Nógrád. 1974. május (30. évfolyam. 100-125. szám)
1974-05-19 / 115. szám
1 Anyasági érdemérem Teri néni nem lázadt a sorsa ellen, nem civakodott a férjével. Szülte szép sorjában a gyerekeket: tizenöt, tizenhat, tizenhét. Eltartásuk nem ment valami könnyen, de az asszony leleményes volt. A nagyobb gyerekek megszereztek mindent a határban: tejes . kukoricát, cukorrépalevelet. Lécskáltak a szőlőben es burgonyaföldeken. Legszívesebben apjukkal halásztak a folyón. Hajtották a halakat, az apa pedig rendkívüli ügyességgel, csupasz kézzel fogdosta meg őket, és kihajította a partra. A tél, az megkínozta őket. A mulya kis porontyok mezítláb baktattak a hóban, a jégen csúszkáltak, megirigyelve a korcsolyázók könnyű suha- nását. Kezük, lábuk elfagyott. Az utcabeliektől kaptak ugyan néhány pár cipőt, de nem bírták felhúzni az eltorzult lábra. A tantestület kérlelte a szülőket, hogy adják nevelőotthonba a gyerekeket, de Teri néni mindannyiszor megkötötte magát; hallani sem akart arról, hogy a gyerekeket elvigyék. Egy vasárnapon a szigorú tornatanár indult „puhítani”. A malomszerig öltögette gondolatait, majd elszántan kopogott az ajtón. Egy formás keblű süldőlány nyitott ajtót, meztelenül. A tanár láttára az ajtót sarkig kicsapta, és si- koltva bújt az egyik dunna alá. A tanár orrát. izzadtságszag és zaccaroma csapta meg. Be lépett az ablaktalan odúba. A család még feküdt. De hogyan! Négy ágyon, fejtől-láb- tól zsúfoltan. Teri néni, avaskos anya serényen ült föl az agyon, és kissé ingerülten kérdezte: — Tessék, tanító uram, mi járatban van? Nem abajgat- tak még eleget? Azt előre kijelenthetem, ha maga is rábeszélni jött, nyitva az ajtó, távozhat, mint a többiek. A tanárnak tetszett az eredeti asszony. Mosolyogva mondta: — Nyugodjék meg, Teri mama, jó szándékkal jöttem. Én megértem a maga ragaszkodását Engem is anya szült Ilyen kardos, mint maga. Az asszony megdörzsölte a szemét hogy jobban pisloghasson. Nem szokott az ilyen finom beszédhez; Jólesett ne- Id, hogy Teri mamának szólítja egy idegen. Bátorítani kezdte a korai látogatót: — Beszéljen csak, tanító uram, hallgatom. A dunna alatt elkiáltotta magát az egyik lurkó: „Itt van h Jampec!” Valamennyien kuncogtak. A tanár is nevetésre fakadt, úgy folytatta: — Látja, csöpög belőlük az életkedv, a játékosság. De ez nem elég. Gondolt arra, hogy mi lesz belőlük, ha felnőnek? Hasznos embereket akar, vagy bűnözőket? A gorillatermetű apa is felült az ágyon, nagyokat ásított, de nem szólt közbe. Az anya lehajtotta fejét. Tényleg. Mi lesz ezekkel, ha ő már nem lesz? Egyik béna, a másik nagyot hall; a többi is csak a száját tátja. Veszekedni kell, hogy egy kanna vizet hozzanak, ö pedig már fáradt lelkizni velük. Pedig hitte minden szülésnél; hogy jóért buzgó csemetéi lesznek. Aztán fennhangon toldotta meg a gondolatot: — Jók ezek egytől egyig, csak hát gyerekek, tanító uram. A „tanító uram” jól megfigyelte az asszony tusáját,' halkan, meggyőzően mondta: — Nézzen rám, Teri mama, én is gyermekotthonban nevelkedtem. Felruháztak, tanítottak, naponta ötször ettünk. Fontolja meg a dolgot. Nem akarok én rosszat se magának, se a gyerekeknek. Teri néni hosszabb fejtegetésbe akart kezdeni az anyai ragaszkodásról, de leszállhat- nékja támadt Ügy, ahogy volt az ura ingében, csupasz ülep- pel nem kelhetett fel. Megígérte a tanárnak, hogy felkeresi az iskolában. Amint a tanár elment, kiugrott az ágyból, és tüstént hangot váltott: — Most hallhattátok, ti jómadarak. most hallhattátok. Egy szavamba kerül, és visznek benneteket az intézetbe. Még mindig az ágyban lebzseltek? Hogy szakadjon ki a szívetek, mint a cipőm nyelve. Keltek fel rögtön! Egyre tüzesebben hergelte magát üldözésre. A gyerekek hanyatt-homlok menekültek előle. Utánuk rúgott, csapott, osztotta reggeli helyett a „cigányabrakot”. A közös udvar lakói rosszallóan hümmögtek. Palázolták Teri nénit, hogy nem anya az ilyen, aki így bánik a gyerekekkel, és megérdemelné, hogy feljelentsék. Leginkább a vén Zsanett zúgolódott, aki éjjeli mulatókban hagyta fogékony-, ságát Többek előtt esküdözött arra, hogy ő megmutatná, hogyan kell gyereket nevelni rendre, tisztaságra. Mindig mindenért háborgott, de nem volt haragtartó. Talán azért, mert annyi sértődöttséget nem bírt már elraktározni. Morc. perceit az udvari cirkusz vidította fel. Sámliját kitette a fal tövébe, ráült, összekulcsolta kezét, és mintha csak a bárányfelhőkben számolná az esőcseppeket, lopva figyelt. Volt mit látnia. A gyerekek nem bírták kivárni, hogy megfőjön a katlanban a kukorica, elcsentek egy-egy csövet, leforrázva kisebb testvéreiket. A sütőből félnyersen kapkodták ki a krumplit, kivájták a kenyér belét, ízekre szedték a fazékban a tyúkot, és mire megpirult a tésztához a dara, már nem volt tészta. Teri néni elkeseredetten küzdött. Fahasábokat dobott utánuk, de olyan ügyesen, hogy némelyik gyerek napokig sántított. Nyakon öntötte őket, kiátkozta belőlük az ételt, vagy éppen beléjük, hogy az legyen az utolsó falatjuk. Zsanett nagy műfelháborodással kapta ülőkéjét, és be- kotródott a szobába. Esténként azonban már várta a gyerekeket a disznóólnál, és • helyet adott nekik. Pártolását egy-egy hát fával jutalmazták. Idegenhez ujjal sem mertek nyúlni, míg egymást félájultra verték. Sokszor a kóborláshoz menekültek. Az orrfúvással nem nagyon vesződtek. Ha netán anyjuk felalapozta képükre az orrcsirizt, az meg is száradt, meg is repedezett, mint egy Granach-festmény. A nyári eső volt Hirdetőjük. Ingüket levéve fröcsköltek a pocsolyában, versenyben mászatták a gilisztákat, kilopták a konyhasót és abban gyönyörködtek, hogy milyen szépen pezseg. Teri néni napról napra megvívta velük a csatáját, belefáradt a hajszába is. Fülében rossz álomként csengett visz- sza a tanár unszolása. Néha önkéntelenül a hasát tapogatta, nem rugdos-e apró lábacskáival egy új kis pimasz. Mikor lesz már vége a főzésnek, mosásnak? Egy napon elsötétült előtte minden, összecsuk- lott a kimerültségtől. Kórházba vitték, kikaparták, de ezt el nem árulta a férjének. A tanár újra felkereste. Cseresznyebefőttet, vörös bort vitt neki. Teri néni anyásán érvelt:- Jó, jő. a menhelyben ötször ehetnek. Panaszos kenyér az. Én ütöm-verem őket, de ne verje más. Eddig felcseperedtek, majd csak lesz később is valahogy. — Nemcsak ezért Jöttem ■— mondta a tanár —, ezt a meghívót is Teri mamának hoztam. Maga az elnök küldi. A színházterem megtelt asz- szonyokkaL A tanács anyasági érdemérmeket osztott. Teri néni az arany fokozatot kapta. Ügy kalimpált a szíve, mint egykor az oltárnál, amikor a férje a pap kérdésére, hogy „szereted-e ezt a jóravaló Ter- kát?”, így válaszolt: „majd meglátom, hogyan viselkedik”. Még Rókáné asszonnyal is kibékült, akivel mindig pörle- kedett, és aki most alulmaradt, mivel neki csak tizenöt gyereke volt. Az ünnepség után a tanár és az elnök félrehívták, és hosszasan beszéltek hozzá. Egy ívet tettek elébe, és Teri néni reszketeg kézzel megfogta a tollat. A gyerekek vércseként csaptak le a kitüntetésre. Kézről kézre adták a vörös bársonydobozt, mellükre tűzték az érmet, szaladgáltak vele az udvaron, és idétlenül hízelegtek az anyjuknak: — Hamég egyszer megversz minket, megmondjuk az elnöknek, és fuccs a medáliának. — Inkább egy akkora tortát adtak volna, mint egy ház... — Vagy egy szekér kolbászt! A seprűnyél csakhamar rendet teremtett. Teri néni nem tagadta meg magát, rákezdett: — Szakadjon meg a bendő- tök, máma telezabálhattátok volna magatokat pörkölttel, de inkább kiöntöm, nem esztek belőle. Mind ettek. Sőt, suttyomban mosolyogtak az anyjukon, aki a sarokba fordulva sírt. Sírt, mint akire a biztos vakság vár, mint akinek a szeméről nem tudják leoperálni a hályogot. Ilyent még nem láttak a lurkók. Nem értették az anyjukat, nem is kísérelték megérteni. Pedig az egész telepen már mindenki sugdosta, hogy Teri eladta a gyerekeit Ha a cigányok suttognak, temetnek; barátságot, rokon- szenvet, együttérzést. Egy augusztusi hajnalon észrevétlen gyömöszölték autóra az iskolaköteles gyerekeket Csendes lett az udvar. Zsanett nem találta a helyét unalomba rekedt Aztán valami sugallat szállta meg. Kibogozta zsebkendőbe kötött pénzét, elment a boltba, és zoknikat, ceruzákat vásárolt Várta a karácsonyt Talán hozzá is eljönnek a gyerekek ... Teri néni arcvonásai szelídebbek lettek. Frissen fésült volt és ápolt. Sajnálta, hogy eddig nem volt erre ideje. Az intézet rendszeresen tájékoztatta a szülőket. Három gyereket gazdálkodók vettek magukhoz. Teri néni elégedett volt. A nyugalomba tőrként hasított egy távirat: „A tehenek a vágányra mentek. Lajcsika utánuk. Elütötte a vonat.” Teri néni és férje elutazott. Temettek, visszajöttek. Az asszony nehézkesen lépdelt, az urára támaszkodott Tekintetét beitta a föld, amelyen ezernyi mozdony rajtolt, dohogott szüntelen. Egy telepbeli se ment oda részvét kézfogásra. Az volt az együttérzésük, hogy nem zavarták. Csupán a Zsanett nem értette meg, hogy miért gógyi- zott be a" Teri, amikor maradt még tizenhat gyereke. Kontó István Én magam csak egyszer horgásztam, gyermekkoromban a Hódságon, a Dunában, a holt Duna-ágban. valamelyik tóban. Fogtam is valami halfélét, a büszkeség ma is dagaszt. Mindezt azért bocsátom előre. hogy az olvasó ne lepődjék meg. ha olyasmit olvas majd. hogy a ponty bekapta a horgonyt aztán a vachtot maga után vontatva eltűnt az óceán hullámai között. Barátaim nagy része viszont szenvedélyes pecázó. A horgászok és a kocsisok — ez utóbbiakon az autótulajdonosokat értem — egy dologban erősen hasonlítanak egymáshoz: ha egvszer belekezd- tek, nem tudják abbahagyni, egyik történet a másikat követi. A jogsi ugrott, a karburátor így, a kézifék amúgy... és akkor az az állat hármasra kapcsolt! ...Vagy: — ha hiszed, ha nem a harcsa a szemembe röhögött! — Nekem mondod, engem egy csuka szembe köpött! Így hallottam a belga horgászról is. Barátom. Kalántav János, a legszenvedélyesebb pecázó, beszélte a következőket:. — ..... kérlek szépen, ha nem a tulajdon szememmel láttam volna, magam sem hinnem. Szóval, az a belga beA csodapecás táplálta a maga állását. Babbal dolgozott, száraz babbal, a babszemeket így meg így elhelyezte egy ilyen meg amolyan módon lyuggatott lemezen. amikor aztán elérkezett a fogás napja, akkor...” Ennél a pontnál János széttárta a két karját, széles arcáról lavinaszerűen omlott- ömlött-zúdult alá az őszinte csodálat, ámulat, tisztelet. — „Az a belga pecázó. kérlek, sorozatban rántotta ki a a halakat a vízből, olyanformán. mint ahogy a parasztok felfűzik ősszel a piros paprikát és kiakasztiák a tornácra. Mi a szomszédos állásokból leesett állal meredtünk rá. Képzeld el a különbséget egy puska meg egy géppuska kö-. zott. Nohát. ugyanaz a különbség volt az 6 meg a mi fogásunk között. Egy óra alatt kétszer annyit gyömöszölt a zsákjába, mint a mi havi fogásunk. Ehhez fogható horgászt azóta sem láttam. S ami a legkülönösebb, nem titkolta a módszerét. Babbal szoktatta oda a halakat... És itt az következett, amit a magam avatatlan módján már elmondtam. — Kitűnő módszer lehet — vetettem oda szerényen, épp hogy Valamivel én is részt Vegyek a beszélgetésben. Azóta ezt a történetet a belga horgászról több ízben hallottam. mindig mástól-mástól. mindig ugyanúgy. Ez amellett szólt, hogy nem kitalált história, hanem tény, amelyet számos tanú igazol. Valahányszor üres tarisznyával tértek meg pecázó barátaim, valaki mindig előrukkolt a belga horgász bibliai zsákmányával. János barátomat gyakran elkísértem horgászni. Beültünk a ladikba, kieveztünk az állásba, ő bedobta a horgot a csalival, ő várt a halra, én ráérősen nézelődtem a vízi birodalomban, szívtam a jó levegőt, pihentem. Többnyire sovány zsákmánnyal tértünk haza. Egy alkalommal az istennek sem harapott a hal. Az úszó. dunántúliasan, a póta. nem mozdult a víz felszínén, ha csak a szél nem mozgatta. Beesteledett, szedelőzködtünk. hogy hazamegvünk. — És ez volt az a helv — szólalt meg János barátom tragikusan ez volt az a hely. ahol az a belga annyit fogott, hogy majd összeros- kadt a zsákmány súlya alatt. — Ez? — kérdeztem tágra nvflt szemmel és körülnéztem, hátha feltűnik a parton a sokat emlegetett belga szelleme. esetleg őmaga. hús-vér valóságában. Aztán — mint a horgászattól csillagászati távolban élőnek, eszembe ötlött valami-: — Mondd. Jancsikám, ha olyan nagyon irigyled azt a belga pecást. miért nem követed a módszerét Hiszen tö- viről-hegyire ismertette és a száraz bab sem olyan drága. János meghökkenten nézett rám. — Ez még sohasem jutott eszembe — mondta. — Soha. De majd megpróbálom. Tíz évre rá találkoztunk. János szinte repedezett jókedvében, — Milyen volt a fogás? — tudakoltam. Tudtam. hogy más nem deríthette jókedvre. — Tűrhető. — A belga horgász módszerével. ' Megcsóválta a fejét, hogy nem. azt még nem próbálta ki. Egyébként János újságíró és kötetnyi cikke jelent meg a tapasztalatcsere hasznáróL Kolozsvári Grandpierre Emil Sztefánia Grodzenyszka' Esküvő — Kérem, ismételje utánam’ „Én Darius Gripszkij. — Én Darius Gripszkij... — .. .házasságra akarok lépni... — ...házasságra akarok lépni... — Marianna Krisztinával... ——— .. .Ä.. .a.. .izé.., — Nem értem. Ismételje hangosabban: „Marianna Krisztinával...” — Az lehetetlen. — Miért? —Egyszerűen azért, mert pzen még gondolkodni kelL — Gondokodni? Miről? — Arról, hogy feleségül vegyem-e. Marjecska, vagy ahogy ön nevezi, Marianna Krisztina igen aranyos, kedves teremtés, az ég egy világon semmi kifogásom nincs ellene. De feleségül venni? És most azonnal?... — Már megbocsásson, kedves házasulandó, nem öntött maga fel a garatra, hogy ilyen vicceket talál ki? —■ Hogy feltételezhet rólam Ilyet? Hetek óta nem láttam egy korty italt sem! Heggel igazi téboly kezdődött nálunk: hogy a csokor nem elég szép, hogy sötét ruhát kell öltenem, hogy nem jelenhetek meg pulóverben, mint egy idióta, hogy a taxi miért nincs megrendelve. .. Ebbe meg lehet bolondulni 1 — Elnézést: önök tulajdonképpen minek jöttek az anya- könyvvezetőhöz. — Hogy is magyarázzam meg önnek? Tulajdonképpen én is ezen gondolkodom. — Eh! Te!.,. — förmedt rá a menyasszony a vőlegényre. — Hagyd abba azonnal a hülyeségeidet, és feleségül veszel, de rögvest! — No, tetszik látni — kiáltott fel örömében a vőlegény. — Ez mindig így van. Marjecska lealacsonyít, gyaláz engem. A házasságot illetően ezért vannak kételyeim... — Eh, te. ..te! — kiabált a menyasszony. — Amikor kél személyes sátorban töltöttük el a szabadságunkat, akkor nem voltak kételyeid... — A sátorban nem kényszerített senki semmire, am! pedig a házasságot illeti, az égésién más dolog ám... — Kérem, tegyék lehetővé, hogy befejezzem az esketóst — mondta az anyakönyvvezető.— A következő pór már türelmetlenül vár. Kérem a vőlegényt ismételje utánam: Marianna Krisztinával... — Tenném is örömmeL ’.' de mégis félek. Ügy érzem, nem vagyok eléggé felkészülve a házasságra... — Nézze csak meg! Nézze meg jól — hadonászott kezével a menyasszony. — A sátorban fel volt készülve... — A sátorban, az egészen más... — Ez tisztességtelen dolog! A sátorban megesküdött... — Megesküdtem. Ez Igaz. De annak az eskünek nincs törvényes ereje... — Tudod mit?!! Nekem ebből elég. Vagy most itt és azonnal mondod, hogy:: Marianna Krisztinával, vagy nem állok jót magamért. Nézz az órára te tökkelütött szerencsétlen! — Marianna Krisztinával.. 1 — Na végre — sóhajtott fel megkönnyebbülten az anyakönyvvezető, és gratulálva kezet szorított az új házasokkal. A tanúk aláírták az anyakönyvet. A barátok jókívánságai csókokban jutottak kifejezésre... * Amikor az esketési ceremónia befejeződött, az anya- könyvvezető félrehívta a menyasszonyt és megkérdezte: — Magyarázza meg kérem, hogy sikerült végül is kimondatni a vőlegényével a boldogító igent? Mert én már feladtam a végső reményt Is! — Az úgy van, hogy még nem veszítette el végérvényesen a lelkiismeretét. Meg azon kívül Pavlik és Bozsenyka rögtön otthon lesznek az iskolából. Ebédet kell nekik adni. Mi meg ostobaságokkal fecséreljük itt az időnket. Az igaz, hogy vőlegénynek nem ideális, de apának a legjobb. pz szent. Fordította: Sigér Imre BENCEE JÓZSEF: Könnyű szél volt. Holies Mari könnyű szél volt, a szívemen átszökött, de itt játszik, bújócskázik két rezzenő ág között. Holies Mari könnyű szél volt életemnek ízt adó, őt csillantja elém minden éltető ér, tiszta tó. Nyári fának könnyű ősszel leveleit ejteni, Holies Mari költemény lett nehéz elfelejteni. NÖGRÁD — 1974. május 19., vasárnap 9 T
