Nógrád. 1974. március (30. évfolyam. 50-76. szám)

1974-03-10 / 58. szám

SZEPESI JÓZSEF: Műszakkezdés Felberregnek a gépek hat óra múlt, dereng s mint mikor sárba lépnek úgy freccsen síét a csend. Dohogva ébred a kohó forró gazokat lövell üszkös csóvákat habzsoló száján át lángnyelvivel. Síkos kígyóként száz huzal siklik át sok-sok résen köszörű prüsszög, foga fal ráspolynak — nem hal éhen. Izzó pogácsák, sült-tökök acéltálcáit tartva jól jönnek a szurtos ördögök elszabalul a pokol. Szolnoki András: Másodvirágzás Éppen ebéd után voltak. — Focizni fogsz, mint Bene Feri... — mondta Cseppkövi- né. — A te korodban hasz­nál. Egy kis futás, egy kia rúgás, vékonyodsz, megirigyel­nek az asszonyok. — Inkább kocognék — koc­káztatta meg Tivadar. — Az pezsdíti a vért, a Szigeten ha­tározottan divat. A Salóky Dusi például... A gömbölyded nő szigorúan ránézett: — Adok én neked Dúsít. Ne beszélj mellé. Rúgni fogszI Végül is ráállt Szorgosan edzett, rongylabdával, a kony­hafalnál. A vakolat hullott, de sebaj. Hamarosan bekerült a vállalat öregtfúk csapatába. — Lám, egy sorban rúgsz az Igazgatóval! Ez csak jó lehet Szem előtt vagy. — Láb előtt — nyögte Ti­vadar. — Tegnap is faultolt és nem mertem visszarúgm. — Mi az, hogy nem merted? — süvöltött a felesége. — Gyáva kukac. Ott rúgod, ahol éred. Értetted ?... Tivadar új fent megpróbálta. Amúgy istenigazában lerúgta &z igazgatót. Harmadnap a vállalat fegyelmi biztosa idé­zést küldött neki Egy régi ügyét — a piszkos WC-k dol­gában hadakozott — előha- jászták. Két hét múlva tárgya­lás. — Holnapután újra megni- god — tanácsolta Caeppkövi­né. Éb Tivadar, noha reszketett a tárgyalástól, cselekedett. A főnök bicegve vonult a kocsi­jáig. beült. várt. lecsavarta az ablakot és az elvonuló láb- szárvédőé merénylő • után or­dított: — Cseppkövi, hozzám! — A nyers parancson átfénylett a jó szándék derűje. Tivadar azonmód beült és szívélyesen elbeszélgetett áldozatával. Az igazgató lakásán közösen zu­hanyoztak, merev izmaikat kölcsönösen megmasszírozták, erős feketét ittak. A fegyelmit — hogy. hogy stem — elnapolták A sérült Ikra még sajgott, de a szív igazi sportszív lévén, a bőr­labda rabja ezentúl Tivadarral jelent meg az edzéseken, au­tóján hozta-vitte. Barátságuk híre elterjedt. A kollégáik legendákat suttog­tak Cseppköviről, az öregfiúk összekötőiéről, a kedves, pi­ros csőrű titkárnők bálványoz­ták. Senki sem csodálkozott, amikor jutalomüdülésre küld­ték. s még azon az őszön elő­lépett. ..A sport a te várad...** ■— terjedt a jelszó és a szakosz­tály tagjainak létszáma várat­lanul felszökött. Vituska, a máibajos könyvelő azon meg­lepő indokkal kérte fölvételét hogy bíróvizsgát tesz. A kis­méretű edzőoálya csalk úgy hemzsegett az önkéntes part­jelzőktől. — A foci diadala,.. ■— mondta az asszony. — Hát még ha korábban kezdited vol­na! De jobb későn, mint soha. Már volt saját meze, csuká­ja, bokavédője, s ami kell. Arról álmodozott, hogy tarta­léknak esetleg bekerül a nagy­csapatba. Elvégre, csak negy­venhárom éves. és ugyebár Matthews... látta a híradó­ban ... Az angolnak is gyérül a hala... Majd elválik... Ki láthat a esi Pacokba? — Tivadar feszített, érmeket tű­zött a szíve fölé és pvv máius • végi éjszakán, az EÜ öregfi­ók leverése után, kiknek két gólt rúgott — a felesége is megcsodálhatta feltámadt if­júságát A vállalatnál rangja lett Színesen öltözött, minden ötsz­ázé jövetelen szónokolt Mint aki második virágkorát éli, az elsőre szégyenkezve gon­dolt. Miket mulasztott? Mi­lyen haszontalanul és szél- gyonsaa futottak el az évek! Élt-e ő egyálatlán, amíg a kerek bőrbe nem rúgott? Gon­dolataiból a telefon rebbenr- tette fel. Az edző volt Civil­ben gépkocsi főelőadó. Náluk — uram bocsa’ — mindenki fő volt. — Gratulálok, Cseppecském. Csapatkapitány lettél, egyelő­re az öregfiúk kapitánya. Va­sárnap a Növénytermelőkkel játsztak. Nem felelt rögtön. Az „egye­lőre” elgondolkoztatta. Mit akarnak tőle? Hány gólt? Csak nem?... Aztán belehall­gatott a kagylóba: — Fogadd legőszlnfébb új- jongásomat Pipinek kézcsólk. Apropos... Ha megengeded, meccs után bejélenten magam feketére. — Hogyne, hogyne Dani­kám. Bordám örülnd fog. Visz­lát az edzésen. Észrevette, hogy a sport- zsargon, az egyébként bántó rövidítések. Ifjúi színt kever­nek a nyelvébe. A tükörbe nézett Újdonsült, vonalnyi bajuszát megnyom- kodta az ajka fölött Pipi berohant Felkapaszko­dott a bőrlabda érdemes mes­terének válláig és csókot he­lyezett az arcára. E percben szégyell te, hogy alig két éve, egyetlen flört erejéig, kacér­kodni mert a háznsságtörés gondolatával. Most örült, hogy az vízbe esett. A hasát vesz­tett férj nem is sejtette, mi­től sikerült a második csók olyan bensőségesre. — Csak így tovább, Tivl- kém. Maholnap abbahagyha­tod, — Soha* — szólt a sportem­ber. — De ha én kérlek... Ha majd mondom... Tudod, a le korodban __ — Mit jelentsen ez? — kér­dezte sértődötten, fejét kissé lehajtva. —■ Hiszen te biztat­tál. — Az akkor volt Mindent mértékkel. Tivadar... Elő­lépsz, osztályvezető leszel. Nem szeretném, ha valaki be­tartana neked... Nemsokára az Igazgató is nyugalomba vo­nul Ki tudja?... — Soha! Soha! — erőlkö­dött a férj. — ö, ti nyugtalan kopaszo­dók! — mondta a büszkeség­gel vegyes sajnálkozás ötvöze­tével a hangjában. Felplpiskedett és egy har­madik, immár tűz-meleg, hit­vesi csókot pazarolt a búbjá­ra. Tivadar hallgatott. Fájt ne­ki a szerelés: a mez, a bőr­szeges cipő és miegyéb, amitől majd válni kell. Ügy érezte, meghal egy kicsit. Nem hitte, hogy ez a kései testkultúra öncsalás és hazugság volt; őszi rügyezés. mely holt biz­tosan lefagy. Nem, az nem le­het. Lerázta Pipit. Majdnem durván, élettársa nem hitt a szemének. És mint aki kivonja magát a rossz va­rázslatból, átmenet nélkül két tökéletes mély térdhajlítást j csinált: bemelegített az öreg­korra. s Gyurkovics Tibori Szabad szombat A lány hunyorgott a nap­ba. Ludas Magazint tartott a kezében, ab­ból nézett föl, aztán vissza­kapta a szemét a viccekre. Nézte az idétlen piros-fekete rajzokat, almakeblű fiatal asszonyka tettetett meglepe­tést, hogy nem emelik a fize­tését egy nap után. Piri nem értette, mi van ezen nevetni* való. Télikabátja piszkosbama anyagán átütött a kopás, mint valami kis szag. Három éve vette — az olcsó műprém is megkopott a nyakánál. A vil­lamos előtte kanyarodott a remizbe, a vezető kihajolt, mintha őt nézné. Piri vissza­kapta a szemét, ötödször nézte az almakeblű nőt. Ma nem megy sehová. Ta­nulnia kéne, majd tanul délu­tán. A nap rásütött piros ke­zére, a friss levegő csípte az ujjait A hüvelykujja mellett ki volt kaparva a bőr az ide­gességtől. Mindig kikaparja, akárhogyan igyekszik vissza­tartani magát. Hogy eltakarja, középső és mutató ujja közé fogta a sebes hüvelyket. Néz­te a vicclapot, aztán az utca szürke, didergő ragyogását a februári szélben. Szél, nap, utca, villamos. Nem akart beülni a férfi­val a vendéglőbe, dehát mit csináljon. Nézte a rószaszín, friss férfit, aki könnyed ka­bátban magyarázott neki a gyárban uralkodó helyzetről. A művezetőt föléje tették — pedig képzettsége nincs, csak öreg. — öreg szaki, jó szaki, de ez nem minden — mondta a férfi. — Nem — mondta Piri meg­győződés nélkül, hüvelykujját tenyerébe szorítva. Körmével kaparta a kis fölhasadt bőrt az ujján. Két sört ittak — nem szerette a sört Keserű lett tőle a szája. Pflisszent- ivánon sem szerette a sört, mi­nek igyák én sört, gondolta már Pilisszentivánon, nem ér­zem a szájam friss ízét. De a férfi csak töltött, ő is kortyol­gatta. — Én technikus vagyok — mondja a férfi. Pistát mon­dott a bemutatkozásnál tech­nikus a Pista, gondolta. — És alá vagyok beosztva. Higgye el szombaton vagyok boldog. Csak szombaton. A gyárban nem tudok mit kezdeni pe­dig jó munkaerőnek tartanak. A »öntésből sűrű füst áradt Egy vászonruhás férfi dőlt a pultnak, többek közt, elnyűtt szép arccal, kezében a nagy­ira ccs kemény üvegét szoron­gatva. Szemezett vele, de nem kihívóan, talán egyáltalán csak nézte őt: a lány orra he­gyét megcsípte a hideg; he­gyes kis orr; az arca nyersen érdes volt, emberi szagú bőr. Nyaka meztelenül ugrott ki a pulóverből sálja nem volt A söntésben sok ember dőlt az állványoknak, köztük egy fél szemét nagy ragtapasszal bebo­rított. olajos arcú ember. — Ilyenkor szabad az em­ber. Nem gondol semmire. Igaz? — Igen — Piri hangja gyá­moltalanul tört elő a mezíte­len nyakból. — Keresni akarok — mond­ta Pista. Haja szabályosan si­mult a kialakult koponyára, szép kis hullámokban rende­ződött el mereven. — De nem csak keresni. Élni. Tenni va­lamit Azért tanultam. De a művezető öergebb... Piri fölemelte a szájához a poharat és nyelte a keserű sört. Szép ez a fiú, nem is fiú, valódi férfi, szép. A »ön­tésből nézte a vászonruhás, Piri önkéntelenül a nyakához emelte a kezét kikapart hü­velykujja szabadon remegett most a piszkos levegőben. Hagyta, hogy a fiú beszéljen az üzemről, biztos beszélnie kelL Kintről beugrott egy-egy szó — Albert, a Köztisztasági Hivatal is tehetne valamit ne haragudj, én állva akarok meghalni, mért épp Szekeres a műhelyfőnök, mért? — Piri nemigen tudott erre válaszolni magában. Kisöccse jutott az eszébe, Pilisszentivánon míg általánosba járt, neki kellett etetni, az csak kapkodott a féléje nyújtott kanál után. öcsi aztán mindig hozzábújt az ágyban, mintegy védelmet keresve, s ő melegen aludt el az iskolai feladatok gőzével a fejében, anyja még este 11-kor is mosogatott. A nap fényesen sütött be a vendéglő agyomanosott térítő­jére. Pista még két sört kért, Piri szájáiban összegyűlt a ke­serű íz. A szakiskolában egy­szerűbb — műhelybe mennek, automata gépek szedik kecses­re az anyagot —eltelik a nap. Este iskola. Hazamegy, lefek­szik. rendeseik a háziak, a bá­csi leánykámnak szólítja, há­romszázötvenért. Olcsó. — Mindenki törekszik vala­hova. összeszedtem magam, az igaz — mondta Pista, a hab lerakódott Jó ívelésű szája szélére. — Van három rend ruhám, ez a nasztró — kidug­ta a lábát az asztal alól, a földet súroló trapéz halvány­Vilinszka: Szerelem - 1974. Apa: Hová sietett ennyire ez a csinos lány? Fiú: Valószínű, hogy haza. Nem kérdeztem. Apa: Szép kislány. Fiú: Ügy gondolod? \ Apa: Te talán nem? Fiú: Mondjuk... Apa: Talán azért nem kísérted el? Fiú: Ugyan! Hadd menjen csak egyedül. Apa: Helytelen felfogás. Fiú: Szóra sem érdemes. Elkíséred egyszer-kétszer, s aztán a jó isten tudja mit forgat majd a fejében. Apa: Csodálkozom, hogy neked nem tetszik. Kész csinibaba. Fiú: Már mért ne lenne az? Nekem nagyon is tetszik! Apa: Ezek szerint talán te is... szóval... te is imponálsz neki? Fiú: Mondjuk. De miből gondolod? Apa: Szeretsz kettesben lenni vele? Fiú: Ühüm.,. Apa: Féltékeny vagy rá? Fiú: Eléggé... Apa: Gyakran gondolsz rá? Még munka közben is? Haladsz a munkával? Fiú: Nemigen. Apa: Nos, tudod mit mondok én neked? Te szerelmes vagy! Ezt minél előbb meg kell mondanod neki, különben másvalaki mondja meg és akkor mindennek befellegzett. Fiú: Igazad van, de hogy kezdjek hozzá? Apa: Hát nem fontos előtte térdre hullnod, meg miegymás Egyszerűen kijelented, hogy ez és ez van, hogy én téged. .. szóval érted, ugye? Fiú: Értem, csupán azt nem tudom hogyan fogadja majd. Talán még ki is nevet. Apa: Régóta húzódik az ügy? Fiú: Két évé. Apa: Dehát ez nem is sok! Fiú: Lehet, csakhogy már egy éve együtt élünk. Fordította; Baraté Rozália lila színére is rásütött a nap. Csupa fény járta be a vendéglői asztal lábakat. Piri fehér szegélyes, megtört lakko- zatú félcipőjét, a vendéglő poros műanyag padlóját. — Ez a nasztró se rossz. Érti. De nemcsak erre van szüksé­gem. .. Meg akarok állni a magam lábán. Már arra is gondoltam, hogy beállók egy autószerelő műhelybe, van egy haverom... De az olyan meg­alázó. — Meg — mondta Piri tel­jesen. önkéntelen szájmozgás, sál. — Ugye? — kapott a szón Pista. — Maga is úgy gondol­ja? — Piri fölemelte a poha­rát, négy ujjal, hüvelykujját a sör takaró sárgája mögé rej­tette. — Örülök. Az az érzésem, érti. Nem a pénz... Valakivé lenn i... Valaki akar az ember lenni... — Valaki — hagyta hely­ben. mintegy elgondolkodva a lány. Orra pirossága elmúlt, feloldódott valami általános fehérségben. Még fölmerült benne, hogy be kéne púderoz- ni az egészet, egyenleten fe­hérre. teljesen fehérre, elme­szelni, mint egy falat, aztán hagyta. A férfi megfogta a kezét. Az erős férfikéz ráfe­küdt a kinyúló újjaira. Nyirkosán feküdtek ez ujjak Pista keze alatt, hüvelykujját tenyere alá hajtva hallgatta a lány a fiú szövegét. — Érti? Valami történjen... Valaki lehessek. Így eltűnők a tömegben... — El — Ugye? így elvész az em­ber a tömegben... Az üzem­ben. .. hiába van ez az isko­lám. .. egy szám vagyok, ta­lán nem értéktelen szám, de egy zéró. Vagy legfeljebb va­lamilyen számjegy. —Kettes — mondta Piri. Nevettek. A férfi megsimította a kezét, Piri tenyerében ös­szegyűlt az izgatott veríték. Gyűrte le a keserű italt, kor­tyolgatta. az orrába fölsza­ladt a sárga sörszag. A »Ön­tésből ránézett a vászonruhás, elnyűtt férfi a fröccse fölött, a csaposnő összeszedte a ki­száradt poharakat — Nem valami szép vidék — mondta Piri aztán a férfi­nak, aki lendületesen lépke­dett mellette. A nagy műúton surrogtak mellettük az autók, a 60-as busz az óbudai teme­tőbe vitte a látogatókat Az új gyár fém’ nyaka világított a ragyogó levegőben. A beton- .yűrűket autódaruk emelték a platóra. A daru ügyesen moz­gott a befogandó csövek szája fölött Mellékutcákba tértek. Két 161 öltözött ember, piros­fehérre festett takarító eszkö­zökkel söpörte az utcát. Az egyiken kalap volt Télikahát- ja zsebéből zsebrádió szólt, valami amerikai dzsesszt do­boltak. Pista belekarolt, a lány orra újra fölpiro6lott a nyers levegőben. — Valaki akarok lenni — mondta Pista, és nekidőlt a mosott lányarcnak. — Ez az igazság. Örülök, hogy érted, miről van szó. — Egymás felé fordultak, Piri lehunyta a sze­mét. Mindegy. Ez égett az agyában, mint az éles nap­fény. Szája szétnyílt, idegen anyagként. Átfogta a férfi vál­lát. óvatosan emelte föl a ke­zét. mintha elérhetetlen ma­gasságba emelné önmagát, érezte a téükabát könnvű anyagát, üjjai a férfi hátán kiterültek, a hüvelykujj se­bes. körömkapart szegélvét a nap világította meg. öt ujj. A férfi meghajolt. Pista kibóklászott a konyhá­ba. A ki» óbudai viskók haj­dan egymásba épült sora. put­rik földbe süllyedt emlékét idézte. A sár. Á köté’en rjénv bugyi, két lengő kombiné, föl­dig érő, rószasz'n hálóing. öreg ingek. ' Az asszony húszéves szöveteaoiknyája, kimosva. — Mintha falun volnánk — tű­nődött Pista alsónadrágban, és a csap alá tartotta a fejét. — Brno .. mics oda remek víz> — belelövellt a fejébe a tiszta hideg. Neve'ett magában. Az űrhajósoknak nincs egy csepp vizük sem — gondolta. — Kombinék a kötélen. Minek kombiné egy lánynak? Lehet­ne csak egyszerűen pulóver­ben. Ez még nyüszít. — Érez­te a hátán a hideg és mégis nedves újjakat, ahogy kapasz­kodik belé a lány. A hátán a vágy extázisában is érezte ezt a lehetetlen tapadást, mint föl-föltépődő bélyeget, az­tán elnyelte az óvatlan semmi az ujjak tapadását. — Ez nem egy rafinált csaj.. . — fölne­vetett a csap alatt, a viskósor szemben ugyanolyan volt, mint amilyenben itt mosdott — Közröhej — gondolta, le­emelte a szögre akasztott, agyonmosott, frottír törülkö­zőt. a butángáz tartálya, mint egy másfél méteres bomba meredt a feltöredezett kőpad- lón. A bonyhapolcon kis tan­könyv hevert, Piri szíveket rajzolt a fedőlap címe alá vö­rössel: „A munkásosztály ve­zető szerepe... Az új gazda­sági szisztéma elszámolási módszerei..— az utolsó szó fölött valami ügyetlen galamb volt rajzolva. A tornácos vis­kókból elmosódott zajok hal­latszottak. Az egyik kertben, öt négyzetméteren kerti tör­pe, kaján mosollyal, melletti, ügyetlenül, de elszántan gyúrt állatfigurák, agyagból, sűrű festékkel beborítva. — „Édes angyalom” — suttogta Piri, mintha üdvösségre lelne, mintha ráismert volna a mér­hetetlen ködbőL ö? Édes an­gyal? — Hitt! — megrázta a fejét a ráeresztett hideg víztől a kőpadló hidege égette mez­telen lábát. Nyakába akasztot­ta az avítt törülközőt és be­ment a szobába. — Hm... — köhögött. Piri a sezlonon ült, előrehajolva, térdét fogta a kezével, mint­ha összetartaná magát. — Hm... Itt laksz? — Nem tud­ta, megálljon-e, vagy tovább­menjen valamilyen irányba. A falon a tulajdonosok régi eskövői fényképe lógott, egy menyasszony, egy vőlegény. A bácsi arcán elszánt mosoly. — Szép... kis házak. Itt laiksz? — Itt. — A tulaj . ml? — bökött a fejével a fénykép felé. — Igen. Szeretnek engem. Háromszázötvenet fizetek. Művezető egy gyárban. A kis ablakon erősen bevá-« gott a fény. Piri egymásra szorított lábfejét világította meg. Az udvaron kis játékke­rítés kerítette el a keletkező virágokat. Kakukkos óra a szemközti verandán, nem járt. — Szeretnek — mondta Piri. — Csak déjután hatra jönnek haza. Mintha a szüleim len­nének. Este együtt vacsorá­zunk. — Aztán a fiú felé for­dult. — Nem fázol? Vedd fel az ingedet — összegubancolta magát, fölnézett barna szemé­vel az ablaknál álló fiúra. — Vasárnap itthon vannak. De ilyenkor a bácsi túlórázik. So­kat dolgozik. A felesége délu­tán os. Pista magára vette az inget. Kinézett az alacsony ablakon. Nekitámaszkodott a falnak, a festék mintája a tenyerére ta­padt. A sötétedő délutánban egy föltornyozott hajú asszony illesztette a zárba a kulcsot, félrelökte az elnyűtt lábtör­lőt magasfűzős, új csizmája alóL — Na — mondta Pista. — Jópofa ez a szoba. Mint egy bunker. Fölnevettek. Piri átfogta a térdét a ke? ével, rásütött a nap. Hüvelykujján pirosán ég­tek a kikapart bőr rovátkái. Nevetett és kezét eldugta a térdhajlatba. Pista féléié fordult, a ka­bátját kanvarit.otta magáru. arca rószaszínűen fény’.ett, hirtelen átfésülte nedves ha­ját. — Édes vagy — modta Piri­nek, maga elé állította, mmt egy kis próbababát. Piri di­deregve áll? a naoyk&báthoz simult, kitárt öt ujját a férfi hátára tapasztotta P ista kinézett a konyhá­ba, a szunyám egy fel­függesztett műanyag tartóban lebegett a csap réz­nyaka mellett. Hátrasimí torta Piri haját, szembe nézett vele. a lány bombákén kirajzolódtak a bőr alól a világoskék erek a besütő nanban. — Indulok. Szóval.. .Jö 'ő szombaton, a remiznél. .. Es ne izgasd magad NÓGRÁD — 1974. március 10., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents