Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)

1974-05-26 / 121. szám

VH A VIHORLÄTT mindig lépést tart a divattal. Kisis­kolás korunkban, amikor mi többiek még rövidnadrágot viseltünk, neki már csattos lengyelnadrágja volt. Később ő kezdte először hátrafésülni a haját. Az ötvenes évek ele­jén lódenkabátot és lapos sapkát hordott. Most meg fül­cimpáig eresztett oldalszakáll keretezi arcát, az inge tarka, nyakkendője szélesre csomó­zott. Gyermekkorom óta is­merem, tehát idestova fél év­százada. de sohasem tudtam, hogy megrögzött hazudozó-e, vagy elvetélt költő, akinek nem adatott meg, hogy látomá­sait megmaradóan megfogal­mazza, tehát úgy meséli eL mint saját kalandjait. De az is lehet­séges, hogy javíthatatlan tré- facsináló, aki komoly tekintet mögé rejtett jókedvvel ülteti fel ismerőseit. Annyi bizo­nyos, hogy történetei általá­ban meglepően érdekesek, csakhogy úgy keveredik ben­nük lehetséges valóság és nyilvánvaló képzelődés, hogy már régóta nehezen hiszem, amit élete fordulatairól mond, ha véletlenül összetalálko­zunk. Ha hinni lehetne neki, eddig ötször vált el, most — túl a hatvanadik évén — akar éppen hatodszor nősülni. Menyasszonya 29 éves afgán régész; Londonban, a British Múzeum asszír emlékei közt ismerkedtek meg, ahol Vi- horláti segített neki az ékírá­sos szövegeket megérteni. Nemigen tudom elképzelni, hogy Vihorláti valóban el tud olvasni egy ékírásos szöveget, hiszen jogásznak indult, de abbahagyta, s azóta volt új­ságíró, ingatlanügynök, rek­lámgrafikus; a háború elől bölcsen megszökött, s az itt­honi vészes évek idején — saját elbeszélései szerint — volt tevekaraván-szervező a .Szaharában, majd különböző dél-amerikai államokban csempészárukat közvetített hivatásos csempészek és tisz­tes hírű kereskedők között A felszabaduláskor hazajött, egyszerre több pártba is be­lépett, mire valamennyiből kizárták (ez adatszerűén igaz, akkoriban a lapok is megír­ták), később benne volt egy nagy valutabotrányban is, de megúszta: orvosilag megálla­pították, hogy nem beszámít­ható. Néhány hónapot elme- kórházban is töltött utána, ahol az orvosokat és ápolókat elszórakoztatta különös ka­landjainak történeteivel: alig akarták kiengedni, mert jó hangulatot teremtett 112 ápol­tak között. Azt is hallottam, hogy ezután különféle válla­latok anyagbeszerzője volt, közben azonban a könyvki­adás és könyvterjesztés is jól tudta használni, mint lelkes és tevékeny propagandistát. O pedig igyekszik mindig olyan munkát vállalni, hogy alkalma lágyén össze-vissza utazgatni az országban, és ha lehet kül­földön is. Sokmindenhez va­lóban ért, nyelveket is tud, de azt mégsem hiszem, hogy ki tudja olvasni az asszír ék­írásos szövegeket, és azt is bennső kétkedéssel fogadtam legutóbbi találkozásunkkor, hogy létezik az a 29 éves af­gán régészlány, aki hozzá akar menni feleségül. Amikor tegnap egy nagy­körúti eszpresszóban meglát­tam, azonnal kérdezni akar­tam, megnősült-e már hatod­szor. De időm sem volt ér­deklődni, örömmel fedezett lel, az asztalomhoz ült. és már beszélni is kezdett: — Jó, hogy látlak; alig vártam már, hogy ismerőssel találkozzam. Olyan kalandom volt a múlt héten, amilyet még magam sem éltem ót. Kíváncsian vártam, mi lesz ebből. Ö azonban mielőtt me­télni kezdett volna, intett a pincérnek, dupla feketét kért, háromszoros adag cukorral és hozzá egy pohárka rumot. Magyarázta is, hogy így sze­reti legjobban a kávét: na­gyon édesen és bőséges rum­mal. — Ha magam főzöm ott­hon, akkor sze’. szeg.'t is forralok a kávéba. Ezt Tu­niszban tanultam olyan ha­jósoktól, akikről mindenki tudta, hogy kalózkodással foglalkoznak. Állítólag régi kalózhagyomány a szekfű- szeges feketekávé. De az itt­honi vaníliás rum jobb bele, mint a matrózok igazi cukor- n-H rumja. Amikor azután a megérke­amerfkaf cigarettára, Ős már benne is tartott a történet­ben: — Képzeld csak el, a múlt héten Sopronban volt dolgom; író-olvasó találkozókat szer­veztem az ország nyugati .vá­rosaiban. Szeretem ezeket a nyugati városokat: Magyar- óvári, Sopront, Kőszeget, Szombathelyt. Igazi városok, évszázadok szagát lehet érez­ni az utcáikon, itt-ott évezre­dekét. Ha arra járok, mindig kiruccanok az olyan látniva­ló helyekre is, mint Fertőd, Sopronhorpács, Ják, Szent- gotthárd. A pannóniai ókortól középkoron, reneszánszon és barokkon át az eszterházi ro­kokóig tapintható azon a tá­jon az idő. És talán éppen a soproni házak között, várható leginkább, hogy egyszerre csak az ember elé lép valaki a város formálói közül, talán az az építőmester, aki a Kecs­kés-templom gótikus látvá­nyát rakta fel, vagy maga Lakner Kristóf, ez az igazi reneszánsz szellem, aki egy­— Megűntam á saját élete­met — magyarázta. — Világ­életemben szerettem volna, hogy valódi grófnő legyen a feleségem. El is értem, és ki­derült, hogy a grófnő-feleség kicsinyes és házsártos. A fia­mat egyéb sem érdekli, mint a kártya meg a lóverseny. A lányom elment egy rodoszi te­noristával, de azóta már azt is otthagyta és táncosnő lett egy törökországi mulatóhelyen. Pedig ezek mind az én zene­történészi tekintélyem árnyé­kában éltek, belőlem éltek, az én budapesti, méghozzá Krisz- tina-városi erkölcsi szabályaim között. Egyszerre csak észre­vettem, hogy nincs kedvem a magánéletemhez. Már a XVIII. század dallamkincse sem ér­dekelt, pedig sokáig ez töltöt­te be az életemet, és ennek köszönhettem jó híremet is. De öngyilkos sem akartam lenni. Csak kilépni az életemből. Ha nem élem a saját élete­met, akkor megint gyönyörű­séget adnak a Haydn-szimfó- niák. És egy napon azt mond­Hegedűs Géza: VIHORLÁTI REJTELMES KALANDJA Xz első szobában tflteS a f5- ’ bérlők. Lambert odaköszönt mondván, hogy régi barátjá­val találkozott. Én is köszön­tem, a bentiek visszaköszöntek’ mi pedig beléptünk a követ­kező szobába. Olyan bútorai voltak, mintha a XVIII. és a XIX. század fordulóján ren­dezték volna be és azóta sem változtattak rajta. Lambert ernyős asztali lámpát gyújtott, azután bezárta az ajtót és a szekrényhez lépett. — Gyere, segíts — mondta. — Jó nehéz darab. — Eltoltuk. Mögötte a falon ott volt a gomb. Lambert meg­nyomta, mire azonnal felnyílt egy addig láthatatlan kis aj­tó. Az ajtón át nagyon távol­ból Hayd Üstdob-szimfóniájá- nak második tétele hangzott. Erre úgy elkezdett dobolni a szívem, mintha ki akarná szakítani a mellemet. Alig tud­tam lélekzetet venni. Valami titok határán voltam, amely­ről fogalma sincs a tudomá­nyunknak. Lambert rámnézett és szólt: — Ha velem jössz, kiléptél az életből. Szó sincs róla, sétál­ni mindig kijöhetsz a soproni utcákra, hiszen nem halsz meg a szó közönséges, életta­ni értelmében, de az életed attól fogva a lezárt múltba fo­lyik. Élheted Eszterházyék két­százötven év előtti előkelő életét, elegáns művészet kö­rében telnek majd éveid, még szép asszonyokat is kaphatsz szeretőküL No, jössz velem?. kávét t cukorra! és megöntözte a pirus szesz- s ;el, majd belekóstolt és fe­jéve' intett hozzá, hogy így nié’ A aki ■< rágyújt '" egy túl illatos, füstjéről ítélve szerre volt Jogtudós, ötvös­művész, a város bölcs polgár- mestere, és maga tervezte saját házát éppen szemben a Kecskés-templommaL — No hát éppen azon a téren álltain, a Lakner-ház előtt, alkonyaikor, amikor jobban érzékelhetők az épü­letek körvonalai, mint a rész­letei- És egyszerre csak azt látom, hogy szemközt, a templomtól induló utca sar­kán ott áll Lambert Sebes­tyén. Ott áll és engem néz. — Emlékszel, ugye, Lam­bert Sebestyénre? Mindig bu­ta fiúnak tartottuk, aki bele­vigyorog a semmibe; nem volt se jő tanuló, se rossz ta­nuló. és tornaórákon ő volt a legügyetlenebb. Később so­hasem akadt egy rendes nője. Azután még jóval a háború előtt eltűnt, senki se tudta, hová. De a háború után egy­szerre híre jött, hogy Olasz- Svájcban él, és Sebastiano Lamberti néven híres zene- történész, egy olasz grófnőt vett feleségül és Luganóban fényűző kis palotája van. Még később a nyugati újsá­gok megírták, hogy Sebasti­ano Lamberti rejtelmes mó­don eltűnt, talán szerencsét­lenség érte és beleveszett a luganói tóba, de holttestét a víz sohase vetette ki. No hát én Lambert Sebestyénre azóta sem gondoltam, amióta tudo­másul vettem eltűnése hírét. És most ott áll a soproni té­ren, a templom mellett az ut­casarkon, és néz engem. Al­konyati fényben is bizonyos lehettem, hogy valóban ő az. Meg, is indultam feléje, de akkor megfordult és megin­dult, be az utcába. Mintha nem a téren akarna találkoz­ni. De olyan lassan sétálva ment, hogy kétségtelen volt, azt akarja, hogy utolérjem. Egy ház kapuja előtt meg is állt Köri vés szerkezetű, na­gyon ódon, földszintes épület, veretes nehézfa kapuval. — Szervusz, Vihorláti — mondta, amikor odaléptem. Ez olyan igazi régi iskolatárs- megszólítás: tegezni, de veze­téknéven nevezni. — Szervusz, Lambert — mondtam én. — Azt hittük, hogy már rég nem élsz. Azt írták, hogy belevesztél a luga­nói tóba, de előbb világhíres zenetörténész lett belőled. Hát mégis élsz? — Nevető arccal kezet nyúj­tott; most is olyan üresen semmibevigyorgó volt az ar­ca, mint az iskolában. Csak hát azóta ő is elmúlt hatvanéves, a haja ősz, az arca erősen ba­rázdás. Gyűrűsújján nagy, ékköves pecsétgyűrű; értékes darab lehet: a kő igazi antik gemma. A kézfogása azonban férfiasán kemény volt: ez nem kísértet, hanem élő ember. — Hát mi történt veled? És hogy kerülsz ide? — érdek lődtem. tam, hogy csónakázni megyek a tóra, ahelyett azonban fog­tam magamat és titokban ha­zajöttem, egyenest Fertődre, hogy az Eszterházy-kastély kö­zelében Haydn korában élhes­sek. Tudod, Fertőd itt van, alig húsz kilométernyire. Az a kastély maga a kőbeformált Haydn-szimfónia. — Itt Lambert egy kicsit el­hallgatott, mintha pontosan akarná visszaidézni, mi is tör­tént vele Fertődön. Azután így folytatta: — Ott sétáltam tehát a hely­színen, beosontam az üres ter­mekbe, ahol éppen nem voltak nézelődők. És egyszerre a szemközti ajtón belépett egy magas, sovány ember; mint­ha maga Haydn lett volna. Fehér parókát viselt, bécsi ro­kokó divat szerint öltözött. Bécsies németséggel szólított meg, és javasolta, hogy ha a XVIII. században akarok élni, akkor jöjjek ide Sopronba, eb­be a házba, ahol most állunk, vegyek ki szobát az udvar leg­végén levő lakásban. Biztosí­tott, hogy ez a szoba bárki­nek kiadó, a főbérlők rászo­rulnak hátsó szobájuk értéke­sítésére. Ezeknek a főbérlők­nek fogalmuk sincs, milyen titkot rejt a lakásuk. Költöz­zem csak be, és este, ha már mindenki lefeküdt, toljam el a szekrényt. Mögötte a falon találok egy gombot, nyomjam meg, és kinyílik a rejtekajtó, amely a XVIII. század eszter- házai életébe vezet Szívesen fognak ott látni, mivel az ő zenéjükkel foglalkozom. Ha érdekel, téged is odavezetlek. — Én nem is válaszoltam, a verejték is kivert az izgalom­tól, de beléptem vele a ház kapuján. Ekkor már beestele- det. Lambert végigvezetett a hosszú udvaron. A legvégén benyitottunk egy kis lakásba. NAGYON KÍVÁNCSI vol­tam, nagyon mentem volna vele. De hát én mégsem aka­rom itthagyni a magam korát. Gyönyörű, fiatal afgán meny­asszonyomat is szeretném fe­leségül venni. És azt a mun­kát is szeretem, amit csiná­lok. Szép kaland kirándulni a múltakba, de nem lehet az el­múltban élni. — Köszönöm, Lambert, hogy elvezettél idáig —mondottam, neki — de mégsem megyek veled. — Nagyon irigyellek — vá­laszolta. — Bár engem is ennyire kötne a saját életem. De énnekem jobb a rejtekaj- tón túl. — Ezzel belépett. Mö­götte becsapódott az ajtó. A Haydn-zene abban a pillanat­ban elhallgatott. —- Én pedig visszafordítot­tam a kulcsot a zárban, és ki­léptem az első szobába. Kö­szöntem az ott ülőknek, ők visszaköszöntek. Mentem ki a soproni estébe. Azóta sem tudom, nem mulasztottam-e el az élet legnagyobbik kaland­ját Ezzel Vihorláti be is fejezte. Felhajtotta a rumos fekete leg­végét Én pedig azt mondtam neki: — Még is csak azt hiszem költő veszett el benned. — Lehet — Mondotta ő és mosolygott — Dehát manap­ság a költőknek másféle tár­gyakról kell írni ok. És költé­szetből aligha telnék rumos feketére, meg szekfűszegre. De nem is hiszem, hogy köl­tő veszett volna el bennem, mert ha igazán költő vagyok, akkor Lambert Sebestyénnel beléptem volna azon a rejtek- ajtón. De én sohase riadtam vissza sem a csempészéstől, sem a valutaüzérkedéstől, és közhasznú tevékenységet is szívesen végzek — a rejtekaj- tóktól azonban megriadok. Nem feszegetem a titkokat, mert félek tőlük. Ezért hihe- ted el mindazt a történetet, amit életem kalandjairól me­sélek. Szellemjárás Tomodoron kísértet járt. ujjakkal mutatott egv fehér- Elsóül Jég Mátyás éijeliőr ségre. látta. Éjfélkor találkoztak a — A kísértet — csuklott a tsz bikásháza előtt. A körül- rendőr. mények szabályszerűek vol- — Tiporj a lábamra, hadd, tak: sötét felhők takarták a ébredjek fel — könyörgött holdat, a szellemalak fehér Kós Kelemen, lepedőt viselt, valahol ba- Magdics izgalmában rác goly is huhogott. emelte flintáját a kísérteire. E fölfedezés jutalmául a — Állj, ki vagy! tsz-elnök tüstént leváltotta Csend. A kísértet meglebeg- tisztéből Jég bácsit. „Ilyen hü- tette lepedőjét, s futtában a lyeségeken jár az esze, ahe- lepedő alóL nagy fekete ko- lyett, hogy meglesné a kukori- rongok hullottak ki. catol vaj okát!” Az ÁFÉSZ világnézetileg Viszont még mindig volt híreífn, „szllárd kísértet. Mert röviddel ez- r0Vld lelkltusa után (utóbb után Göntér Feri látta. Név- elmondta, hogy rögtön ttsz- napi mulatságból ment haza, tán elvtársnak még­kicsit beszeszelten, s egy ut- sam szólíthat egy kísertetet, casarkon botlottak egymásba fot a. szaktárs se dukál ne­ki) így nvallt a tulvilagi alakra: a túlvilági lénnyel. — Tudtam, hogy kivel ál­lok szemben, gondoltam, le­n^l eJy,íetlel1: sütötty*^ egv véré t'ígaz csak le­— Uram! A vadőr pedig most már él­tesét — mesélte —, de a ki- j,i.wir» . . .. ,, tat... vegobe, de annak is hatása sértet fürgébb volt* ■ Jóko- ▼ aL,,iiAi. _ in«ai n í. ra véraláfutás bizonyította sértetr6L ott állt előttünk. arcán riadt mosollyal, Tuli­pán, a temetkezési intézet he­lyi embere. Lábánál két mű­emberünk arcán, hogy a szel­lemeknek nem csak lelkiere­jük van. A malom vezetője másnap virág koszorú kornyadozott. jóindulatúan figyelmeztette Nem kellett lángelme, an- Göntérnét, hogy sürgősen nak tisztázásához, hogy rá­utaltassa be férjét elvonókú- jöjjenek a kísértetesdi indí- rára. tékára, összesen az történt, — Elvtársnő, kedves — hogy Tulipán mester éjféltájt mondotta. — Ez a kísértet- rendszeresen visszalopta ügy nem egyeztethető össze azoknak a művirág koszorúk- az űrhajókkal, meg minden, nak egy részét amelyeket az aznapi temetésekhez eladott. így némelyiket tízszer-húsz­szof is megmentette az enyé­t LTÄ“ szettől. A lepedőre csupán azért volt szüksége e mutat­hazafelé bandukoltá- ványhoz- hogy a kellemetlen hazaiele DanduKoita érdeklődSket elriassza. A járásnál megkérdezte va- Kós Kelementől, vajon nem tűnt e föl neki, hogy Ezért ugye érti?. Értette... Hozott némi változást kísértet életébe is. ö az nattól ban — vesztére — megpillam tóttá a tomodoriak riogatójáL Másnap lila arccal mesélte el a dolgot igzga tójának. aki >ruiipán egy éven belül autót ridegen fogadta a közlést. vett, házat épített és csaiá­— Nem csodálom! Kilátná, dóstól külföldön nyaralt, ha nem egy volt kántor? wwwuv t __ Mindenesetre keresek he- éietszín^ik És csudftakl- lyetted valakit az úttörők ve^ rékos ember ez a Tulipán, laracaea IWI nri ilvan •»ovornC . r kell hagyni. Egy feke­zetésére. Mert ilyen zavaros _ fejjel nem is mehet neked tái.° az a munka — közölte. Szóval így... Jég bácsi a majorudvart söprögette. Gön­tér barátunk az elvonókúrán szórakozott. Lépő tanító úr tét is sajnál magától. — A fizetése? — Havi ezerhétszáz — fe­lelte a pénztáros. .. .Az ügy egyébként a önmagát igazolandó előfize- mai napig sem zárult le. To- tett az ateista folyóiratra, modoron hevesen vitáznak amikor a kísértet még egy- arról, hogy Tulipán megkáro- szer beletenyerelt Tomodor sította-e a közösséget, vagy életébe. Nem kisebb szemé- sem. Arról nem is beszélve, lyiségek találkoztak vele, hogy szinte felderíthetelen; mint a világnézetileg híresen melyik másodunokatestvér ko- szilárd Kós Kelemen ÁFÉSZ- szőrűjét csente el az idők pénztáros és sógora. Mág- folyamán a tomodori temeté- dics, a vadőr. sek rendezője és melyikhez Éjféltájt történt egy kis nem nyd^ szőlőhegyi poharazgatás után. A vita tart. Ballagott hazafelé a két ro- Kísértet nincs. kon ám a temető mellett a A ház és az autó maradt. pénztáros szó nélkül oldalba verte sógorát és reszkető Bajor Nagy Ernő Tájf un-enciklopédia A távol-keleti hidrome- A szovjet Távol-Kelet tér­terológiai központban táj- ségét gyakran sújtották az funkatalógus készült. Ez a erős trópusi ciklonok, ame- különleges enciklopédia an- lyek rendkívül heves széllel, nak a több mint 500 trópusi felhőszakadással és nagy ten- ciklonnak a leírását tártál- . .. „ mázzá, amelyeket a meteoro- gen viharokkal járnak. Nap- lógusok az utóbbi 20 évben a jainkban széles körű kutatá- Csendes-óceán északnyugati sok folynak a tájfunok előre- részén észleltek. A vlagyi- jelzésére, s ebben nagy segit- vosztoki katalógus részletes , . ... , , .. , , beszámolót közöl a hírhedt séget nyujtanak a tudósoknak Vera-tájfunről is. amely 1959- a mesterséges holdak adatai ben pusztított. is. ftéyi iduk néma tanúja *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents