Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)
1974-04-28 / 98. szám
NÓGRÁDI TÁJ Orosz István rajza TOLDALAGI PÁL: MA ÚJRA LÁTLAK Egy szép fejet ma megidézek, s felbukkan máris, újra látom meredt szemedet és sörényed vad.kígyóit a koponyádon. Parancsolok a levegőnek, s az hozzám egyre közelebb hoz, a szájunk szinte összenőhet, s homlokod csap a homlokomhoz. ♦ Eaész közelről és keményen így nézünk most farkasszemet mi, hogy ami volt, az véget érjen, s gyűlölni tudjunk, vagy szeretni. mert felemás volt minden eddig, kerestük egymást iszonyodva, mint aki tudja: nem menekszik, s magát, ha futna, visszafogja, mert aki már-már hátrahőkölt, azt vélte látni, hogy a másik jelenti neki az idős föld s az ég még nem látott csodáit MEGFIGYELTE ÜTKÖÄBEN hány nővel és hány férfival találkozik. Mire a főutca végére ért, már ki is vonta a két számot egymásból. Tizenhét lett a végeredmény. Ennyivel több nő jött vele szembe a tisztára söpört, betonlapos járdán. összeráncolta a homlokát, tovább gondolkodott. Ezek szerint a férfiak kevesebben vannak a mi falunkban ... Vajon mennyivel? Igaz, hozzá kell tenni, hogy ilyenkor azért csak több az otthon ülő asszony, mint a férfi. De mégis... Mégis: mennyivel lehetnek többen ? Majd otthon — gondolta később. Otthon majd megpróbálom kiszámítani. Atballagot a túloldalra, visszafelé indult. Most meg azon kezdett el töprengeni: merre is lehet észak? És merre kelet meg nyugat? Hol is fekszik ez a falu? Merről ágazik belé a főútvonal, amely aztán, követve a régi házak irányát, jobbra kissé elfordul? Reggel mindig végigjárta ezt az utat. Sétált, szellőztette a fejét. — Na — jegyezték meg itt is, ott is az emberek, akik kint álltak ilyenkor a kiskapuban —, Széli Jani bácsi ismerkedik a világgal. És mosolyogtak hozzá. Jóindulatún, elnézőn. Csak érek múlva békéit meg. Amikor már volt foganatja a munkának, és látta, hogy előrébb kerül az, aki megfogja a dolog végét. A gyerekek hamar kirepültek a családi fészekből. Béla tanár lett Nyíregyházán. Kati Pestre ment férjhez. Misi meg rendőr a megyeszékhelyen. Mikor elment a legutolsó is, Jani bácsi akkor szokott rá az orvosra. Előbb a kórházba feküdt be. Megoperáltatni a sérvét, amivel már tíz éve kínlódott. Aztán a fogait csináltatta meg. Míg felolvasta a könyvből a történetet, mindvégig magán érezte a fiatalasszony Széli Jani bácsi tekintetét. S amikor a bekezdések után fölnézett egy pillanatra, láthatta, figyelem és érdeklődés csillog ebben a szempárban, és hogy a tekintete milyen tiszta. Amikor közmondásokat kellett mondani, az öreg is jelentkezett Megdicsérte érte. — Csak így tovább, Ján! bácsi. A végén még majd lefőzi a fiatalokat. A következő órán arról bePapp Zoltán: Egy falusi reggelen te sorra, amelyek szinte eltftw ni látszottak parányi pöttyként az óceán hatalmas kék« ségében. Néha, «mikor nagyon elmerült az utazásban, megesett, hogy ébren lelte a hajnal vagy a reggel. Ilyenkor sápadt, gyűrött arccal indult neki a szokásos sétának. Akadtak, akik nem is átallották megkérdezni: —Mit csinált, kend, Jani bácsi, az éjjel? Tán csak nem a lányoknál járt? Mire ő azt felelte: — Ismerkedtem a világgal. Másnap már összesúgtak mögötte: — Na, megy már az öreg Jani. Ismerkedni a világgal. És mosolyogtak. Elnézően persze. Sőt, jóindulatúd. Azon a tői reggelen Lidi néni először a lelkészhez szaladt eL Mikor a nagytiszteletű úr- -ral már sietősen visszafelé tartottak, akkor találkoztak ösz- sze az igazgató bácsival. — EGY TALICSKÁT akartam a sógortól kölcsön kérni. Csak egy napra Még igyekeztem is. Tudtam, ha később megyek, már nem találom otthon. Megy sétálni. Tudják, ahogy 6 mondogatta: ismerkedni a világgal... Betessékelte őket az ttdvar1. Amikor jelentkezett a dolgozók iskolájába, igencsak nagy volt a megrökönyödés. A téeszelnök meg is kérdezte: — Hány éves, kend, Jani bácsi? — Hetvenhárom múltam tavasszal. A főkönyvelő meg csak ezt, az ő száraz, nagyon gyakorlatias hangján: — Minek már magának az iskola, Jani bácsi? ... Mire az öreg csak ennyit mondott: — Tanulni szeretnék. Ügy jobban múlik az idő. Meg aztán: négy elemit jártam. Rájöttem, hogy kevés. — Kevés? Már mért volna kevés? — értetlenkedtek az emberek. — Ha hetvenhárom évig elég volt, a hátralevő időre is megteszi... Inkább ülne ki kend a kiskapuba, pipáz- gatna, oszt elnézegetné az utcai sürgés-forgást... Az való már kendnek, nem a tudomány ... De Jani bácsi csak nem tágított. És ősszel beiratkozott az ötödikbe. 2. Amikor az agitátorok gyűrűjében ülve sápadtan, szinte reszketve aláírta hatvanban a belépési nyilatkozatot, utána sokáig a kezét nézte. Közben arra gondolt: csak adna ide az isten egy baltát, hogy lecsaphassam vele, amiért megfogta azt a tollat... ZSÖRTÖLŐDÖTT IS VELE az asszony emiatt épp eleget. — Mit legénykedik kend?! Hisz már hetven is elmúlt! Vén csont! Még hogy a fogát! ... De hát nem sokáig szidhatta szegény. Egyik . napról a másikra ágynak esett. Föl se kelt onnan többet. Szíve már nem bírta ki a tüdőgyulladást. Hogy eltemették, Széli János egyedül maradt a faluvégi házban. Napok múltán rátört a magány. Sehol nem találta helyét Téblábolt egy darabig, ide ment oda ment, de az sem segített. Az estétől meg az éjszakától félt a legjobban. A sötéttől, a csendtől. Akkor kezdett el olvasni. Az első héten három Jókai-re- génnyel végzett. Több volt ez, mint amennyihez fél évszázad alatt hozzájutott. Egyik este, olvasás közben jutott eszébe: ml lenne, ha tanulni próbálna? Másnap bekopogtatott a boltajtón. Irkákat, könyveket vásárolt. Vett tollat, ceruzákat, radírt, még tolltartót is. És egy hét múlva beiratkozott az ötödikbe. 3. A tanárnőnek, aki ebben az osztályban a magyart tanította, először a szeme tűnt fel. Egy olvasmánnyal kezdték, az Egyszer volt Budán kutyavásárral. szél gettek, hogyan is születik a mese. — Én is tudnék... Nem is egyet És mondani kezdte. — Hol tanulta ezeket, Jani bácsi? — kérdezte óra végén a fiatal tanárnő. — Hát... a nagyapámtól... Az meg az ő nagyapjától. Majd másolni kezdte a tábláról a házi feladatot 4. De legjobban azért mégis a földrajzot szerette. A könyvekkel együtt vett egy atlaszt is. S amikor már kezdett éjszakába hajlani az idő, amikorra tehát elkészült minden holnapi leckével, magasabbra csavarta a petróleumlámpa lángját, kiterítette maga előtt a viaszkos vászonnal letakart asztalon a nagy atlaszt — és elkezdett utazni. Először Európát vette sorra: Kezét ráengedte a színes lapra, és ujjával követni kezdte a kacskaringe« országhatárokat. Nagy és repedezett bőrű volt ez a kéz. Ujjai vastagok, bütykösek. Később a folyók csíkjai mentén haladtak lassan végig, egészen odáig, amíg a kis ér a papíron el nem érte a sötétkékre festett nagy óceánt vagy tengert, Másnap éjjel Afrikában járt. Harmadnap Amerikában. Aztán kikereste Ausztráliát. Majd a szigetcsoportokat, végül a kisebb, magányos szigeteket vetba. — Erre, erre. A konyha felé. Elöl ment a nagytiszteletű úr, mögötte az igazgató bácsi. Lidi néni elhúzta a parányi ablakról a takarót. — Hát itt van, ni, szegény — mondta, és most már elcsuklott a hangja. Széli Jani bácsi ott ült az asztalnál. Kissé előrebukott fejjel. Mintha aludna. Kezében még ott a ceruza, és a petróleumlámpa is égett. Oldalt akkurátusán toronyba rakva balról az irkák, jobbról a könyvek. Középen a tolltartó. Benne felére rövidült ceruzák, elkerekedett sarkú, piros, nemzetiszín csíkos radírok. Előtte kiterítve a nagyatlasz. Magyarország hegy- és vízrajzi térképe. Az Alföld zöldjével. A buckák, a lankák, a dombok és a hegyek barna felé eltolódó színképével. A folyók, patakok, csatornák kék érrendszerével. Lidi néni csöndesen sfrdo- gált a sarokbem a tükör mellett, amelyet már ő takart le egy törülközővel. — Szegény sógor, szegény Jani sógor — ismételgette. A NAGYTISZTELETÜ ÜR IMÁRA kulcsolta kezét. — Szép halála volt — mondta mestersége megrendültsé- gével a hangjában. De az igazgató bácsi nem felelt rá semmit Egy darabig csöndben állt, majd az asztalhoz lépett és lassú, óvatos mozdulattal lecsavarta a petróleumlámpát. MA evés kutyának volt annyi barátja, mint Csurinak, még« is igaztalanul kellett kimúlnia. Csurit Kuti Eszti néni fedezte föl, amikor az árva jószágot meglátta a házukkal átellenben levő piactéren, amint a nagy kőrisfa körül kóválygott. Azonnal odament hozzá. Különös, zöldesbarna, sima szőrű, vékony dongájú, korcs kutya volt Elárvultán ült a pisai toronyként megdőlt kő- risfatörzs öles töve melett, és fájdalmas, könyörgő szemmel tekintett a távoli égitestek felé, ahol talán a kutyák sora is jobban megy, mint idelenn, a pusztai világban. Afféle mesebeli kutyának tetszett, akit emberből varázsoltak át, és csak a külseje eb, egyébként lelke van, és gondolkodni is tud. — Juj, de okos kutya! — fakadt ki Eszti néni, amire ugyan kegyes jóindulatán kívül semminemű kézzel fogható indoka nem volt, talán csak az eb könyörgő tekintetétől illetődött meg. S nyomban el is keresztelte valamikori kedvenc kutyája nevére: — Csűri! Csurikám! Hozok én neked finom maradékot. 1 Arra is gondolt, hogy be kellene csalogatni a házukba, csak hát két kutyus mellé nem hiányzik már a harmadik, s Eszti néném racionalista férje alighanem föllázadna az új szerzemény ágrólszakadt voltán. Így csupán a nagy cseréptálban hozott ki neki ételt, amit Csűri a holt éhesek falánkságával bekebelezett Napközben nyoma veszett. Másnap kora reggel azonban újfent ott ült, és sajnáltatta magát a kőris tövében, Eszti néni ismét megszánta, vitt neki az edényben csirkecsontot, szalonnahéjat, és némi szándékossággal a cseréptálat is ottfelejtette. Így ment ez napokon s talán heteken át is. Egy szokványos napon a megszokott kilenc óra táján Eszti néni fölült kerékpárjára, hogy egy vászönzacskó lisztért púpos cipót hozzon a csereboltból. Nyomta a pedált, mint rendesen, ám de Hídvégiék előtt csaknem lebukott az ülésből, úgy elkanyarodott a tekintete. Kit-mit lát ott, mint a kóbor Csurit. Két lábon állt az, és mellső pracli- jával az alacsony ablakpárkányba kapaszkodott, Hídvéginé meg belülről, az ablakon át tömte a kutya szájába az ételt. Erre már be kellett hajtani a járdára, és lelibbenni a nyeregből. — Csűri, te mit keresel itt? — tört ki Eszti néniből. Hídvéginé kidugta madárfejét az ablakon. — Magáé ez a kedves állat? Eszti néni zavarba jött, ‘ CSŰRI — Nem az enyém, csak minden reggel ott ül a piactéren. En látom el reggelivel. — Nálam is megjelenik pontosan, amikor a muskátlit öntözöm az ablakban. Itt tartottak, amikor melléjük ért Ildi néni, a pusztai település legifjabb tanítónője, aki a nénizés ellenére is mindössze huszonhárom éves, és fürge, eleven szavú teremtés. — Hiszen ez a mi Bodrink! — Csűri — helyesbített Eszti néni. — Akkor most már legalább a nevét is tudjuk. A tízórás nagyszünetre mindig pontosan megjelenik az iskolaudvaron, és a gyerekek ozsonnamaradékát ügyesen fölzabálja. Csengetés után ő Is odébbáll. Hídvéginé elcsodálkozott. . — Hová is mehet onnan? Egy hónap se telt el, és a településen már mindenki ismerte Csurit, pedig sokan laktak itt, szétszórtan, többen, mint valamely aprócska faluban. Minthogy a községben ilyen nevű kutya több is akadt, megkülönböztetésképpen a falu kutyájának nevezték el. A falu kutyája pontos beosztást tartott, mint egy begyepesedett, meggyökeresedett szokásokkal rendelkező kishiva- talnok. Reggel hatkor a piactéri kőrisnél reggelizett Eszti néni jóvoltából, utána a plébános fösvény gazdaasszonyától csir- keitatóból vizet kapott; kilenckor Hídvégiék ablakára kapaszkodott; tízkor az iskolában leste, melyik gyerek dobja könnyelműen a szeméttartóba uzsonnáját vagy uzsonna- maradékát; Molnárék csirkéi tatójából (már csak a szűk lyukon át kedvelt inni, mint a rigolyáihoz hű nyárspolgár!) ismét szomját oltotta; Szekereseknél ebédelt, utána az öreg Barna Bálint mellett őrizte a ludakat a vasúton túli páskomon; éjszakáit az Üj Élet Tsz régi szerfás istállójában töltötte, ahol a gondozókkal és az éjjeliőrrel tartott jó barátságot. Az eredmény nem is maradt el. Csűri kigömbölyödött. Szikár bordái eltűntek a zsírpárnák és a dús szőrzet mögött. Nem a régi, ágrólszakadt jószág volt többé, hanem a falu közismert és hűséges barátja. Akit sokan tápláltak, s aki a tsz-ben vállalt szolgálatokkal Igyekezett meghálálni a falubeliek jótékonyságát. Csűri a pusztai élet egyik mozgékony, eleven darabkája lett, „akiről” mindig lehet beszélni, legendákat költeni. Hosszú idő telt el így, mígnem egy napon egyes, rosszindulatú, beteges beütésű emberek terjeszteni kezdték, hogy Csűri tojást lop, Csűri csirkét visz el. Szemtanú ugyan nem akadt, de a hiszékenység és a rosszindulat egész ellenséges tábort alakított ki. Egyszer csak Darabos Ivánnak, a teliképű, dölyfös vasutasnak is tünedezni kezdtek a csirkéi. Valaki fülébe tette a taplót, hogy a tettes csak a falu kutyája lehet. Darabos, aki egyébként a helybeli vadásztársaságnak is tagja, bosszút esküdött. — Én azt a dögöt úgy lepuffantom, mint a tsz csirketelepén a rókát! Hiába tiltakozott a falu józan és jóindulatú többsége, hogy Csurit pusztaszerié úgy ellátják különféle jó falatokkal, hogy semmi szüksége orozva szerzett falatokra. Egyébként is olyan jámbor, hogy hozzá nem nyúlna semmihez engedély nélkül. És okos, mert még az iskolában is csak a szemétbe dobott eledelt hajlandó megenni. A gonosz lelkek összeszövetkeztek a falír kutyájának elveszejtésére. Darabos nem sokat teketóriázott. Amikor megtudta, hogy Csűri déli fél kettőkor Szekereséktől a libalegelőre megy, lesbe állt puskástól, és a mit sem sejtő, közkedvelt jószágot két egymást követő lövéssel leterítette. S talán a lövés zajára abban a pillanatban Darabosék kertjéből, szájában egy halálra váltan csipogó, rántanivalo csirkével, a villanyszerelő nagy farkaskutyája ugrott át aí alacsony drótkerítésen. Mint a bűnös, oly gyorsan és elszántan osont a sorompó felé rikoltó áldozatával. Mindez idestova tíz esztendeje történt, de ha szóba kerül a falu kutyája, Eszti nénémnek még mindig benedve- sednek a szempárnál. 1 — És mi lett Darabossal? — érdeklődtem a minap. “k isztességgel eltemette Csurit, mintha csak ember lett vol“ na, még fej fát is faragott neki. De a falu ezúttal bocsátót meg. Egy ártatlannak kellett egy szadista vérengző kényére-kedvére ártatlanul elmúlnia. Darabos helyzete mindinkább tarthatatlanná vált, s egy idő múltán kérte áthelyezését. A falunak igazságot kellett szolgáltatni! Bárha minden igazságtalanság esetén ilyen vaskövetkezetességet tanúsítanánk! Halmai Albert
