Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)

1974-05-05 / 103. szám

Pablo Casals' Megnyílik a világ (Részlet a világhírű csellista £ rom és bánat c. emlékirataiból) Gordonkázni először tizen- hetne Pablo Barcelonába? mányaim alkalmával volt egy éves koromban hallót- Hol van nekünk erre pén- ilyen, hanem máskor is, ami- tam. Ekkor kezdődött el hosz- ziink? kor válaszút előtt álltam s: ű és olyannyira szeretett De anyám kijelentette: — pályámon. Ilyen volt öcséim, baráti kapcsolatom a cselló- Majd megtaláljuk a módját Luis és Enrique dolgaiban Val! Zongoristából, hegedűsből rnagam viszem el. Pablo is. Még gyerekek voltak, ő és csellistából álló trió hang- zenész, egész természete az, azonban már tudta, milyen versenyezett Vendrellben és erre hivatott. Valahová fel- útra lépjenek. És később, aoám elvitt a koncertre. A tétlenül el kell mennie. Nincs amikor a világon már min- Katolikus Központ kis termé- m*s választásunk. denfelé hangversenyeztem, ben tartották helybéliek, ha- Mindez azonban egyáltalán és némi siker is kísért, bol- lászok, parasztok előtt, akik nem győzte meg apámat, hi- dog volt, de nagy hatást mint az ilyen alkalommal álta- szen m^r 32 járt az eszében, nem gyakorolt rá. hisz’ már lábán, ünneplőbe öltöztek. A hogy az asztalosság lesz a jó előre tudta, hogy így lesz. csellista Josep Garcia volt. a kenyerem. — Nagyzási má- Az életben magam is rájöt- barcelónai Városi Zeneiskola niád van — mondta anyám- tem, miben hitt anyám. Kiala- tanára, szép magas homlokú. nak- kult bennem az a felfogás, kunkoródo bajuszu ember, Egyre gyakrabban és egyre hogy ami történik, annak szinte illett az alakja a hang- hevesebben vitatkoztak a meg kell történnie. Persze szeréhez. Ahogy megláttam a dolgon. Ez bizony nagyon nem azt akarom mondani, gordonkát, megigézve bámul- bántott, éreztem, engem kell hogy semmit sem kell ten- tam rá — még sosem lát- elmarasztalni a kettőjük kö- nünk jelen helyzetünkben, tam csellót Már az első han- zötti nézeteltérésért, és gon- vagy azért amire törekszünk, gok lenyűgözően hatottak dolkoztam, hogyan tudnék Állandóan változik körülöt- rám, úgy éreztem, még a lé- véget vetni ennek, de se- tünk minden — ilyen a ter- legzetem is eláll. Volt vala- hogysem jöttem rá, mit te- mészet, és mi is változunk mi gyöngéd, szép és emberi gyek. Végül kelletlenül ugyan szakadatlanul, hiszen a ter­— igen, nagyon emberi — apám beadta a derekát. Irt mészet részei vagyunk, ebben a hangban. Ilyen gyö- a barcelónai Városi Zeneisko- Az a dolgunk, hogy állan- nyürűt meg sohasem hallót- Iának, ék megkérdezte, fel- dóan jobbá tegyük magun­tam. Ragyogtam a boldogság- vennének-e, Azt is megemlí- kát. De azért úgy hiszem, va- tóL Az első darab után így tette, hogy kis, háromnegye- lamennyiünknek megvan a szóltam apámhoz: — Apa, ez des csellóra lesz szükségem, sorsunk. a legcsodálatosabb hangszer, és érdeklődött, tudnak-e Vegyes érzelmekkel utaz­amit hallottam. Ezen akarok olyan hangszerkészítőt, aki tam el Vendrellből. Ez volt játszani! csinálna ilyent a számomra. az otthonom, itt töltöttem el A koncert után egyre csak Kedvező válasz jött és már gyermekségemet. Bicikliz- a csellóról beszéltem, és kö- közelgett a barcelónai utazás, tem a kanyargó utcákon, nyörögtem apámnak, vegyen de apám még ekkor is hangoz- apám zongorázott és leckéket nekem egyet. Ennek már tatta borús sejtelmeit. adott kis házunk nappali több mint nyolcán éve, az- — Kedves Carlos — mon- szobájában, sok-sok kedves óta hűségesen kitartok e dogatta anyám —, biztos órát töltöttem el a templom­hangszer mellett, társam és lehetsz benne, hogy ez a he- ban, birkóztam, és mindenfé­barátom lett egész életem- lyes. Ennek meg kell történ- lét játszottam iskolatársaim- ben. Persze a hegedű, a zon- nie. Csak ez való Pablónak. mai — sehogysem akarózott gora, meg más hangszer is Apám azonban csak rázta elhagyni ezeket a kedves, örömet szerzett, de számom- a fejét. — Nem értem, nem meghitt dolgokat Hisz* csak ra a cselló valami egészen értem. tizenegy és fél éves voltam, különleges és egyedülálló. Anyám pedig így szólt! — ez még zenész számára sem Kezdetben a hegedűt is úgy Tudom, Carlos, de bízzál a nagy idő. Barcelóna csak tartottam a kezemben, mint dologban. Bíznod kell, igen- mintegy ötven mérföldnyire a csellót. is bíznod. van Vendrelltől, de mintha Anyám megértette, mi ját- Igazán rendkívüli volt ez idegen országba utaztam vol- szódik le bennem. — Pabló a helyzet Anyám tanult va- na. Milyen lesz? Hol fogok úgy lelkesedik a csellóért — lami zenét, de persze nem lakni? Kik lesznek a bará- mondta apámnak —, lehető- volt zenész mint apám. Még- taim és tanítóim? Ugyanak- vé kell tenni számára, hogy is tudta, milyen jövő vár kor persze az izgalomtól is csellózni tanuljon. Vendrell- rám. Azt hiszem, tudta ő azt remegtem... Együtt utaztunk ben nincs képzett ember aki már az elején is. mintha va- anyámmal. Ahogy apám a megfelelően taníthatná. El lami különös megérzése, búcsúzásnál gyöngéden át­keli intéznünk, hogy a bar- sajátos előérzete lett volna, ölelt az állomáson, arra gon- celónai zeneiskolába jár has- Tudta és ennek értelmében doltam, amit egyszer mon- s°n. cselekedett, oly határozottan, dott, amikor megharapott egy Apám elképedve hallgat- biztosan és nyugodtan, hogy kutya és kórházba vittek: _ t a. — Mi a csudát beszélsz? nem győztem bámulni érte. Csak azt mondogasd magad ­— kérdezte. — Hogyan me- És nemcsak barcelónai tanul- nak: egy férfi sosem sír. Ajándék nagymamának •WAZffKAS EAJOS: Váróterem Az állomás külső vágányain vagonok állnak tele türelemmel. A raktárak körül ünnepi csönd. A sínek mellett ballagó ember. Váróterem. Vonatravárók: férfi, asszony, gyermek, telezsongják a szűk, meleg % termet; s komoly munkások — kis népgyűlés — egy asztalnál, szót szóba fonnak, s terveikből kikerekedik formája a jövendő dolognak. Vorort kiviili sorok A lakájok nem mindig tisztelik azokat, akik őket tisztelik. ★ Munkássága nyomott ha­gyott az irodalomban — vagy pedig rajtahagyta a nyomát — ez egyáltalán nem ugyanaz. ♦ A majom nem a nagyszerű élettől vált emberré. A HÍDON — Orosz István rajza Zenészekről — írásban Amint mondják, az örege­ket elnyomják a családban. Nos, ha ez így is van, B.-ék- re nem vonatkozik. Náluk a nagymama igen nagy kegy­ben áll. Nem múlik el név­nap, születésnap felköszöntet- lenül, karácsonykor, húsvét- kor, nemzetközi nőnapon nagyanyó éppúgy magkapja a maga ajándékait, mint bár­mely más tagja a családnak, azaz, hogy ugyabbul , mert neki különös gonddal válogat­ják ki a kedvére valót. Ez meg azért van, mert bár a nagymama közeledik a ki- lencvenhez, de az igényei nem csökkennek az idő mú­lásával. Ahogy ő mondja, nem muszáj neki mindig kapni valamit, de ha már kap, akkor ne szúrják ki a szemét filléres bóvlival. Az édességet példának okáért nem kedveli, cukorkának-cso- koládénak nem örül, nyalánk­sággal nem lehet örömet sze­rezni neki. Sokat ad viszont a külsejé­re. Fiától születésnapra egy kalapot kapott, órákig pró­bálta a tükör előtt: vajon felvehetl-e színházba, moziba, vagy csak afféle szaladgálós kalap ez, hentesnél közértbe megjárja, de jobb helyen nem Ülik mutatkozni benne... Mi­vel a kalap megfelelt, név­napjára a menye hozzá illő táskával lepte meg. Nagyanyó gonddal mustrálta az ajándé­kot. Nem szeretne — mondta olyan táskát, amiből túl sok van. ami szembeköszön neki az utcán. Az unokák már nem is tudom milyen alka­lommal sállal kedveskedtek neki. Ennek nagyon örült a nagyanyó: a kalapnak, kesz­tyűnek, sálnak és a táskának össze kell stimmelnie, még a magamfajta öregasszonynál is — magyarázta a gyerekeknek —, sőt nálam még inkább, az én koromban irgalmatlanul megszólják az embert, ha el­hanyagoltan jár.' De talán' mindennél többet ad a cipőre. Ha lábbelit vesz­nek neki, ügyelni kell, ne le­gyen túl kicsi, túl nagy, túl feltűnő, túl egyhangú, ahogy ő mondja, szolidan kövesse a divatot, de azért ' kényelmes legyen, mert bizony gyereke­im, a macskaköves úttesten sajog már az én lábam. Ami­kor megkérdezték, mit kíván­na karácsonyra, csizmát kért, nem mert ez a divat, de ha a piacon sorba kell állni a kofánál, megfázik az ember lába. Nagymama már évek óta ruhaneműt, sőt utcára való ruhaneműt, felsőruhát, kabá­tot, sálat, kesztyűt, cipőt kap ajándékba. És a kabátok, ci­pők. kesztyűk, sálak, kalapok évek óta érintetlenül sora­koznak a szekrényében szépen becsomagolva, azonmód, ahogy kapta. — Mondjátok csak — kér­dem B.-éket —, miért csinál­játok ezt? Tulajdonképpen miért vesztek neki csupa hasznavehetetlen holmit, ut­cára való kijárósat? Hiszen szegény nagymama, ti tudjá­tok legjobban, hosszú évek óta nem hagyhatja el a lakást, nem megy az utcára, se a pi­acra, se a Közértbe, se szín­házba, se moziba, mert már nem tud járni. Évek óta nem volt rajta nagykabát, kalap, kesztyű, táska. Nincs hová felvennie. Vennétek neki in­kább házipapucsot, hálóinget meleget, zsebkendőt, törölkö­zőt egyebet, amiben helyhez kötöttségében is kedvét lelhe­ti... — Megtehetnénk, igaz — mondják B.-ék —, de nézd csak, a cipőnek, csizmának, utcai kabátnak, kesztyűnek jobban örül. Amíg ilyeneket kap, addig — kijárhatna a piacra, a henteshez, elmehet­ne a barátnőihez, ha „éppen úgy adódna” és bizonyára azt gondolja, mi, akik ezeket a holmikat hozzuk, mi is tud­juk, hogy ő tulajdonképpen éppúgy kisétálhatna a kapun, mint bárki más, csak éppen valamilyen ostoba ok miatt a kijárás átmenetileg szűntél. Legközelebb egy összecsukha­tó ernyőt veszünk neki. Hát­ha elered az eső. Novobáczky Sándor NEM EGY nagynevű zene­szerző tett már epés megjegy­zést a muzsikáról, zenészek­ről író szerzőkkel kapcsolat­ban. S nem is minden alap nélkül. Vitathatatlan, hogy a zene­szerzőkről írók célja —^ most nem a szigorúan és kizárólag tudományos igényű publiká­ciókat nézzük — nem más, mint a komponista megismer­tetése, bemutatása, népszerű­sítése. Vagyis jó esetben köz­vetett segítség ahhoz, hogy minél többen közelebb kerül­jenek a zeneszerző műveihez. Az író választás előtt áll: mi módon mutassa őt be? Lehet szigorúan a tényékhez ragaszkodni, s megszülethet egy dokumentumkönyv, vagy breviárium-típusú munka, esetleg a kettő együtt. Vagy a másik út: az „anyaggal” szabadon bánva, a fantázia segítségével életre kelteni a kort és a művészt. Ebből születhetnek a zenei regé­nyek, a regényes életrajzok. Mondanunk is felesleges, eze­ket a megközelítési módszere­ket válogathatja, keverheti a szerző, akár egy könyvön be­lül. Vajon melyik út a hatéko­nyabb? Erre sem adhatunk egyértelmű választ. Hiszen sok mindentől függ. Például attól, ki olvassa a könyve­ket, a szerző elsősorban mi­lyen olvasótábort „céloz” meg. Van, amikor az iró, semmi másra nem támasz­kodhat, mint saját beleélő­képességére, megjelenítő erejére — akkor, amikor ke­vés a felhasználható doku­mentum, vagy azok teljes mértékben hiányoznak. Ilyen­kor is nagy segítséget ad azon­ban a zeneszerző műveinek sora, s aki ezekből indul ki, minden bizonnyal az jár el helyesen. Bármilyen ér­dekes, színes a zeneszerzői pálya, eltörpül a művek mel­let — legalábbis az utókor számára. Ezért még egy ze­neszerzőről szóló regény sem nélkülözheti a több-ke­vesebb műbemutatást. Ami ismét csak sok fajta és sok síkú lehet. Ismerünk olyan „zenei” könyveket, pl. opera­komponistákról, amelyekben mindenről esik szó, csak ép­pen a legfontosabbról, zené­jükről nem. Igaz, általában erről a legnehezebb írni. s éppen ezért helyettesítik sok­szor színes fantazmagóriák­kal — pl. az alkotás körül­ményeiről, a mű bemutatásá­ról, fogadtatásáról, a szerző (elképzelt) gondolatvilágáról, magánéletének legrejtettebb zugairól és így tovább. Vagy­is mindent megtudhat az ol­vasó, csak éppen a lényeghez nem kerül közelebb! De ehhez a „lényeghez" az áltudományos elemzések sem segítenek eljutni. A zenei könyvek olvasói tanúsíthat­ják milyen ritka az olyan írás, melyben harmónlkus egyensúlyban találják a zene­szerző életének és művészeté­nek bemutatását. Vagyis megismerkedhetnek a korral, a kortársakkal, az életúttal, a különböző, a komponistát ért hatásokkal és elsősorban a művekkel — stiláris alapon Is, tehát többé kevésbé meg­fogalmazódik, mik a zene­szerzői stílus sajátosságai, mi­től érdekes és főleg értékes a kompozíció. Az efajta egyensúly eléréséhez kell alighanem a legnagyobb fel- készültség, tehetség. EZEK UTÁN NÉHÁNY konkrét példa a zeneszerzők­ről szóló könyvekről. A re­gény is többféle lehet: vagy konkrét személyről szól — 8 NÖGRAD - 1974. május vasárnap — Jánossy Ferenc rajza ezen írások tömegéből feles­leges kiragadnunk bármit sok­kal megismerkedhet az olva­só; vagy szólhat elképzelt személyekről — Romain Rolland, vagy Thomas Mann nevét említeném itt első1 sorban példának. Mégpedig alig utolérhető ragyogó pél­dának. (T. Mann sok helyütt és gyönyörűen ír a zenéről — nemcsak a zeneszerzők­ről — úgy, hogy azt a nem zenei előképzettségű olvasó ,is követheti, élvezheti.) Ha konkrét személyről írnak, a regényes formán kívül sok más lehetőség is kínálkozhat, mint ahogy azt már említet­tük. Ilyen pL a levél-, vagy naplóforma, az olyan köny­vek, mint „Ha X. Y. naplót írt volna”, vagy „X. Y. éle­tének krónikája — napról napra”. De születtek izgal­mas dokumentumregények is — kevés kitalációval, sok megcáfolhatatlan adattak És van a „hibrid” típus a „tu­dományos népszerűsítő” jel­legű írás, mely nem regény, de lehet azért színes, nem szakmai dolgozat, de lehet lényegremutató, és kielégít­heti azok kíváncsiságát, akik­től a regények ■ — legalább­is, a zeneszerzőkről szóló re­gények — viszonylag távol állnak. Nehéz megmondani, ld mi­lyen típust keressen. Mint ahogy azt is nehéz megjósol­ni, melyik a legcélravezetőbb. Egy biztos: önmagában véve sohasem a műfaj adja az ér­tékítéletet — a zenei regény is lehet kiváló, a dokumen­tumírás is lehet papírszagú, muzeális, unalmas. Az írók — kimondva-kimondatlan — nagy és még nagyobb olvasó­táborról áhítoznak. Az ő te­hetségük, tudásuk alapossá­guk a döntő — ez határozza meg végül is a könyv érté­két, sikerét. Az olvasónak csak egyet ajánlhatunk; la­pozzon végig néhány külön­böző típusú zeneszerzőről szó­ló könyvet, nyilván kialakul, melyik fajta áll hozzá a leg­közelebb. (Ami persze nem jelenti azt, hogy évekig, év­tizedekig ragaszkodni kell ehhez a választáshoz.) Min­denesetre, elsősorban ebből a típusból, az ilyen jellegű írásokból „merítsen” — de ugyanakkor ne feledkezzen meg arról, hogy mindez csak eszköz, a muzsikához. Le­onard Bernstein mondja: „Minél többet beszélek a muzsikáról, annál inkább ér­zem, hogy vissza kell térnem az ősforráshoz. A zenét első­sorban hallgatni kell, meg­szólaltatni, elmélyedni, elme­rülni benne. Átadni magun­kat a zene parttalan áradá­sának. OLVASSUNK. beszéljünk a zenéről, ugyanakkor minél inkább igyekezzünk bármi­lyen „mankó”, még oly ki­tűnő „magyarázat” nélkül is elmélyedni benne. Mert az igazán jó darab, a klasszikus értékű alkotás önmagában is megáll a lábán. Az értéket keressük — kottafejekben, nyomtatásban, szakvakban egyaránt Juhász Előd

Next

/
Thumbnails
Contents