Nógrád. 1974. február (30. évfolyam. 26-49. szám)

1974-02-17 / 40. szám

— A kártva lett a veszte. A kártya1 — Hitetlenkedve né­zek az ártatlan kék szemű, fe­hér hajú bácsira. A kártya? C i yat már hallattam, hogy f ;-fi embert tönkretett a kár- t asienvedély. De asszonyt! Mert a feleségéről beszel az ö-eg. Taivaly halt meg. Dob­rák bácsi azóta is hiányát sa­játja. Híres kártyiatvető asszony volt a feleslegem, kezd törté- r rtébe. — Én is úgy találtaim rá újra, hogy ki aikartam vet­tetni a j övömet. — Újra? — szúrom közben a kérdésit.. — No mert elvettem volna művel, damaszt ágyhuzattal Ékszerei is voltak a felesé­gemnek, gyűrűik, karperecek, az órája is aranyból volt Amellett jól éltünk. Ettünk, ittunk ami jólesett. Ment ez egy darabig nagyon szépén. Egészén, addig, míg az asszonynak eszébe nem jutott hogy magának vet kártyát — Te tudod legjobban, hogy nem igaz mondtam neki. — Minek töltőd vele az időt? Nem hallgatott rám. Este, amikor mindenki elment, be­ült az ágyba, maga elé tett egy tálcát, aztán csak rakos­gatta a kártyákat. Én eluntam vb a hirtelen főtt ébéd. Meg­ellettem miagamban, ha akar­tam. Egy naip azzal fogadott, hogy orvosihoz megy. — Bajodat érzed? — kér­deztem aggódva, mert nagyon nem tetszett már régóta ez a különös viselkedése. — Nem — válaszolta össze­ráncolt homlokkáL — Csak el­megyek. — Jól van — hagytam rá. Gondoltam hátha kigyógyítja mániájából. El is ment Az orvos nem talált semmit, ö azonban csak ingatta a fejét. — Nem ért hos&á. Elmegyek A kártyavető ASSZONY * én mér ttoemnyolc -év«» ko­romban. De hát katonának vittek, aztán mire hazajöttem, a Terita férjhez ment. Mit te­hettem, megnősültem én is. Hamúrucharom évig élteim az első feleségemmel. Akkor megözvegyülteim. Jó asszony volt — küld egy sóhajt első felesége után. Mikor vettetni indultam — folytatja — nem tudtam ki­hez megyek. Hanem amint fürkészem az arcát, nagyon is- merősnek tetszett. Szép lány volt, még így, öregedőn sem változott valami sokat. Ö nem ismert rám — mosolyodik el hófehér bajusza alatt. — Én mondtam meg neki, ki va­gyok. Akkor már & Terus is öz­vegy volt, hát összeházasod­tunk. Jól ment a bolt nagyon. Nékem a vasútnál volt állá- ajm, az asszony meg sokait ke­resett a kártyavetéssel. Na­gyon ügyesen csinálta, el kel­lett hinni, amit mondott. Ha csak lehetett, előre megtudta a körülményeit annak, aki fel­kereste. Az meg csak bámult a tájékozottságán. Levelet, u..ázást, udvarlót a lánynak, szép szőke nőt a legémyember- nek. Ilyesmiket jövendőit Ha­ragost is, hisz” az mindenki­nek van. Aztán egyszer-egy- tzer névtelen levelet. Az igaz is lett minden esetben. A le­veleket én írtam, úgy, hogy azért baj sem legyen belőle. Nagy pénzt összeszeraett így az asszony. Házat vehet­tünk hamarosan, meg a szek­rényt is megtöltöttük fehérae­nézni. inkább befordultam aludni. Reggel mindig elmesélte, miiket vetett ki. Jót nevettünk rajta. Hanem egyszer betelje­sedett a jóslás. — Jószág áll a házhoz — mondta a kártya. Hozott is egy kövér libát még aznap az egyik páciens, örült neki Tarka nagyon, még én is örültem a bolond fejem­mel. Pedig, ha ez nem tör­tént volna... Ettől fogva komolyan, vette a jóslást a feleségem. Először csak magának, azután másnak is. Elvetette a régi módszert, és csak úgy vaktában mondta, amit a kártya parancsolt. So­kan elpártoltak tőle, mert minidig ritkábban vált be a Jövendölése. — Majd — mondogatta az elégedetlenkedőknek —, ha most nem. évek múlva úgy lesz, ahogy a kártya beszéli. Hanem elúmták a makacBko- dását, másfelé széledtek a megszokott; vendégek. Ettől több ideje maradt sár ját magára. Egyik reggel nem mondta el, hogy .mit tudott meg a kártyából. Hiába fag- gatóztam. Elkezdett furcsán viselked­ni. Nyugtalan lett, ideges, rosszkedvű. Lassan nem érde­kelte más, csak a kártyában lakó „szeltem”, aki felfedi számára a mások előtt elta­kart titkokat. Velem nem sokat törődött akkoriban már. Ha hazajöt­tem, csak a tűzhely felé In­tett a fejévéi, ott volt letakar­máslhoz. — Járta tat orvosokat sze­gény, de mind egészségesnek nyilvánította, ö azonban ko­nokul ragaszkodott betegségé­hez. Csakugyan, rosszul nézett M. Lefogyott, megsápadt, az ét­vágyát elveszítette egészen. És ez volt a furcsa, hogy még örült is neki. Láttam, amint elégedetten nézegette magát a tükörben, Rimánkodáeaimra. kérde- zősködéseimre nem felelt semmit. Figyelembe sem vet- be. Tudtam, hogy ennek rossz vége lesz. Minden szabad idő­met otthon töltöttem, féltem, hogy megtébolyodik, és még valami kárt tesz magában. Később a gyengeségtől fel­kelni sem tudott. Ült az ágy­ban, megkopott kártyái között, és fogyott, egyre fogyott... Csütörtök volt, június kilen­cediké, amikor a kezét sem tudta felemelni már. Feküdt a hátán rebbenéstelen szemek­kel. szinte lélegzet nélkül. Éjjel tizenegy óra öt perc­kor — emlékszem pontosan — hirtelen felült, és annyi hó­nap után beszélni kezdett. — Megmondta — szólt li­hegve, fulladtam. — A kártya. Megmondta! Még az időt is. Június kilenc... Azzal hátraesett. Odarohan- tam hozzá. Már nem volt ben­ne élet... — A kártya — fejezte be el­beszélését sírásba hajló han­gon az öregember. — Az lett a veszte. A kártya,.. Kemény Erzsébet A jogtanácsos nászajándéka Szerényíalvi Zsigmondot mar a hatodik lakodalomba hívták meg amióta a szövet­kezet jogtanácsosa. S ezen az esküvői vacsorán. is olyan energikus szónoklattal üdvö­zölte a fiatal párt, mint három éve, amikor Jogtanácsos lett a szövetkezetben, s először hív­ták lakziiba, — Kedves ifjú pár! Szívem teljes melegével kívánok sok boldogságot. Kísérje egiész életeteket a szerencse, és mi­nél kevesebb bánat, szomorú­ság érjen benneteket. Én ugyan ajándékot nem tudtam hozni, mivel szegény bojtár vagyok, de ünnepélyesen kije­lentem, hogy válópereteket díjmentesen intézem el! Mondani akart, meg valamit, de szavait fergeteges taips szakította félbe, ezért jobb­nak látta, ha most már csak poharát emeli fel, és üríti ki az ifjú pár egészségére. Bár­mit mondana még, ilyen ha­tást úgy sem érne el. Márpe­dig nem mindegy, hogy a násznép miiképpen emlékszik rá. Mert' vannak vagy kétszá- aaru A megelőző öt esküvőn se igen voltak kevesebben, így aztán nagyjával, aprajá­val együtt legalább ezer em­berben keltett jó benyomást. Bár Szerényfalvi Zsigmond nem volt teljesen meggyőződ­ve arról, hogy lakodalmi nyilatkozatának melyik része váltotta ki a násznépből a fergeteges tapsot, mégis az okozati összefüggések mérle­gelése arra a megállapításra vezette, hogy a válóper díj­mentes Intézésének ígérete a nagy siker nyitja. Hiszen sok házaaságbontó perről értesül; bármilyen nagy szerelem lo­bog az ifjú párban, előbb- utátíb náluk is bekövetkezhet olyan állapot, amikor kiderül, hogy sikertelen volt a párvá­lasztás. Azért verte oly’ soká­ig össze tenyerét a násznép. Egyébként ő is elvált egyszer, s a második asszonnyal nem is kötött házasságot, hanem élet­táréként élnek együtt. Ez ugyanis semmi komplikációt nem okoz, ha netán mégis el hidegül nének egymástól. Egyszerű költözködés lenne az egész. Csak a gyerek bonyo­líthatná az ügyet, de náluk az nem lesz. * A három év folyamán, há­zasságot kötött Ifjak közt be­széd tárgya lett a jogtanácsos ígérete. Valahányszor össze­találkoztak legelsőnek ezt kér­dezte valamelyikük: „Meg­kaptátok már a jogtanácsos nászajándékét?” „Még nem” — válaszolták a kérdezettek, majd a viszontkérdés követke­zett: „És ti?” „Mi sem” — hangzott a felelet Olyanfor­mán, mint amikor az emberek Jó egészséget kívánnak egy­másnak. Csaik azután tört ki a kacagás a fiatalokból. Vidá­man tanakodtak, hogy miféle észjárású lehet ez a Szerény­falvi Zsigmond, aki olyan peckesen jár, mintha sose néz­ne a l^iba elé. S gömbölyű vö­rös arca olyan hidegen mered a semmibe, mint teli fagyban a telihóld. Talán olyan mesz- szire Is van tőlük, mint a Hold a Földtől, csaik teste jór-kel Itt köztük. Mert hogyan is jut­hat eszébe, hogy a lakodalom­ban felajánlja a válóper in­tézését? És milyen energikus szavakkal! Furcsa ürge. Nos, a hatodik lakodalmas párnak az esküvő után jó fél évvel eszébe jutott: kipróbál­ják Szerényíalvi Zsigmondot, megtartja-e a szavát? S előad­ták neki, hogy közö6 megegye­zés alapján be akarják adni a házassági bontópert. — Nem gondoltam, hogy ilyen hamar — merevedett meg még jobban holdképe. — A többiek még nem jelentkez­tek, pedig azok hamarabb es­küdtek. Ügy látszik, most há­tulról kezdődik a sor. Ezután Szerényíalvi Zsíg- mond meghallgató az Ifjú há­zasokat, felvette a tényállást, majd megszövegezte a bontó­per iránti kérelmet. — És csakugyan nem kell fizetnünk? — kérdezte a fia­talasszony, miután Szerényfal­vi Zsigmond elkészült a ké­relemmel. — Szavamat adtam a lako­dalomban — húzta ki még Jobbam peckes nyakát a Jogta­nácsos. — Mi is szavunkat adtuk — szólt ismét a fiatalasszony —, hogy hűek leszünk egymás­hoz. Ezután kibuggyant az Ifjú párból a nevetés, meg, hogy csak kíváncsiságból mentek el Szerényíalvi Zsigmondhoz. Az­zal kifordultak az ajtóin és szaladtak a többi ifjú párhoz, akik so. ebédlőben várták őket, hogy ugyan mit szólt az ürge. S kis idő múlva majdnem szétvetette az ebédlőt a ferge­teges kacagás. A jogtanácsos szét tépte a házasságbontó kérelmet, s be­dobta a papírkosárba. Aztán golyós tollával kopogott egy ideig az íróasztalon, miközben arra gondolt, bolond lesz máskor ígérni, ha ilyen ko­moly ügyiből játékot űznek. Csekel Pál VÁRAKOZÓK Jánossy Ferenc rajza Suha Andor: Elveszítjük egymást Először anyám veszett el. J Tízéves voltam, még su­gárzott a családi tűzhely ösz- szetartó, meghitt melege. Ab­ban lubickoltunk pucéran mind- ahányan reggelenként. Ott it­tuk a teát, zsíros kenyérrel, óimét indultunk az életbe, ar­cunkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk megint csók­kal és főtt ebéddel várt. Té­len, kora esténként a tűzhely előtt zsámolyon kucorogva olvastam Winettout és lopva a Halálos tavaszt Az utóbbit a nővéremtől loptam el, és ő elárult engem. Ezért akkor két pofont kap­tam. Pedig újságpapírba borí­tottam. hogy ne lássák a cí­mét. Mindegy, két pofonnal fi­zettem a szerelemért. Nem is ez fájt azonban, inkább az, hogy a könyvet elvették tő­lem. De gyorsan megvigaszta- lódtarr> = ü 11 krumpli volt. zsírral. Amikor dél felé az iskolá­ból megérkeztünk. anyánk megnézte a ruhánkat, a ci­pőnket. Kezünkre már rá se pillantott. Azt mondta, mos­satok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fő­jem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal ilyenkor, tavaszi dél­után. A karénekről locsogtam valamit. Elmentem a haver­hoz, nem volt otthon. Kimen­tek a szőlőbe, sok ott a ten­nivaló ilyenkor, dologidőben. A másikat nem engedte a ma­mája. reám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. Kisomfor- dáltam. Kimentem a futball- pályára. üres volt. mint a te­mető. Unalmamban hazamen­tem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyit­va. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam, rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vssoorral. smirglivel, a kony­hakövet felmosta, ragyogott Be’°ntem a szobába ott is ha­lót* volt nvnden. Benyúltam a "övékem szpirrAnvébe. kivet­tem a könyvet, és olvasni kezdtem. nem szeret engem, gondolom, nem szívlelhet engem” — mondotta a férfi. Hol van az édesanyám? — teszem le szorongva a köny­vet, kinézek, alkonyodik, ké­kül a levegő. Elkezdek félni. Átmegyek a szomszédba. — Tessék mondani: hol van az édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán magam­ban mondogatom hideglelő­sen: „Anyukám, én soha töb­bé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most le­gyél ott a templomban .. A templomban vaksi sötét­ség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó. süket a csönd... Hol van az én édesanyu­kám? Visszarohanok haza. A nő­vérem otthon van. kezében a tiltott könvv és kiabál . . — Anyuka elveszett — mondom, ő rám néz. sír. eTriitt sírunk. — Mikor” — kérdi — Nem tudom — válaszolom, biztos Ocsovai néninél, oda mehe­tett. Ebben megegyeztünk, és én már megint indulok, loho­lok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörü­lünk egymásnak, 6 is, én Is. És édesanyám nincs itt, ezt mondják, de minek mondják, látom én is ... — És tessék mondani, hol van az édesanyukám? ... Kint sötét van, rohanok, iz­maim görcsölnek, vánszorgás az egész rohanás. Ismét le­ülök a templomban. Egy szál egyedül. Csorog a könnyem. És megígérem Istennek, hogy soha többé, olyan könyvet én soha többé nem olvasok!... Azután elmegyek a fűszeres­hez. — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán szúr az oldalam, csorog a könnyem. Hol van az én anyukám? — Maid meglesz, mit óbé- gatsz? — mondja a szomszéd- asszony. Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztek az anyámmal. Azt hiszem, a pad­láson rosszul, összevissza tere­gettek. És most nem beszél­nek. De ml, gyerekek nem iga­zodunk hozzájuk. Amit Rózsi néni mond, mégis fáj. Elro­hanok Szatmári ékhoz. Ok kö­zel laknak, és Jó emberek. Szatmári néni a keresztma' mám. — Tessék mondani, anyu­kám ... Ott ül édesanyám közöttük, és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk együtt hazafelé. Cipeljük a cseresz­nyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit, és ezt kapta tőlük, Szatmáriéktól, a ke- resztanyáméktól. Útközben hencegek. Most egész jól tanulok. Reisz tanár úr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb ko­sarat a nővérem karjára akaszt, és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Gá- zerékhez. Tavaly ők is hoztak ne­künk. Ezek a haragos szom­szédok. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz nem cse­resznyét, de barackot, az is finom volt. Könyörgök anyámnak, hadd menjek át én is. .. A szomszédasszony szája az örömtől nyitva maradt, azután a szégyentől gyűszűnyire szű­kül. retem őt, mondd meg neki­— Meglett édesanyám, tet­szik tudni? — hencegtem, és ettem az ő cseresznyéjükből. Laci, a fiuk, már harmadik gimnazista, rám szólt: — Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjá­tól egy nagy pofont, próbál­tam vigasztalni, nem sikerült Kimentünk az udvarra, és La­ci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében meg­egyeztünk, másnap délben nem jövünk haza, megnézzük a Csató-kertben az új cir­kuszt. Azt mondják, aki vizet hord az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Iste­nem, de szép lenne! + Amikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegő­nek. Russzék gazdag borkereske- dők voltak, palotával, sza­kácsnővel, cselédlánnyal és nörsszel. A nörsz minden dél­után az Orczy-kastély hatal­mas kertjében sétáltatta a gyermekeket és a kutyákat. Én minden délután ebben a kertben kerestem az élet ér­telmét. Munka után ünneplő­ben sétáltam az orgonabokrok illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhöz ragadt senki, az éle­..A 7 fin 8 NÓGRAD — 1974. február 17., vasárnap | tét szépnek, g Levente dga- — Csókolom anyádat, sze- rettát egyiptominak képzel-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents