Nógrád. 1974. február (30. évfolyam. 26-49. szám)
1974-02-03 / 28. szám
beszélSIcii« rOlu A munkásművefődésről Jánossy Ferenc: FALU A város és vonzása Évek óta napirenden szereplő kérdés a munkásművelődés, és tegyük hozzá — évek múlva is az lesz. Egyszerűen. azért, mert ezen a területen bőségesen akadnak tennivalók. Hiányos az iskolai végzettség Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. és később is a munkás- száJlásokon tartottak ismeret- terjesztő előadásokat a TIT előadói, a vacsorát főzőcskéző es fogyasztó fáradt munkások között Akkoriban ezeket a kísérleteket nem tartottam célravezetőinek. Egy momentum azonban mégis erősen megragadott. Már akkor is, és ott is a zsúfolt hálótermek zajában, nagyritkán csendjében a munkások egy része, bármilyen fáradtan és elgyötörtén üldögélt js vaságyán vagy székén, ha a téma érdekes volt, odaadással Egyelt Igaz, sok függött az előadó olvkor bravúros produkciójától. A munkás kultúráiódásnak problémája ma sokkal differenciáltabban jelentkezik, mint a . múltban. A nemrég folytatott vizsgálódások, szociográfiai felmérések, viták, amelyeken olykor magam is pészt vettem, minduntalan arról győznék meg, hogy a munkásművelődés kérdése rendszerint elválaszthatatlan a munkásöntudat, az osztály- öntudat problematikájától. Ezt vallották maguk a munkások is, akik részt vettek ezeken a vitákon. Nem vitás, a munkásművelődés taglalását, mint minden alkalommal, most is az abc első betűinél kellene kezdenünk : az általános iskolai tanulmányoknál. Hiszen tudomásul kell vennünk, hogy még mindig rengeteg olyan fiatal kerül be az iparba, a mezőgazdaságba, akik nincsenek birtokában az általános iskola elvégzését igazoló bizonyítványnak. A munkás- kultúráról rendezett vitán egy angyalföldi munkás nemrégiben éppen erről panaszkodott, mondván: „Nem érteim, hogyan lehetséges a fel- szabadulás után ennyi évvel, hogy az általános iskola ötödik és hetedik osztályaiból még ma is annyian kimaradnak!”’ \ Az elhangzott panasz korántsem alaptalan. Bizonyítja ezt a dolgozók általános iskoláiba járó felnőtt munkások csökkenő, de még mindig jelentős száma. Csupán egy-két adat, amelyek fényénél felmérhetők a változások. Az 3960/61-es tanévben 99 300 munkás járt a dolgozók általános iskoláiba, míg 1972/73-ban már csak 24 800. A megfogyatkozott létszám vitathatatlanul azt jelenti, hogy ma már kevesebb munkásnak van szüksége az utólagos tanulmányi „kiránulás- ra” az általános iskola padjaiban. Hadd tegyük hozzá azonban, hogy ez a megfogyatkozott létszám 1970/71- ben valójában ennél is kisebb volt; 21 300. Ez utóbbi viszont azt bizonyítja, hogy egyetlen év alatt újra megugrott az általános iskolai tanulmányaikat kellő időben el nem végzettek száma. Az 1973/74-es tanév adatai. még nem ismeretesek. Lehetséges, hogy ez a szám még tovább növekszik? Csak alap A statisztikai adatok persze mindig bizonyos merevségről tanúskodnak. A számok mögött, ha egy kicsit megpiszkáljuk őket, összetett emberi sorsok, életpályák rejtőznek. Nemrégiben egyik olajfeldolgozó vállalatunknál járva, egy kétgyermekes családanyával, egy majdnem negyven éves asszonnyal beszélgettem, aki nagy büszkeséggel mondta el, hogy most végre kijárja a nyolcadik általánost. Leánykorában családi okok miatt ki kellett maradnia az iskolából. Elfojtott ambíció, kútba fulladt akarások, betűszeretet és ismeret- szerzési vágy áradt az asz- szony szavaiból. Ez az asz- szony egyike azdknak, akik még mindig benne foglaltatnak az általános iskolát végzők húszegynéhány ezres tömegében. Az általános iskola azonban csak nélkülözhetetlen alapja a műveltség megszerzésének. Később is számtalan lehetőség adódik tanulásra, ismeretek szerzésére. A munkások maguk is tudják, hogy „a nyolc általános iskola néhány év múlva már nem elegendő egy szakmunkásnak”, ahogy ezt nemrégiben megfogalmazta számomra egy húszesztendős villanyszerelő. Valóban, sorolhatnánk azt az évről évre növekvő számsort, amelyből világosan kitűnik, hogy egyre többen tanulnak a dolgozók középiskoláiban is. A munkásművelődés lehetőségeiről a munkások éppen eleget hallhatnak munkahelyükön. Ezúttal inkább a még mindig sokakat érintő rossz, avitt szemléletről ejtsünk néhány szót. A „nemtörődöm, a nemérdekel, a fáradt vagyok” szemléletről, amely éppen a kultúra elutasításában csapódik le, és amely ellen a munkásoknak maguknak kell verekedniük. A munkások egy jelentős rétege ugyanis csak Igen kevés energiát, vagy semmit sem hajlandók áldozni saját műveltségének megszerzéséért. Gyakorta hajtogatják azt is, hogy fáradtak, és ezért nem érdeklődnek a kultúra áldásai Iránt. Sokakat kielégít a kocsmában felhajtott munka utáni fröccs, csevegés. Egy másik réteg viszont hajlandó befogadni némi kultúrát, de ez Inkább álkultúra, felszínes, könnyű, nem kerül megerőltetésbe, és nem késztet gondolkodásra. Egy harmadik kérdéses réteg, amely ugyan különbözik az előbbiektől, kitűnik vasszorgalmával fáradhatatlanságával, de kizárólag otthont teremtő munkájával, kertjével, telkével, motorjával, azaz komfortjával bajlódik. A munkásosztály, szerencsére, nemcsak a felsorolt rétegekből áll. Nagyon sok közöttük a kultúrára, műveltségre igényt tartó munkás. Igaz, sokan azt vallják — és talán nem is jogtalanul —; „hozzák a gyár kapujához a kultúrát, ne kelljen külön fáradnunk érte, mi készek vagyunk befogadni!” Nos, ezen lehet meditálni. Még mindig jobb ez a szemlélet, ezerszer jobb, mint - zárt, vagy éppen üres kapukon dörömbölni. Az ország televan kultúrházakkal, művelődés! otthonokkal, sok közülük egyenesen a gyárkapukban ásítozik. A munkásokat be kell csalogatni, be kell vinni a művelődés otthonaiba. Megvan bennük a mélyről érkező érdeklődés. Ébreszteni kell a vágyat Csakhogy sok helyütt még fel kell ébreszteni ezt a lappangó vágyat. Hogyan? Erre nem lehet receptet adni. „Az utak Rómába vezetnek” — tartja egy régi latin mondás, s ezúttal a Várpalotai Erőmű egy Szocialista brigádjára gondolok: tagjai önként segédkeztek az anyagi eszközökben szűkölködő régész munkájában. Nem is sejtve pontosan, mire vállalkoznak, kiásták a megye leggazdagabb római sírját. Alig várják, hogy elkezdhessék a következő kultúrtörténeti munkálkodást. Nos, Igen. Az érdeklődés felébresztése! Kinyitni a kultúra bűvös Pandora-szelencéjéi.. Hadd lássák, mi-mindent tartalmazhat ez a rejtelmes doboz. A MINAP FONTOS tanácskozáson hangzott el: egy város határa nem ott van, ahol a sebességkorlátozást feloldják. A város gazdasági, szellemi stb. határa valójában ott van, ahonnan nap, mint nap bejárnak az emberek, s ahová a városból hazatérnek. A tanácskozáson éppen azokról az összehangoltságot igénylő teendőkről volt szó, amelyek a bejáró munkások műveltségi szintjének emelése érdekében előttünk állanak. Jó, hogy szót kértek és kaptak itt a párt-, az állami, a szakszervezeti testületek, az ipari üzemek, a művelődési intézmények vezetői, nem utolsósorban ezúttal a Salgótarján vonzáskörzetéhez tartozó községek tanácsainak elnökei is. Hiszen a munkásság műveltségének gyarapítása érdeke az üzemnek, a községnek, ahonnan a munkásság egy része bejár, érdeke az egyénnek, de különösen érdeke — a társadalomnak! Igen, társadalmi érdekről van szó, a kérdésnek elsőrendű politikai jelentősége van. Itt, Salgótarjánban most jutottunk el oda a gyakorlatban, hogy az MSZMP Nógrád megyei Bizottsága által a Salgótarján megyei kultúrköz- ponttá fejlesztéséről 1964. decemberében hozott határozatot a maga teljességében értelmezzük. A város kulturális kisugárzó szerepének növelését célzó határozatnak csak egy kis része az, hogy alapvető kultúrpolitikai célkitűzéseink megvalósításához a feltételeket (tárgyi feltételeket. Intézményeket stb. is) megteremtsük. A kapitalizmustól öröklött hagyaték miatt is, ez évtizedekig tartott. A feltételek létezése azonban önmagában még nem biztosíték arra, hogy egy város kulturális központtá váljék. Salgótarján is csak akkor válik azzá, ha például valóban lesz vonzáskörzete. Az’ említett tanácskozás, amelyet a Szakszerve zetek Nógrád Megyei Tanácsa, a megyei és a városi tanács közösen szervezett, a vonzás- körzet elevenebbé tételére is kísérlet. Igen, Salgótarjánban szükségszerűen az első lépés az volt, hogy létrehozzuk a művelődés nélkülözhetetlen intézményeit. Éppen az extenzív fejlesztésből is következik: a városnak és környékének ösz- szehangoltságát még nem tudtuk megteremteni. Teendőink közé tartozott — és tartozik — továbbá az, hogy a már létrejött intézményhálózat tartalommal telítődjék. S most kezdünk eljutni oda, hogy e tartalmat „hajlítsuk” — mindinkább az üzemek, a községek felé! Ha a Salgótarján kulturális ellátottságát jelző adatokat összehasonlítjuk rpás hasonló nagyságú városok, vagy megyeszékhelyek adataival, kiderül, hogy az úgynevezett mutatókban csaknem első helyen állunk. Ebből az következne: tehát Salgótarjánban a legdinamikusabb a kulturális élet. Ez nem így van. Miért? TERMÉSZETESEN, sok oka van. Mi most hármat említünk. Az egyik: éppen az extenzív fejlesztés következtében a közönségnevelésre eddig kevés erő jutott. A másik: •gyakran egymás mellett. — és nem együtt! — dolgoznak bizonyos kulturális intézmények, így a kulturális tényezők nem erősítik egymást. A harmadik: a gazdasági és a kulturális szféra között még nem sikerült eleven, lüktető kapcsolatot, jobban érvényesülő kölcsönhatást kialakítani. Persze, külön-külön is roppant izgalmas lenne ezen okok elemzése. Például azé, hogy az értelmiségi közönség nagyon vékony szállal kapcsolódik különböző okok miatt az itteni kulturális élethez (úgy is, mint annak termelője, úgy is. mint fogyasztója). E magatartás a munkás- és az alkalmazotti rétegre is kihat. Az is tény: a kulturális szolgáltatás, mint lehetőség akkor válik realitássá, ha ösztönzés van a kultúra fogyasztására. Ezért rendkívül fontos, hogy a gazdasági intézmények ösztönzők legyenek. Igen. a munka ösztönző szerepéről van sző. Az említett tanácskozáson Vadkertv Lóránt, az SZMT titkára ezt így fogalmazta meg: ..A szakszervezetek nevelő tevékenységükéi elsősorban a munkahelyen fejtik ki. Ez főleg arra irányul. hogy növekedjék a munkások munkakultúrája, ezáltal növekedjék a termelés, csökkenjen a fizikai erőkifejtés. erősödjön a dolgozók közösségi szelleme, nőjjön általános és szakmai műveltségük, s ez váljon az üzemen belül közéleti, politikai tényezővé. A munkások öntudata itt alakul, itt vívják a szocialista életforma elterjesztéséért folyó gyakorlati küzdelem nagyon fontos részét. A munkahely a munka, a termelési aktivitás, mint kohó, formálja az embereket, csiszolja, tökéletesíti jellemvonásaikat, növeli műveltségüket, erősíti közösségi szellemüket.” Valóban, a munkahely nevelő szerepét semmi mással nem lehet pótolni. Egyébként, az ismert gondok ellenére, ezt példázza a szocialista brigádmozgalom is. Már most, milyen problémákat kellene a bejáró dolgozók érdekében megoldani? (A Salgótarjánban dolgozóknak több, mint a fele bejáró. Ez egy állapot, s hosszú távon fenn fog állni. Mind fokozottabban kell vele foglalkozni.) A kérdésre pedig, a teljesség igénye nélkül, azt mondhatjuk- összehangolt tervezésre van szükség. Kettős értelemben: összehangoltabban kell terveznünk a városon belüli kulturális tényezőket, s nagyobb összhangra van szükség a város és vonzáskörzete között Továbbá erőteljesebb szemléletformálást kell végeznünk Ha a munkásművelődés elsőrendű politikai kérdés — márpedig az! —, akkor a bejáré munkások nevelése hatványozottan az. Azt, hogy a társadalom és, a művelődés között szoros összefüggés áll fenn, társadalmi közgondolkodásunk elfogadja. Napjainkban társadalmunk egészséges ütemű továbbfejlődésének egyik fő- feltétele a szocialista embertípus, a szocialista szellemiségű munkás kialakítása, a szocialista kultúra mind teljesebb kibontakoztatása. A bejáró munkások más hatásoknak is ki vannak téve. visz- szahúzó erők élnek közötök, különösen fontos, hogv fejlődésüket figyelemmel kísérjük, összehangolt tevékenységgel gyakorlatilag is segítsük. KÉT Ffi ESZKÖZT említenénk csak. Az egyik: megfelelő légkör teremtése a műveltség gyarapításához. Olyan légkör teremtése az üzemben, ahol a tanulás, a művelődés társadalmi presztízse nagyobb a jelenleginél. Ez kétségkívül elsősorban munkahelyi, szak- szervezeti feladat A másik: a feltételek biztosítása. Ebbe a közlekedéstől a kulturális szolgáltatások „exportálásáig" a falvakba, minden „belefér”. (Salgótarjánban például létre lehetne hozni egy közös fenntartású művészeti gárdát, ezen belül különböző csoportokat, így az erőket koncentráltabban lehetne használni, a kulturális szolgáltatások falvakba való „exportját” tudatosabbá lehetne tenni.) Egyébként, a tanácskozáson több javaslat született, amelyekre még kitérünk, más alkalommal. A munkáspolitika megvalósításának egyik fontos feltétele: érlelődésének, ,a fokozottabb együttműködésnek vagyunk tanúi, ítotii) Szémann Béla S zületik az új város, eltűnik a régi. Persze, hogy öröm. Persze, hogy azért egy kicsit szomorú is ez annak, aki vele öregedett, s most tanúja pusztulásának. A régi belváros már csaknem teljesen eltűnt. Kinőttük. Nem volt mit megőrizni épületben, stílusban, kőben, cserépben. Most megint bontanak. Persze, hogy ez a rendje. Nem kell sajnálni. Ami közben-közben történt, versben is meg lehetne írni: „Népek jönnek, mennek, ezren is elmentek., tízen meg is jöttek, kavicsot keresnek, ezren is elmentek.” A népeik —, akik még emlékeznek, s akik már nem egészen értik mitől búcsúznak itt néhányan — megállnak az egykori tarjám Fő utcán. Nézik a bontást. Hétfőn kezdték, 1974. január 28-án reggel. A Nap kelt 7.16-kor, felhős, enyhe idő volt. Hó sehol. Megkezdték a salgótarjáni belváros egyik legrégibb házsorának bontását. Akik .még emlékeznek? A régi kávéházak, cukrászdák, patikák, üzletek, udvarok úgy nőnek láthatatlanul az emlékezök köré, mintha el se tűntek volna az 1960-as években indult városrendezési igyekezet nyomán. A régi belvárost már csak az öregebbek emlékezete őrzi. Magasodnak az emlékváros falai, tornyai, kupolái, szavaik kapcsán. S azt a Fő utcát már nem érj bontó vas. Emlékutca az. Van benne minden. Felsorolni is, VASÁKN4PI JEGYZET EMLÉKITCA, VAN BENNE MINDEN hogy lehetne! A Pannónia Szállodában, étteremben és kávéházban illatoznak a - korabeli hirdetés szerint kitűnő fajborok, nyáron, újra folyik a frissen csapolt sör. várják a betérőt a Régiposta utca sarkán a kényelmes szobák. Valaki hangosan nevet: — 'Kényelmes szobák... Könnyen ki lehetett lépni az ablakon. Hányszor kiléptem. A Duda cukrászdában újra kapható a jeges kávé. Ismét felkereshetők vételkényszer nélkül a vidék legolcsóbb és legszolidabb bevásárlási forrásai, úri és női divatáru kereskedései. Az emlékutcában újra nyitva tartanak a gyógyszertárak, az órás, ékszerész és szemüveg-kereskedő. Még a gyerekek is tudják. „Römer szemüveg látású, a jóisten áldása!” Mi mindenre emlékezhetnek még a régi tarjániak, és környékbeliek. És most bontják a belváros egyik legrégibb házsorát. A térképek és nyilvántartások tanúsága szerint 1867-ben ez a rész még nem volt beépülve. Üres, mocsaras terület volt. Csak a másik oldalon voltak házak. Az 1880-as években az utca két oldala megépült. A Városház utcai oldallal szemben levő rész valamivel egységesebben és szebben épült ki, mint Tarjánhan megszokott volt. A legközelebbi levéltári adatok 1921- ből: Fő utca 32, a régi Hangya épülete — ezt már korábban lebontották —, elekor Szilárdy tulajdona. Fő utca 34, Hankus Lajosé és Simoné, 1925-től pedig dr. Varga Kálmáné. Fő utca 36, a Salgótarjáni Népbank Rt. tulajdona. Fő utca 38.. Deutsch Henrik és neje tulajdona. S még nem is soroltuk fel valamennyi tulajdonost. Miért is tennénk? A tulajdonos után az évszázados házsor most már véglegesen az emlék tulajdonába kerül. Emlékeznek? A Hankus patika itt régen bezárt. A Peész cukrászdába jártak, ugye? Meg az üzletekbe, itt a soron. Megint hosszabb lett az emlékutca. Ez a sor csatlakozott hozzá tornyocs- káival, eklektikus díszeivel, erkélyeivel. egy ereszcsatorna kovácsoltvasindáival, vagy a kígyókkal, amelyek ott tekeregtek a keramit-téglás-hom- lokú épület első emeletének ablakai fölött. Igen, tíz „patikus” kígyó volt ott. Valaki még a. hatvanas évek elején felhívott: — Találkozzunk a Jégbüfében. Találkoztunk. Mustot vitt haza, meg tehetett kapni. Azóía már van egy fiunk is. A sarkon a Jeges januar 21-től meg- * szűnt. A belváros egyik legrégibb házsoráról minden elköltözött. Majd csak megtaláljuk, mi hol van ebben a vadonatúj városban. Van amit nem keresünk! Tóth Elemér 1
