Nógrád. 1974. február (30. évfolyam. 26-49. szám)
1974-02-17 / 40. szám
MP A fiú, meg a lány A PIŰ A TIHANYI mfltó korlátjának dőlt, cigarettázott. A siófoki hajóra várt Nem volt semmi gondolat benne. Nem foglalkoztatta semmi és nem bántotta semmi. Könnyűnek érezte magát, akár egy lepke. Az a lepke, melyet az imént az apátság mellett ejtett rabul, s amelyet rögtön megsajnált és szabadom eresztett a délutáni, gyöngytházszí- nőn> viilódzó térségbe. Hadd éljen az is szabadon a felséges júliusban. A fiú oldalt fordult a korláton, és akkor pillantotta meg a lányt Tizennégy karátos aronyzuthatag öntötte el sámán hátra fésülve egészen majdnem a derekáig. Finom, pisze metszésű arcéi kontúrját ragyogta be a lemenni készülő Nap, könnyű, egészen vékony és egészen rövidke ruihája engedelmesen igazodott a remek szabású mellhez, a fölöslegektől mentes derékhoz, e egy pici részen az erős, jól kivehető combok vonulatához. Ugyan, ki lehet ez a kőny- nved tündér? — kérdezte magától a fiú. — Próbáljuk csak szépen kikövetkeztetni, hiszen ezzel is múlik az idő. Ilyenkor, nyáron és ebben a nyaralói világban nem is olyan egyszerű — állapította meg magában. Ebben a környezetben mindenki mást mutat, mint ami. Két hét idejére lehet akárki heroegkisasszonv is. Két hétbe mindenki ix-lead mindent, amit év közben megspórolt, megvont magától. Szinte kivetkőzik önmagából az ember — s ezt önmagára érvényesen állapította meg, mert abból a szolid jövedelemből, ami egy közepes kis üzem technikusát megilleti, bizony aligha lehetne egész éven át úgy költekezni és hanyag világfit élni, ahogyan ő most itt, a Balaton elegáns miliőjében csinálja. Na, de mindegy. Hogy mindennek megvan a maiga böjtje, arra most nem akart gondolni. Hanem ez a lány. Ugyan, ki is lehet valójában? Jó emberismerönek érezte magát, de most csődöt mondott a tudománya. Nincs rajta semmi különleges. Olyan, mint az a többi ezeregy, akikkel a két hétben nap nap után szembetalálkozott a sétányon, vagy az üdülőtársak között Jól szabott, egyszerű vonalú, de finom anyagú kis ruhácska. . „ talán mintha nem a konfekciók légiójából vette volna magára, hanem a testére méretezték. Ennyi minden. j)e ez sem mond sokat. Olyan arányos és szabályos az egész lány, hogy nincs, ami ne állhatna jól ezen a termetem. Valami tanárnő féle lehet — gondolta később. — Igen, valószínűleg. Ha látná a könyv címét, akkor bizonyára sokkal többre jutna a következtetésben, mert az olvasmány sok mindent elárul. Elsősorban az ízlést, a szellemi igény mértékét, szintjét, de bármily jő szeme van is, a távolság, amely közöttük van, sokkal nagyobb, mintsem megtudhatná. Meg kellene szóMtami. De milyen ürüggyel? Nem olyan fajtának tűnik, aki alkalmi ismeretségre vár egy elhagyott mólón, meg aztán minek is? Sajnálkozva állapította meg magában, hogy a két gyönyörű hétnek immár visszahozha- tatlanul vége, és holnap elkezdődnek a robotos, szürke hétköznapok. Egyetlen elegáns öltönyével leveti balatoni vi- Lágfiasságát, és megy minden a maga megszokott útján. Megint szemügyre vette a lányt Tüzetesen végigpásztázta a finom arcélét, a tizennégy karátos amanyzubatagot, és kis sóhajjal úgy összegezte a látványt: talán ez a lány lehetne az, aki be tölthetné kicsit magányos, egyhangú életét. Kár, hogy csak most, az üdülés utolsó pillanataiban látta meg. A LEÁNY SZINTÉN a tihanyi móló korlátjának dőlt, cukorkát'szopogatott apró egérfogai között. Nem volt semmi gondolat benne. Nem foglalkoztatta semmi világmegváltó gondolat és nem is bántotta különösebben semmi. Legfeljebb annyi, hogy számára immár vége van a nyárnak. Egyébként könnyűinek érezte magát, akár egy lepke. Történetesen az a lepke, amelyet nemrég a tóparton ejtett rabul, s amelyet rögtön megsajnált — szegény árva kis jószágot —, és szabadon eresztette a délutáni, türkiaes fényű térségbe. Hadd éljen szabadon az is a felséges júniusban. A lány úgy érezte, hogy valaki merőn nézi. Oldalt fordult a korláton, és akkor pillantotta meg a fiút. Fekete haja fürtösen fehér inggallérjára bőd rázott, mértéktartó amit év közben megspórol, megvon magától. Szinte kivetkőzik önmagából az ember — s ezt önmagára érvényesen állapította meg, mert abból a picinyke jövedelemből, amit egy kisvállalati gyár»- és gépírómé kap, bizony, aligha lehetne egész éven át úgy élni, olyan könnyed gondtalansággal, ahogyan ő most itt, a Balaton elegáns miliőjében. Na, mindegy. Hogy mindennek megvan a maga böjtje, arra most nem aikart gondolni. Csak erre a fiúra. Jóleső melegség volt a szemében, valami romantikus kis melankólia, félénkség, mely a régi vágású nevelést jelzi egy közeledésnél. Ugyan, ki lehet? Ismét végig pásztázta a fiút egy futó tekintettel. Kemény arcéi, kis hanyagság abban, ahogy a korlátra dől, egyéb semmi. Semmi, amiből az emberre következtetni lehet Cigarettát szív. Hosszan, elnyújtottam De miit mondhat ennyi valakiről? Valami könyvelőféle — gondolta. És azt: kár, hogy csak most, az üdülés utolsó pillanataiban látta meg. Valami vonzót érzett a fiúiban. Egy ilyen mellett el tudná képzelni az életét Nem. Bizonyos, hogy nem téved. Egy ilyen fiaira bizonyos, hogy rábízhatná magát, a maiga egyszerű kis sorsát, amiben nincsenek szenzációk, csak dolgos hétköznapok, ami után jó lenne háztartásit vinni otthon, ellátni a gyerekeket és panaszkodni a temérdek munkáról. Jó lenne, ha mégi» megszólítana — gondolta. — De milyen ürüggyel. Tudta magáról, hogy nem a leszólítható nők közül való, de most valahogy irigyelte azokat, akiket le lehet szólítani. Nem olyan fajtának születtem — állapította meg kis keserűséggel. Nem olyannak, aki alkalmi ismeretségre vár egy elhagyott mólón — sajnos. Meg eztán minek is?... Vége a két gyönyörű hétnek, immár eleganciával, gondozottam ^Kemény, csokoládébarnára sült’ arca férfiasságot tükrözött a lemenni készülő nap kontúrjában, vékony terliszter nadrágja feltűnés nélküli szabásával mértéktartó divatízlésről tanúskodott Az ingből szélesen izmos felsőtest tiiremke- dett elő, mint a sportolóknál, de az arányokon mégsem változtatott Ugyan, ki lehet ez a jól szabott fiú? — kérdezte magától a leány. — Próbáljuk csak kikövetkeztetni, hiszen ezzel is múlik az idő. Ilyenkor, nyáron és ebben a nyaralói világban — gondolta —. nem is olyan egyszerű, állapította meg. Ebben a környezetben mindenki mást mutat, mint ami. Két hét idejére mindenki belead mindent visszahozhataüianul vége, és holnap elkezdődnek a robotos, szürke hétköznapok. MEGINT SZEMÜGYBE vette a fiút Tüzetesen végigpásztázta markáns arcélét és kis sóhajjal úgy összegezte a látványt: talán ez a fiú lehetne az, aki betölthetné kicsit magányos, egyhangú életét Kár, jaj milyen kár, hogy csak most, az üdülés utolsó pillanataiban látta meg. ★ A hajók befutottak az öbölbe. Kisvártatva felbúgtak az indulást jelző kürtök. A fiú elindult Siófokra, a lány pedig Füredre. Kettőjük közé széles árkot húzott a két hajó hulláma. Somogyi Albert lem. 18 éves voltam. Itt ismerkedtem meg Elizzel. Bizonytalan, piruló fiúka voltam, ő biztatott neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt válaszolta, szép lélek vagyok. Akkoriban már betegesen sokat olvastam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom, és melyik az íróé. Elizzel kapcsolatban nem Is voltak gondolataim, ö napfény volt számomra. Hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör, amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszéltünk meg randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel és melegít. Eliz minden délután öt orakor felkelt, és melegített nekem az Orczy-kastélyban. Meséltem terveimről, csodálatos képekben festettem álmaimat. Ö finoman javított, so- hosem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelven beszélt, anyanyelve francia volt. ősszel elvitték Russz urat, később a rendőrségre behívták a feleségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó feleségül egy zsidóhoz? Ezt Eliz sírva mondotta el nekem, és megkérdette, mit szólok én mindehhez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna? Elizzel elástuk Russz úrék ékszereit Akkor att mondta, aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam elérteni, amit mond. De azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az ingemet és a cipőmet is lehúzta. Azt mondta, most megismerhetem lelkének másik felét is. De ne ítéljem el. Ezt talán nem is mondta, inkább suttogta. Nem tudom, mennyi idő telt el. Elfáradtam, feltápászkod- tam, meggyújtottam a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megköttettem. megkérdezte: — Hová mégy? — Haza. Nem szóltam semmit odahaza édesanyámnak. Váratlanul ugrott Eliz ki a paplan alól. Két naigy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam barna, izmos csípőjét. Felálltam és azt mondtam: — Tulajdonképpen magadat ütötted pofon. Remélem, ezt te is tudod. . . Sírva fakadt. Lementem a lépcsőn, ó követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hátam mögött csikorgóit a kulcs a zárban. Egy percig állhattam és méláztam a történteken. Közben feltámadt a szél. mocskot, piszkot kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiatal fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül hajlították derekukat. A levegő tele volt feszültséggel. Az utca nyitott elektromos centrá- lé, földelés, biztosítás nélkül. A villamosságnak szaga és íze volt. Nyomasztóan sötét minden, gyászba borult az ég. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a villámok az orrom előtt hasították ketté a világot, háromig sem tudtam számolni, csattant az ég. Félelmessé vált a vihar, de fenn- séges nagysága lenyűgözött. Közben megeredt, zuhogott, szakadt. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattanásra távoli hosszú morajlás volt a válasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy kocsi derékig túrt a vízben. Ismét csikorgott a zár, Eliz hálóinge fölött pongyola, azt mondja: — Gyere be... Ledobok magamról mindent, mindent, ami csurom víz. ANYA Szalay Lajos rajza Örkény István: TÉBOLYDÁBAN A Lipótmezőt franciául Asyle Sainte Anne-nak hívÓriási a párizsi tébolyda. Fala, mint a gellérhegyi Citadella. Kertje, mint kétszer az Állatként Öt akkora ház áll benne, mint a pesti Parlament. Olyan a jövés-menés, mint az áruminta vásáron. Én is jövök-megyek, mert sehol sem találom Csikszere- daiékat. Pedig még otthon, néhány nappal elutazásom előtt telkemre kötötte egy szépasszony, hogy Párizsba érve kutassam fel őket. Azóta két levélben kérte, hogy ne feledkezzek meg szegényekről. Csíkszeredáit és a feleségét hét évvel ezelőtt vitték be az Asyle Sainte Anne-ba. Azóta nincs róluk hír. — Van itt egy örmény — mondja a kisasszony, a felvételi Irodában. — Ügy hívják: Karpeisz Doroszpánovics. — Nem az lesz az — csóválom a fejem. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötétzöld folyadékot önt és közben énekel. Valószínű, amíg én áztam, tombolt az orkán, Eliz ivott valamit. „Csiribiri" — énekli —, milyen szép szám, milyen szépen énekli. Azután: „J” at- tandrai... — dúdolja franciául úgy, ahogyan kell és ahogyan ő, Eliz, igazán, anya- nyelvén tudja mondani, énekelni. Fáradtan ismét felöltözött elmegyek. (T) tthon, reggel öt órav kor lenyomom a kilincset, az ajtó nyitva van. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, az udvari folyosó pontosan 30 méter. Mi hátul az utolsó lakásban lakunk. A konyhánkhoz érek, halkan lenyomom a konyha kilincsét. Az ajtó magától nyílik. Anyám velem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezembe a cipőt. Pedig okos szeme mindent ért. („Tessék mondani, hol volt éjszaka az én kisfiam?”) — Édes fiam, a kávéd a sparhelton van. A kalácsból hagyjál nekik is... — mondja anyám, és kosárral a karján elmegy. Azzal az öreg kor sárral, amelyben akkor, régen hoztuk a cseresznyéi — Hogyhogy nem az? — bosszankodik a kisasszony. — Emez nem örmény, hanem magyar. És nem Karpeisz, hanem Csíkszeredái. A kisasszony sóhajt Két szekrény kartotékot böngészünk át. Százféleképpen írják a franciák a caé betűt. Tt-sel, ch-val tsh-vaL De Cslk&zerer dalékat még így sem írták. Ügy írták, hogy ne tehessen rájuk találni — Biztos, hogy nem örmény? — kérdezi gyanakodva. — Biztos — mondom. — Akkor szíveskedjék leírni a nevet Leírom, megnézi, földerül az arca. — Ja úgy! Zikszredé! Hét mért nem szól? Kiderül, hogy Zikszredét személyesen ismeri. A férfi elmebeli állapota kielégítő. Tavaly itt dolgozott ő is a felvételi irodában, aztán kikerült vidékire, mezőgazdasági munkára. Van az intézetnek egy tanyája, Csíkszeredái most odakint van és dolgozik. .. A felesége csinos, karcsú fiatalasszony, nem lehet több huszonnyolc évesnél, idebent van, hogyne, tehet vele beszélni. Menjek el a kettes női pavilonba. A főmadámot keressem. Madame Magnan a neve. Madame Magnan nagyon megértőén hallgat végig. Futó pillantást vet arra' a cédulára is, melyet a felvételi irodában nyomtak a kezembe. — Magyar? — kérdi. — Magyar. — Huszonnyolc éves? — Annyi. — Akkor megvan. Csak egy magyar fiatalasszony van a kettes pavilonban; mindjárt idevezetem, addig foglaljon helyet. ., Otthagy az irodában öt—hat hölggyel, akik írógépeinek, radírral játszanak, fésülködnek, és mind engem néznek. Alighanem őrültek, mert fehér vászonköntöst és bokáig érő, fehér aljat viselnek Az egyik íróasztalon, befőttesüvegiben, lila virágot veszek észre. Oroszlánszáj a nevük; lehet, hogy ők is őrültek Behozták őket egy virágüzletből, ahol kínos feltűnést keltettek, olyan kevéssé hasonlítanak a virágokhoz. Sajnálkozva szemlélem a csokrot, amikor végre visszatér Madame. Egy fehér ruhás asszony tipeg a nyomában, iszonyú kövér. s legalább negyvenéves. Talán az a rögeszméje, hogy huszonnyolc — gondolom, fölkelek, odalépek, meghajolott — Kezét csókolom, asszonyom — mondom. — Bocsásson meg a zaklatásért H-né küldött a kedves családjától hozok üzenetet. ö nagysága eleinte nem nagyon figyelt rám, de aztán mosolyogni kezdett és azt mondta: Kiriszambó. Könnyen tehet, hogy nem kiriszambót mondott, hanem deferótászt, nem emlékszem már pontosan. Annyi bizonyos, hogy nem volt semmi értelme. Körülnéztem, zavaromban újra meghajoltam. A család — mondtam — jól van, hál- istennek. Miklós a múlt héten tett osztályvezető. Erre némiképpen felmelegedett hosszan és türelmesen magyarázott valamit, amiből egy szót sem lehetett érteni. Odaléptem Madame-hoz, és a fülébe súgtam, hogy ez az asszony nem Csíkszeredáimé. — Hát ki? — kérdezte. — Azt nem tudom. De még- csak nem is magyar. — Honnan tudja, hogy nem magyar?— kérdezte barátságtalanul. — Onnan, hogy egy szót sem értek a beszédéből. — Hogy lehet az? — nézett rám fürkésző tekintettel. — Mikor olyan jól elbeszélget- tett., — Több magyar nincs a pavilonban? — Csak ez az egy. Nem okoskodtam tovább. Meghajoltam és elindultam kifelé; Madame szúrósan bámult utánam, szemmel láthatóan gyanakodott Gyorsan átvágtam a parkon, de a kapu előtt megálltam. Kár volt úgy sietni. Nem is lehet rossz. Sőt. kitűnő lehet Könnyű és édes, mint a gyermekkor, mint a mámor, mint a bo1- dogság. Az ember törekedjék pontos fogalmazásra, amíg fiatal és erős. Amikor belefáradt, elég, ha azt mondja: Deferótász. Még tíz évig, gondoltam, írok. Aztán visszatérek ide, szent Anna oltalmába ajánlom magam, a látogatóknak azt mondom: Kir'r szambó, és lila oroszlánszájr.t tűzdelek a hajamba. Ha lesz még hajam. NÓGRAD — 1974. február 17., vasárnap 9
