Nógrád. 1974. január (30. évfolyam. 1-25. szám)
1974-01-13 / 10. szám
Illés Béla • NADASDl ÉVA: Asszonyok A konyhába szegezik az asszonyokat az ebédek, a vacsorák a mosogatás Tejszagú gyerekek sírnak fel éjjel és az asszonyok megitatják őket egy kis teával Munkába járnak és elnézegetik a miniszoknyás bakfisokat, akik olyan, de olyan fiatalok Estéről estére vacsorát főznek és óvatosan figyelik amint a pici az első szavakat kimondja. SZEPESI JÓZSEF. « Megszokott nyűgök Ezek az egyhangú napok ezek ölnek meg engemet A mindig ugyanegy kopott unalmas szürke reggelek A mindig ugyanegy sivár gyötrelmes lenniakarás Hogy mindig ugyanaz vagyok ez az egyhangú megszokás ez fog megölni engemet A mindig ugyanegy sekély lelketlen néma szürkület ez a monoton tévedés ez az egyhangú szédület melynek már átka, kínja sincs ezek ölnek meg engemet megszokott nyűgök — sok bilincs Egy perc az élet Drágám, egy perc az élet véres, csókos bűvöröm mégsem ér soha véget, e perc örök-örökkön Drágám, e röpke percre add kezed kezembe hát nézz mélyen a szemembe s felejtsd benne a halált FARKAS ILONA: Durva, darabos legény Árkok izzadságszaga orron csap. Durva, darabos legény ez a . vidék, kicsit púpos is: elöl meg hátul. Gyászoló estéktől feketedik zordul kedvünk. Sok harmatteát sírnak a Napnak a csillagok hajnalig. Elesett Örömök bömbölnek: sértődött gyerekek: vergődnek, felállni nem akarnak, mint duhaj, goromba szülőktől, tőlünk nagyon félnek! Eltévednek itt: lepkék, kutyák, néha madarak is: annyi utca kóborol megkereszteletlenül! SOMOGYI ALBERT: Egy muzsikus tejíájára Nem történt semmi, Semmi, semmi más, Csak elnémult egy Fáradt zongorás. ' 1 Csak elnémult egy Lélekheged ű, Csak. árva lett pár, Bús kóta-betű. Nem történt semmi, Csak a szívemen Átsuhant a Téli szél hidegen. Hazatérés 0 TÖRTÉNT EGYSZER. jő félszáz esztendő előtt történt... Egyszer igen-igen elkeseredtem azon. hogy valami, amit nagyon akartam és amiért nagyon igyekeztem, és amit véleményem szerint nagyon megérdemeltem. nem következett be: az iskola évzáró ünnepélyén nem kaptam jutalomkönyvet. Az édesanyám jó tanáccsal igyekezett megvigasztalni: elmagyarázta nekem. hogy az életben soha semmi nem sikerül egészen úgy, 'ahogy akarjuk, ahogy reméljük. Valamivel mindig kevesebbet vagy rosz- szabbat kapunk annál, amit megérdemlőnk. — Az a boldog ember, aki ebbe bele tud nyugodni, fiam! A szegény embernek-és a gyöngéknek ez a szomorú vigasza engemet rettenetesen felháborított. Sohasem felejtettem el a lemondóknak és belenyugvóknak ezt a szomorú bölcsességét, és sohasem nyugodtam bele abba. hogy a lemondás és beletörődés az élet örök törvénye. Nem lenne igaz. ha azt mondanám, hogy egész életem ez elleni lázadás volt, de feltétlenül igaz, hogy gyakran, amikor valami nagyot akartam (a hétköznapinál nagyobbat), eszembe jutott ez a szabály és mindig elhatároztam, hogy megtöröm. Most egy olyan történetet fogok elmondani, amelyben minden úgy sikerült, ahogy akartam. Szebben és jobban, mint ahogy a legderűlátóbb ember is remélhette volna. Hogy szavamat össze ne zavarjam, meg kell mondanom: 1ó negyedszázadon át távol éltem Magyarországtól. Politikai okokból. 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után gyilkosságért köröztek. Hogy kit gyilkoltam meg, hol és mikor, azt az elfogatási parancsot kiadó hatóság épo- oly kevéssé tudta, mint én és én éppoly pontosan tudtam, mint az a hatóság, amelyik köröztetett, hogy ha elfognak. felakasztanak. Nem azért mert gyilkos vagyok, hanem azért, mert harcoltam a gyilkosok ellen, mert kommunista vagyok . Egy negyedszázadon át külföldön éltem, de soha egy pillanatig sem mondtam le arról, hogy hazatérjek Magyarországra. Budapestre. A negyedszázad alatt nem sokat tudtam anyámról, és ö se sokat hallott rólam. A második világháború idején már azt sem tudtam, hogy él-e. A honvágy, amely néha csak különös hangulatokban, szokatlan érzelgősségben, rég elfelejtett emlékek hirtelen felbukkanásában nyilvánul meg, máskor meg olyan kínzó, hogy. szinté' fizikailag fáj — a honvágy bennem mind erősen összefonódott az édesanyám utáni vágyakozással. A háború idején (a második világháborúról van «zó, amelyben mint a szovjet hadsereg katonája vettem részt) a harctereken. mikor az ágyúk dörögtek, nem egyszer megtörtént velem, hogy a mennydörgésnél erősebb ágyúszón keresztül az anyám halk hangját véltem hallani: — Vigyázz magadra, fiam. Es mikor sötét erdőben, sötétnél sötétebb éjszaka idején járőrben voltam a fák suttogása olyan volt, mint a Kárpátok erdőinek szava, sőt néha Arany János tölgyei szóltak hozzám, ízes magyar nyelven, és mialatt a ticsihai erdőt jártam, úgv éreztem, hogy a Margitszigeten vagyok. Nem szégyellem bevallani ezeket a „bolondságokat”, és nem sajnálom, hogy ennyi bolondság színezte az életemet, amely pedig ezek nélkül sem lett volna sima vagy egyhangú. •A magyar társadalom, az trodalombarátok nagy részvéte kísérte utolsó útjára a hé- \ ten a 19 éves korában elhunyt kétszeres Kossuth-dljas Írót, a munkásinozáalom régi harcosát. 1945. január elején (jó huszonöt esztendővel azután, hogy elhagytam Magyarországot), Kispesten voltam. Január nyolcadikén vagy kilencedikén késő este azt a parancsot kaptam, hogy két tucat lövésszel autózzak be Budapestre (ahol kemény utpai harcok folytak), keressem meg a Miksa utcát, ott az Athenauem nyomdát, tisztítsam meg a nyomdaépületet a nemetektől és a nyilasoktól, és biztosítsam a megrongálás ellen az épületet é* „ gépeket. Az éjszakát (mivel a nagy ágyúzás miatt nem tudtam áthatolni a Baross téren) a Kerepesi temetőben töltöttem, Deák Ferenc mauzóleumában. Kora hajnalban a szovjet tűzéreég elhallgattatta azokat a német ütegeket, amelyek a Keleti pályaudvart és a Baross teret lőtték, és így én eljutottam a Rot- tenbiller utcába és onnét a Dohány utcán át a Miksa utcáig. Délelőtt tizenegy óra tájt sikerült megszállni az Athenaeum nyomda épületét. Mikor ezt elvégeztem, a New York palotát tisztítottam meg, ég visszatértem Kispestre újabb parancsért. Kispestről friss ezredek indultak Budapest felé. és énnekem sikerült engedélyt kapnom arra, hogy csatlakozzam egy ukrán ezredhez, Velem jött két ukrán író: Pervomajszkij, Petőfi ukrán fordítója és Ivan Lé, az ukránok egyik legnagyobb regényírója. A Kispesten állomásozó magasabb parancsnokság megengedte, hogy mi hárman (és a védelmünkre rendelt tizenkét lövész) átfésüljük a várost: keressük meg az édesanyámat. Amint ilyenkor szokásos, lelkünkre kötötték; hogy vigyázzunk magunkra. Elindultunk. KIS CSAPATUNK először az Izabella térre autózott. 1919-ben itt laktak a szüleim. Régi lakóházunk házmestere könyvei segítségével — megállapította, hogy szüleim már ió tizenöt esztendő előtt elköltöztek a házból. Megan onda, hogy hová. A Rot- tenbiller utcába. Mialatt a házmesterrel tárgyaltam, tíz- tizenkét sápadt gyerek gyűlt körénk. Pervomajszklj és Ivan Lé vékony szeletekre vágott két szögletes katonakenyeret. A Rottenbiller utcában új címet szereztem. Az így szerzett címen újabb felvilágosítást kaptam. Egész nap házról házra jártunk — újabb és újabb címekért —. amelyek hol pontosaknak, hol megbízhatatlanoknak bizonyultak, ötször is újból kellett kezdeni a kutatást. Néhány nap múlva végre megtudtam, hogy az édesanyám és a testvérem egy Pozsonyi úti ház pincéiében vannak — ha élnek. A Pozsonyi úton ekkor még németek tanyáztak. Visszautaztunk Kispestre, de egy nap múiva, tizenkét kísérővel és két zsák kenyérrel már ismét Budapesten voltunk Most a Nyugati pályaudvarig sikerült eljutnunk — de tovább nem. Szétosztottuk gyerekek éís asz- szonyok között a két zsák kenyeret és újból visszatértünk Kispestre. Két nappal későbben már a Vígszínházig jutottunk el, ahol egészen váratlanul több órás csetepatéba kerültünk. Tudtommal ez volt az utolsó ütközet a pesti oldalon. Másnap reggel öt órakor Pervomajszkij jal, Ma- tyusevszkij századossal, tizenkét vöröskatonával és két asá'k kenyérrel az előtt a Pozsonyi úti ház előtt állottunk, amelyiknek pincéjében — állítólag — édesanyám található. . A kapu zárva. Dörömböltünk. Sokáig senki sem jelentkezett. Mikor puskatussal döngettük meg a kaput, végre választ kaptunk. — Kotródjanak innét, mert rendőrt hívok! Rettenetesen izgatott voltam. Géppisztolyt szorongató Kezem reszketett. De ez a fenyegetés feloldotta a feszültséget. Hangosan nevettem. Mikor lefordítottam oroszra a különös fenyegetést, társaim ujjongtak. Aki a kapun túl állott, bizonyosan azt hitte, hogy őrültekkel van dolga. — Nyissa ki a kaput, vagy felrobbantjuk! — mondottam, nem nagyon hangosan, de félreérthetetlen határozottsággal. Aki a kapu túloldalán állott, még habozott pár pillanatig. de mikor meghallotta. hogy társaimmal orosz nyelven tárgyalok, kaput nyitott. Sovány, magas, hajlott hátú, gyűrött ruhájú, idősebb ember állott a kapu mögött. Reszketett. Pervomajszkij egy csomag cigarettát nyújtott neki *— én kezet fogtam vele. Megmondtam, hogy anyámat keresem. Hitetlenkedve, bizalmatlanul nézett az arcomba. Reszketett. Pervomajszkij a kulacsát nyújtotta neki és én biztattam a rémült embert. hogy igyon egy kis vodkát. az nagyon jó a félelem ellen. Ügy ivott, mintha kellemetlen parancsot teljesítene. Mikor visszaadta a kulacsot. bal keze fejével megtörülte száját és nagyot tóhajtott. — Szentséges úristen, mi lesz ebből?! Zegzúgos úton vezetett le a pincébe. Hosszú, alacsony, nagyon rideg helyiség volt a pince. A levegője hideg, nyirkos, savanyítás, Néhány gyertya sovány fénye nem tette világosabbá a termet, de szinte kísértetiessé. Ember ember hátán. A betonpadlón gyerekeik, asszonyok feküdtek. Mellettük térdelt valaki, a másik ült. a harmadik guggolt. /-— Mert tetszik tudni — •magyaráz valamit nagyon zavarosan kísérőnk —, tetszik tudni, az éjszaka még egyszer itt voltak a németek, kutattak, és azzal fenyegettek. .. Egy asszony talpra ugrik, és elkiáltja magát. —• Az oroszok! Itt vannak az oroszuk! Egy idősebb férfi a kezét nyújtja felém. Egy másik átölel. aztán — saját bátorságától megrettenve — elfut előlem. — Az oroszok! Az oroszok! Ki boldogan kiabál, ki rémülten. Ki felém szalad, ki fut előlem. Sírás és nevetés. Aztán hirtelen csend támad. A csendet egy ébresztőóra berregése töri meg. Most egy mély basszushang száll felénk a pince mélyéből. — Isten hozott titeket, orosz elvtársak! Száz kéz nyúl felém. Száz reszkető kéz. 0 Amit itt elmondottam, azt sokkal könnyebb elmondani, mint megcsinálni. Mialatt az anyám címét, tartózkodási helyét kerestem, hullott a gránát — előttünk. mellettünk vagy mögöttünk, és robbant egy-egy akna. Fölöttünk a levegőben vadászgépek suhantak, bombavetők dübörögtek. A keskeny mellékutcákban — a sáros, kormos havon heverő hullák, döglött lovak, felfordult tehergépkocsik, kilőtt tankok zárták el az utat. Itt-ott égett egy ház. Másutt egy fal dőlt az úttestre. Akkor nem volt időm számot adni önmagámnak gondolataimról és érzéseimről, de ma tudom, hogy az öröm és félelem valami különös ve- gyüléke ült rajtam: boldog voltam, hogy viszontláttam Budapestet, és részt veszek Budapest felszabadításában, de éreztem Budapest minden sebét százszorosán fájt nekem — a végre, végre hazatérő fiúnak! — Budapest — anyám minden fájdalma. Ugyanakkor tisztán és világosan tudtam, bizonyosan tudtam, hogy az ami végnek, pusztulásnak látszik, kezdet és újjászületés. Ujjongtam, hogy közel járok az anyámhoz, és rettegtem, hogy későn érkezem. Mikor a pincében száz kéz nyúlt felém, még mindig nem tudtam, idejében jöttem-e? Mikor megmondottam, kit keresek. út nyílott előttem az embertömegben, és tízen is biztattak: erre, erre! Az anyám egy szalmazsákon feküdt, a pince legháttó sarkában. Feje alatt (Kicsi, ezüst- fdhér haj körítetté feje alatt) összehajtogatott fekete szövetszoknya. Sovány gyerektestét fekete parasztkendő takarta. Szeme zárva. Sápadt ajka csukva. Már napok óta aludt. így mondták, hogy aludt, de én megértettem, hogy ájult, eszméletlen — az éhségtől. Napok óta semmit sem evett. Most lassan haldoklik. .. — Én orvos vagyok — mondotta egy idősebb, pa- rasztkendős asszony. — Többször is megvizsgáltam a nénit. Nem szabad zavarni! Csendesen. fájdalom nélkül alszik el. Talán még ma. Sőt, talán .. Némán állottam a szalmazsák előtt. Pervoimajszkij nem értette a szavakat, de megértette a helyzetet. Letérdelt a szalmazsák mellé. Tükröt tartott anyám arca elé. Aztán megnedvesítette az élettelen arcot vodkával, megdörzsölte anyám halántékét, és vodkával nedvesítette meg az alvó sovány, kicsi kezet. Matyusevszkij százados alumíniumkulacsát anyám sápadt ajkai közé szorította. — őrnagy elviére — fordult hozzám Matyusevszkij —, en- gédélyt kérek arra, hogy kiutazzam Kispestre orvosért. Mialatt orvosra vártunk, Pervomajszkij feldarabolta a kenyereket, amelyeket magunkkal hoztunk. Az emberek, akiknek Pervomajszkij egy- egy negyed vagy egy-egy fél cipót adott, nem akartak hinni a szemüknek. Félve nyúltak a kenyér után. Csak amikor már tőlünk messze jártak^ és a kapott kenyér nem olvadt1“ el a kezükben (mint a népmesében a sátán ajándéka), ujjongtak fel harsányan: — Kenyéri Kenyér! Igazi kenyér! Morezor orvosezrede* gondosan megvizsgálta áss édesanyámat. Aztán hatalmas injekciót adott néki. ügy tudom, kámfor- és koffein-injekciót. A magával hozott gyorsforralón tejet melegített A tejbe konyakot kevert, és gyöngéd erőszakkal megitatta az anyámat. Aztán újabb injekciót adott és egy kávéskanálnyi mandarinlevet keny- szerített anyám szájába. Tíz perc múlva anyám kinyitotta a szemét. Egy fél óra múlva megismert. N Egy óra múlva, amikor már kezdte hinni, hogy nem álmodik. nagyon halkan, de igen határozottan előadást tartott Pervomajszkijnak és Morozovnak: — ...Mert nagyon jó nép a magyar! Nem ők gyilkoltak és gyújtogattak, hanem azok, akik a nyakunkba ültek y — magyarázta meglepő és megdöbbentő szabatossággal. — Maguknak kötelességük segíteni rajtunk! Ha segítenek újjáépíteni a várost és az országot, nagyon jó barátokra találnak a magyar népben. Lehajtotta fáradt, kábult fejét, és gyenge kezével az én durva jobbomat simogatta. — Mert nagyon jó nép a magyar! — ismételte. — Éppen ezért van annyi ellensége. De neked meg kell értened, édes fiam, nektek meg kell értenetek, édes fiam... EGY GRÁNÁT ROBBANT a fejünk fölött, valahol a második vagy harmadik emeleten. A pince mennyezetéről sűrűn hullott a vakolat. A gyertyák elaludtak. Pervomajszkij kezében kigyulladt egy nagy villanylámpa. Fényes csóvája szétvágta a rémült sötétséget. — Segítenetek kell, drága fiaim! Segítenetek kell! — Minden lesz, mama! —■ felelte helyettem Pervomajszkij. — Kapsz tejet és vajat, mama, sonkát és kaviárt, gyümölcsöt és kávét... Mindent kapsz! — Mert jő nép ez, nagyon jó nép! — ismételgette az édesanyám. %
