Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)
1974-03-10 / 58. szám
TEMETŐBEN JARNT m¥g sldcor is kockázatos. na az ember, az élők zsivajától menekülve, éppen csak egy kis toendkereső sétára indul. Ismerős nevekből előgomolygó bjrsok szoríthatják el lép ten - nyomon a szívet; elhagyatott helyen szerelmespárt zavarhatunk meg, leselkedő szatír- nak vélnek, s rémülten szét- ugranak. Vagy. . De hát éppen ezt a változatot szeretném elmondani. Hogy milyen kínos helyzetbe kerültem egyszer; jó harminc évvel ezelőtt, mikor még könnyelmű fővel vállaltam a temetői kószálásokkal járó többféle kockázatot. Gyöngyházy mindezt oly komoran, sűrű fejcsóválá.s kíséretében mondta, mintha leckéztetni akarna temetőben kószáló, holtakkal társalgó, többször és többektől kifogásolt hajlamomért. Néhány pillanatig várt, talán azért, hogy megszívleljem, aztán mintegy a távolba, emlékeinek napsá- vokkal át- meg áttört, ködben gomolygó tájaira meredve, folytatta: — Egy alkonyatba hajló őszi délután a Házsongárd tetején jártam, körülbelül azon a ponton, ahonnan Rohbock mester örökítette meg a múlt szájad közepén az alant elterülő sárga tornyú várost... Miután kegyelettel álldogáltam egy- egy percig Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Berde Mózsa. Ujfalvy Sándor síremléke előtt, egy kicsit lejjebb érve tiszafák, fenyők, ecetfák és elvadult rózsalugasok sűrűjéből sötét ruhás embercso-' port tűnt elém. A szomorú szertartáson már túllehettek; halkan búesúzkodva oszladoztak, és felekezetűnk egyik papja, mint aki dolgát jól végezte, méltóságteljes léptekkel tört magának a bokrok s a gyásznép kisebb csoportjai közt utat, Egy-két ismerős közéleti személyiség alkalomhoz illő komor ábrázata is felötlött egy-egy pillanatra, amikor a lenyugvó nao vöröseslilán éppen odaoásztázott a ritkuló lombok közé Vajon kit temettek? Talán valami ismerősömet? — találgattam. s kíváncsiságom a sírhant felé sodort. A sírásók nagy fontoskodva igazgatták el a friss fekete földhalmon a csokrokat és koszorúkat. Rajtuk kívül már csak hárman-négven álltak szorosan a sír- körül, de háttal nekem. Kik lehetnek, és kit temettek? — tanakodtam ma- magamban, a friss fejfát azonban annyira elborította a sok csokor, hogy a halott nevét még onnan sem tudtam elolvasni. A mélységes, már-tnár alattomos csendben egyre közelebb óvakodtam, macskajárással, nehogy a végbúcsú pillanatait megzavarjam. Egy kiszolgált. hatalmas, rozsdás drótkoszorú azonban akkorát zördült a lábam alatt, hogy az egyik fekete ruhás férfi szinte riadtan fordult hátra. Tekintetünk találkozott. Kredátusz Imre volt, régi osztálytársam. Féltenyérnyi füléről és lapos, széles fejéről volt nevezetes; erről kapta a Káposzta gúnynevet. Ámbár vagy két esztendőn át ültünk, ha nem is egy padban, de egymás közelében a kollégiumban, nem tartozott szűkebb baráti körömhöz, talán szürke, sötlan egyénisége miatt, mert engem a szertelen, kalandos és a színes egyéniségek, a csibészek, nagyotmon- d ■’ és verekedők vonzottak. Izegény Káposzta most ott állt sápadtan, roskadtan, és széles arcának állig futó barázdáin több könnyfolyosó csillogott. Meghökkenve fürkésztük egymást. És ennek volt némi oka, mégpedig zavaros és kellemetlen emlékeket hagyó legutolsó találkozásunk, körülbelül egy évvel azelőtt. festők, írók, szírlészek társaságában, a piktor házigazda műteremavató muriján. (A gvógyszerész Káposzta se- hosysem illet a bohém gyülekezetbe.) TÖRTÉNT UGYANIS, hogy jóval éjfél után — mikor a társaság nagy része már részegen kántált a verandán, vagy ölelkezett tánc ürügyén a gyér világítású műteremho- dályban. egy módfelett kívánatos, ke’lőképpen dévaj. több mint szalonspicces nővel kerültem igen szoros érintkezésbe a hálófülke lengeteg fügA sé gönye mögött. Én sem voltam józan; ahelyett, hogy kellő hálával és csodálattal mérlegeltem volna, egyszerűen elfo- gadtan a helyzetet, mondhatnám azt is, hogy visszaéltem azzal. Hát hogyne! Volt rá időnk. Egy lélek sem törődött velünk — vagy ellenkezőleg, annyira törődtek, hogy zavartalanul magunkra • hagytak órákon át. De a függöny hirtelen félrerántódott, mintha szélroham vágta volna ki, s mire ziláltan szétugrottunk — ott állt előttünk Káposzta, előrefeszített gladiátorállal, dühtől remegőn, hogy azt hittem, rögtön rám veti magát. Boldogítóm rémülten a falszögletbe farolt, s holtsápadtan igazgatta ruházatát. Káposzta megszánhatta, mert egy hatalmasat hördült, mellyel talán a mérgét fújta ki, s csak annyit mondott: — Szép dolog! Régi barátom és a menyasszonyom! Hát csak rajta, folytassátok — azzal ránk csapta az átkozott függönyt, és eltrappolt a tett színhelyéről. Borzasztó volt! Mert sajnos, vagy hál’istennek, tanúi is voltak a jelenetnek. Természetesen kész lettem volna Imrét ott helyben megkövetni, akár nyilvánosan is, a káröfvendők vagy együttérzők szeme előtt; de mire kiértem az alkóvból, s nevét kiáltottam, hűlt helye volt. Azt mondták, menyasszonyát becsmérelve, leszegett fővel vágtatott ki az utcára. A nő, akinek a nevét csak akkor tudtam meg, hisz ügyünk teljesen személytelen, néma kaland volt, bent maradt az alkóvban, s oly érces fej hangon zokogott, mint a félrevert harang. Jómagam azonban, miután értesültem a beavatottaktól, hogy Sarolta Imrével valahol a külvárosban már hónapok óta közös háztartásban él, és csak részeges, garázda férjének fenyegetései és zsarolásai akadályozzák törvényes egybekelésüket, szégyenemben jobban láttam a vigasztaló szerepét a házigazda feleségének átengedni. Hogy ezt a szégyenteljesre fordult kalandot mindenestől elfelejtsem, többé nem érdeklődtem sorsuk iránt. Imrével sem futottam össze, bár tervszerűen nem kerültem a találkozást, már csak azért sem, mert mindvégig úgy éreztem, hogy valami bocsánatkérés- szerű magyarázattal adósa maradtam. Aztán egyszer csak. talán pontosan az emlékezetes műteremmuri évfordulóján, ott állunk szemtől szemben, egy friss sírhalom előtt! Mindösz- sze négy-öt gyászruhás alak s két sírásó a közelünkben. Eljött hát az alkalom, villant meg a gondolat — de mindjárt el hessen tette a másik: Ki lehet a halott? Imréhez léptem, meghajtót tam magam, s szó nélkül kezet nyújtottam. Imre megragadta, s mellére szorította, de oly erősen, hogy a kezem fején érezhettem összevissza kalapáló .szívét. — Köszönöm, Kulikám, hogy eljöttél! Nem is képzeled, milyen jólesik! — áradozott. — És neki is jólesik, hidd el! Mert ez valóságos rehabilitáció, nemcsak egysze- rű temetés! Persze, későn, földi szempontból, mert annak, aki a társadalom áldozata, csak az örök dicsősé? szolgáltat kárpótlást, s ezt a nagytiszteletű úr az egész város képében mondta! IMRE, AHOGY AZ alant terülő bűnös városra mutatott, még a szókimondásáról közismert lelkész hanghordozását is utánozta. A lelkész a társadalmat ostorozta ugyan, de mintha egyenest nekem szó’.t volna; annyi minden gomoly - gott e két-három mondatban Többek közt az is, hogy Imre, még ha a társadalmat vádolja is, nekem megbocsát. És talán abból, ahogyan a műterembotrány emléke most fel- komorlott természetes eszme társítással jutottam a szörnyű következtetésre: Sarolta a halott, a tá.rsadalom áldozata! És ha valóban ő, akkor még ha nem is közvetlenül az én áldozatom, de bizonyos mértékben és bizonyos jogon tatéri madonna közös halottunk. Az a szegény, vergődő, könnyelmű élveteg nő, akinek a szíve dobogását úgy éreztem a tenyeremben egy-két percig, ahogy most Imre szíve dobog a kezem fején!;.. A sírás javában fojtogatott, s talán azért, hogy eltörött mécsesem ne lássa, Imre vállára borultam. — Szegény, jó Imrém! — hüppögtem a fülébe, és gyöngéden paskoltam a vállát. — Végtelenül sajnálom őt... És téged is végtelenül sajnállak! Isten adjon neked vigasztalást, neki pedig örök békességet és nyugodalmat! — Mennyit szenvedett! És milyen pokoli kínokat! Emberszó azt le nem írhatja — zokogta a fülembe. És sem orvos, sem ügyvéd, senki, senki nem segíthetett szegényen! Imre, persze akaratlanul, szörnyű rébuszokban beszélt. De én úgy érezvén, hogy valamiképp szintén oka lehetek szegény Sarolta szenvedéseinek, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. — Te biztosan megtettél minden tőled telhetőt! — próbáltam e frázissal csillapítani Imre rohamát. — Te helytálltál a végsőkig! De most aztán szedd össze magad! Fel a fejjel, Imre! — és alaposan megráztam a bámész sírásók előtt. Imre összeszedte magát; észrevette a két ácsorgó embert, elővett egy tízpengőst, s az idősebbik markába nyomta. Én ezalatt újabb pillantást vetettem a fejfára, de a rátett koszorúk szalagjai a „Nem felejtünk el”, „Pihenj csendesen” s hasonló feliratokkal úgy lobogtak az alkonyati szélben, hogy a nevet megint csak képtelen voltam elolvasni. Egymásba kapaszkodva indultunk a ballagó gyásznép után. Ez a kapaszkodás akkor már kölcsönös volt. Mind jobban zaklatott ugyanis, hogy mit sem tudok Sarolta halálának okairól, körülményeiről, s nemcsak a kíváncsiság furdalt, hanem a lelkiismeret is, öngyilkosságra gyanakodtam, tekintve, hogy Sarolta a társadalom áldozata. Imre, képzeteimről mit sem sejtén, sietett segítségemre. — Mindig tudtam, fiogy alapjában jó fiú vagy, Kulikám — szólított most már másodszor diákköri gúnynevemen, ami persze, az adott körülmények között, nem jogosított fel, hogy én őt Káposztának szóh'tsam. — Most aztán bizonyítottad! Eljöttél. Nem sértődtél meg, amiért nem küldtem gyászjelentést. De hát az a régi félreértés, vagy minek nevezzem, megbénított. Megjegyzendő, előttem nyilvánvaló volt, hogy te ártatlan voltál a dologban! Saroltám lelkiállapota ugyanis, kapcsolatunk akkori fázisában, enyhén szólva, zaklatott volt. De hifez’ tudod! Hogy attól a nyomorult alkoholistától nem lehetett elválasztani! Engem pipogyának tartott, amiért nem lépek fel határozottabban, és fűhöz-fához kapkodott, többek közt hozzád is, Kulikám! De aztán minden jóra fordult. És karácsonykor végre egybekeltünk. Persze, a kínos előzmények után iíem vertük dobra. — PERSZE, PERSZE — hagytam helyben, de attól, hogy a „kínos előzményeket” firtassam, részint gyávaságom, részint Sarolta emléke, mely most már szent volt előttem, visszatartott. — Megjegyzendő, Saroltám féltékenységre többet nem adott okot! Te voltál az utolsó flörtje, Kulikám. És most már — legyintett, s a mondatot e tétova legyintéssel befejezte. „Bis most már!..." Ez telibe talált. Ügy értelmeztem, hogy most már mindegy, vagy legalábbis borítsunk fátyoit Sarolta szerelmi pályafutásának e kis epizódjára, utóvégre halottakról jót, avagy semmit, kiváltképp, ha csak most fordítottunk hátat a friss sírhalomnak. Egy pillanatra megálltunk a hatalmas rácsos vaskapu előtt, hogy elbúcsúzzunk, mert Imrének kívülről, az utcasarokról már türelmetlenül integettek a hozzátartozók, s miközben gyermekkori szokásom szerint egy pillantást vetettem a rácsokra drótozott titokzatos nyelvű, bádogbetűs feliratra — KNUDAMÁTLEF —. mely csak a kfviilről jövőknek ígérte, hogy feltámadunk, Imre még egyszer forrón megszorította a kezem. — Remélem, ezentúl gyakrabban találkozunk! — mondta jelentőségteljesen, mintha azt akarta volna éreztetni, hogy barátságuk útjából eltűnt minden akadály, és a családtagokhoz csatlakozott. —Knu- damátlef, knudamátleí — motyogtam magamban, mint már annyi temetés után, és egy másik utcán át indultam a Főtér felé. Ha akkor valaki közös ismerőssel találkozom, első dolgom lett volna megtudakolni Sarolta halálának körülményeit. De sem akkor, sem a következő naookban nem került utamba ilyen ismerős A hétköznapok gondiai és bajai aztán annyira elsodortak, hóin.’ külön akcióra képtelen voltam; lelkiismeretem, mi taga- dá.s, túl gyorsan megnyugodott. Vagy két hét is eltelt, amikor egy bágyadt razyogá- sú. langvos novemberi délelőtt a sétatér! tóparton kószálva gyönyörű, behunyt szemmel napozó nőn akadt meg a szemem. Karján csecsemő, a pad előtt babakocsi. A nő haja vállára omlott, a szellő egy-egy tincset arca előtt lengetett. Félálomban adta át magát a késő őszi nap simogatásainak. A Sétatéri Madonna megérezte a közelről rámeredő gyanús idegent; megrezzent, és riadtan pillantott fel. Már-már elfordultam, hogy továbbálljak — de az a szempár ismerős volt, s a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. Már mosolygott is, egy kicsit gunyorosan, fejcsóválva. Sarolta volt, a három hete halott! De ha valóban ő, suhant át a gondolat, akkor nem a sétatéri tóparton, hanem valami földöntúli tartomány rozsdásarany visszfényektől csillámló ligetében vagyunk, halott fiatal anyák és halva született kisdedek jól temperált kis Elvsiurnában! (S magam is szellem, még itt is sza- tírmódra leskelődő, betolakodó. ..) Sarolta szeme azonban két plslantás közt oly kacéran villant felém, hogy megbabonázva járultam a hús-vér kísértet elé. — Csodálkozik, ügye? — kérdezte és hellyel kínált a padom. Hát hogyne csodálkoztam volna! Hogy min, azt persze nem tudhatta, csppán észlelte rendkívül zavart, idétlen viselkedésemet. A kisded a beszédre felriadt, nyöszörögni, majd óbé- gatni kezdett. Sarolta félrehúzta a kék főkötőcskét a pirospozsgás babaarcról, csitít- gatta, majd Így szólt: — Nézze meg már! Legifjabb Kredátusz Imre! Hát nem szakasztott az apja? SÜRÜ KÉZCSÓKOK kíséretében gratuláltam a jólsike- rülit fiúcskához. Közben a gyermek arcvonásait vizsgáltam, s lázasan számláltam visszafelé a hónapokat, amíg tizenkettőig nem jutottam, ámbár ez a művelet teljesen felesleges volt s csak a rossz lelkinsmeret diktálta, mert- hisz’ a fiúcska elálló, lapát- szerű füle. széles homlokú káposztafeje már az első pillanatban tökéletesen megnyugtatott — Nehogy Kicsi Káposztának szólítsa! Ezt megtiltottam még Imrének is! — fenyegetett meg egy újjal, mosolyogva Sarolta. Én pedig a gyermekben való gyönyörködés színe alatt még közelebb húzódtam, s most már könyökéig csókolgattam, újabb szerencsekíván átok ürügyével Sarolta kezét Nem, nem volt semmi földszaga! A koporsódeszkák fes& NÓGRÁD 1974. március 10., vasárnap Déhi Haléi István. SAÜti'ATú PARA&Ai'ASSZONY 6*6-, pnw- és gvantohinía^em facsarta az orromat, ellenkezőleg. valami napozókrém, s a hónaljából áradó egészséges testszag járta át még át-, vérpezsdítő, bolondító áramlással a szívem! Csordultig eltelve a csodával, hogy Sarolta feltámadt, él és virul, „a társadalom áldozatának” kiléte nem is igen foglalkoztatott. Saroltát azonban nem érhette a legkel’emesebben túlfűtött viselkedésem; Imré* tői félt-e, vagy a kíváncsiskodó kisgyermekes anyák, pesztrák közelsége zavarta, elég az hozzá, ügyes fordulattal szerelte le tolakodásomat: — Csak az fáj, hogy szerencsétlen apósom ezt az örömet már nem érhette meg! De még csak tudomást sem szerezhetett róla1 Épp ezért szegény Imrének sem lehet a kicsikében zavartalan öröme. így tudtam meg végre, hogy kit temettünk akkor a Házsom- gárd tetején. És ezzel be kellett volna érnem. De hogyhogy, „a társadalom áldozata”! — nyugtalanított, de nyílt kérdések helyett csak sóhajtoztam, s kifejezést adtam abbeli reményemnek, hogy az élet mégiscsak legyőzi a halált, s hogy ő, mármint Sarolta, testestül-lelkestül Imre mellett áll és átsegíti a legnehezebb napokon. — HAt HOGYNE, ez természetes — mondta. — Épp ezért, nem tudom megbocsátani magamnak, hogy a temetésen nem vehettem részt. S ezt sokan félremagyarázták: mintha szegény apósomat ha- lottaiban is elítélném, megtagadnám!... Dehát olyan nehéz szülésem volt, annyi vért veszítettem, hogy az orvos határozottan megtiltotta. Az a fő hogy szép temetése volt, igazi rehabilitáció. Dehiszen maga ott volt. Ha tudná, hogy Imrének ez milyen jólesett! A rehabilitáció emlegetése valami sötét családi drámát sejtetett. Ez kényszerített részleges színvallásra, vagyis, hogy eláruljam: csak a szertartás végére értem oda. És tájékozatlanságomért mentegetőzve kértem, világosítson fel: ml fán terem ez a rehabilitáció. De, bár ne kértem volna ! Attól, amit megtudtam, furcsa áttételek révén, még kínosabbá mélyült Imre-koplexu- mot. Mert édesapja ellen, áld bankpénztáros volt, a harmincas évek elején sikkasztás vádjával eljárást indítottak, s csak egy híres ügyvéd segítségével lehetett a börtön elől — az elmegyógyintézetbe menekíteni. A meghurcoltatás, s sajtóhadjárat, a kiközösítés, s odabent a környezet pokla végül is felőrölte idegzetét, hogy utolsó éveit már teljes apátiában, a százszázalékos őrültek közt morzsolta le. Ezek után hogyan avathattam volna be Saroltát az én titkomba, hogy idestova három hét óta öt gyászolom, mint halott látogat, üldöz és ezekben a pillanatokban izgága kapdosásom a kezéhez, a hajához, szimatolásom táguló orrcimpával. merőben orphe- usi indíttatású bizonyság-szerzés és szavakba sehogyse, foglalható újjongó öröm, mely. Isten ne vegye bűnömül, majdnem közömbössé tesz a társadalom áldozataként jobb- létre szenderült id. Kredátusz Imre tragédiája iránt! Sarolta zsebkendőt vett elő. s könnyeit apró. óvatos kis mozdulatokkal felcsipegette szeme alól. A gyermek nyöszörögni, hadonászni kezdett, mintha emlőt keresne. S. egy fiatal anya. feltehetően Sarolta barátnője, egy kissé túl kíváncsian tolta elénk babakocsiját, megállt és kellemetlenkedő vigyorgással közölte, hogy ő most hazaindul, még akkor is. ha netán Sarolta tovább maradna. . — UGYE. MEGLÁTOGAT? — búcsúzott hirtelen, rövid kézfogással Sarolta, anélkül, hogy a barátnőjének bemutatott volna. Megígértem komoly képpel, de nem komolyan, mert ismeretségünket ezzel az aktussal befejezettnek ítéltem. Éreztem. tudtam, hogy ezzel a nővel, akivel háromszor — először a karjaimban, másodszor a „temetésen”, s harmadszor a „feltámadásón” találkoztam — erőszakolt, kudarccal végződő kísérlet volna még egy találkozás. A csoda hármas egvségét botorság volna megbontani. Jékelj Zoltán
