Nógrád. 1974. április (30. évfolyam. 77-99. szám)
1974-04-28 / 98. szám
Jurij Kozakov: Messziről kalapálás hallat* szott a ködből. A szapora hangok tompán hatoltak el a lapályig: a köd miatt nemigen lehetett felmérni a távolságot, az irány azonban megnyugtató volt — Hallod? — kérdezte megkönnyebbülten Kudrjav- eov. — Jő jel — nyugtázta az gronómus —, mégiscsak jó irányban jöttünk. Helyben vagyunk. Rá is gyújthatnánk. S már kuporodott is a füves buckára, maga mellé fektette kétcsövűjét, s elővette a cigarettáját: — Nem nagy vigasz ugyan, de rászolgáltunk — kínálta meg vadásztársát, a helyi kolhoz gépészét, akivel késő délután együtt indult vadászni, de elpártolt tőlük a szerencse. — Ha nem jön ez a köd, nem zötyögne üresen a táskánk — mondta a gépész, mintegy önvigasztalásul is, amint fáradtan mellé dőlt a fűbe, lábában érezvén a hasztalan csatangolás fáradtságát. — Nyilván — fújta a szippantásnyi füstöt az agronómus a ködbe szinte hangosan, mert hogy az az oka mindennek. Mire leértek a szittyósba, olyan sűrűn go- molygott az egész aljban, hogy alig lehetett látni. El is tévedtek, amint elszántan és csakazértis követték a fel- i elriadó vadkacsák tompa szárnysuhogását a nádas mentén. — Fő, hogy itt vagyunk — szólalt meg a gépész, mintha nyomon követte volna va- dasztársa gondolatát. — Elnyúlt és hanyatt fekve nézte a lassan tisztuló eget. — Látod már a csillagokat? Az agronómus ugratásnak vélte. De amint ránézett, tekintete hirtelen megenyhült: — Nem — mondta egykedvűen, mert eszébe villant, hogy társa rövidlátó. — Még mindig nem derül. Makacs ez a köd. Kudrjavcov hirtelen felült és paskolni kezdte a combját, s miközben mélyeket lélegzett, derűs mosoly bujkált a szája körül. — Mi lelt? — akadt meg rajta az agronómus szeme. — Nem tudom, de valahogy olyan jókedvem támadt. .. Köd ide, köd oda, bitangul jól érzem magam. Ugye bemegyünk ma is egykét kupicára? — Persze, csak nem rontom el a kedved? — mosolyodott el a társa. — Folyton az a vadkacsa jár az eszemben, hallod. Pedig biztos, hogy eltaláltam. Ott a szittyósban. A három közül az egyiknek csak úgy füstölt a tolla. Le is esett a nádasba. Kár, hogy nem találtam... Láttad, hogy szállt a tolla? — Én csak azt láttam, hogy tocsogsz ott a sásban... — Hát oda zuhant... Azt persze nem láttad — méltatlankodott az agronómus. — Ha velünk a kutyám, az kihozta volna... — Kár bosszankodnod most ezen — vigasztalta a gépész —, inkább hallgasd, milyen szépen zeng a kalapács... Dolgoznak a fiúk... — És csak most, hogy ezt kimondta, akkor sejdíthette meg, hogy bizonyára innen a jókedve: öreg este van, s az emberei még nem alszanak __S aztán e szébe jutott a felesége, akivel a minap nagyon összeveszett. Ügy összeteremtettézte, hogy azóta még a tekintetét is kerüli. De ő sem szólt hozzá azóta sem. Este meg, hogy ne lássa, elmegy hazulról és iszik, a traktorosainál, vagy az ágronómussal. Tart a harag köztük, s közben, most már bevallhatja magának, szenvedett maga is. De most KÖDBEN váratlan jókedvében mintha egyszeriben elködlött volna belőle minden harag, s szíve minden dobbanása azt szerette volna, hogy boldognak lásson maga körül mindenkit. .. — Induljunk — zökkentette ki tűnődéséből az agronómus hangja. — Bár zsákmány nélkül nem nagy öröm hazatérni. Ej, de sajnálom azt a kacsát, Micsoda vacsora lett volna belőle... — Sose sajnáld. Legközelebb busás zsákmánnyal állítunk majd haza — serkent fel derűsen a gépész és gyermeteg örömmel eredt a társa nyomába. — Látod, én ilyesmin sosem bosszankodom. Magam sem értem, de most valahogy majd kibújok a bőrömből, olyan jókedvem van. Talán a ködtől, vagy talán attól, hogy jól kijártam magam. .. vagy azért, mert közel az embereim, és dolgoznak. ... Olyan ez, tudod, mint amikor ősszel, borús időben, a hasadozó felhők közt megcsillan egy kis kék ablak és a pocsétákban meglátod a napsugarat, oszt hirtelen eszedbe jutnak a fiatalkori tavaszaid, és mintha újra éreznéd a régi örömöket. .. — Van benne valami.. —jegyezte meg az agronómus egykedvűen, majd némi szünet után megtoldotta: — Hisz’ élni annyi, mint emlékezni __ A csuda vigye el, h ogy miért is nem kerestem tovább azt a kacsát... Kudrjavcov aligha hallhatta társa dünnyögését, mert amint közeledtek a faluhoz, mintha fokozatosan pirkadt volna előttük a köd. ösztönösen gyorsított léptein, és mikor a falu végéré értek, elmosolyodott : tüzet raktak a fiúk... úgy dolgoznak. S ekkor mintha már árnyékokat is látott volna, hosszúra nyúlt árnyékokat a megritkult ködön át. A hemyótalpas traktorét meg a körülötte szorgoskodó emberekét. A közeli hangokból kivehette, hogy épp a hernyótalp visszaillesztésén fáradoznak. Lassított, hogy megvárja a leszakadt Vadásztársát. Együtt köszöntek rájuk, amint a tűz közelébe értek: — Szervusztok, fiúk! Megjött a segítség — fűzte hozzá nevetve a gépész. — Behord- tátok a takarmányt Haritonov káról? — kérdezte az agronómus. — Most várjuk épp az utolsó fordulót — mondta az egyik legény. — Rendben van. Holnap ugyanis vendégünk lesz: kijön a kerületi ellenőr elvtárs. .. — További jó munkát, legények — köszönt el tőlük a gépész, és mintha sietős dolga volna még, megeredt társa oldalán az esti lámpák fényétől meggyérült ködben. S amint megfordította vállán a puskát, mintha hirtelen kiállt volna lábából a fáradtság; öröme viszont annál za- vartalanabbul jelentkezett minden porcikájában. Szinte elöntötte. — Tudod, mit? — fordult a társához, amint hirtelen megállt —, ma talán mégsem megyek veled vodkázni... inkább otthon maradok. — Ahogy gondolod... — lepődött meg kissé az agronó- nius. A kultúrház ablakain zene hangjai szűrődtek ki, amint elhaladtak. Lányok és legények szórakoztak a kapu előtt és a kőkerítés mentén. — Nemigen duzzad a táskátok a zsákmánytól — ugrasztottá őket kajánul az egyik vállas legény. — Ma haragban van velünk a szerencse — értette el a tréfát a gépész —, de legközelebb elkapjuk majd a kontyát. Az általános derűben az agronómus, amint kezet fogott vele búcsúzáskor, biztonság kedvéért megkérdezte: — Nos, nem jössz el egy pohárkára? — Ma nem. Otthon mara dók. — Akkor hát... jó éjszakát. Kudrjavcov átvágott az úttesten, s amikor a kiskapuban buzgón törülgette cipőjéről 1 a sarat, nagyokat szippantott társa utolsó cigarettájából. Az agronómus csak a felizzó parazsát látta, amint a kocsma ajtóból utánanézett. Azt persze nem sejthette, hogy társa alkalmasint a boldogságon tűnődik, a maga váratlan boldogságán, amelynek melege kifürkészhetetlen módon, de ellenállhatatlanul ellepte a szive táját. Boldogság — merült fel benne tétován — furcsa... A szerelem — az még hagyján, a siker, a megérdemelt öröm, ami a munka, a jól végzett munka gyümölcse... az érthető... az ért érdemes élni... de most ez a hirtelen támadt boldogság, ez valahogy furcsa érzés, ahogy szaporábban ver tőle a szívem... Különös.. igazán különös. — Zó ja! — kiáltott fel jóked vűen, mielőtt benyitott volna. De semmi hang. Pedig hallotta az asszony lépteit odabent. Nyílt a szekrény, tányér zör rent, megint léptek. Teríthet — gondolta és csak állt, állt ott a verandán az asszony hangjára szomjasan. — Zója! — szólt még hangosabban és türelmetlenebbül, de nem mozdult. És amikor nyílt az ajtó és a ködbe nyilalló fénypászmában megjelent Zója alakja, szótlanul odalépett hozzá és vállára tette a kezét. Csak köhintett zavarában, és szívta magában a hervadt krumpliszár fanyar illatával elvegyült ködöt és közben a közeli zene hangjaira fülelt. Majd a dolgozó traktorosaira gondolt, az- esti tűz mellett amint javítják a hernyótalpat De szó csak nem jött a szájára. Pedig nagyon szerette volna, ha párja ií megérezné valamit abból a boldogságból, amivel tele most a szive. — Látod, mekkora köd van? — kérdezte és magához vonta Zója meleg vállát — De azért látni már a csillagokat... Ugye te is látod? Mert ebben a pillanatban valahogy nagyon szerette volna ha Zója is látja — boldogsága csillagait. Dudás Kálmán fordítása MŰ LÓ IDŐ Farkas András rajza Elég-e a nyelvet álmunkban megtanulni? Mi újat ajánl az idegen nyelvek alvás idején történő tanulásának módszere. — Erre a kérdésre felel Szvetlána Melnyik, aki a Maurice Tho- rez moszkvai pedagógiai intézetben az idegen nyelvek tanszékét vezeti: Sok embert érdekel, felhasználható-e a hipnopédia idegen nyelvek tanulására. Az USA-ban, Angliában, Svédországban és másutt úgynevezett „hipnoinformátor”-t használnak: alvás alatt állandóan (egész éjjel) a magnetofonból egy és ugyanaz a szöveg szól, amely bármilyen tananyag lehet. Az idegen nyelvet tanulni kívánók között még nemrégiben igen népszerű volt ez a módszer. A hatvanas évek vége felé az orvosok azonban korlátozni kezdték a módszer felhasználását. Azzal magyarázták, hogy bizonyos károsodások érték azokat a tanulókat, akik ezzel a módszerrel tanultak. A Szovjetunióban arra a következtetésre jutottak, hogy az álom néhány fázisa (például a félálom állapota az első 20—30 perc álom és a felébredés előtti szakasz) felhasználható szóbeli információ bevitelére az emlékezetbe, anélkül, hogy a tanuló egészsége károsodnék. Tehát a hipnopédiát csupán az álom meghatározott szakaszaiban lehet alkalmazni. Azt jelenti-e ez, hogy amíg az ember alszik, megtanulhat idegen nyelven beszélni? Természetesen nem. A rrioszkvai pedagógiai intézet kollektívája már néhány éve igen gondosan tanulmányozza ezt a problémát. Arra a következtetésre jutottak, hogy a szóbeli tudás intenzív tanfolyamán a hipnopédia felhasználása (szigorúan meghatározott program alapján, amely kiválogatott és rendszerezett tananyagot' tartalmaz) csak a szavak megtanulásában hatásos. De önmagában nem biztosítja a nyelv gyakorlati tudását — a beszéd, az olvasás és a megértés készségét. Ezt csak aktív tanulással, normális körülmények között lehet elsajátítani. A mítosz, hogy álomban szupergyorsasággal lehet nyelvet tanulni, már így megszűntnek tekinthető. Az a probléma viszont, hogyan lehet az agyba figyelmesen információt bevinni az álom meghatározott szakaszaiban, jelentős tudományos érdeklődést váltott ki. A tudósok előtt még sok a kérdőjel és alapos tennivaló, hiszen az emberi pszichikumban még homályos a látásunk. DEMÉNY OTTÖ: Nyolc sor Forró a te küszöböd ajtód kilincsed izzik éget tüzel halovány ágyneműd láz a te inged lábad a takaró alatt kétnyelvű vad kolomp jövetelem'robaj égzengés ó emlékszel-e mondd VETKÖZÉS ÜLŐ NO Szappan János rajza Ismerősöm, a kitűnő belgyógyász, a napokban karon ragadott az utcán, és becipelt a legközelebbi eszpresszóba. — Van egv jó történetem a számodra. Ha akarod, megírhatod. Kezdhetem? — Köszönöm — feleltem hálásan, ö kényelmesen rágyújtott pipájára, aztán mesélni kezdett: Egy orvos sok furcsa esettel, sok különös pácienssel találkozik pályája során. Két évvel ezelőtt, egy délután, a rendelőm várószobájából beszólítottam a soron következő beteget Vonzó külsejű, fiatal nő volt az illető. Kissé elfo- gódottan állt előttem, és amikor hellyel kínáltam, szerényen a szék csücskére ült le. Megkérdeztem: mi a panasza? Szinte dadogva közölte velem, hogy ő még soha nem volt orvosnál, és ezért nagy zavarban van. Arra kértem, hogy nyugodtan mondjon el mindent, ne feszélyezze magát. Én csak akkor tudok segíteni rajta, ha őszinte hozzám. A fiatal nő ekkor végre elmondta panaszait. — Szíveskedjék levetkőzni 1 — szóltam a páciensnek, aztán bejegyeztem a kartonjára személyi adatait. Midőn . letettem a tollat, és hozzá akartam kezdeni a vizsgálathoz, a nő még mindig ott állt. divatos kávébarna átmeneti kabátjában. — Arra kértem, hogy szíveskedjék levetkőzni — ismételtem parányi ingerültséggel. A nő lesújtó pillantást vetett rám, tetőtől talpig végigmért, majd haragosan rámkiáltott : — Hogyisne! Mit képzel? Most látom magát először! Egy idegen férfi előtt nem illik levetkőzni. Elgyötörtén suttogtam: — Drága hölgyem, most kizárólag orvos vagyok és nem férfi. Ha így marad, az átmeneti kabátjában, képtelen vagyok megállapítani, mi a baja, s a szükséges gyógymódot sem tudom előírni. A nő határozott léptekkel elindult az ajtó felé. de a küszöbről visszafordult: — Már pedig, ha a lelkét kiteszi, akkor sem vagyok hajlandó első látásra ... Persze, hogy mit hoz a jövő. azt nem tudhatjuk. Tessék, itt a névjegyem, megtalálhatja rajta a telefonszámomat. Remélem. meghív néha színházba, cukrászdába, ötórai teára. Sokat fogunk beszélgetni. Beszámolok magának a gyermekkoromról. nem is sejti, hogy nekem milyen »érdekes gyermekkorom volt. Hangversenyre is járunk majd, mert én imádom a zenét. Presser Gábor és Beethoven a kedvencem. Ugye. mindent tudni akar rólam? De én is magáról. Várjon türelemmel néhány hónapot és akkor talán... Bevallom, ebben a pillanatban elvesztettem az önuralmamat megfogtam a karját és kivezettem a folyosóra. Zúgó fejjel, feldúltan folytattam a délutáni rendelést Néhány nap múlva felhívtam Erzsikét — így hívják a páciensemet — telefonon. Közöltem vele, hogy este moziba megyünk. Ezen nem szabad csodálkoznod. Amikor a rendelőmben elmondta betegségének tüneteit orvosi szempontból rendkívül érdekes, egyedi esetnek ígérkezett. Talán be is számolhatnék róla a legközelebbi nemzetközi belgyógyászati konferencián. A mozi után hajnalig ültünk egy belvárosi mulatóban és elmondtuk egvmásnak részletes önéletrajzunkat. Ezután naponta találkoztunk. Meghitt barátság alakult ki közöttünk, de valahányszor azt kértem, jöjjön el a rendelőmbe, kedvesen, de határozottan figyelmeztetett: „Ez még korai, drága barátom, legyen egy kicsit türelmes!” Statisztikai adataim szerint tizenhat színielőadást láttunk, negyven- kétszer vittem moziba, amíg egy holdvilágos augusztusi estén Erzsiké kijelentette: másnap hajlandó feljönni hozzám a rendelőbe, de becsületszavamat kellett adnom, hogy betartom a két lépés távolságot. Másnap megvizsgáltam Erzsikét tetőtől talpig. A vizsgálat végén felírtam neki az üveg kanalas orvosságot, aztán közöltem vele, hogy felöltözhet. Erzsiké bájosan rám mosolygott és így szólt: — Nem öltözöm fel. Na-" gyón megkedveltelek az elmúlt hónapokban — suttogta szerelmesen, és meg akart csókolni. Könyörögtem, érveltem : rendelőben vagyunk, várnak a betegek, öltözzön fel! Meg sem moccant. Végső kétségbeesésemben kinyögtem, ha felöltözik, jövő héten elveszem feléségül. Ma már van egy féléves szőke kisfiúnk. Erzsiké ideális élettárs — fejezte be történetét a kitűnő belgyógyász. Galambos Szilveszter NÓGRAD — 1974. április 28., vasárnap T
