nyúlna hozzá — mondtam.

— Jöjjön, fiam! — hívott az öregasszony. — Keressen magának valami szerszámot! Én nem találom a sötétben.

Flórinak volt egy elemlámpája, azért bementem a szobába. Zsuzsa már kirakodott a bőröndjéből, női ruhaneművel volt tele az asztal, a szoba meg a kölnije illatával. És akkor ott látom a könyvet a bőröndön. A Paul Geraldy könyvét, a Te meg Én-t. Ismeri? Irtó jó szerelmes versek vannak benne. Még a kollégiumból maradt nálam a kötet, ott adta kölcsön valaki. azóta is velem van. Tóth néni öreg almáriumán tartottam a kalendáriumok között Zsuzsa hát igen hamar felfedezte. Szét volt nyitva annál a versnél, ami emlékszem, neki is mindig tetszett. Ha ismeri a könyvet, biztos emlékszik rá. „Jaj, úgy szeretlek! Ügy szeretlek! Hallod? Bolond vagyok. Bolond”.

No de, hogy folytassam az öregasszony odakint várt rám, a konyhában meg tovább táncolt a királyfi, Hamupipőkével. A két rongybaba mögül az a zöldes szempár egy pillanatra rámvetette a tekintetét. Zsuzsa arcát soha nem kellett látni ahhoz, hogy az ember tudja: mi ült ki az arcára. — a beszédes cicaszemek mindig mindent elárultak. Tudtam, hogy a

a rongybabák mögül rám mosolygott. Most először.

És az a tekintet velem maradt egész éjszaka.

Pedig, ahogy mondtam, az ellenségemnek sem kívánnám

azt az éjszakát. Éjfélkor riadóztatták a legközelebbi laktanya műszaki alakulatát, de pirkadt már, amikor a kiska- tonák felváltottak bennünket. Addigra a víz gyalogléptekkel haladt a házak felé, locspocsbán dolgoztunk a libalegelőn. S még jó ötven méter hiányzott, hogy csatornánkat a másikba köthessük, És persze, az országút átvágása. Mégis, aki akart, most pihenhetett egyet. Én akartam.

Úgysem ért már az én munkám egy fabatkát sem.

Mondták, hogy ne széled- jünk szét, a katonákkal tábori konyha is jött, mindjárt hoznak forró teát. De bizony, senkit sem nagyon csábított a tea, az emberek inkább éhesek voltak. Különben is, mire a szomszéd faluból ide érnek a teával, addigra kiki a magáéból is tarisznyáz- hat. Akinek nem volt üres a tarisznyája, az hát a szállására sietett. Akadtak az apostolok között is, akiknek üres volt. No, Flórián ezek előtt most megjátszhatta a kollektív érzésű brigadérost.

— Gyertek csak! — mondta nekik. — Adok én harapni- valót a tea mellé mindenkinek. .. Te nem jössz? — kérdi tőlem.

— Nekem nem kell — fordultam el. Mindig idegesített valahányszor atyáskodni akart felettünk. Most meg egyenesen kihívónak éreztem, hogy engem külön is felszólított.

— Könnyen beszél — ütötte el a dolgot Borostás. — ő már az éjszaka gondoskodott magáról.

Puskás is dühített a fecsegésével. Flóri még azt gondolja, az éjszaka meglógtam a munkából. Indultam, hogy valamelyik szélső házban lemosakodjam. Nem akartam velük tartani. Alig telt el félóra, az apostolok kezdtek visz- szaszállingózni. De igen fancsali képet vágott mindegyik. Akkor már ott volt a tea is, én kértem belőle egy csajkával. Mondom Csigának, hogy talán torkukon akadt a falat, azért szótlanok annyira. Csak dünnyögött rá. Valami olyasfélét, hogy „savanyú a szőlő”. Akkor én ezt nem értettem.

— Hát Flóri? — kérdeztem aztán.

Erre meg azt mandja, hogy jobban teszem, ha nem törődöm vele. Ez már szeget ütött a fejembe. De csak ittam a teámat.

fFolytatjuk)

4 NÓGRÁD - 1974. július 7„ vasárnap

k

I