Nógrád. 1974. július (30. évfolyam. 152-177. szám)
1974-07-21 / 169. szám
/ rdsztói szűk utca. Szappan János tusrajza KÜLF Esztendők óta nem látott barátommal Zámori Z. Oszkárral találkoztam a minap, forrón kezet szorított velem, aztán erélyesen belémkarolt: — Most nem menekülsz 1 Amióta nem találkoztunk, megnősültem. Néhány percre tel kell ugranod hozzánk. Megadóan bólintottam. Rövid séta után meg is érkeztünk: a közelben lakott, egy kopott, öreg bérház második emeletén. Az ajtón 'hévtábla. Arany betűkkel csillogott a neve: ZÁMORI Z. OSZKÁR. — A névtáblát Nicaraguában csináltatta az ott élő fivérem. Nálunk képtelenek ilyen mestermunkát készíteni — mondta gőgösen Oszkár. Aztán beléptünk a konyhába. Zámori büszkéin kihúzta magát: — Vedd tudomásul, a lakásunkban nem találsz ha- Z'il terméket, árucikket. Nálam minden valódi külföldi. Sok rokonom, ismerősöm él a világ minden táján, ők segítettek ezekhez a csodálatos holmikhoz. Parancsolj, tekintsd meg! Ez egy burmai gyúródeszka. Háromszögletű. Ilyent nálunk nem gyártanak. A magyar Iparnak ehhez még fejlődnie kell. — Ami igaz, az igaz — bólintottam beleegyezóen. — Parancsolj, norvég sótar- l i. Tizenhat lyuk van rajta. A hazai gyártmányokon csak tizenkettő. ÖLDI — Fantasztikus! — Most mutatok neked egy valódi óindiai palacsintasütőt. A misztikus Kelet leheletét érzem, ha ezen készítik a túrós palacsintát. — Irigyellek, öregem — mondtam alázatosan Oszkárnak. — A büszkeségem egy kazahsztáni halbontó kés. Ezzel aztán lehet bontani, öregem. De ez még mind ßemmi! Íme, egy francia húsklopfoló. Érdemes elgyönyörködni ebben az elegáns, könnyed formában. A gall szellem diadalmas alkotása ez. Egyetértesz velem? — A legnagyobb mértékben — hajoltam meg előtte. — Nálam, barátom, minden külföldi. — Gratulálok! És irigyellek! — mondtam elragadtatással. Abban a pillanatban csengettek. Zámori kiment ajtót nyitni és egy hölggyel tért visz- sza. — Engedd meg, hogy bemutassam a felségemet. Mi tagadás, a nő eléggé csúnyácska volt. Hogy finoman fejezzem ki magam. Megdöbbenésemet látva, Zámori Z. Oszkár a fülemhez hajolt: — Igaz, hogy nem szépségkirálynő, de ami a fő: original!; külföldi...! Galambos Szilveszter SZOLNOKI ANDRÁS: Örök szülők A gyerek lábnál alszik néha idehallszik lélegzete Mintha falon át jönne szíven dörömbölne távol zene. Fel-felkapjuk fejünket szél fújja az inget odanézünk. És megindul lassúdon mint vizcsöpp kisurran a beszédünk. Én azt mondom: „Te nézd meg...” és ö óva lépked az fagyáig. Visszatér, halkan mondja: „nézd meg te is nyomba, hogy lármázik. S állunk fölötte ketten a csöndbe dermedten figyeljük őt. S látjuk maj(l minhalálig s túl, ha testünk mállik — örök szülők. S így áll majd ő is egyszer szűkölő erekkel nézi fiát. A gyerek meg csak alszik kívül már pitymallik a rigó kiált. A zongora melletti asztalnál ült; már megrendelte az Uj- házy-tyúklevest, fölemelte arcát a ventillátornak, amely vele szemben fönt a falon diszkrét zümmögéssel cserélte a levegőt. Hunyt szemmel átadta magát a lágy szellőnek, kedvét lelte az alkalmi őrömben. A pincérek szokatlanul nagy porcelántálban hozták a tyúklevest, elhelyezték a zongora melletti tánctéren. Fölállt, nyomban levetette a Sobor Antal: mozdulatodat tett. Sasra fordult, lebukott, bugyborékolva tűnt föl újra meg újra. Pillangóúszásban szelte át a tálat, később csöndes mellúszásra váltott. Hörpintett a levesből, szájából szökőkútszerűen fölspriccelte, majd csintalanul fröcskölt, locsi-pocsizott az Uj- házy-tyúklevesben. Végül elcsendesedett, középütt megállt, és hatalmas hörpölések- kel szívta magába a levest. Itta, nyelte, felszíne egyre apadt, mind sekélyebb lett, szemlátomást fagvott. Fenékig elnyelte, ügyelve a leves tizennégy karátos aranyának egy graefSztw flpdsf letf bálra, némán várta a rendelést. — Hozzon egy becsdnált levest gyenge borsóval! —, mondta a kutya. — Aztán kaporlében főtt velőscsontot, jó nagyot! — Igenis, kérem. — Puha bárányhúst kérek majoránnával, enyhén fokhagymást. Majd szagos vesét, egy szelet fjistölt oldalast, mustos pecsenyét, tavalyi gyömbért. Aztán vegyes vadhúst, romzaringgal pácoltat. — a kutya türelmesen megvárta, Vendéglő kánikulában zakóját, a szék támlájára Helyezte, gondosan eligazította, hogy ráncot ne vessen a finom nyári kelme. Levette a nyakkendőjét, az ingét, szépen a támlára teregette őket. Leült, megoldotta fényes cipőjének zsinórját, lehúzta a lábbelit, aztán a zoknit. A hajla- dozástól kissé elfáradt, enyhén gyöngyözött homlokán, orrán a verejték. Kevés pihenő után kigombolta a nadrágját, előbb egyik, aztán a másik szárából bújt ki. Nem nyújtott illetlen látványt, hiszen a legfinomabb márkájú bánion fürdőnadrágot viselte. Egy keveset várakozott, majd arányait meghazudtoló fürgeséggel a levesestül peremén termett, és lassan, minden sietség nélkül beleereszkedett a levesbe. Néhányszor * meghimbálta magát, le s föl rugózott. E gyakorlatok közben hol állig süllyedt a levesben, hol pedig hasig kiemelkedett belőle. Hirtelen mozdulattal hanyatt dőlt, lebegett a felszínen, hatalmasan fölfújt mellkassal. Elnézegette a levesből előkandikáló lábujjait, játékosan megmozgatta, billegette őket. Aztán csapkodni kezdett, úszó minden cseppj éré. Ezután a tál széléhez ment, fölszökött a peremére, ügyesen elhelyezkedett rajta, úgy, hogy a ventillátor légárama testének lehető legnagyobb felületét érje. Hamarosan megszáradt, lelépett a tálról, fölvette előbb a nadrágját, majd a zoknit és a cipőt, aztán az inget, a nyakkendőt, végül a zakót. Visszaült a székére, kényelembe helyezte magát, várta a következő fogást. Körültekintett az éttermen, elegáns mozdulattal végigsimított aranyszőke haján, két újjával egy csinos hullámot nyomott bele. 2. Egy kutya lépett be meg egy ember. A kutya körbepillantott, aztán a sarokasztal felé bökött. Leültek a tükör alá. A kutya nyurga volt, izmos, kisportolt, a gazda alacsony, kopasz és kövér. Szótlanul nézték a termet, majd a kutya türelmetlen mozdulattal a gazdája zsebébe nyúlt. Cigarettát vett elő, kínálta a gazdát is. rágyújtottak. Félig sem szívták a cigarettát, amikor megjött a pincér. Meghajolt, átadta az étlapot a kutyának, amíg leírta az eddigit. Aztán folytatta: — Hozzon három keményre főtt tojást mustárral. Végül savanyú káposztát disznóhússal, orjával, jó nagy darabot. — Ahogy méltóztatja, uram! Szabadna még ... — Hamburgi muskotály, kristályvíz, sajt, fagylalt, kávé és konyak. — Hogyne! Máris szaladok! — Várjon, kérem! — mondta a kutya, és a gazdájára mutatott. —? Az úrnak hozzon egy kelkáposztát valami kis feltéttel. — Ó, pardon! Ezer bocsánat! — hajolt meg a pincér, és mélyen elpirult. — Valami italt, tésztát is hozhatok? — Hát... egy jaffa. És mondjuk, egy grenadirmars. A gazda bólintott, és hol • kutyára, hol a pincérre mosolygott. — Szolgálatukra az uraknak! — mondta a pincér és elsietett. A kutya hátradőlt a széken, fölemelte egyik mellső lábát. A hosszú, ápolt körmei között kialudt cigarettára mutatott. A gazda nyomban előkapta az öngyújtóját, tüzet adott. Mátrafüred, anno... A jó idő, meg az egészségemre vonatkozó javallatok sétálni csalogattak a Duna-partra. Megállapítottam, hogy sokan megszívlelik a hasonló intelmeket, s egyszer csak figyelmes lettem a házaspárra. Kart-karbaöltve jöttek szemközt. A férfi őszülő halántékú, széles vállú dalia, az asszony molett, pirospozsgás arcú; balján tízévesforma csintalan srác jól irányzott rúgásokkal küldött maga előtt egy kődarabot. Azonnal megismertem őket. talán mert azóta Is gyakran eszembe jutottak... Hány éve is? Hát jó néhány! Először kaptam szakszervezeti beutalót és mindjárt a Mátrába! Serényen készülődtem, miközben a kollégák ugrottak, hogy ki tudja, miféle szobatársnőkkel bajlódom majd két hétig, maradjak inkább odahaza dolgozni... Az üdülő remek volt, a szoba szép, erkélye a gondozott kis kertre nyílt, pontosan szemben a kapuval. Tényleg csak az aggasztott, milyen lesz a két szobatársnő. Rögvest megtudtam. Sarkig tárult az ajtó, a megjelent, az aki csak ke- resztnévileg druszám. Letette a bőröndöt és máris elmondtuk egymásnak, kik vagyunk, mit dolgozunk, hol lakunk, ö a Stoczek utcában — okvetlenül meg kell majd látogatnod — mondta. — Akkor ezentúl Stoczeknek szólítalak — indítványoztam, mert kiskoromtól fogva szokásom, hogy mindenkit elnevezek valahogy, aki szimpatikus nekem. Nem volt ellenvetése, sőt megígérte, hogy ő azért nem nevez majd Wesselényinek. Gyorsan megbeszéltük még, ha Stoczek húga eljön látogatóba, itt tartjuk éjszakára, reggel meg eldugjuk a gondnoknő árgus szeme elől. És ugyanígy teszünk majd az én barátnőmmel is. Igen ám, de még nincs itt a harmadik szobatárs. Csak idő kérdése — állapítottuk meg bánatosan és nekifogtunk kicsomagolni. A kertkapu előtt autó állt meg. Kinyomultunk az erkélyre és láttuk amint a férfi —, aki még akkor cseppet sem volt széles vállú — kisegíti a kocsiból és oltalmazóan átkarolja az asszonykát —, aki akkor még cseppet sem volt molett. Egyszóval a fiatalember nyiszlett volt, a nő törékeny. A kapunál kétszer vagy háromszor elbúcsúztak egymástól, végül újból összeakaszkodtak és együtt jöttek be. — Csak tudnám melyikük támogatja a másikat — morfondírozott Stoczek, amikor kopogtattak. Az ajtó kitárult — de korántsem sarkig, és megjelent a házaspár. A férj boldog volt, hogy oltalmunkba vesszük feleségét, 8 NOGRAD — 1974. július 21., vasárnap aki hosszabb betegségből lábadozik. Egy éve házasok, de még egyetlen napot sem voltak távol egymástól. De mit lehet tenni, Klárikának meg kell erősödnie, levegőre, napfényre van szüksége, s ő, a férj — vállalatvezető — annyira elfoglalt, hogy sajnos, el sem tud majd jönni Klárikáért. — Maga sem úgy néz ki, mintha valaha is járt volna a szabadban — így Stoczek —, pedig tudtommal jut ott hely a vállalatvezetőknek is. Én úgy gondoltam, hogy Stoczek nem kedveli a gyen- gédlelkű, keszeg embereket, de később mondta, hogy ez nem igy van. Valóban nehéz volt eldönteni: a férj, vagy a feleség arca haloványabb. Mindenesetre ígéretet tettünk, hogy két hét múlva egészségtől viruló asszonyt adunk át a boldog férjnek az autóbusz-pályaudvaron. Nagyon köszönte; de még egy probléma van: Klárika beutalása csak egy hétre szól, az orvos meg szigorúan ráparancsolt, hogy két hétig kell maradnia. Keressünk majd neki a közelben megfelelő szobát. És ugye azután se hagyjuk magára, ha már nem lakik velünk? Ezt is megígértük, mégis alig tudtak elszakadni egymástól. Klárika szeme még akkor is könnyes volt, amikor már porfelhő sem látszott az autó mögött. Közrefogtuk védencünket, hogy elvisszük egy kicsit körülnézni, de fáradt volt, fel akart menni a szobába, aludni akart. Szomorkodni akart. Hiába dilccióztunk, hogy ki az ágyból, mert oda nem süt a nap, se színe, se étvágya nem lesz. Kérdeztük, ha ilyen vézna marad, hogy akar majd gyereket szülni? Mondta, hogy egyáltalán nem akar és — persze nem is szabad. Másnap délig fel sem kelt, akkor is csak azért, mert mégiscsak megéhezett. Az étteremben magas, szőke bonvi- vánkülsejű egyén sürgött. Mondhatom: jeles színművészünk fiatalkori hasonmása volt. Elénk tette a levest és bemutatkozott. Megtudtuk, hogy pincér és segédkultúros egyszemély- ben, ott lakik az üdülőben ő is, a manzárdszobában — igy mondta és közben Klárikát nézegette. Este már rajta felejtette a szemét, és — nekem úgy rémlett — mintha Klárika nefelejcskékje is belemélyedt volna a bonviván tekintetébe. Rosszindulatú vagyok, sőt irigy — korholtam magam. Védencünk másnap dupla adag málnás rizst kapott — „az asszonykának erősödnie kell’ szavak, és gáláns meghaj lás kíséretében. Stoczek meg én ettől nagyon nyűgösek lettünk. Nekünk nem kell erősödni, az igaz, de... Mit de? A dupla adagok csodát műveltek. Klárikát már nem kellett noszogatni, fürgén jött sétálni, strandolni és hallani sem akart lustálkodásról. Sőt, hamarosan elkezdte önállósítani magát. Egyik reggel üres volt az ágya, mire felébredtünk. Lentről hirtelen csilingelő nevetést hallottunk. Kinyomultunk az erkélyre. Hát védencünk és a pincérlovag — éppen becsukták maguk mögött a kertkaput. — Keresztanyám, ennek fele sem tréfa — szólt Stocze- kcon megrendültem — Hogy kerülünk majd a férj szeme elé? Nyugi — mondtam volna manapság, de hogy annak idején mit szóltam, arra nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy azért nem lettünk ejtve. Klárika a kimerítő reggeli után kérte, menjünk vele szobát keresni, lassan letelik a hét... Találtunk is megfelelőt, közel az üdülőhöz, tisztes idős hölgynél, aki szünet nélkül vasalt, miközben kijelentette, hogy ő bizony nem tud meglenni munka nélkül — és jelentőségteljesen nézett ránk... Ebédnél a segédkultúros-pincér biztosította Klárikát, hogy akkor is ott kosztolhat, ha elköltözik az üdülőből. Diszkréten hozzáfűzte, hogy „természetesen” nem kér majd étkezési jegyet. Klárika égszínkékjének hálatelt pillantásával jutalmazta. Minket meg azzal, hogy estére programot csinált: megyünk a strandvendéglőbe. Vacsora után azonban eltűnt. Stoczek meg én egy óra hosszat szobroztunk a strandvendéglő előtt, nehogy férjes asszony létére gardedám nélkül menjen szórakozóhelyre. Végül úgy döntöttünk, hogy bemegyünk, ha már itt vagyunk. Az első asztalnál rögtön megpillantottuk Klárikát és hódolóját, aki udvarias főhajtással köszönt. — Ugye, nem haragusztok, ha kérlek, segítsetek a költözésben — próbált kiengesztelni reggel Klárika. — És képzeljétek, ki vezeti a kirándulást Gályára? Hát János... Eljött a kirándulás napja. Előző este — csodák csodája — Klárika meglátogatott bennünket, úgy is mondhatnám: megtisztelt társaságával. Hármasban ücsörögtünk az erkélyen. Aztán Klárika elköszönt és megígérte, hogy pontban hét órakor értünk jön reggel. De Stoczek azon az éjszakán rosszalvónak bizonyult. Már hajnalban lezuhanyozott, fogta a könyvét és kitelepedett az erkélyre. Pontosan hét órakor illedelmes kopogtatás után belépett Klárika, — Ugye nem késtem ? — Hát... — Stoczek olyan elképedt ábrázattal bámult rá, hogy inkább én fejeztem be a mondókáját. — ... persze, hogy nem. Már Gályán jártunk, mikor Stoczeknek alkalma nyílt a fülembe súgni: — Megfejtettem a rejtélyt. — Miféle rejtélyt? — Tudod, hogy az erkélyen voltam hajnalban. Az a 1p- dér nőszemély pedig hét órakor jött értünk. De a kapun nem lépett be senki, különben láttam volna. Érted már, na’! A manzárdszobából jött... Az autóbusz-pályaudvaron a boldog férj nem győzte cso- * *• dálni kivirult feleségét és köszönte, egyre csak köszönte a kedvességünket. Szabadkoztunk, de hiába. Klárika megírta mennyire vigyáztunk rá.., Aztán kart-karbaöltve elindultak. Mosolyogva néztem utánuk. Akárcsak most, a Duna-parton. László Márta \
