Nógrád. 1974. január (30. évfolyam. 1-25. szám)

1974-01-13 / 10. szám

f mm ff. ■' Készül a hóember- kJ ­3. Zolotarjev: $ei$mero vallomás A járási ügyészségen megjelent egy ványadt képű so­vány kis ember és feltűnő türelmetlenséggel fordult az ügyeleteshez: — Megengedi, hogy bejelentést tegyek? — Természetesen — bólintott az ügyeletes. A kis ember méltóságteljesen kihúzta magát, és ünne­pélyesen kijelentette: — Tolvaj vagyok! Igazi tolvaj... De most végre elha­tároztam, hogy abbahagyom. Elég volt. Beismerő vallomást kívánok tenm. — Ajajaj, ajajaj, — ráncolta homlokát az ügyeletes. — Ez egészein különös... És ha szabad tudnom, milyen, tol­vaj ? — Hogyhogy milyen? — horkant fel a kis ember. — Már megmondtam: igazi tolvaj! — Nem, nem értjük egymást. Arra vagyok kíváncsi: milyen jellegű? Zsebtolvaj, vagy betörő? — Természetesen betörő! — vágta rá büszkén a kis em­ber. — Besurranó! Méghozzá specialista! — Hát akkor kérem, kopogjon be a második emeleti 8- a& szobába. — Tolvaj vagyok, jelentem alázatosan — rebegte a so­vány kis ember a 8-as szobában. — Beismerő vallomást akarok tenni. Rájöttem... — Ez édeskevés — szakította félbe az asztalnál ülő ©Ívtárs. — Ilyesmi előfordul... — De én betörő vagyok. Valódi betörő. Lakásíoszto­gató. — Ne zavarja össze a dolgokat — folytatta az előbbi hang. — Foglaljon helyet — Megbántam tetteimet — mondta a kis ember és zo­kogni kezdett. — De drága galambocskám, nem szégyellj magát? — méltatlankodott az elvtárs. — Nyugodjon meg. így. No és most beszéljen világosan: afféle kis betörőcske, vagy igázi nagy hal? — Specialista vagyok! Rutinos tolvaj! — Na látja, ez egészen más! Kérem, fáradjon fel a har­madik emeletre. Huszonhármas szoba. A sovány kis ember felcsoszog a harmadik emeletre. — Milyen időpontban rabolja ki a lakásokat? — kér­dezte'a 23. szobában ülő elvtárs. — Éjjel, vagy nappal? — Természetesen éjjel! — Tizenhatos szoba! — Betörő vagyok! — ordította a tizenhatosban. — Házi- tolvaj! Visszaeső bűnöző! — ordította még hangosabban. — Besurranó! Azonnal tartóztasson le! — Mit ordibál itt? — kérdezte egy felháborodott hang az újság mögül. — Pucoljon innen, ne zaklasson ilyen mar­haságokkal. Majd ha szükségünk lesz rá — előállíttatom. Világos? Fordította: Baraté Rozália AZ ÖREG BALI a Fekete­tengeren úszott, a tenger sűrű és fényes volt, alul mint az ólamérc, felül furcsán lebegő, talán légnemű, vitorlák da­gadoztak az öreg Báli körül, mintha egy kertben hajókáz- na. kötélen száradó dunnák között. Körös-körül minden meleg fényben fürdött, testét könnyűnek érezte, akár út­nak is indulhatott volna a légáramlatok tetején, mint egy súlytalan madár. mögték a szavaik, mint a szú­nyogok. de nem szálltak rá, ahogy ‘ az igazi szúnyogok se csípték meg soha. nem sze­rették a vérét, erre valamikor büszke is volt, a felesége mint valami védekező anyagot bocsátja ki magából ezt a sok beszédet, néha még ma­gában is mondja és mondja, vagy a gyereknek, a kis Csil­lának beszél, az persze nana érti. csak rámosolyog a nagy­anyjára és a nagyanyja olyan­kor boldog. kukucskálunk a tóikéiba, mu­tassuk azt a hasikát, már csak az hiányzik, hogy azt mond­ja: legyen jő kisfiú. Az öreg Bálit megrémíti ez a hang, szorongva kapja be este a kis piros meg fehér tablettát, harmadnap már nem veszi be, lopva megnézi magát a tü­körben. sose szokta, de most megvizsgálja karjának lef- fedt bőrét, nyakán a ránco­kat, szétfeszíti a szemét és belenéz nedves, csupaér ár­mondta: öregem, te tiszta bé­na vagy. ez nem az a kész­let! Két gyerek tapadt az üvegre, amely mögött körzők, színesceruzás dobozok, festé­kek, mappák, naptárak, legye- zőszerűen ágaskodó tollak és piros - meg fekete műbőrbe kötött fényképalbumok álltak, az öreg Báli tétován eltávo­lodott a kirakattól, megindult hazafelé és a fejében, valahol a szeme mögött nyilallott va­lami Az öreg Báli már ponto­san tudta, hogy ez ugyanaz Hallama Erzsébet: Nyár után — Vendel? — szólt be a felesége a konyhából. — Ugorj már le egy fej káposztáért! Az öreg Ball alatt megrecs- csent a karosszék, hetvenöt kiló nyomta a rugókat, a ten­ger fölszívódott, mint napsü­tésben az esőfoltok. Az öreg Báli még sose látott tengert, ámbár áprilisban töltötte be a hetvenedik évét, minden gyereke összejött a születés­napra, zoknikat, űj pizsa­mát és egy ezüstözött dóznit kapott. — Aludtál? — jött be a fe­lesége. s ment is egyenesen a sarokba, hajolt a legkisebbik lány unoka fölé, igazgatta a takarót, az ágyrácsok köze akadt csörgőt. — Egy fenét! Csak ültem... — Csak ülsz, naphosszat csak ülsz! Inkább az ajtót kennéd meg, már két hete, hogy mondom, az ember csak... Az öreg Bálit elöntötte az epe. Szemhéjai mögött még ott pislákolt valami távoli fény, nem tudta, mitől van ez a fájdalom a homlokában, ta­lán megint frontátvonulás, de nem igazi fejfájás volt, in­kább valami halovány csil­logás odabent, amitől fel tu­dott volna zokogni. — Hagyjál már békén az­zal az ajtóval! — formedt ra a feleségére. — Beszélsz, mint a.., — Ne ordíts! — mondta az asszony sértetten. — Fölköl- töd a gyereket. Az öreg Ball átment a konyhába, megfogta a cekkert, elment az ajtóig visszafor­dult, tejet kell hozni vagy micsodát? — Káposztát — mondta a felesége, már más hangon. — Krumplis tésztát csinálok, gon­doltam, vágok hozzá egy kis káposztát salátának, de ha látnál fejes salátát, azt se bá­nom, abból tudnék egy ki­csit talán a gyereknek is, ha megfőzöm és hozzákeverek... Az öreg Bálit körülzüm­~ Üres a bukszám —­mondta békességesen az öreg Báli. Nem mintha 6 nem lenne boldog a kicsivel, hát dehogynem. Elmegy a kispia- cig. hátha ott kap fejes salá­tát, és a Kápolna utcán jön majd haza, benéz a kerí­tések mögé, a rozsdaálló szir­mú őszirózsabokrok mögé, a kutyaólak mögé, az összege­reblyézett száraz levélkupa­cok mögé.. „ ­— Ne bámulj így! — szólt rá a felesége, olyan hangon, hogy sikolynak is beillett vol­na. — Néha olyan vagy, mint egy ütödött vénember. Az öreg Báli réveteg pil­lantása a kezére szállt, te­nyerébe már ott feküdt a gyű­rött húszas, bólintott, nem sértődött meg, csak elindult, Iába rég hozzáidomult a kes­keny lépcsőkhöz, sötétben is le tudott menni, sose vétette el a lépést, amikor a lépcső­ház kijáratához ért. mégis könnyű, alig észrevehető szé­dülés fogta el. mentében meg­érintette a falat, nem támasz­kodott, csak a kezét húzta végig a vakolaton, a homok- szemcsék végi,gkarcolták az ujjahegyét, s mire az utcára lépett, már semmi baja sem volt De azért megijedt. Érd ékes, az első őszi napok óta van ez vele. Hát megöregedett mégis, vagy mi? Amikor a szőlőből hazaköltözött, mind­járt elkezdődött ez a bamba- ság, el is ment a körzeti or­voshoz. a felesége ráhúzta a tiszta inget és kituszkolta az ajtón. Furcsa, kicsit dilisfor­ma nő a körzeti orvos, sár­gára festett haja csimbókok- ban lóg a szemébe, ha a recep­tet írja, bandzsít, az öreg Báli megfigyelte. A doktornő örökké mosolyog, sőt, vihog, mint egy túlbuzgó iskolás­lány, nekiront az embernek, vészesen vékony, csupa csont lábszárai imbolyognak, csoda, hogy össze nem rogyik, így papa, úgy papa. nyújtsa ki a nyelvét, nem kell félni, be­Martincsák Illés a barátom. Ez már biztos. Miért ne le­hetne az embernek egy ötéves barátja?! Tilos téma hát nincs közöttünk. Két jó barát arról beszél, ami az eszébe ötlik. Ami a szívébe ötlik. — Te meséket írsz? — kér­dezte Illés. — Igen — mondtam. — Hát az jó, nagyon jó — örült Illés —, ugye, írsz ne­kem egy mesét. — Kettőt is — mondtam nagyképűen. — Csak egy kell. Egyetlen­egy — mondta Illés. Mert megkérdezte a nagy­mamáját: — Mondd. . nagymama, te meg 'aisz? — Meg. Egyszer meghalok — mondta a nagymama. — És én? — kérdezte Illés — En is? Lázár Ervin: Történet, kisgyerekkel — Te is — mondta a nagy­mama —, egyszer mindenki meghal. — A nagypapa is? — Az is. — Anyu is? — Igen. — És a Nyuszi? — Milyen nyuszi? — Aki a piros tojásokat hozza. — Az... az nem hal meg — mondta a nagymama. — És a Télapó? NÖGRÁD — 1974. január 13., vasárnap — A Télapó se. — És miért? Ha te is meg én is, anyu is meg a nagypa­pa is, akkor ők miért nem? — Mert... azért, mert ők a mesében vannak — mondta a nagymama. — Nagyszerű, hogy te me- sfoet írsz — mondta nekem Illés. — Miért nagyszerű? — Mert most beleírsz en­gem egy mesébe. Jó? — Jó. — És a nagymamát is. — Jó. — Es a nagypapát, anyui, aput, a Sumi kutyát... a Su­fni kutyát is bele tudod írni a mesébe? — Bele. ,— Meg a Nánit'is? — A Nánit is. — És ezt a söprűt meg ezt a széket, a kéményt, a házat, a füstöt is, a füstöt is írd be­le, az se haljon meg, és a fel­hőket meg a Budapestet meg a Tamásit meg ezt a hangyát, jó? Bele tudod írni ezt a hangyát? — Bele. — És magadat is írd bele. — Persze, magamat is bele­írom. És beleírtam mindenkit, az apját, az anyját, a nagyma­mát, a nagypapát, Nánit és a Sumi kutyát, a széket és a füstöt, a felhőket is és maga­mat is, meg mindenkit, aki belefér egy mesébe. Bár az a gyanúm, Illés . .. na de minek mo^diam, kéJ jó barát szavak nélkül is meg­érti egymást. kaiba, kileli a hideg és más­nap egész nap fekszik, a fe­lesége faggatására csak azt feleli, az időváltozás ráment a derekára. pedig a dereka nem is fáj... A KISPIACON nem volt saláta, az öreg Báli északnak vette az útját, elhatározta, hogy elmegy a nagy cseme­geboltig, ahol mindig szokott lenni banán is, narancs is. Itt már új házak között fu­tott a széles út Karókkal megtámogatott, fiatal fák áll­tak a járda szélén, koroná­jukat tépte a csípős novembe­ri szél. Az öreg Bali a ba­rackfákra gondolt Janiék sző­lőjében, jól becsavarta a kér­güket. talán, ha minden jól megy, nem rágják ki a nyu- lak. Tavasszal, jó korán is kell majd permetezni a fákat kérdés azonban, rá tudja-e beszélni a fiát hogy időben kivigye. nem apa. amíg hű­vösek az éjszakák nem al- hatsz kint mit ajnároztok ti engem, nem vagyok gyerek, anya, szólj rá apára. meg­fázik kint nem akar haza­jönni, képtelenség hetenként háromszor majd kétszáz kilo­métert autózni, csak mert apa ilyen makacs. nem hallod, mit mond a fiad, Vendel, olyan vagy, mint egy gyerek, semmi szükség rá, hogy kint maradj, semmi munka' nincs már ott majd még engem Szólnak meg, hogy az apám egy deszkabódéban alszik egy deszkaipriccsen. tudod te, mi­lyen kényelmes ezen aludni? Képzelem apa, dehát értsd meg, nincs ott semmi sürgős munka, ami azokon az öreg szőlőkön terem, ugyan! Majd egyik vasárnap... Az öreg Ball belépett a csemegeboltba, végigballagott a zümmögő hűtőpultok között, a halkonzerv-piramisok és befőtthegyek között. elbá­mészkodott a soha nem látott italosüvegek tarka címkéin, megvette a salátát, - egy asz- szony kávét darált a nagy kék villanydarálón, a daráló bőgött, majd elvékonyult a hangja, az asszony megütöget- te, a berregés felerősödött, megint elhalkult és megint felerősödött, tetszik még va­lami? — kérdezte egy kö­penyes kislány, nem, köszö­nöm, a kislány odébb ment, fapapucsai csattogtak, sárga térdzoknit viselt és egy kö- teg papírt vitt a kezében, az öreg Bálit újra elfogta a szé­dülés. de nem kellemetlenül, ahogy kinyitotta és behúzta maga mögött a nagy fémkere­tes üvegajtót, a szédülés apró megfoghatatlan fénykoréiból a műhely egyik sarka bonta­kozott ki, besütött a nap az ablakon, egy kék köpenyes, so­vány lányka hatalmas sep­rűje nyomán por szállt a magasba. egymáshoz verőd­tek és hullámoztak a fémfor­gácsok. valaki hangosain ne­vetett, fölsivalkodtak és mély egyenletes hangon búgtak to­vább a gépék, az öreg Báli érezte egy reszelő hűs, lapos, tenyérhez simuló tapintását és mutatóujja idegvégződése- in a reszelő szemcséit, szag csapta meg, a szédülés bol­dog fénykörei eloszlottak, s 5 ott állt egy papírüzlet ki- akata előtt, kezében e.gy cek- :er, abban két fej zöld salá­ta, s mellette egy kisfiú azt a valami, mint a gyermekko­rában érzett oktalan sírhat­nék, ami sűrű, koromfekete estéken tört rá, amikor hárs­favirág-illatot lebegtetett a szél és csontos gyerektérde sajgóit a túlzásba vitt játék édes fájdalmától. Végigvonszolta magát a széles úton, ahol a karókkal megtámasztott fiatal fák vias­kodtak. Az öreg Bálit is ci- bálta a szél, még jobban meg­nehezítette a járását, befújt a nyakába, az ing résén át petyhüdt, borzongó bőréig ért. Jani szőlőjében á desz­kabódé falain a szél másmi­lyen volt, játékos kedvű mu­zsikus, bolondos táncosnő, lo­bogó hajú kamasz... Mit csi­nál. Ball bácsi, hernyókra va­dászik? Hallja, Vendel "bácsi, maga úgy ás, mint egy húsz­éves! Jó napot. Báli úr, átjöt­tem egy kicsit, ha nem dob ki, hoztam egy kis bort, sa­ját termés, tavalyelőtti, kí­váncsi vagyok, mit szól hoz­zá! Mi lesz ez, kertkapu? Az annyát magának, arany a maga keze, mi a fene volt maga. hogy ennyire értL.J1 HAVAS FELHŐK lógtak az égen, az öreg Báli érezte, hogy sötétedik, noha dél volt, fölnézett, talán esni fog, ne­héz, hideg őszi eső függöny- a el a várost, a távoli he­gyek i® nyúlós ködbe burko­lóznak, az ablakon se lesz érdemes kinézni... Ahogy az öreg Báli körülhordozta te­kintetét a szürke novemberi utcán, megakadt a szeme egy házon. Ott állt a ház az új házak egyforma sorában, négyemelet«:, néma ház volt, homlókrata csupa átlátszó er­kélyüveg, kihaltnak látszott a ház, csak az egyik harmadik emeleti erkélyen állt egy öreg­ember. Kiesi, fekete posztóba öltözött öregember volt, fe­jén fekete kalap, kezében egy pipa. Apróra zsugorodott, vén parasztember volt. állt az át­látszó rózsaszínű üveg mö­gött a hideg erkélyen egyma­ga. és nézte a kihalt utcát Ügy állt ott, mint egy kopja­fa a temetőben, mint maga a megkövesült gyász, mint egy villám sújtotta, holt fa a fo­lyóparton. Pedig élt az öreg­ember, az öreg Báli — aki talán a fia is lehetett volna a feketeruhás öregembernek — látta a moccanatlan ba­jusz és a kihűlt pipa fölött apró szemének parázsló pil­lantását. Az öregember, fent az erkélyen, nézte a karókkal megtámasztott fiatal fákat, amelyek tépetten állták az őszi szél meg-megújuló ro­hamait. — Hol voltál, annyi ideig! — sopánkodott a felesége, de nem is neki mondta, a . kis­lánynak inkább, akit a kar­ján hordozott, beszélt hozzá, míg egy fakanállal belenyúlt a fortyogó tésztalébe. — Lá­tod, pirinyóm, azért rendes nagyapád van, elment azért a salátáért a világ végére is, te Vendel, nem fagytál meg eb­ben az átkozott időben, mind­járt esik, ahogy innen bent- ről látom, vagy talán már esik is, még szerencse, hogy reggel... AZ ÖREG BÁLI ZSEBKEN­DŐ után markolászott és megtörölgette a szemét, amit könnyesre fújt a szél.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents