Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)
1974-05-01 / 100. szám
MÁJUS 1. — Orosz István tusrajza ORSOVAI EMIL: A május beszél Ha megremeg a mondhatatlan erdőrengeteg, mely lépteid nyomán kibont, emlék-nedves rügyek s háború-mart sebhelyes föld-rögök között, hegyoldal, s legmagasabb ág fölé új szél kapaszkodik, s ha kékebb lesz az ég, mint szived fanyar mélyén őrzött édes íz, — a május beszél. Amikor szádban érzed vásott múlt savát, s egyszerre fogytán sok-sok régi év, elfúlt lélegzeted, s ha visszafájnak társak jajjai. a tompa ütlegek, s a sárgult újságpapír zárta sok nyomor-betű még most is gyújt, vádolni kezd, és sújt a „vesszen", zúg az „egyesüljetek”, — a május beszél. Minden időnket mindig hallani. S ha gondolod hogy véred pirosát hullatni kezdték rég és hull ma is, akár a gyenge eső tárt mezők fölött, mikor mi bátor élni mind kihajt, s egy soha-nev -volt nyárrá érne már, — jól gonaotod. A május beszél. GYUKROVICS TIBOR KÉRÉS Kis napot adj, kicsiny napot, amilyen embereknek juthat, őrjítő-puha meleget, kétségbeejtőt, nyomorultat. Kis napot adj, kicsiny napot, a háztetőkön épphogy élőt, a fejükön, a hajukon rajongva érezzék az élők. Kis napot adj, kicsiny napot, kifordultat, elveszítetitet, amilyen jut, ha elhevér, egy nyitott ingű tizedesnek. ■ Kis napot adj, kicsiny napot, nem nyarat kérek, csak hogy este húsba burkolt csontjaimat valami átmelegíthesse, kis napot adj. — %Ti X az oüá mindennek — mondta a fiatal asszony morcosán. Alacsony. barna homloka még- j óbban elsötétült. — Ö csalta fel magát Pestre. Addig jó volt anyámnak otthon is. Most meg csak ez a Pest. Csak Itt tud meglenni. Baj óné az ágya végében, a rácsos támlának könyökölt, s nézte a lányát, aki egyenesen háttal, támaszkodás nélkül ült a felkínált széken. Vastag karján, erős mellén megfeszült a kötött kardigán, amit deréktól lefelé már nem is gombolt be. A sötétszürke szoknyát láthatóan kihízta, erősen megfeszült domború hasán és• vaskos combjain. ■— Ne hibáztassátok ti Vilmát, nincs annak semmi köze az én dolgomhoz — mondta azután. — Csak éppen .a pesti címeket adta meg. hová forduljak, hol kapok munkát, meg lakást. A "fiatal nő tekintete egyik ágyról a másikra ugrott a munkásszállás szobájában. — Ez kell anyámnak? — kérdezte. — Hogy hatodmagával háljon? öt Idegennel? Otthon velünk lehetne. A lányaival meg az unokákkal. Vémségére lett ágyrajáró? Az asszony tűnődve nézett rá. Látta bezárt, mégis indulattól rángó, beszédes arcán. összehúzott szemén, a szoba mélyéből gyorsan vlsz- szatérő, s makacsul lesütött tekintetén, hogy a friss, habos nylonfüggönyt, a fútósző- nyeget, s a közösen vásárolt kis állvány virágos cserepeit nem akarja észrevenni. — Nem mindenki idegen, akivel nem vagyunk rokonságban, Ilus — mondta. — Meg azután otthon sem aludtam én soha egyedül, Erzsinél. Csak mindig a három kicsivel, abban a csepp szobában. — Mert szűkén voltak — felelt a lánya. Magánál ezt ki tudná jobban? De hogy az új házukat megépítették ... — Abban is a gyerekekkel szorultam össze — mondta az asszony. Julikéval még egy diványon is. Hol az egyik ébresztett fel, ‘hol a másik. Soha egyetlen éjszakát én végig nem aludtam. Ilus megint az anyjára nézett, sötét megbántottságot csillantó szemével. — Hiszen . gyermekekkel nincsen másképp — morogta. Nyelt egyet, mintha ingerülten kikívánkozó szavakat nyomott volna vissza. Azután mégis kimondta: — Az semmi, hogy megkapott minden A balegyenes A napokban régi gyerekkori barátommal találkoztam. Éveik óta nem láttuk egymást, és mint ilyenkor lenni szokott, hosszú sétát tettünk... Beszélgettünk-, ö mondta el nekem ezt a történetet, Tóth Karcsi, az ökölvívó... Tudod, még nem voltam 14 esztendős, de már három éve bokszoltam, igazi egyesületben a Fradiban. Esténként pedig golyóztunk, verekedtünk mi kispesti srácok. Nagy, soha meg nem történt élményeket meséltünk egymásnak. Már az elején titokzatos hangon elmondtak a csattanóját a történetnek, amelynek középpontjában természetesen mindig az Én és egy nő állott. Bgy ilyen beszélgetés estén ismerkedtem meg a nálam vagy nyolc évvel idősebb Németh Nándival. Ügy történt, hógy beválasztottak egy iábtenisapartiiba az utca egyik lámpája alatt. Alig kezdtünk el játszani, amikor odajött egy férfi, ismertük, tudtuk, hogy tűzoltó —, de akkor civilben volt és erősködve éL- aavart engem: — Menj haza öcsém, majd én játszom. Szó, szót követett, végül kaptam két nagy pofont. Ekkor Németh Nándi beleavatkozott és igazságot szolgáltatott. Komoly verekedés létt belőle, s Nándi győzelmével ért véget. Ez a barátom és védelmezőim úigy tíz nap muliva azt mondta: — Te Karcsi, holnap gyere velünk, megyünk kirándulni, lesz ott foci, ehetsz Lekváros 'lepényt... — Nem lehet Nándi, suliba ke'l mennem. Ettől kezdve egv perc nyugtom sem volt, és hajnalra otthon a konyhában a vaságyon. megszületett bennem az elhatározás. — Anya úgy fáj a gyomrom, azt hiszem lázas vagyok — mondtam szegény jó anyámnak és bizonyításképpen, hogy nincs bennem is- kolakerülíő szándék, elővettem a füzetet és megmutattam valóban megírt leckémet. Anya elment dolgozni és én pontosan hét órakor találkoztam a NándivaiL Már több ismeretlen fiú és lány is volt ott, olyan egykorúnk Nándival. Barátom messziről meglátott és hangosan. odahívott: — Gyere Karcsi! Hoztál virágot ? — Milyen virágot? — kérdeztem csodálkozva. — Hát orgonát, Ilyenkor az diukál. — Ne bántsd a fiút — szólt egy magas, fekete, szép lány —, majd én adok neki. Elindultunk, átmentünk a Mangiit-hidom, s aztán kilenc óra felé a hűvös-völgyi villamos végállomásához értünk. Ismerősnek tűnt a hely, pedig sohsem jártam erre.. - de a sokszínű zöldben pompázó és virágzó fáik. bokrok mindenütt egyformák. Igíizi tavaszi nap volt Pompás világ. Menet közben beszélgettünk... Én ugyan inkább csak figyeltem és szem télődtem... Tudtam, hogv ilyenkor hétköznapon kevesen járják az utat és az' erdőt, éoo ezért meglepett, hogy mindenféle csoportokkal daloló emberekkel találkoztunk. A Nagyrétre értünk, ahol már jócskán, voltak. Énekeltek és játszottak. Itt-ott feje Ige ttok, sőt két helyen valódi focival egykapuztak. Előbb ettünk, aztán, md is játszottunk. A számomra ismeretlen csoportok külön-külön telepeditek le, néha egy-egy vidám kacagó Lány vagy fiú át- kiiabáilt ugyan, egyikük-má- snkiík ismerősre is talált, köztük én is, nagy meglepetéseimre, apám egyik barátjára — az is lakatos volt a Hofherrban. Megijedtem', hogy iitt a baj, otthon majd elárul, de ő, szegény jó Blazsiek bácsi észrevette szőrül tságomat, s csak annyit mondott: — Ne félj, neon szólok egy szót sem. „Ugyan miért nem szói az öreg?” — ötlött az agyamba és ezt rögtön meg is kérdez? tem Nánditől, md az ő véleménye erről, mi rejlik emö- gött? — Cságavór Karcsi, csiga- vér. Egyszer csak megjelent egy vékony fiú, kezében mégy pár bokszkesztyűvel és elkiáltotta magát. — Ki akar bunyózni? A győztesek egy pár virslit kapnak. .. Rögvest odaszaládifcam — odajöttek a többiek is, nemcsak a mi csoportunk, az egész rét — nagy kört alkottak. Közép>en én és mások, a szintén bátor jelentkezők, általában nálam idősebbek, sőt két negyven év körüli, hasas, nagydarab, kopaszodó férfi is. Két jó barát lehetett, ahogy a tenyerüket néztem* biztos. hogy kovácsok voltak. Nagy vidámság közepette egy hátizsákra kirakták a díjakat. öt óra tájban feltűnt két rendőr, bal kezükben markolták hosszú kardjukat. Ekkor hirtelen efLcsöndesedtünk — éppen dalol gat turuk — akkor tanulgattam egy sohasem hallott dalt... A rét tele volt szórva a magunkkal hozott lila és fehér orgonákkal... és színes krepp-papírból készült rózsákkal. Nándi azonnal más nótákba kezdett, emlékszem, azt, hogy „Debreceni kaszárnya...” meg, hogy „Márványkőből, márványkőből van a Tisza feneke...” A két rendőr percekig bámészkodott, de végül is elmentek. Csak később láittam meg őket újra, & villamos végállomásnál, amint két férfit vezettek összesaí- jazottan... Erre mondta Erzsi: — Piszkos zsaruk... Megint Lebuktak ketten... Hát így történt. Estig még énekeltünk. Közben volt lepényevés, meg zsákbaníu- tás... Ja, azt majd elfeledtem, az ökölvívásban — mint ma mondanák — bronzérmes lettem. Legszebb harmadik helyem ez volt... Visszafelé Nándi fizette a villamosomat, otthon megvertek, bőgtem, úigy aludtam el. Reggel — újra iskola. Este pedig edzés, talán még nagyobb örömmel mentem, mint máskor. A fiúik közül senki semmi különöset nem vett rajtam észre, csak én annyit magamon, hogy végre igazán jól sikerültek a balegyenesek. Ügy éreztem, mintha a két rendőr állna velem szemben. Balegyenes, balegyenes, és köziben a tegnap tanultat dú- doigattaim magamban: — Hej, te buinkócska, te drága... Kincses György 8 NÓGRAD - 1974. május 1., szerda szS£s?gest? Hogy góni! nélkül élt? Az anyja megint tűnődve járta be pillantásával keserűen szemrehányó arcát. Szerette volna megmagyarázni, hogy igenis mindig hiányzott neki valami, azon dűl. hogy fedél volt a feje fölött, hogy eleget ehetett a tulajdon főzt- jéből. s hogy időnként új ruhát, cipőt kapott idősebb lányától és veiétől. Ez a furcsa és nyugtalanító hiány már az ura életében jelentkezett. Hol nappal, hol álmában, alaktalanul és bizonytalanul, akár egy könnyű felhő, amelyik ellenőrizhetetlenül formát vált. sűrűsödik. foszlik, áttetsző lesz, szinte láthatatlan — Bihari Klára: Látogatás mégis szüntelenül ott van a lélek egén. Majdnem harminc esztendeig hallgatott az iszákos, szertelen, verekedő ura mellett és hallgatott azután Is az idősebb lányánál. Nem úgy, hogy nem szólt, hiszen beszélgethetett eleget. De valami. vagy valaki örökös némaságra kényszerült benne. Egy. i szinte külön lény. akit nem ismert, de aki mégis, valami különös, sajgó fájdalommal. azzal a tizennyolc éves. a távoli fiatalság köde mögött rejtőző teremtéssel kötődött össze, aki valaha volt. s aki nesztelen és észrevétlen elsüppedt benne, mintha akarata ellenére élve eltemették volna. — El kellett nekem 18mn! hazulról, nem maradhattam otthon tovább — mondta hangosan a lányának. Ügy érezte. hogy ezzel megvallotta neki a kifej ezhetetlent is. hogy ezekben a szavakban .minden benne van. De Ilus arca nem változott, megközelíthetetlen, zárt és indulatoktól átjárt maradt. A folyosóra nyíló aitó. hevesen feltárult. Hátrakötött fejű, fiatal, szőke nő szaladt be. papucsba, hosszú fürdőköpenyben, amit fét kézzel fogott össze a melle alatt. Amikor a vendéget észrevette, megtorpant: — Én csak azért. Marika néni... nem akarok sokáig zavarogni... de Zsófi szeretné tudni, befizet-e a vasárnapi autóbusz-kirándulásra. Mert hogy sok a jelentkező és éppen azért... — Befizetek, hogyne fizetnék be — felelt az asszony. A szőke nő zajtalanul húzta be az ajtót, mint aki tudja. hogy egyikük számára most a szoba külön életén tol lüktető valóság jelentkezett, s azzal egyedül kell szembenézni. Bajóné felfogta ezt a tapintatot, s ő is elfordult, hogy jelezze: csakugyan így áll a dolog. Pillantása a szatyorra siklott, amit lánya a széke lábához támasztott. s amit jól megtömtek, mert az oldala kidudorodott, s vászonnal letakart domború teteje a fqgók közepéig nyomult. „Nekem hozott hazait. Vajon ideadja-e?” — gondolta Bajóné. — Hát ez... ez kell anyámnak, nem az unokái — szólalt meg Ilus keserűen. — A kirándulás, mozizás. meg a jóég tudja még mi. — Dehogy is ... • Csakhát itt adódik az ilyesmi... — mondta az asszony. Ha úgy akarom, megyek, ha úgy akarom nem. Lánya szemrehányón nézett rá. mintha valami eddig rejtett. s most napvilágra kerülő bűnét ismerte volna meg. — HÄT EZÉRT... morogta megbántottam Igen, hát ezért. Ezért is. Hogv mehessen, ha kedve támad és maradion, ha úgy tetszik. Milyen kár, hogy Ilus ezt nem £rB: HarmfneKIt évig nem ismerte ezt az örö-í met. Meg azt. hogy saját pénze van és arra költi, amire akarja. Erről sem lehet mái lemondani. — Szeretem én az unokáimat, hogyne szeretném —• ' kezdte lassan. — Csak hát belefáradtam. Ötöt dajkáltam végig. Mert a tieidre is vigyáztam én, most már... — A téglacipelésbe nem fáradt bele? — vágott közbe izgatottan, robbanó indulattal Ilus. Hidegbe-melegbe. szélbeesőbe ... abban nem fáradt bele? — Az más — felelt az anyja — az egészen más. Hogyan fejezze ki. miért más? Maga se tudja pontosan. De az, ahogyan kötelességévé vált a hajnaltól hajnalig tartó családi szolgálat, ahogyan aggódva igyekezett lányának, veiének kedvére tenni és minden percet kihasználni — olyan volt, mint egy prés, ami egyre tűrhe- tetlénebbül nyomta, szorította a testét-lelkét. — Az. más... — Ismételte meg sóhajtva, attól a tehetetlenségtől, hogy nem képes belső érzéseit. gondolatait pontosan kifej ezni. — És éppen most — kezdte ismét a lánya, aki nem a hangra, hanem csak a szavakra és még Inkább a tulajdon gondjára figyelt. — Éppen most, amikor mi ia építeni akarunk és.., — Csak nem vagy megint állapotos? — kérdezte az asz- szony. Tekintete a kardigán széthúzó szárnyai között emelkedő dumborulatot tapogatta körül. — A harmadik hónapban vagyok — válaszolt Ilus az iménti megbántottsággal szemében és nagy. barnán fénylő arcán. — Meg építünk is. Erzsinek eldaikálta mind a három gyerekét, hogy dolgozhasson az új házon nyugodtan. Nekem miért nem? Én alábbvaló vagyok? Nekem miért nem teszi meg? Két év se kell és készen lesz a házunk. Anyámnak is öröme lesz belőle. Hát ez az. Gyerek, építkezés. Először az ura sodorta el a maga zaklatott, ijesztő életével. Azután Erzsi meg a veje azzal a nagy. lélegzetet elfojtó sietséggel. Három gyerek. munka szakadásig, a filléres takarékosság, azután az építkezés, az új. nagy ház. az új bútorok. Most meg Ilusék rohannak amazok nyomában. Örökké az ő lihegő előretörésük szelében élni. tartani a lépést, az ‘ egyensúlyt anélkül, hogy vágyna erre a rohanásra. Mégis őrá. az ő háztartásvezető. gyereket gondozó munkájára terveztek el mindent. Még két esztendőt kívánnak tőle. Ezért utazott ide Budapestre. a munkásszállásra Ilus. — Nem lehet — Ingatta a fejét — nem lehet — Amit abbahagyott ~ az ember. azt már nemigen lehet újrakezdeni. Amit bírtam, megtettem. Most már... a többi a ti dolgotok. A szenvedés, a düh éa az értetlenség fintora lánya arcán megfájdította a szívét Mégsem mondhatott egyebet. Mint aki véglegesen döntött egy végtelenül fontos dologban, s érzi. hogy a döntést semmiképpen nem lehet megmásítani. — Tudtam, tudtam. Erzsit mindig jobban szerette nálam. Pedig az ő ura. meg az enyém — ég és föld. Nálunk haláláig megmaradhatott volna. De náluk? Ki tudja. — Ne haragudjál... mondta az asszony. — Dehogy is szeretem én Erzsit nálad jobban. Csakhát... Csakhát... haláláig most már élni akar. Ezek a furcsa szavak tolultak a szálára, de restellte őket kimondani. Bolondságnak érezte ezt a gondolatát, de valahogy mégis annyira igaznak, hogy el kellett mosolyodnia. — Hát szervusz. Isten áldjon — mondta a felcihelődő Húsnak. — Csókolok mindenkit. Nemsokára hazalátogatok és viszek valami szép ajándékot a gyermekeknek. MEGÖLELTE A LÄNTÄT, jobbról-balról megcsókolta kitűzésedéit arcát. Ilus. haragtól és gondtól sötéten, csukott szájával éppen csak megérintette az övét. Aztán kezébe fogta a szatyrot és nyomában az anyjával, nehéz, kemény léptekkel elindult az aitó felé. Ügy lépett ki a folyosóra és úgy ment rajta Végig, hogy egyszer sem fordult vissza. ,
