Nógrád. 1974. február (30. évfolyam. 26-49. szám)
1974-02-03 / 28. szám
SASS ERVIN: ORSOVA1 EMIL: Valahol itt Ma, csakis ma valahol itt kell lennie a földnek ahol a lábam megvetem valahol itt kell lennie a szónak hog; védjen és szeressen valahol itt kell lennie a szemnek amelyben virágok és kések nyílnak valahol itt kell lennie a dalnak amelyre nagyanyák tanítanak valahol itt kell lennie a fénynek hiába állnak elébe mások valahol itt kell lennetek mind akikért versben is kiáltok Levélbombáin e vers meghalok tőle címzettje vagyok, és feladója A mérgezett levegő is enyém a motor is a gáz is és a peremváros szeméthegyei múltamnál magasabbak Valami nem felelő jövőbe telefonálok a hiba is én vagyok és a hiába kiabálás Nézem az órám MOST, ÉN, ITT és MINDJÁRT, — s az értehetetlenségem álltában szirénázik. M. Katfusenko: Interjú az élmunkással Első riporter (gondolatban). íme, itt van ő, a legjobbak közt a legjobb, napjaink hőse. Végre rátaláltam! Egyes-egye- dül én! Második riporter (nem tudná honnan kapott szimatot, fennhangon mondja): Előre! Teljes sebességgel hozzá, é6 a riport már a zsebemben, van! Ügy látom, fiú az illető... Az élmunkás meghúzza az első csavart. Első riporter. Fiatal olvasóink nevében szeretettel üdvözlöm önt és gratulálok a versenyben elért eredményéhez. Mondja, hogyan sikerült teljesítenie a tervet? Második riporter. Ha már egyszer megzavarja meghittnek ígérkező beszélgetésünket, akkor ne adjon fel ilyen hülye kérdéseket. Hisz’ az csak természetes, hogy kedves riportalanyunk új munkamódszerek, takarékossági rendszabályok alkalmazása során jutott el idáig. Az pedig napnál is világosabb, hogy a verseny előtt elolvasott jónéhány könyvet, készített egy rakás műszaki rajzot. A két riporter buzgón jegyzi az elhangzottakat. Az élmunkás meghúzza a második csavart. Második riporter. Udvarol-e már komolyan valakinek? Első riporter. Miféle szerzet maga kedves kolléga? Az ma gától értetődik, hogy egy él- munkás jár valakivel, aki meleg szavakkal buzdítja, odaadó figyelemmel kíséri riportalanyunk munkáját és segít eredményeinek fokozásában. Csakis neki köszönhető, hogy hősünk beiratkozott az esti iskolába, és klasszikus muzsikát hallgat a koncerteken. Az élmunkás meghúzza » harmadik csavart. A két riporter buzgón jegyez. Másodiik riporter. Volt-e nézeteltérése a művezetővel? Első riporter. Szent Isten! Hát hol talál maga olyan élmunkást, akinek ne lett volna nézeteltérése a művezetővel? Az igazi sikert kimondottan a nagy viták, ellentétek szülik, ahol legtöbb esetben az eredményesebb módszer győzedelmeskedik. A két riporter jegyez. Az élmunkás meghúzza a negye dik csavart. Második riporter. Mit érzett abban a pillanatban, amikor megnyerte a versenyt? Első riporter. Szavamra kedves kolléga, maga egyenesen a Holdról jött. Különben tudhatná: eszébe jutott nehéz gyermekkora, élmunkás apja, élmunkás anyja... A két riporter jegyez. A* élmunkás meghúzza az ötödik csavart. Első riporter. Köszönöm szépen az interjút. További sikereket kívánok! Második riporter. Engedje meg hogy a maga nevében szeretettel üdvözöljük újságunk olvasóit. Viszontlátásra! Él-munkás (meghúzván a hatodik csavart is): Állok rendelkezésükre. Parancsoljanak. Mire lennének kíváncsiak? Első és második riporter rohan a szerkesztőségbe. Futás közben becsavarják töltőtolluk kupakját. Higgyék el: előfordult már ilyesmi.. Ford: Baraté Rozália SZEPESI JÓZSEF: APÁM Beteg ember volt — így beszélik — és ráadásul olyan szegény Hogy nála sóherebb e földön nem volt azóta sem, csak én. Amim van, tőle örököltem s csak az van, mit reám hagyott: fájó beteg szív, gyenge sóhaj átok, csalódás, bánatok. Túl adnék már e hagyományon eladnék mindent telekáron s vennék egy új derűs szívet. Talán már túl e rossz világon nem kéri lelke tőlem számon szegénynek, hűtlenségemet A SORS Te azt mondod: igyál, igyál és töltesz, hogy igyák A Sors nem tölt és nem unszol, de részegre itat PARDI ANNA: Az utolsó éjszakán Azon az utolsó éjszakán sokáig figyelte az alvó másikat. Az örökre elfáradtak mérhetnek fel mindent így, egyetlen, több órás pillantással. S tudta, mire feljön a Nap, üres szobában zeng egy légy a szőnyegen, a fiú köhint, munkába indul, újságot vesz, ásít néhányat, s megebédel egykedvűen. De ő, akin minden teher, és minden lobogó, sötét indulat, minden visszája, állati fehérjeérzet, s minden tündöklő gondolat — őneki is indulnia kell, ki hídja, mi felé. a *** «£♦ *1* *1* «j» *** *1* »J« «$* «J* «J» *1* *1* *1* *1« «l* *1* «$♦ *1* *1* *1* *1* *1* *$» *1* *1* *1* «$♦ Rákosy Gergely; Staff kartárs kocsit tart A kocsija egy hirdetőoszlop mellett, egy Trabant és egy Wartburg között állt. Hanyagul odasétált, s mintegy csak véletlenül rétette kezét a ponyvára Megnyugodva érezte a karosszéria biztos, sima tömörségét a durva vásznon keresztül. — Megvan? A fene egye meg ezt a házmesterkölyköt, a pimaszul sz>étmeredő tüskés hajával, ártatlannak tetsző, s mégis vér- forralóan éneklő hangjával. Egyáltalán, ez az egész rohadék gangos bérház — maszek detektívtanya. Lehet, hogy a modern házaknak sok hibájuk van, de hogy egyáltalán a gangot kiküszöbölték, az legalább olyan, korszakalkotó dolog, mint az űrrepülés. Végighúzta a tenyerét, s a lehetőséghez képesít könnyed, unott hangon felelte: — Nem azt nézem, hanem, hogy poros-e a ponyva, mert holnap leugrom a Balatonra, ugyanis... — Na tessék, még jó, hogy az élettörténetét el nem mondja ennek a pimasz kölyöknefc. Rettenetes dühösen önmagára hirtelen elhallgatott, önkéntelen mozdulattal megdörgölte a homlokát, aztán a gyereknek háttal, a kocsi felé fordulva két mély lélegzetet vett, vad elszántsággal arra, hogyha a kölyök még szól valamit, akkor házmester ide, házmester oda, megmondja neki a magáét. ' De a gyerek hallgatott Némasága is ingerlő volt persze, de ez ellen nem volt mát tenni, nem lehetett. Egy nagy teherautó zúgott el az úton, megkavarta a fülledten tespedő esti levegőt, a ponyva is megliibbent. S e meg- liibbeniésre esett a második dühös mély lélegzet. Ez nem igaz! Táguló orrlyukakkal még egyet szippantott, lejjebb hajolt, még egyet, fél térdre ereszkedett, és ott lenn az aszfalt közelében még egy hatalmasat. Felegyenesedett, megfordult, megsemmisülten dadogta: — Lepisilták. A házmestergyerek alig másfél méterre tőle egykedvűen dülleszfkedett a hirdetőoszlopnak, mintha nem is hallotta volna, a saját homlokára bökött, s azt mondta: — A homloka. Maszatos. Ismét megdörgölte a ponyvától -koszos kezével homlokát, de közben már szúrósan nézte a tüskehajú kölyköt. ö volt Biztos, ő volt. Halálbiztos. Meg tudta volna ölni. Kitépni hosszú kezét, lábát minit valami légynek. Azért jön itt azzal, hogy a homloka poros, mellébeszél, ahogy az már ilyen esetekben szokásos. Tiszta képlet Már-már hozzáugrott — de hát az ő nehéz teste, pocakja, 6 ez a nyurga kölyök, futhatna utána kifulladásig. És mondjuk, rendőr kerül elő. „Miért kergeti ezt a gyereket?” ö, lihegve: „Kérem, lepisilte...” — „Látta?” — „Gyanítom.” Még neki lenne baja belőle. A rend8 NÖGRAD — 1974. február 3., vasárnap | őr ellapozna a személyi Igazolvány foglalkozás rovatáig. .Magának, Staff kartárs, mint tanácsi dolgozónak tudnia kellene...” — hosszú magyarázat következne. Neki pedig ma még be kell pakolnia, fel kel készülnie. Megfékezte magát, de a szag ekkor újra az orra alá csavarodott, a hangját már nem vol-t képes megfékezni. — Lepisilték! — üvöltötte. — Te pisilted le?! — Fenn a másodikon és a negyediken ablakok nyíltak. — Pisálta a franc — mondta a gyerek. Az üvöltés egyáltalán nem zavarta, apja, aki húsz évig hengerdében dolgozott, általában ilyen hangerővel beszélt a kis másfél szobás házmesteri lakásiban. A negyediken hátraszőlt egy hang a szoba mélyére: — Levizelték a Staff autóját. — Akinek nincs autója annak már ez is valami Berohant a házmesterhez, a gyerek utána ódalgott. — Horváth elvtárs — mondta —, példátlan eset történt! — A gyerek már ott állt, ezúttal a hirdetőoszlop helyett a konyhaajtónak dülleszkedve A házfelügyelő most vacsorázhatott, az asztalra könyökölve, a fogát piszkálta. — Példátlan eset! Lepisilték az autóm ponyváját — Valami kutya, nyilván — mondta Horváth, ezúttal dünmyögve, mert még a fogpiszkálót sem vette ki a szájából. — A karikutya, hajaj, csak felemeli a lábát, felmered nagyokosán az égre, zitty. és kész Nem is azért, mintha minduntalan kellene neki, ez csak jeladás a kutyáknál, kérem, drótnélküli táviró, Staff elvtárs. És a kutya gazdája sok esetben nem is tehet róla, bűntelen, ez a színigazság, én mondom magának. Mert például egy nagy dög, teszem azt, Staff elvtárs, oda húzza-vonja rozzant vénkisasszony gazdáját, ahova neki tetszik. Ez így van, maga azt el sem tudja képzelni, mire képes egy nagy kankutya. — Nem kutya volt — mondta Staff, de a házfelügyelő teljesen figyelmen kívül 'hagyta a megjegyzést, mert még nem fejezte be a mondókáját. így vacsora után, csendes nyári estéken szívesen ejtett néhány szót erről-arról, a világ dolgairól, akármiről. — Ez mind rendben is van. — folytatta —. csak azt nem értem, hogy újabban miért terjedt el annyira ez a kutyabo- Ion-déria. Már a mi házunk is kész állatkért. És külön manikűröshöz fodrászhoz viszik őket. Rimmeli’k őket, vagy mi a szakraimentum. Ki érti ezt? Hát nincs az embereknek elég bajuk? Én a magam részéről azt is háromszor meggondolom, hogy mikor húzzam le a szőrt a pofámról, mások meg drága pénzért a kurtájukat rimmeltetik. — TrimmeTtetik — jegyezte eg Staff türelmetlenül. — Mindegy az — legyintett -Horváth. — Nem az a lényeg. Hanem az a lényeg, hogy ott van például ez a Csizmazááné a harmadikról, azzal a hájas, magyszőrű, lihegő dögjével. .. Magát rimmelitefcné az ilyen mosószappannal meg súrolókefével! Ez nem fér a fejembe. — Lepisilték a ponyvámat! — mondta Staff kétségbeesetten, — Hát mondtam magának, kutya, felemeli a lábát, záitty. kész. — Nem kutya — mondta Staff határozottan, — Nafene! — most már rendes hangerővel bömbölt Horváth. Végre kivette a fogpiszkálót a szájából. — Hát ezt honnan tudja? — Maga is mondja, hogy a kutya zitty és kész. Hát itt nagyobb mennyiségről van szó. — Nem figyelte meg a szavamat — harsogta a házfelügyelő. — Mert azt ugyan mondtam, hogy zitty és kész, de azt is mondtam, hogy ez a kutyáknál amolyan drótnélküli táviró. Egyik feladja a táviratát, aztán sorra jön a többi. Sok kicsi pedig sokra megy. Staff sóhajtott, s ekkor éneklő hangon megszólalt a gyerek: — Azt mondta, hogy én voltam. — Miesodaaa? — már az egész udvar zengett. Rá döngetett az asztalra a házfelügyelő, ha modem a ház, leszakad áz asztal négy lába a pincébe, százkét kilós öklei voltak Hor- váthnak. — Azt mondta — énekelte ismét a gyerek. — Nem kérem, ez tévedés — mondta Staff gyorsan —, mondtam ugyan, de kérdőjellel. — Mondta, vagy nem mondta? — a házmester már újra emelte öklét. — Kérdeztem! Csupáncsak kérdeztem. Hogy esetleg, talán, véletlenül. Az apa a fiára nézett. A fiú nem akarta még tovább feszíteni a húrt, bár a tettes valóban nem 5 volt, de gondolta, ez az egy asztaidöngetés is elég lesz Staffnak emlékeztetőül, különben is, ha apja véglegesen begurul, annak beláthatatlan következményei lehettek volna az ő számára is. — Hát lehet — mondta ajkbiggyesztve. — De esetleg, talán meg ilyesmi, az nem volt v Mire Staff felért a negyedikre, dühében gyalog ment, s átöltözött overallba, már az egész házban elterjedt a hír. Együk gamgsorról a másikra bólogatták át: igaz, Staff ponyváját levizelték. Prohászka bácsi a második erneut korlátján kihajolva menten tiltakozott is, hogy egy ilyen leizélt ponyvát azon a liften szállítsanak, .amelyen kisdedeket, tejet és élelmiszert szállít a nép!” Staff tehát gyalog cipelte fel a ponyvát, s mire nagyke- ' servesen kimosta, kicsavarta, kicsepegtette, felteregette és az úszó fürdőszobát és konyhát nagyjából rendbe tette, éppen tizenkettőt ütött a, szobában a kredencen trónoló bimbóm óra. A bim-bam óra a felesége hozománya volt. Utálta. Többek közt e miatt az óra miatt is sosem lehetett egyedül. -Járt vagy nem járt, mindegy, jelen volt. Az óraütésről eszébe ju,tott a felesége levele. „Remélem — irta többek között az asszony —, hogy időben érkezel, ha már lehozni nem tudtál (vagy nem akartál?), s zavartalan-ui együtt tölthetünk legalább egy vasárnapot. Zolika is nagyon vár.. ”
