Nógrád. 1974. február (30. évfolyam. 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
Kiss Attila: LEÁNY A LIGETBEN Ezek a mai lányok! Simon Lajos: Legendák a sebesültről Az uszodába naponta ta* lálkoztam Csemetke Gáb- rissal, nyugdíjas barátommal Általában meg szoktunk áll* ni néhány szóra, kicseréljük legújabb vicceinket, de az idejét sem tudom, mikor be* szélgettünk öt percnél hosz- szabb és öt milliméternél mélyebben, vagyis időben és térben mindig a felületen maradtunk — egészen most keddig. Akkor azonban Gábris mór az első pillanatban túllépte a térbeli normát, ugyanis köszönés helyett egy sóhajjal kezdte a társalgást- Egy sóhajjal, amely öt milliméternél sokkal mélyebbről tört elő a leikéből. (Ha •tudnám, milyen mély a lelke. pontos adattál szolgálnék.) — Hej ezek a mai lányok, barátom! — fuvallta, s vigyorogva bólogatott. Nem akarok dicsekedni kiváló emberismeretemmel, de a hangsúlyából, délceg tartásából s arckifejezéséből rögtön tuditam, hogy nincs semmi baja a mai lányokkal, sőt...! — Igen, öregem! Mondhat nekem, akárki akármit. én tapasztalati tényekre alapozva tárgyilagosan kijelentem, hogy ezek a mai lányok sokkal, de sokkal őszintébbek, igazabbak, nyíltszívűbbek, mint azok a „békebeli” széplelkek. Ezek nem áiszentek. nem adják a bankot, nem köntörfalaznak, hanem,.. — Ismét kis boldog sóhaj, elismerő kacsintás — ha valaki „szimpi” nekik, akkor nem érdekli őket, hogy „jaj mit szólnak hozzá”. akkor nincsenek gátlásaik. akkor nem törődnek avval, hogy az illető néhány évvel idősebb, akkor... Szóáradatából talán ez a néhány mondat is elég annak igazolására, hogy emberismeretem nem csalt, s a további felsőfokú jelzőkkel csak untatnám a kedves olvasót- Szíveskedjenek hát megelégedni avval hogy a „tapasztalati tények”, amelyekre Csemetke „tárgyilagos kijelentését alapozta” a következők voltak: Gábris. akinek felesége azokban a napokban külföldön tartózkodott, betért egy közértbe szalmaözvégyi hideg vacsorát vásárolni. Ott beszélgetni kezdett a csinos eladó kislánnyal. Szó szót követett. majd megegyeztek, hogy zárás után... Este valóban már ott ültek a presszóban, konyakoztak, feketéztek, s nagyon jól. „el- dumcsiztak”. Csak úgy! Másnap estére pedig a kis csinoska —- nem álszenteskedett. hanem nyíltszívűén — elfogadta — Gábris vacsorameghívását. — Hej. ezek a mai lányok, barátom! — ábrándozott szerda reggel Gábris — Ezek nem álszentek, nem adják a bankot, őszinték, és... (Stb!) Megtudtam újabb normán felüli beszélgetésünk során, hogy az előz» este ittak, ettek. nem bánkódtak, sőt ösz- szetegeződtek, mert „ezek a mai lányok igazabbak, nyílt* szívűbbek stb. Sőt a közér- tes kis csinoska azt is megígérte, hogy.. • „Mert ezeknek a mai lányoknak nincsenek gátlásaik, ha valaki szimpi nekik.” Csemetke Gábris ezután két nap két éjszaka sorra járta egyedül élő barátait, mert ugye neki oyan szomszédai vannak akik... „De hiszen tudtam.” — Hej. ezek a mai lányok’ — sóhajtott rám borzasztó keservesen péntek reggel Gábris, és hála kiváló emberismeretemnek, csöppet sem lepett meg, amikor így folytatta: — Bezzeg a mi időnkben, ha egy nő egyszer valamit megígért, akkor... Evvel sarkon fordult, s öregesen elcsoszogott, mert a beszélgetési normánk vége félé járt. Sólyom László Kertész Imre. egy kis vállalat sok gonddal megvert igazgatója reggel hatalmas fehér kötéssel a fején érkezett az irodába. A titkárnő még nem volt ott, Alizka szokás szerint késett egy picinykét, ami rendes esetben fél órát, rendkívüli esetekben pedig csak két-három percet jelent. Aznap a hivatalos munkakezdés után három perccel érkezett, vidám nótácskát dúdolt, jókedvűen, de a küszöbön torkára forrt a hang. arcára fagyott a mosoly. Döbbenten állt egy pillanatig, aztán kiszakadt belőle a kétségbeesett kérdés: — Istenem! Mi történt, igazgató kartárs!? Az igazgató tekintete zordan megvillant a kötés alatt, a kérdésre nem felelt, hanem a legszigorúbb hangon érdeklődött, hogy tulajdonképpen mikor is kezdődik a munkaidő. Alizka ebből megértette, hogy nem tanácsos belekotnyeles- kedmi az igazgató magánügyébe. Nem sokkal később Ott Péter osztályvezető jött az igazgatóhoz. Tulajdonképpen semmit sem akart, csak amolyan reggeli vizitre érkezett. Máskor is így történik: reggeli csevegés közben szinte észrevétlenül megbeszélik a tennivalókat. Ott Péter ugyanolyan döbbenten, mint a titkárnő rámeredt az igazgató homlokára és belőle is kiszakadt a kétségbeesett kérdés: — Ml történt veled, Imre? Az igazgató, aki egyébként a legkínosabb ügyeket is higgadtan intézte, most akkorát vágott az asztalra, hogy csak úgy csattant, a kérdésre nem felelt, hanem energikusan követelt valami fontos kimutatást, amit állítólag már tegnapelőtt kért. („De ezekre addig semmit sem bízhat az ember. míg a nyakukba nem sóz egy-két fegyelmi büntetést!”) Ott Péter is megértette ebből, hogy nem érdemes megkérdezni az igazgatótól, miként sebesült meg... A vállalat kicsi, tehát gyorsan bejárta a vészhír. Hamarosan a takarítónő is megtudta, hogy az igazgató megsebesült. De jószívűen arra is kioktatták egymást az emberek, hogy a sebesülés körülményeiről nem tanácsos érdeklődni. Ám a fantáziát nem lehet bilincsbe verni. Itt is. ott is csoportba verődött két-három ember, s természetesen az igazgató bevert fejéről beszéltek. Találgattak, mesét kerekítettek, legendát szőttek Volt olyan ember, aki délután már halálbiztosain tudta a sebesülés okát. Alizka, a titkárnő semmire sem gondolt. A váratlanul szigorú felelősségre vonástól úgy megrémült szegény, hogy gondolkodni is elfelejtett. Ott Péter osztályvezető a kimutatást készítette lóhalálban, így nem ért rá az igazgató sebesülésével törődni. Ellenben Rozsos János, egy kikapós menyecske tutyi-mutyi ura. határozottan állította, hogy nő van a dologban. Nő bizony, mégpedig férles asszony, ő ismert is az illetőt, ennivaló fekete nőcske. akinek az ura bokszoló volt valamikor. Kommentárt nem fűzhetett a történethez. mert a szelídlelkű Somos Ernő lehurrogta, mit fecseg . össze ilyen hülyeségeket felelőtlenül? Ez a Somos Ernő különben már korábban elmesélte, hoigy otthon mennyire -utál fát vágni. Szerinte az igazgatót leküldte a felesége a pincébe egy kis aprófát hasogatni. Szegény igazgató egy ménkűnagy görcsös fába vágta fejszéjét, a fából egy jókora darab fejbe verte. Többen őt is lehurrogták a naiv meséért. de ő mindenesetre otthon csak így mesélte el az igazgató sebesülését. És félreérthetetlenül önös érdekből még ezt is hozzátette: — Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baja. Mert a favágást nem éppen iníellek- tueleknek találták ki, szívem... A főkönyvelő viszont pírban égő arccal mesélt. A számok mestere tartalékos hadnagyként szolgálta végig a háborút, eposzba illő történeteket adott elő önmagáról, bár a benfentesek szerint ügyesen meglógott onnan, ahol golyók süvöltöttek. A főkönyvelő szerint az igazgató egy hős. A diri huligánokkal verekedett az éjszaka. A koromsötét utcában ugyanis, ahol az igazgató lakik, négy, vagy öt huligán rátámadt egy védtelen fiatalasszonyra. Az igazgató már az ágyból ugrott ki, s úgy, ahogy volt. pizsamában, rohant az utcára. Kettőt nyomban leütött a huligánok közül, a többiek pedig futásnak eredtek. A hiteles történet sajnos nem szárnyal ilyen magasra. Az eset nem mindennapos ugyan, de eléggé prózai. Van az igazgatónak egy tizenhárom éves vézna kisfia, akit folyton elagyabugyálnak az utcabeli gyerekek, az apa nagy-nagy szomorúságára. Ezért esténként az igazgató néhány egyszerű dzsúdófogásra tanítgatja vpzna kisfiát. Ügyes a gyerek, még egy új trükköt is ellesett valahonnan, mert este azt mondta: — Apu, állj csak oda a futószőnyeg végére és tégy úgy, mintha megtámadnálak. Az igazgató ráállt a futószőnyeg végére, a vézna fiúcska pedig villámgyorsan lehajolt és megrántotta a szőnyeget Így történt, ez az igazság, de nagyon szépen kérem önöket, ne mondják el, hogy tőlem hallották. Baráth Lajos: A legkisebb fiú Vasárnaponként beutazott a városba. Rendszerint a koraa vonattal indult, mielőtt a menye a piacra menne. A fia közel lakott az állomáshoz buszra se kellett szállnia. Sokat megesett, hogy útközben találkozott a gyerekével. Megcsókolták egymást. — Jó meccs lesz délután. Megyünk? — Hát persze! Tulajdonképpen nem szeretett meccsre járni. „Bolond szokás az, hogy előbb elrúgják a labdát, aztán meg utána futnak..gondolta nem egyszer. De nem szélt, nem akarta elvenni a fia kedvét. Mikor összeölelkeztek, érezte a fia erős borostáját Vasárnaponként nem borotválkozott; kora reggel átugrott a közeli kocsmába egy féldecire. A felesége a gyerekekkel vesz- kőd'ött, magukra hagyta őket. A resti sörözőjében összejöttek a cimborák, elbeszélgettek erről, arról, legtöbbször a vasárnapi foci járta. — Vettem két jegyet délutánra. A Dózsa jön! Nagy buli lesz, meglátja. Jön, mi? — Mondtam, hogy megyek... — melegség járta át az öreg Molnár János testét. „Megérzi, ha jövök!” S ez mmdennél többet jelentett a számára — Aztán honnan gondoltad...? He? Hát, hogy ma jövök. A fia mosolygott, ingatta a fejét. — Nem is tudom ... Megérezte«! talán. Nem, nem! Álmodtam apával. Mondtam is reggel az asszonynak: Te, ma hozz egy üveg Kadarkát, mert apa bizonyára beugrik ... Géza nem szeretett álmairól, megérzéseiről beszélni az apja előtt Ha mégis faggatta az öreg, akkor szégyenkezve elfordította a fejét. Nem akarta, hogy apja észrevegye ragaszkodó gyermeki szerelmét. Mert mi is lett volna más benne ha nem a gyermek szerelme apja iránvába? Aki felnevelte, aki felnőtté érése után is megjelenik álmában, s közül vele: ma utazom hozzád, ma várj. Reggelente megvette a két jegyet a meccsre, s ment apja elé az állomásra. Ha véletlenül mégse jött, akkor sörözött a cimborákkal. De azért Ilyen esetekben szorongást érzett. Talán attól félt, hogy apjának baja esett? Bé- tegség? Baleset? Annyi minden megesik ezekkel a kisöregekkel — gondolta ilyenkor. S félt! Egy másik alkalommal, amikor Molnár János beutazott a városba, fia éppen újságot vett az állomáson. Még ki sem szállt, már felismerte Gézát. Ingben, egy könnyű nadrágban, alig fésült gabanccal számolgatta az aprópénzét, s elmerült a maga gondolataiban. Mikor leszállt a vonatról, s ment a fia felé, az csak megfordult, szégyenlős mosoly- lyial az arcán ennyit mondott köszönés helyett — Délután motorverseny lesz. Megyünk? No? — Hát persze... Mint a régi iparosok, kis sildes sapkát viselt Molnár János. Valamikor régen cséplőgéppel járta a falvakat, ö ugyan soha nem tudott összespórolni egy gépre, még tán egy elevátorra se futotta volna, de azért ő volt a gépészúr, kis sapkában, döntő szóval, fölényes biztonsággal. Öt ültették ebédkor az asztalfőre, tőle kérdezte meg a ház asszonya, mi legyen az étel. Gézát, a legkisebb fiút már ötéves korában magával vitte. Ott téb- lábolt körötte, s az idők folyamán annyira megszokták egymást, hogy egy pillantással beszélni tudtak, egy mozdulattal megértették egymás akaratát, kívánságát. A Molnárok soha nem köszöntek egymásnak. Csak arcon csókolták egymást, ennyi volt minden. Az öreg átadta a kosarat a fiának. — Nesze. .., néktek hoztam .. — mondta ilyenkor. — Ugyan, apa ... Van nekem jó fizetésem. Meg aztán magának az csak kellemetlen. — Nem rossz ő! — sóhajtott az öreg. — Csak zsémbes. A nagyobbik Lánya rój beszélt ilyen védőn, tartózkodó-panasszal Molnár János. Nézte a fiát, aki ölébe húzta a kosarat, s menet közben, kicsit bicegősen járva, beletúrt a kosárba. Régen, amikor a téli vásárokra eljárt, mindig hozott valamit a gyerekeinek, de csak az egynek, a legkisebbnek volt szabad beletúrnia hátizsákjába és a zsebeibe. Ö kutathatta, kereshette a vásárfiát. A lányait nem szerette soha. feleségére ütött mind; zsémbes, erőszakos természetükben azt a nőt látta, aki utolsó fillérig elszámoltatta, kiforgatta a zsebeit, s éjszakánként megjelent a harmadik faluban is, nem fekszik-e össze valakivel ... Még egy fia volt Molnár Jánosnak Az kiszökött idegen földre, s most hiába ír neki; a leveleit nem olvassa .el, a csomagokat ki se váltaná, ha a nagyobbik lánya, akivel él, rá nem dörrentene: „Soha nem vitte semmire... még ezt is sajnália tőlünk...?” ök bontják fel a csomagot, vején látja az ócska amerikás nadrágokat és tarka ingeket. Legszívesebben leköbné. ha nem látná benne önmagát. ..Majd Krisztust csinál belőled a lányom!’' — gondolja. Ifjabb Molnár Jánosról tehát soha nem esi'k szó apa és fia között. Vasárnaponként megeszik az ebédet, megisszák az üveg Kadarkát, és persze azt a de- levárét is, amit az öreg egy másfél literes csattosüvegben a kosárba rejt S mennek meccsre. — Ma nagy buli lesz, apa. Hiszi? — Persze Miért ne hinném? — A Bányásznak ma megugrik, emlékezzen rá ...! — Mindig azt mondod ... Aztán... — Egyszer már be kell jönni! — Be! Egyszer már igazán nyerhetnének. Géza nem dicsekszik. Molnár János meg nem panaszkodik. Pedig mind a kettőnek sok minden más mondandója lenne, fontosabb annál, amit a futball jelenthet két felnőtt életében. De nem szólnak. Értik, érzik egymás örömét baját. Géza kétszer is megkérdezte apját «lég évekkel ezelőtt; „Apa, bejön a városba? Nálunk ellakhat!” Az öreg mind a kétszer azt felelte: „Én ott születtem, abban a házban, ott is akarom, hogy kiterítsenek!” Az apa meg látja, mire vitte a fia. Már a harmadik gyerekkel viselős a felesége, tisztaság, rend a lakásban, a gyerekeken is tiszta ruhát lát. Akkor meg minek erről szólni? Annyira máris vitte, mint ő, aki a fel Magyarországot be- csavarogta más cséplőgépével. Vitte, hiszen esznek, isznak, s csendes szóval beszélgetnek egymással. Mondta is a fiának. — Fiam, anyád ... nyugodjon ... Ha rágondolok, meg ezt az asszonykát látom.., Hát csak annyit mondok én neked: csincsil- lanyulat meg ordast ne tarts a házadban. De ez az asszonyka megérdemli, hogy becsületes legyél hozzá. — Jól megértjük egymást, a na! — Hiszen azért mondtam! Éppen azért. Évek teltek el ebben a nyugalmas békében, ebben a kimondhatatlannak ítélt boldogságban. Vasárnaponként jött idős Molnár János, a fia már várta az állomáson, s a két jegyet is megvette minden alkalommal a meccsre. De egyszer elmaradtak a látogatások. Ha egy-egy vasárnap kimaradt, az még nem riasztotta Gézát. A másodikon azt mondta a feleségének: — Nyáridőben falun még az öregekre is szükség van! A hatodik héten leutazott szülőfalujába. Nem szívesen tette, mert haragban volt a nővérével. Még meg se halt az öreg,- de az már osztozkodna, kaparná szét a jussát. /
