Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

Hc-Szal:ó Imre

SZŰTS LÁSZLÓ:

A világ udvara

Lesem az udvar életét, a tavasz kukorit,

Köröz a vércse, szétveti kotlós a szárnyait.

Lesem az udvar életét, amint már annyiszor,

Elszáll a vérszomjas árnyék, elül a könnyű por. Lesem az udvar életét — a macska merre jár? — Csillan a tört üvegcserép, illatozik a nyár,

Lesem az udvar életét, a forgács egyre több,

Rossz kútkáván borong a hold, akár egy úritök. Lesem az udvar életét, lassan oly ismerős,

Deres a drót, benyálazta végig o csiga-ősz.

Lesem az udvar életét, már délben alkonyul,

Füvek emlékén rágódik ketrecében a nyúl.

Lesem az udvar életét, visszavonul a tél,

Vedli tavalyi tolláit mindenki, aki él Lesem az udvar életét, s a tavasz újra int, Megkerülték hát a napot óljaink, tyúkjaink, Körbejárta hát a napot a ház, kert, kerítés, fa,

Kezdi elölről életét a Világ Udvara.

Lesem kerengő életét, amint már annyiszor,

Így telt el ifjúságom és így jött a férfikor.

Lesem az udvar életét, s ha testek valamit,

Ügy hasítom a fát, hogy az engem szintúgy hasit.

KARRIER

Az ezredforduló után tíz esztendővel, vagyis 2010-ben immár nyugdíjas hírlapíróként, nem kötelességből, pusztán kíváncsiságból, felkerestem dr. Kalocsai Ákost, több külföldi egyetem tiszteletbeli doktorát. Azt akartam megtudni, hogyan, miképpen ívelt ilyen szédítően magasra a szerencsecsillaga.

— Ne írjon rólam, bátyám — szabadkozott a professzor. — Nagyon kérem, ne írjon egy csalódott emberről. Fölösleges olyan valakire pazarolnia a tintát és a papírt, akinek legszebb álmait húzta át az élet. Ugyanis már kisgyermekkoromban elhatároztam, hogy ha az ég leszakad, akkor sem viszem semmire. Átvergődöm a nyolc általánoson — akkoriban ennyi volt a kötelező —, aztán elmegyek anyagmozgató segédmunkásnak, szerencsétlenebb esetben engedem, hogy betanított munkást faragjanak belőlem. De nem volt elég lelkierőm, kitartásom, nem bírtam a megpróbáltatásokat, hát ide jutottam. De szolgáljon mentségemre, hogy elvált szülők gyermeke vagyok.,. Nyolcesztendős voltam, amikor apám, a jól kereső művezető belegabalyodott egy csodaszép és csodakacér adminisztrátornőbe, és otthagyott csapot-papot, vagyis anyámat és engem. A szakítást nem részletezem. Gondolom, kitalálja, mekkora cirkusz volt anyám és apám között. Csak édesanyám utolsó mondatát idézem:

— Rendben van, Jenő — mondta —, ha megbolondultál, eredj csak a nőcskédhez. De figyelmeztetlek, hogy belefe- ketedsz a gyerektartásba. Majd meglátod, hogy még szakállas korodban is fizeted a tartásdíjat. Ákos tanulni fog. Nagyon sokáig. Nagy embert faragok belőle. Te pedig fizeted.

Apám ismerte a fiacskája célját, szorgalmát, akaraterejét, addigi tanulmányi eredményeit, hát cinikusan felkacagott. De már év végére kiderült, hogy anyám fenyegetése komoly volt. Csodák csodája, de színjeles lett a bizonyítványom. Sajnos, nem volt bennem kitartás, nem bírtam a pofonokat. A pofonok miatt végeztem el kitűnően az általános iskolát. Nos, gondoltam akkor, most pedig megyek segédmunkásnak. De anyám másként gondolta. Beíratott a gimibe, s midőn ez ellen bágyadtan tiltakoztam, úgy megcibálta a fülemet, hogy máig is érzem vele az időváltozást. Ettől kezdve nem pofozott, csak a fülemet ci- bálta, de úgy, hogy hasonlítani kezdett egy birkózóéhoz, én pedig nagyon szégyelltem, mert már érdeklődtem a kislányok iránt. Kénytelen voltam beadni a derekamat.

Egyetemi éveim alatt már nem pofozott anyám, és a fülemet sem cibálta. Ellenben erős vasrácsot szereltetett a szobám ablakára, páncélajtót csináltatott, és mindaddig rabságban tartott, amíg nem fújtam hibátlanul a jegyzeteimet, Sajnos, mindent megtanultam, mert nem volt bennem kitartás. Aztán a zárt ajtó miatt le kellett doktorálnom, és be kellett látnom, hogy már soha az életben nem lehet belőlem segédmunkás. Egyetlen reménységem maradt: a fiam. Azt hittem, ő majd megvalósítja ifjonti álmaimat. De uram, most, 2010-ben, ebben az agyon gépesített világban, hol a csudában szerezhetnék neki például egy anyagmozgatói állást?

Simon Lajos

PARD1 ANNA:

I

O

Nem egy dal juttatta eszembe,

nem egy fény által különlegesen megvilágított

fugáiig,

nem egy gyorsan száguldó csodaszép ménes valamelyik filmből felidézett vad robaja, s nem is a messzeség honnan-hová, s miértre makacsul hallgatag feleletnélkülisége, —- hanem a korai elfáradás, a rendetlen szívverés, a szem, a száj tájékán mélyülő ránc, a hirtelen fájdalom juttatta eszembe, hogy véges a tánc, véges a lényeg bennem, s nem élem már úgy soha többé át

az ifjúság varázslatát, mint egy régi tavaszban, akkor, ott, vele.

K/.en a hétfői reggelen Ugyanúgy sütött a nap mint bármelyik másikon. Kilenc óra volt. A szállítási csoportnál ilyenkor reggeliztek.

A villás targoncák besorakoztak a javítóműhely elé. A táskák lekerültek a falba vert szegekről. Ott ettek bent a műhely ablakos részénél sorban a hosszú, kecskelábú asztalnál. Először kezet mostak, vízért szaladtak. Lassan verődtek össze.

Elsőnek Funk Jóska és Szarvas Pista érkezett. Az öreg Kovalik, a csoportvezető meg is kérdezte:

— Üres a bendő gyerekek?

— En legalább két napja nem ettem — mondta viccesen a kilencvenkilóa Funk.

— Szegénykém, olyan szakadt vagyl — válaszolta az öreg és tettetett sajnálkozással csóválta a fejét.

A többiek nagy lármával nyitották ki az ajtót.

— Jó reggelt! — köszönt Balog Laci elsőnek, egy alacsony, vidám arcú fiú.

— Hajrá Fradi! — kiáltott valaki. Ezt csak úgy Funknak szánták. Tudta róla mindenki, hogy nagy szurkoló, minden meccsen kint van a stadionban. Az élcelődést reggelente változatlanul bedobta valaki. Ezzel kezdődött a reggeli. Volt amikor nem vette a lapot senki, olyankor másról beszéltek. Ma nem így történt.

— Nem kell viccelődni — válaszolta Funk. — Szeretnéd úgy kergetni a bőrdarabot te is! — tette még hozzá.

— Mondjál legalább egy jő játékost — biztatta Balog Laci.

— Akár ötöt is — kakaskodott Funk.

— Csak nem az FTC-ből!

— Nem kell veszekedni gyerekek — csitította az öreg a hangoskodókat. Már négy éve, hogy itt dolgozott, ismerte a fiúkat, meg Funkot is. A sporton hamar összekaptak, veszekedtek, ordítoztak. Ilyenkor szidták egymást, „te marha”, „az anyádat” — mondták.

A meló lelassult, nem ment a rakodás.

Az öreggel balhéztak fent, ezt már előre tudta, mert hívatták a „termelésire”.

Szerette volna megelőzni, féltette Funkot. A fiúval egy napon került a szállításhoz, azóta megismerte. Esetlen, kövér gyerek volt, de dolgozni azt tudott.

A sport érdekelte, meg titokban a nők.

Innen a műhely ajtajából a női öltöző bejáratához lehetett látni. Reggelente korábban jött, kiült az ajtóba és nézte őket. Ha a többiek észrevették, egész nap ment az ugratás.

— Legelteted a szemed? Zavart igent intett a fejével.

— Nézni szabad, megfogni tilos! — mondták neki.

— Pedig megtapogatnád, ugye?

Funknak lángvörőssé vált az arca. Szégyellte magát. Mérges lett a tehetetlenségtől, szeretett volna valamelyiknek a pofájába vágni, úgy ököllel, teljes erőből, hogy elmenjen a kedvük ettől az örökös hecceléstől.

A keddi reggelinél ez lett a téma.

— Nem volt még dolga nővel — mondta legyintve Kassai Feri az egyik targoncavezető.

— Nem igaz! —csattant fel Funk erélyes hangon.

— Tudom, tudom, egyszer elkísérted azt a kicsi piroské- pút.

— Az hozzávoló volt. Ügy néztek ki együtt mint két kis- mackó — mondta a kis Balog és körbe járatta apró szemét.

— Nagy szerelem volt — mondta valaki.

Funk kezében a kés egy pillanatra megállt. Az ennivalót a nyelvével tologatta a szájában, nyelni nem tudott A robbanás előtti pillanatot csak az öreg Kovalik vette észre.

— Le kell vezetni, de gyorsan! — jutott eszébe hirtelen. Funk kezébe nyomta a vizespalackot

— Hozzál nekem egy kis szódát — küldte a fiút

Funk lassan indult. Járása tényleg mosolyra húzta az ember száját. Az öreg mérges tekintettel korholta a többieket.

ö már régebben tudott a lányról. Szemre egymáshoz valók voltak. Funk járt vele egy darabig, de a lány valamiért megharagudott Többet nem beszélt vele.

Azóta az a hír járta a gyárban, hogy Funk egy nagy mamlasz, meg, hogy kevesebb van neki egy kerékkel. Ezt

inkább úgy szóbeszédben a srácok mondták, egymás között.

Funk nem szerette, ha ugratták, de néha azért elhitte, amit a többiek mondtak neki. Tóth Tomi szavában sohasem kételkedett Tudta, hogy az öreg Kovalikkal mindig a pártjára állnak. Ok sok durva csipkelődéstől meg- védték már.

Aztán eltelt három hét és nem történt semmi. Dolgoztak, valami exporttervet kellett teljesíteni, prémiumot ígértek. A napok egymást követték, nem mókáztak. Kevés beszéddel reggeliztek és tovább dolgoztak. Kettőkor megfüröd- tek és hazamentek.

Majd eljött a csütörtöki nap.

Olyan volt ez, mint bármelyik nap, de mégis más, a csipkelődést elölről kezdték.

Funk került újból a porondra.

— Láttam, hogy figyelted

reggel azt a barna kislányt — modta a kis Balog.

Funk nem szólt, csak evett.

— Én beszéltem vele rólad

— mondta Tóth Tomi — úgy láttam, szeretne veled megismerkedni.

A fiú erre felfigyelt

— Majd beszélek vele — mondta, aztán már bánta, hogy a fiúk előtt szólt erről.

A többiek összenéztek.

— Lehet, hogy még ma —, tette hozzá.

Mindenki várakozó pillantással nézett Funkra. A szünet túlságosan hosszúra nyúlt.

— Rendben van? — kérdezte Tóth Tomi halkan.

Funk intett a fejével, hogy igen, de arca elpirult. Valami különös érzés futott végig rajta. Nem beszéltek többet. Befejezték az evést, mindenki ment a dolgára. Közben titkon kíváncsian várták a fejleményeket.

Tóth Tomi úgy tizenegy után jött a szerelde felől. Most beszélt a lánnyal. A kis Balog elé vágott a targoncával.

— Mit mondott? — kérdezte.

— Semmit, nem megy el — mondta Tomi lehangoltan és elhúzta a száját.

— Majd én szólok a Funknak, úgy is ott van hátul a raktárban.

— Jó — bólintott beleegye- zőleg Tomi és tovább ment.

A kis Balog elindította a targoncát és arra gondolt, hogy mit szólnának a többiek ha megviccelné ezt a Funkot. Egy olyan igazi balhét találna ki. Valami jót!

Megállította a kocsit és beszaladt a szereidébe.

Félóra múlva jött vissza, arcán elégedett mosollyal. Aztán a raktárba hajtott.

— Kis mackó! Funk! Funk! — kiabálta a ládák közötti sorokban.

— Ég a ház? — kérdezte Funk és kilépett a ládák mögül. Szarvas Pistával rakodtak.

— Tomi üzeni, beszélt a lánnyal. Minden rendben. Este kilenckor legyél lent a kis- ligetnél — mondta a targonca lépcsőjéről, és ahogy befejezte, tovább hajtott.

Funk állt, és szótlanul bámult a kis Balog után. Egyelőre nem tudta felfogni, mit mondott, de aztán lassan magához tért. A hirtelen rátörő izgalomtól vizes lett a tenyere, most igazán bizonytalanná vált és ott volt a nagy kérdés előtte: mit tegyen?

Másnap reggel a szokottnál valamivel korábban jött. Suttogva beszélgettek, közben nagyokat nevettek.

— Először nem mert odamenni — mondta halkan Kassai.

Funk távolabb állt és cigarettázott

— Vagy tízszer elment mellette. .. — csak a kezét fogta meg... nézegette

___ — A

s

ötétben nem sokat látott belőle!....

— Legközelebb kipótolja — mondták egymásnak felelget- ve.

Tóth Tomit bántotta, hogy nem ő szólt tegnap Funknak. A kis Balogot félre is hívta.

— Ki találta ki ezt az egészet?

—■ Miféle viccet? — kérdezte zavartan.

— Funk tud róla?

— Nem hiszem. Minden rendben volt. Bözsi ment el a lány helyett. Képzeld azt mondta a lány... — kezdte Balog az esti történetet.

— Nem érdekel! Szégyellhe- ted magad, mindig csak a hülyeségen jár az eszed. Semmit sem tudsz komolyan venni — intette le mérgesen Tóth Tomi.

A kis Balog szótlanul állt, lehorgasztott fejjel. Nem beszéltek többet erről ők egymás között, meg a többiek előtt sem.

Aznap reggelinél Funk hiányzott.

Szarvas Pista vette észre.

— Funk hol van?

— Nincs itt? — kérdezték egyszerre többen csodálkozva.

A társaságon érződött a döbbenet, mindenki a kis Balogra nézett kérdőn. 0 találta ki ezt az egész históriát, ő vette rá a Bözsit, hogy menjen el a fiúval. Bözsiről tudta mindenki, azzal megy el aki hívja.

Funkot ismerték, vad erejét többször megcsodálták. Eszükbe jutott Tóth Tomi tiltakozása.

Balog Laci szerette volna megmagyarázni a helyzetet

— En nem tudom hol van... én semmiről sem tudok... nem láttam — mondta izgatottan és riadtan nézett a többiekre. A szemekből kiolvasta. nem hisznek neki.

— Higgyétek el, tényleg nem tudom hol van — és idegesen pakolni kezdett a táskájába.

A többiek is befejezték a reggelit és indultak a targoncákhoz.

Szarvas Pistát a kis Baloggal a nagyraktárba küldte az öreg.

Amint beértek észrevették a ládák tetején Funkot és Tóth Tomit. Beszélgettek. Funk arcizmai idegesen rángatóztak. Balog és Funk szeme ösz- szevillant, de nem szóltak.

Lassan kezdték el a rakodást. A targoncára egyszerre hat láda fért fel.

A fordulóknál szótlanul rakták a nehéz ládákat. Sokszor négyen is alig bírták. Funk időnként nagyot nyelt, lendületesen emelt

Talán a kilencedik fordulónál, fél egy felé úgy jött ki a lépés, hogy Funk volt fent a kocsin. A kis Balog alulról nyomta a ládát fel. Nagyon erőlködött. Izmai megfeszültek. Látszott rajta, hogy sokáig nem bírja, az ereje fogytán volt már. Ekkor találkozott szemük újból. Funk gyűlölettel nézett a fiúra. Balog látta a bosszú fényét megvillanni, aztán hatalmas nyomást érzett a testén, a láda reccsenve esett a földre. Elsötétült minden.

Talán tíz perc telt el, mire a mentő megérkezett. Az emberek kíváncsian fogták körül a fehér autót.

Funk hátrább állt, vele most nem törődött senki.

Az autó szirénájától nem hallhatták motyogását:

— Most már te is elmehetsz a BözsiveL...

Mohácsi Regős Ferenc: CSENDÉLET