Nógrád. 1974. február (30. évfolyam. 26-49. szám)
1974-02-24 / 46. szám
Papp Zoltán TOLDALAGI PÁL: Tavasztól őszig A Tdgyótastű ucoa teScerSzäSc. Szelíd a ievegő, Ktoár az amyaosók. Tavasztól ösaág Kiac&kaszagú a háztető s mind fényesebb az ég és mind nagyobb az éjszaka zátonyaira futott csillagok vad sugara. Az álmodó idődként megremeg. Hajnai felé érezhető egy tiszta lehelet, amely a földeké, a völgyeké. Egész tavasztól őszig, nem tudva, hogy mért fúj a szél, a nap mért lángol, mért esőzik, a világ mért ragyog. Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniititmiii"iiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiimiiiiiiiiiwiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiui» Persze, magának, mindenít. Nem az osztozás módja bántotta Gézát, hanem a ténye. Az, hogy apját még el se kaparták, s a nővére már magára akarna íratni házat, 6zőlőt, mindent. Apja a fészer mögött ölt, egy régi káposztás kövön. Felnézett rá. Alig ismerte meg. — Beteg, apa? — Hát.. csak gyengélkedem! Jött hátra Juli. — Csak semmi sus-muss a hátam megett! Én vakargatom a koszát, én etetem ... Az öreg mint egy riadt madárka, panaszosan és védelmet kérőin nézett fiára. — Hagynál békén nekem? — Jó lenne megszerezni az öreg pénzét, mi? De abból senki nem eszik. Innen egy tűt nem visz ki senki! Majd bolond leszek hagyni... Idős Molnár mosolygott — Ez a bolond szuka azt hiszi, hogy aranyakat kapartam ki a törekből... Azt követeli rajtam örökösem — Anyámat elsorvasztotta a ribancaival... Most majd tán én jövök? Andris. Andris! — kiabálta visítva. — Jaj, oda ég az ebédem Andris, gyere már, vigyázz ezekre, mert kilopják a szemünket! Gyere, hogy a tűz égessen meg! Jött oda Géza sógora. Hatalmas kordnadrágjában úgy lötyögött a sovány feneke, mintha egy bolhát sapkába kötnének. Apró szemében álmosság, meg egy kis szesz is. — Hát te itt vagy, Géza? Be se jössz hozam? — Most akartam... — Te csak ne haverkodj velük! Tarad nyitva a szemed .. Mikor magukra hagyta őket Juli, a férfi röstelkedve megjegyezte. — Ne hallgassatok rá ... No, apa, hát menjünk már a pincébe. Magának ideadja a kulcsot. Hallod, Juli? Apuinak kell a pince- kulcs! — Savanyodjon belétek! — kiabált vissza a feleség, de küldte a lányával. Olyan az is. amilyen az anyja. — Hát te, Géza? Mit hoztál nekem? — Nesze! — és egy húszast dugott a kezébe. — Elissza! Molnár János is bólintott veje szavára. — Azt teszi. A múltkor egy hétig haza se jött... Hogy hol húzkodták... Géza sógora bólogatott. — Minden szava igaz. Egy hétig... Azt mondta, munkát keresett Pesten. De tegyem rá a kezem ? A nővéred elüldöz... Idős Molnár János alig bírt felkelni. Fogta a karját, úgy kísérték a kertbe, hátra, a pincéig. — Majd én hozok fel... — sietett. előre a sógor. — Hozd, hozd! Mintha bizony nem ihatna, ha akar. Ha nekem szól, mindig ihat... — mondta panaszosan a fiának. — Apa, hát mért nem költözik hozzánk? Az én feleségem azt se mondaná, hogy álljon odébb. És hát... még ha sokan is vagyunk, a konyhában megalszik, nappal meg oda ül, ahová tetszik ... Alig volt fény az öreg szemében. Csak az iszonyodó fáradtság. Az élettől, az iszákos férfitől, aki a veje, a nagy szájú lányától, a csavargó unokájától, mindentől, amivel megtelik az ősi udvar, a szülőháza. — Ezek itt . itt ... mindent elölnek. Mint a folyondár! Bizony, fiam! — Hát, ha van pénze apáimnak, adja nekik! Nekem becsületes fizetésem van. Megélünk! Legfeljebb nem járok meccsre. Én úgyis csak apa kedvéért... Az öreg megkapaszkodott Géza ingébe. — Te... az én kedvemért? — Persze' Én ki nem állhatom. Bolondok azok... elrúgják a labdát, aztán futnak utána. Nehézkesen nevetett. — Én se szeretem .. Csakhogy neked legyen jó... Veled akartam lenni. — A meccsen? — Neked oda volt kedved menni. Gondoltam, kibírom azt a két órát. Géza is nevetett. — Én pontról pontra így gondoltam. Mondom, kibírom azt a két órát apa kedvéért. Együtt nevettek, mikor hozta a sógor a bort. S még délután vitte magával idős Molnár Jánost a legkisebb fia. be a városba Abban az egyszál ruhában jött. amiben majd eltemetik Juli semmi mást ném engedett el-, vinni a portáról. , A mi brigádunk — Egy életrajzot — hirdették ki a nyelvészeti óra szünetében. — Mindenki írjon egy életrajzot — kiabálta a KISZ-tit- kár. — A kihelyezéshez kell. — Akiszin, magyarul asszony. Nem érzik, kollégák, ezt a feltűnő azonosságot? — kérdezte álmos hangon a prof, öt perccel később. Nem feleltünk. írtuk az életrajzot. Laczkó homlokán megjelentek , az első verítékcseppek. Bodnár megérintette a vájlam: — Figyeld csak... Negyvenöthöz ért. Ilyenkor mindig izzadni kezdi Az apjának volt egy kócerája, és ez sehogy se illik bele az összképbe. Most szuszogva küszködött a szárma■ zást meghatározó bonyolult terminus vilii; J technikusokkal. : I |ü',1 Oldalba böktem Bodnárt: — Elhallgass ! De közben már az Járt az eszemben: estére majd hogyan is lesz? Mert Varjas üzent a Cigánnyal, hogy tízre legyünk a szokott helyen, mert megint munkát kaoott a brigád. A mi brigádunk. De előbb még vacsorázni is kellett. A menzán únottan gőzölgött a karfiolleves. A korán iövők már a tonhalat rágcsálták. — Te nem eszel? Bodnár bádogkanalával dobolni kezdett az asztalon. — A karfiolt kihagyom... Persze, ha valami finom ler vés volna, aranysárga zsír- pacnikkal a tetején és hosszú szálú tésztakazallal a fenekén, akkor... — Pofa be! — mordult rá egy vörös hajú jogász. Itt tilos gz otthoni kaját emlegetni. A jogász ráhajolt az asztalra. Kanala motollaként járta be a rövid utat szája és a Maradék étvá— Laskai? — Söpri a raktárt. — Laczkó? — Itt vagyok melletted. — Megírtad az életrajzot? — Meg. — Hány oldal lett? — Négy. Varjas közbeszólt: — Hé, tanár, jó lesz, ha kipihened magad, mert reggel nem tudsz majd hazamenni. — Bölcs vagy — pöcköltem vissza a szavakat. — Különösen így este, sötétben. Elvigyorodott. A fél kezével összelapíthatott volna. De csak vigyorgott. Elnéztem őket. Ha jó nagyot slukkoltak, a cigaretta felparázsló vége vörös fénykort vetett arcukra. Mind itt voltak. Bundik kettő. Mihalecz. Dzseki. Meg a többiek. A mi brigádunk. Ügy kezdtük most is. mint mindig. Először sorsot húztunk. Eldöntötte a szerencse, kinek melyik vagon jutott. Konyának k^utolsó^mátocTper^^^ «M»b vagy távolabb a raktár- rám " ezzel a trükkel akarta elnyújtani a leves végéig. — Haj aj — sóhajtott Bodnár —, pedig... A vörös hajú végzett a levessel. — Nem megmondtam már, hogy... — csördítette bele tányérjába a kanalat. — Jól van, na — intette le Bodnár. — Gondolatban vacsoráztam. Azt tán csak szabad? A második fogás különben nálam is tonhal. Szemben velünk bölcsészek vitatkoztak. — Vedd tudomásul, az Író nem lakmuszkapír. hogv meg- festődjék, ha hozzáértetsz egy eszmét! — hadonászott Laskai, a szemüveges költő. — Szuverén joga, igenis... szu- ve-rén... — Hnhaha! A valóság tán az, mi? És eltűri, hogv feste- gessék? — kiáltotta Laczkó. szemmel láthatólag már megfeledkezve az életrajzírás gyötrelmeiről. Istenem — gondoltam, csak néhány óra még. és milyen messzire távolodik majd tőlünk mindez! Otthon, az albérleti szobában anyám levele várt. Uiia- immal megropogtatthm a borítékot. Pénz is volt benne. Minden hónanban száz forintot szokott küldeni. „Édes fiam! Anád még mindig beteg. Kétnanonként jár hozzá az orvos, annak is kel1 fizetni. Ezért most csak ötven forintot küldök...” Legszívesebben visszakül- deném — jutott eszembe, de már félálomban. An ovit aludtam, hogv maid- nem e'késtem. Már eldudálták a tízet, amikor libegve, izzadtén fékeztem a gyülekezőhelyen. — A tanár — mondta Variás, és legyintett. Ott álltam a rakodónál. A sbbiek már a betonoadkán ■'itek. úgv hintáztatták lábukat — . . .pírkor én e*®’’írottam *<3 rákiáltottam — hadonászott n CS«tánv. — hp^vd a feledé- gém, te piszok, mert ha nem... ajtótól. Aztán felálltunk párosával. A vállamra dobott zsákdarab hamar lucskos lett a veri- téktől. ötven kilósak voltak a sószsákok. És a só, mihelyt megérezte a nedvességet, kezdett átszivárogni a rostokon, hogy beleehesse magát a felpuhult bőrbe. — Csípi már? Csak a fejemmel tudtam inteni Bodnárnak: csípi. Egy éjszakára: kétszáz forint. Nekünk megéri. A vasútnak meg bombaüzlet. Percenként egy forduló. Huszonöt méter a vagontól a raktárig. Aztán ugyanennyi vissza. , Igyekeztem nem odafigyelni. Először nőkre koncentráltam. Szekszis. miniszoknyás csajokra. Aztán elrágódtam egy régesrég tanult versen. De végül — mint mindig csak az anám jutott eszembe. Amint áll a téglagyárban, a forróságban, a kemence mellett. Naponta nyolc órát. És háromhptenként mindig éjszaka. Hány éve is? Huszonöt? Harminc? Hogv bírta? Hogv nem únta meg? Ha fölépül, miért fog ismét oda visszamenni? Űjabb forduló... — váltott az agvam. .. .A prof. Igen, a prof. Amint ott áll a dobogó szélén. Kedvtelve feszül pocakján a mellény .............Nehéz. m int a só... Tisaeelt hallgatóim, ez a szállóige népi eredetű. Figyeljék csak. milyen frappánsul summázódik benne a nép empirikus bölcsességei. . Varjas szuszogva stoppolt mellettem. Arca vörös volt már. Kidudorodó izomcsomói közt kis völgyek képződtek, azokban csordogált a veríték. — Te úr leszel egyszer, tanár — lihegte. — Fehér ingben éj esernyővel mész iskolába. És akkor majd észre se veszel bennünket... — Ugyan, eredj már — löktem oldalba. — De bizony, így lesz — szívóskodott. — És majd dumálsz az én gyerekeimnek is a tisztességről, arról, hogy forog a föld, meg hogy mink vagyunk az urak... Mert dumálni, azt már tudtok... De előbb még meg kell tanulnod, mi a meló, hallod-e?! — haialt közelebb. — Na. lódulj a zsákokért, tanár. Bodnár mellémsompolygott. — Hé — suttogta —. mi lenne. ha megmutatnánk neki?... — Laczkó!... Laskai!... Nyomási.. Futólépésben tettük meg az utat a vagonokig. Aztán meg- próbálturfk futni vállunkon az ötvenkilós zsákokkal is, a raktár felé. Hat forduló után mellkasomból kezdett kioumoálódni a levegő. Hiába tartottam a szám. sehogv se tudtam eleget slukkolni az áíérből. De azért futottam tovább. Mögöttem Bodnár lihegett: — Gyerünk, gyerünk! Nyomási... Először Laskai dőlt ki. A tizedik fordulónál meg Laczkó. Én a tizennegyediket futottam már, amikor a raktárajtóban hirtelen elgyöngültek a lábaim. Nekidőltem a vasajtókeretnek, miközben a zsák lassan lecsúszott vállaltiról, és tompa puffanással talajt ért. Bodnár elügetett mellettem.' Benne még maradt annyi szufla. De akkorra már odaért Varjas is. Jól van, na — pillantott szeme sarkából, de azért megbocsátón. — Tiz perc pipahuja. Leroskadtunk a raktár szélére. Rágyújtottunk, és himbálni kezdtük lábunk a semmiben. A cigarettaparázs kis feívö- röslő fényköröket vetett az arcokra, amelyek párásán csillogtak a verítéktől. A Cigány ekkor énekelni kezdett. Rekedt, szomorú hangja volt a Cigánynak. A fáradtság hozta ki belőle mindig az énekelhetnéket. Különös nótákat dalolt. Egy lányról, akit elhagyott a szeretője. Egy fiúról, aki hiába akart szeretni egy lányt. Varjas a falnak dőlt. Laskai szemüvegét törölgette. Bodnár a csikkről új cigire gyújtott, Bundik kettő belenézett a sötétbe, egv képzeletbeli futballoálya irányába. Mihalecz szája mozgott, mintha gondolatban számolna. Dzseki meg a ritmust próbálta kiverni tenyerével a hűvös betonon. Bámultam a cigarettafényben néha felvil'anó arcokat. így hallgattuk a Cigányt. Az egész brigád. A mi brigádunk. A' tíz perc már rég letelt. Valahol messze felkukorékol- tak az első kakasok. Hajnalo- dott. LENGYEL ANNA: December 32. harminc után harmincegy jön látni akartál január elsején elábrándoztam egy évszámot jelentő percet és számoltam tovább: december 32. így történt, hogy naptáron kívül találkoztunk NÓGRÁD - 1974. február 24., vasárnap 9
