Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)
1974-05-19 / 115. szám
Kolozsvári Grandpierre Emil’ Anya órabéré NAPOK ÓTA érezte a feszültséget, de sem az idejéből, sem az erejéből nem futotta, hogy a végére járjon. Legidősebb fia, Tamás, amúgy- 13 tartózkodó természet volt, harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. A puszta gondolat elbágyasztotta, hogy miután hazatért az irodából, megfőzött másnapra, kimosta a szennyes ruhát, és éjjel a maszek munkájával szándékozott foglalkozni, leültesse a fiat szegény nagymama karosszékébe, hogy szembenézhessen vele, s mint egy nyomozó, keresztkérdésekkel szedje ki belőle, mi bántja, miért duzzog. Tudta, hogy a jeleneten át kell esnie, különben a rossz hangulat hetekre húzódik, mégis halogatta a leszámolást. Zajt hallott az előszobában, több láb topogását; a három gyerek érkezett haza. Egyszerre! Ez még soha nem fordult elő. Fölémelyedett a gyomra. Nyilván találkát beszéltek meg, mert terveznek valamit, és együttesen akarnak föllépni. Ki más ellen, ha nem ő ellene? — Szia, anyu — köszönt a három gyerek. — Szervusztok — válaszolt, de nem nézett föl a munkájából, Tamás zokniját stoppol - gatta. Máskor, mihelyt megérkeztek, úgyszólván szétfröccsentek, Tamás a konyhába zsíros kenyeret enni. Erzsiké a leckéjéhez, Cicuka, a legkisebb, előbb mindig őhozzá jött hízelegni. Most ő sem mozdult Múltak a pillanatok, sokasodtak, mint az öltések a lyukas zoknin. Téglásné azon tűnődött, melyikük hol volt. Tamás a sportkörben, Cicuka a barátnőjéhez kéredzkedett Hogy Erzsiké hova, arra már nem emlékezett. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ösz- szebeszéltek, és megvárták egymást. Nem könnyíteni meg a dolgukat — határozta el, s úgy tett mint aki se lát se hall, annyira leköti a munka. — Anyu — szólalt meg Tamás —, beszélni szeretnék veled. — Nem látod, hogy dolgom van? A te zoknidat stoppolom. — Meghaladott álláspont. — Mit mondasz? — kapta föl a fejét a váratlan megjegyzésre. — A lyukas zoknit — mondta a fiú mély meggyőződéssel — el kell dobni. A te órabéredet számítva ez a munka veszteséges. Tátogott mert nem jutott eszébe megfelelő visszavágás. Tamás volt a kedvence, és ahogy most félig félénken, félig nyeglén állt előtte, egyszerre szerette volna pofon vágni és megcsókolni. — Hagyjuk ezt — legyintett. — Vagy épről akarsz beszélni? — Nem egészen erről, de ilyesmiről... — elakadt, s rövid szünet után hozzáfűzte: — gazdasági dolgokról. — Már százszor megmondtam — vonta föl idegesen vállát az asszony —, hogy nem érték a politikai gazdaságtanhoz. — Épp ez az. Értetlenül pillantott föl. Tamás mögött a két lánya, Erzsiké tizenhat évesen, teljes virágjában, Cicuka a nővé válás feleútján. Egyikük sem mert a szemébe nézni, Erzsiké oacosan beharapta az ajkát, Cicuka — közel a síráshoz — a zsebkendőjét morzsolgatta. Ezt is meg kellett érnem, gondolta keserűn, a gyermekeim úgy állnak szemben velem, mint ellenségek. — Hadd hallom, mit akarsz. Tamás leült, halkan, folyamatosan beszélt, mintha memoritert mondana. Közlendőjének az volt a magva, hogy ők, azaz a három gyerek, ezentúl szeretne abból a pénzből élni, amit anyjuk gyermektartás fejében az apjuktól kap, meg abból, ami édesanyjuktól hasonló címen ugyancsak megilleti őket. ELŐSZÖR MEGKÖVÜLTÉN, aztán dühösen hallgatta fia fejtegetését, de uralkodott magán, visszafojtotta a feltörő szemrehányásokat: — hát ezt érdemiem tőletek, ezért dolgozom rátok, mint egy cseléd, áldozom fel az éjszakáimat különmunkára és vonok meg magamtól minden örömet? Ebbe a nyugtalan belső monológba villámcsapásként hasított bele a félelem: — El akartok költözni hazulról? Még be sem fejezte a mondatot, már tudta, hogy oktalan az aggodalom. A kettős tartásdíjból is alig futná egy albérletre. — Nem... — rázta meg fejét Tamás maga is meglepetten. Téglásné tudta, hogy a lázadáson csak akkor lehet úrrá, ha belemegy a játékba. Más megoldás nincs. — Rendben van — mondta szokatlanul halkan. — De tulajdonképpen miért akarjátok így? — Azért, anyu — folytatta Tamás továbbra is fensőbb- ségesen, de már gyöngédebben —, mert te nem tudod beosztani a pénzt Ha magunk gazdálkodunk. akkor jutni fog arra is, hogy biciklit vegyek. — Én meg báli ruhát — szólalt meg Erzsiké. — És neked mi hiányzik, Cicuka? Válasz helyett a kislány elpirult, és az anyjához szaladt hogy görcsösen átölelje. Most már tudta, honnan fúj a szél. Elvált férje sokszor vádolta ezzel. Nyilván ő tüzelte föl a gyerekeket. Eddig is mindent elkövetett hogy anya és gyerekei kapcsolatát megmérgezze. Mélyet lélegzett és a félig stoppolt zoknit maga mellé rakta. — Hadd hallom, hogy képzelitek. — Nem akarunk mi semmi rosszat, anyu. Mi szeretünk téged, csak... — Folytasd — biztatta az asszony. — Csak szeretnénk egy kicsit jobban élni. Ügy gondoltuk, hogy a két tartásdíj ösz- szegéből magunk gazdálkodunk. A reggelit Erzsiké készíti, előfizetésben ebédelünk, vacsorára pedig hideget eszünk. Hát ennyi az egész — fűzte hozzá, s nagyot nyelt. — Próbáljuk meg —■ mondta nagyvonalúan... — De ha nem költöztök el, akkor, úgy hiszem, a közös költségeket Igazságos volna megosztani. — Az természetes — hangzott a lovagias válasz. — Törlesztés a lakásra havi ötszáz, aztán ott van a telefon, a tévé, a rádió, a gáz, a villany, a Patyolat. A számlák összegét négyfelé osztjuk. Helyes? — Hogyne, anyu. — A soron kívüli bevételeket tartalékoljuk a soron kívüli kiadásokra. Az anyagi ügyeket mi ketten tárgyaljuk meg, Tamás. Most bonyolult volna, elsején kezdjük az új életet. Jó? Tamás sugárzó arccal csókolta meg az anyját: — Nem tudtam, hogy ilyen remek fej vagy, anyu. — Hízelkedni azért nem kell — tréfálkozott. — De valamiről megfeledkeztél. Az én gyerektartásomról. Én ehhez nem értek — mondta, holott de- hogyisnem értett, tudta, hogy rá többet havi hatszáznál nem róhatnak. — Szóval, legokosabb, ha elmégy Józsi bácsihoz, ő ügyvéd, megmondod, mennyi a fizetésem, ő pedig megmondja, mennyi illet meg benneteket. Tamás elpirult: — Apu is ezt mondta. UGYAN, MI MÁST mondhatott volna? — gondolta Téglásné. — Megegyeztünk, most induljatok tanulni. Tamás szeme megakadt a fotel sarkába rakott zoknin: — Ha nem haragszol, anyu, ezt kidobom. Hidd el, a jövőben az efféle kispolgári spó- rolgatásra nem lesz szükség. Ha megstoppolom, még fél évig elhordhatod; — ez a vészkiáltás rekedt meg Téglásné- ban. Ehelyett így szólt: — Lehet, hogy igazad van, Tamás. Ha ők új életet kezdenek, miért strapálnám magam? — gondolta, és aznap este hozzá sem nyúlt a maszek munkához. Hónapok, nem is, évek óta először kedvére aludt, dú- dolgatva főzte meg a reggelit, és azon kapta rajta magát, hogy éppoly türelmetlenül várja az új gazdasági rendszert, mint a gyerekei. Elkövetkezett az elseje. Erzsiké állta a szavát, gondoskodott reggeliről, tízórairól, hazajövet az iskolából bevásárolt: — csupa finom dolgot, sonkát, szardíniát, szalámit. Eleinte csak aznapra, később nagyobb mennyiséget vett, hogy ne vásároljon annyiszor. Téglásné visszahúzódott, pa- rfzert meg túrót vacsorázott a konyhában, de pompásan érezte magát. Már az első hét végén meghízott, az arca kikerekedett, kisimult, a férfiak ismét megfordultak utána az utcán. A gyerekek néha meghívták, hogy tartson velük. Azzal hárította el őket, hogy majd ha belejöttek a kerékvágásba. Közös vacsora helyett moziba ment A tizedik nap körül Cicuka könnyes szemmel szaladt hozzá. Így értesült arról, hogy Tamás és Erzsiké összeveszett. A kislány nem tudott felvilágosítást adni az összeütközés okáról. Téglásné mosolyogva simogatta és vigasztalta. A vacsoramenü ekkor tájt egyszerűsödött. Rövid parízer- korszak után hosszabb zsíros- kenyér-korszak következett. Aztán megérkezett a gáz- és villanyszámla hatszázötvenhét forint ötvenkilenc fillérről. A fiú úgy révedt a számlára, mint aki kísérteiét lát — Fejenként több mint százötven forint — nyögte ki végre rémülten. — Szívesen kisegítlek — simított végig a fiú borzas haján az anyja —, majd a jövő hónapban megadod. Elfogadod? — El — suttogta szégyenlősen. — Ne légy zavarban. Hozzám mindig bizalommal fordulhatsz. De most ne haragudj, színházba megyek Katus nénivel. Telefonszámla, utána mindjárt a Patyolaté. Tamás ügy tántorgott, mint a megszédült öklöző, akinek már védekezni sem fut az erejéből. Ráadásul kilyukadt a cipője talpa, Erzsikének iskolai kirándulásra kellett pénz, Cicuka a hátát fájlalta, az orvos tüdő- gyulladást állapított meg. Téglásné Erzsikét a sorsára hagyta, kérjen pénzt az apjától. Cicukához orvost hívott. Tamást elvitte új cipőt venni a boltba. — Ezt ajándékba kaptad — mondta, s úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy fia arca lángba borul. Még három hétig kitartottak a gyerekek, konokul, de keservesen. Aztán eljött a régen esedékes nap, Tamás szinte lábujjhegyen settenkedett anyjához, aki ezúttal nem stop polt, hanem egy képeslapban gyönyörködött. — Anyu — szólalt meg a fiú halkan, bűntudatosan. Nem nézett föl a lapból, úgy kérdezte, színlelt közönynyel: — Törleszteni akarsz, fiacskám? — Hogy válasz nem érkezett, továbblapozott. — Nem mintha sürgetni akarnálak. Még várhatok... — Anyu! Ez már úgy hangzott, mint egy segélykiáltás. Ismét csend, majd a megtört vallomás: — Nem sikerült... Téglásné nem diadalmaskodott, sőt, elmagyarázta, hogy nem szabad könnyen feladni a harcot És csak nehezen hagyta meggyőzni magát, hogy térjenek vissza a régi rendhez: — Hát ha olyan nagyon akarod. BOLDOG VOLT, régóta nem feszítette ennyire a boldogság. Mit számított ehhez képest az a néhány száz forint amibe a kísérlet került. Aznap este nem feküdt le korán. Mielőtt folytatta a félbeszakított ma szék munkát hosszan elnézte magát a tükörben. Búcsúzott a szabad estéktől, a mozitót a baráti társaságtól, megfiatalodott megszépült arcától. N6grAdy Andor: Illusztráció ORSOVA1 EMIL: Nem hordok többé gondokat Nem. hordok többé gondokat csak szép napot csak szép ügyet kihavazom az életem megérett szürke jellegét Fehér lesz tőlem majd a táj ahol több baj már nem bolyong csak boldogok csak kedvesen lesznek a fázós füstök is Zene lesz minden nyom: fehér hol jártak láthatatlanok mentükből olvasom ki majd milyen lett volna énekem A költő háza Johannes R. Becher emléke Berlinben Emeletes épület, mögötte tekintélyes kert, úszómedencé- veL Tulajdonképpen egyszerű, de az egyszerűség is viszonylagos. Amikor 1945-ben, közvetlenül a háború után Becher ideköltözött, a védettség és ki- vételezettség jelképe lehetett. Nemcsak a ház, a környék is, ahol abban az időben a kormány tagjai laktak, hasonló kertes villákban. Berlin romokban hevert, a város utcáit 70 millió köbméter omla- dék borította, s Niederschönhausen ápolt, kertes nyugalma mindenképpen a védettséget jelentette. De ez a védettség Is látszólagos. Becher közéleti hajlama végre munkaterületet kapott, a feladat azonban sokkal nagyobb volt, mint ami valaha is német művelődésügyi miniszter vállát nyomta. Becher szervez, intézkedik és ír, ezekben az években is sokat, amit csak a feladat diktál, a feladat pedig felmérhetetlen. „Köszönettel tartoztok nekünk” — írja utolsó évei egyik versében, amikor már maga is tudta, hogy felőrölte a munka. S ha visszanézett, így láthatta életét, folytonos tevékenységben, megtorpanás nélkül, csak a célra függesztve szemét •Messziről indult, a müncheni ifjúkor polgári jólétében expresszionista verseket írt, s mint a kortársköltők, Dehmel, Werfel, Trakl vagy Benn. De amikor a munkásmozgalomban felismerte hivatását és feladatát, maga jelölte ki sorsát s az elképzelt új Németország egyszerre volt álom és valóság, lehetőség és következetes harc, most már élétre-halálra. A hatalomra került fasizmus elől menekülnie kellett, Prága, Brünn, Párizs életének állomásai, majd 1935-től Moszkva. Dolgozószobája falán fénykép: moszkvai otthona. „Ügy élt, mint egy diák” — mondja a Becher-archívum egyik munkatársa; kis könyvállvány, asztal, ágy, a széken, keze ügyében könyvek. De itt, a niederschönhauseni védettségben is egyszerűen élt. Bár a ház tágas, a hatalmas kerttel szinte valóságos birodalom: a dolgozószoba puritán. A falon női fejet ábrázoló relief, ami még a párizsi időszakból való, három régi rézmetszet, német városképek, talán a hajdani családi házból hozta őket magával, a falak mentén könyv- állványok. De nem is olyan sok könyv, legföljebb kétezer lehet. „Kis csomaggal érkezett vissza Moszkvából” — mondja az archívum munkatársa, „csak a legszükségesebbet hozta magával”. S a legfontosabbat — tehetnénk hozzá: töretlen hitét és munkakedvét. Fényképek, a koraiakon nyurga, sovány fiatalember, a későbbiekben már a német kultúra irányítója: az agg Hauptmann mellett, akit ő vitt Berlinbe, rögtön visszatérte után, mintegy jelképezve az irodalom egységét. Aztán Thomas Mann társaságában Weimarban, a Schiller-ünnepségen, beszédet mond. felszólal, dedikál — mikor ült hát le íróasztalához, melyen tollak, ceruzák, papírok sorakoznak, az alkotás eszközei és jelképei. Lehet, hogy az ünnepi emelvényeket szívesen felcserélte volna íróasztalával, s a niederschönhauseni villát akár egy albérleti szobával is. — És az özvegye? — kérdezem a hölgyet, az archívum munkatársát. — Az emeleti részt lakja, ezért nem lett múzeum az egész ház. Tavasztól őszig Bad Saarowban él, a nyári lakban, de ősszel visszatér ide. Amit a költő örökül hagyott, igazan nem kevés, akkor sem az, ha a napi feladatokat jelentő alkalmi munkákat mellőzzük. De mit vitt magával? Valószínűleg sokkal többet, mint gondolnánk. A felszabadult Németország nagy költője volt. Tudta saját jelentőségét, de magányosságát is tudta. S azt is, hogy az épülő Németország számára fontosabb a helytállás őszintesége, a meggyőződés tisztasága, mint a csiszoltság, a műhelymunka kimértsége. De ő azért nem adta alább. Versei akár egy poétika iskolapéldái is lehetnek: a rím, a ritmus mindig hibátlan, s a szonett, melyről terjedelmes tanulmányt írt, nála lépett ismét régi jogaiba. ügy szólt a költőkhöz, egy kicsit szigorúan, de aggodalommal is, mint aki az ügyet félti, a költészet ügyét, s számon kérve azt is, amit ő már nem írhatott meg. A költészet a romeltakarítás éveiben mindenképpen háttérbe szorult, pedig Becher számára akkor is éppen olyan fontos volt, mint a könyvtárak, múzeumok megnyitása, mert az élet költészet is, az iszonyat után, s a romok fölött is meg kell szólalnia a dalnak. Pályája kivételes egység, s aki innen, a niederschönhauseni házból visszanéz, az egyre emelkedő utat is látja, amelyen Becher haladt a halhatatlanság felé.. Csányi László J. BECHER „SZELEK VÁNDORÁT" dmü kötetéből Tiéd a hatalom Dein ist die Macht Nevetnek a virágok meglocsolva, langy nyári esőben nevet a róna, s nevetünk a virulásban velük. Ekképp vagyunk napfény és nyári zápor, s lármásan, némán, lassan, s futva máskor, találkozunk magunkkal mindenütt.. A mi hangunk szól a lombsusogásban, mi hallgatunk a sűrű éjszakában. Ember magát ki nem kerülheti. Ha csendet keresel, az a te csended, s óhajod óhaja a többieknek, különben mért is engednél neki! Minden létezők fognak átkarolva, mindnek öröme vagy és aggodalma. Tulajdon lényeged mindenható. Tiéd a hatalom áldozni s kötni. A te kezedet fogja mind a többi! Vagy az idő, s vagy örökkévaló. (Kálnoky László fordítása)
