Nógrád. 1974. január (30. évfolyam. 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

■ Urban Ernő: «sw Hallali A hölgy amúgy karban is Jó­van, igazi érett szépség, de most valósággal virul: épp csak odaleheit, finom arCíestékén atdt az izgalom pírja. — tíz igaz? — kérdezi, mi­közben kávét szolgál föl és egy kerekes italszekrényt is a kezünk ügyébe gördít. — Hozzám jött, csakis hozzám, nem a férjemhez? Meg is örülök! Mivel keltettem föl en és csakis én a televízió érdeklődését? — Asszonyom, master, azaz: falkanagy, ha igazat beszél a fáma. Nő létére! Ez akkora szenzáció, hogy párját ritkít­ja. Ráadásul a sporttársai is- csupa nők... így van? Jól vagyok értesülve, asszonyom? A hölgy úgy dől hátra, hogy emel egyet a fején, kezeszá­rát végignyújtja a fotel kar­fáján, és elégedett, kegyosztó mosollyal mondja: Először is semmi „asz- szonyom”, hagyjuk a ceremó­niát. Zizi vagyok és kész. Zi- zi. Másodszor: ki informálta es hogy an ? Gúnyos vagy el­ismerő hangsúllyal? — Lelkendezve! És nem más, mint a lóállományuk gazdája. Maga Hkó Bence. — Ő, a Bence! — mosolyog ismét a hölgy. — Príma em­ber. Világravaló ember. Iga­zi aranyparaszt. Régen isme­ri? — Olyan ... két éve. De C'ak futólag. Minthogy... két esztendő alatt mindössze két­szer beszéltem vele. Először ő keresett meg. Azzal jött, hogy nagy tisztelőm, falusi ügyekben valóságos oráku­lumnak tart, . így hát adjak neki tanácsod: mi módon és miféle fórumok hozzájárulá­sával létesíthetne lovasiskolát. Társulásos alapon, a rokon­ság bevonásával. Ck is jól járnának meg a nvugati nyara­lóvendégek is. ök keresethez jutnának, a nyugati urak és hölgyek viszont lóho2. És hol? Mindjárt a vízpart közelében, anélkül, hogy az állami gaz­dasági lovasiskolához ötven­hatvan kilométereket kéne autózniuk. — Aha. eszerint maga oko­sította föl, Bencét?! — Ugyan! Megmosolyogtam, annyira képtelennek találtam az ötletét. Néztem is. nagyot néztem a minap, amikor túl a félszigeten egy lófejes rek­lámtáblát pillantottam meg az országút partjába ütve. És még nagyobbat, amikor ki­sült. hogy hagyján a nyugati ügyfeleket, ősztől késő tava­szig egy falkavadász társaság „üzemelteti” a Pikó Bence lo­vait ... Moridja. asszonyom, bocsánat: Zizi! Maga volt en­nek a bizonyos vadásztársaság­nak a megszervezője? — Nyert. — Ki inspirálta? A hölgy derül, kacsint, és nevetve mondja: — Leo Tolsztoj. — Tessék? — Jaj, ne vágjon már olyan értetlen. faramuci képet — él­vezi ki meghökkenésemet a hölgy. — Engem biz’isten Tolsztoj inspirált. Egész non- tosan a Háború és béke film- változata. A szovjet. Emlék­szik? Van benne egv pazar, egv ... egy halában izgi jele­net. Amikor Natasa, a bátyja, meg egv öreg szivar, egy ki­csit már gvagva. távoli ro­kon. lóháton űzik a vadat. Emlékezik? — Emlékszem. — Arra is, hogy micsoda elegáns, micsoda ... kivételes jelenség volt azon a kecses, hollófekete paripán Natasa? Nohát! ö lett az eszményké­pem! Jól van, ném vagyok már csitri és az alakom se olyan szilfid, mint Natksáé, de azért... A VinlaV me£fom* kis' llU'yy sé ültében, mutatja, hogy kebel, nyak, váll és darázsderék dolgában még bátran fölveheti a versenyt a fiatalokkal, majd lesüti a sze­mét és így folytatja: — Nevessen ki: még ábrán­doztam is. Lóháton láttam magam. Vágtázva, vadat űz­ve. szemközt a széllel... Az­tán maga a parforce, a falka- vadászat témája kezdett érde­kelni. Magyar könyv ilyen tárgyú nincs. így aztán Lon­donból kellett meghozatnom a megfelelőt. Rudi, a férjem volt a beszerző. Éppen valami tudományos konferencián sze­retjeit odakünn ... Várjon csak. A hölgy fölpattan, igen vir­gonc, igen ruganyos járással átvág a szobán, így is jön vissza, és egy albumszerű, bőrbe kötött könyvet nyom a kezembe: — Itt van, ez az — mond­ja. — Lopozzon bele, néze­gesse, én mindjárt jövök. A könyv ritkaszép, gazda­gon illusztrált kiadvány. Szí­nes fotói nemcsak a szemet gyönyörködtetik — beszéde­sek is. íme: mindjárt kezdő képnek itt a kopófalka. Egy tucat fekete-fehér és egy tu­cat vörös-fehér kopó. Élükön a leggyorsabb lábú indító ebek, a vezérebbel. A hunts- manok (kutyások) és a whi- pek (ostorosok) tartják őket pórázon. Szabadon csak ak­kor száguldanak majd. ha a vezéreb, scent-et, azaz szagot fogott, és a master, vagyis a falkanagy a hajtásra jelt ad. A következő képen lóháton, piros frakkban és cilinderben hölgyek és urak sorakoznak föl. Készen arra, hogy teljes erőből, azaz parforce és vég­kimerülésig űzzék a vadat, híven azokhoz a ceremóniák­hoz, amelyeket még VIII. Henrik szedett lajtsromba. És mennyi kép még és mennyi iz­galmas jelenet, egészen a pil­lanatok pillanatáig, amikor is a halálra hajszolt vad meg­áll, moccani se tud többé a kutyák gyűrűjében, és a mas­ter megfújhatja a hallalit. Lapoznék, hogy lássam, va­jon a kill, a kegyelemdöfés jelenete is meg van-e örökít­ve, de ki szólal meg. ki áll elibém olyan ragyogva, mint­ha színházi fényszóró világí­taná meg? Zizi asszony! Még pedig valósággal a könyvből kiollózva, a legpompásabb falkanagyjelmezben. — Nos? — mondja. — Mi­lyennek talál? Méltó vagyok az eszményképemhez? — Nem is tudom... — bá­mulok rá. — Cilinder, frakk, lovaglónadrág, csizma ... Volt Natasának egyáltalán parfor­ce jelmeze? — ó, maga szó szerinti em­ber! Az összbenyomását kér­deztem. Ide nézzen: még hal- lali-kürtöm és vadászkésem !<r van... Nos, milyennek talál? A könyvhöz, az angol mintá­hoz képest! — Mit mondhatnék? Igazi lady! De mit szólt a férje? Valóságos vagyonba kerülhe­tett ez a ragyogó... miegymás. A hölgy leül. maga mellé, a szőnyegre helyezi fátyollal átkötött cilinderét. Rá a fé­nyes kürtöt és a veretes tok- mányú vadászkést. Majd hát­radől és a lovaglóostorát haj- lítgatva mondja: — Ó, maguk férfiak! Ma­guk a legtisztább örömet is elsajnálnák tőlünk! Pénz, pénz, mindig csak a pénz! És a saját sokkalta költsége­sebb passzióik? Az én Rudim, mint tudja, vitorlásbolond. Tényleg vagyonokat költ a teknőjére. Törődik is vele. hogy nekem víziszonyom van. Hohó, még jól is jön neki. hogy a vitorlásportyáin nem vagyok vele. És az ismerőse­imhez tartozó férjek? ök ta­lán különbek? Az egyik ak­kora vadász, hogy már nem is tudja, hány puskája van. A másik a mini vasutak őrültje, és egy-egv picurka mozdonyért számolatlanul hn- j igái ja oda a százasokat. És így tovább. Mit mondjak? Megváltás volt, valósággal kapóra jött a barátnőimnek, hogy a mellőzött, kisemmizett asszonyok nevében előálltam a falkavadászat ötletével. — Negkérdezhetem: csakis barátnői alapon történt a to­borzás? — Hát... a mag csakugyan a legszűkebb barátnői köröm volt. Ez a kör aztán kibővült. Olyanokkal, akiknek- a férje felelős valaki, tekintéllyel bír. de olvanokkal is ... persze szigorúan megválogatva ... akik a self-made-man felesé­gek kategóriájába tartoznak. A lényeg: megvagyunk, együtt vagyunk, sőt mi több: a tár­saság zöme már lovagolni is megtanult. — És a kutyák? Bocsánat... a kopók? A kopók szintén együtt vannak már? — Még nem. De vagy egy tucat kölyket azért már sike­rült fölhajtanunk. A színük nem lesz az előírásos, sajnos, de mit csináljunk? A kezdet mindenben nehéz. — És a betanítás? Tud­tommal be is kell tanítani az ebeket. — Jól tudja. De ezt a gon­dot mi már letudtuk. Olyan tanítómestere lesz a falkának, de olyan ...! Hiszi vagy se, valóságos nyomozást kellett indítanunk. És hova vezet­tek a nyomok? A volt d.-i gróf falkamesteréhez. Bizony. ... Most mit nevet? — A véletlent — mondom. — Minthogy ezt a bizonyos hajdani falkamestert én is is­merem. öreg már, olyan öreg, hogy az is nagy tettnek szá­mít nála, ha a házából ki tud totyogni a kispadra. A hölgy felnevet. — Nekem mondja? — csap egy diadalmasat az ostorával. — De megvan a tudománya. És van egy unokája is. A Ja­ni. ö lesz a mi emberünk, őt tanítja be az öreg. Már meg is alkudtunk vele. Ügy számítjuk, hogy ebek: Jani; lovak, lovaglótudomány, min­den együtt lesz nálunk ta­vaszra. Akkor aztán hajrá: futhat a róka. futhat a falka, zenghet a hallal)! Mi van ma­gával? Miért húzogatja az orrát? — Ugyan — tiltakozom. — Csak egy aggályom és nem is akármilyen aggályom tá­madt Ügy véltem, azzal jöt­tem ide, hogy máguk, kedves Zizi, holmi sétalovaglásokat minősítettek át falkavadászat- tá. Ez a kis... nagyzolás ér­dekelt volna. Gondoltam: megcsipkedem kissé magukat egy televíziós riportban. Most, a valóságos helyzetet meg­ismerve. viszont arra kell gondolnom, hogy mit szólná­nak a nézők a maguk cilin- deres, piros frakkos. igen költséges passziójukhoz? A hölgy szemöldökei közé ránc fut. Bosszús, majd haragos lesz. Ki is tör: — Mit szólhatnának? Elő­ször is a falkavadászat Ma­gyarországon hagyomány. Ha­ladó hagyomány. Csak éppen halódik. És éppen mi vállal­koztunk a fölserkentésére. — Milyen hagyomány? Ha- la-dó? — értetlenkedem. — Igenis, az! A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István honosította meg nálunk. An­gol mintára. Bizony. És ezt egy sajtóembernek igazán il­lenék tudnia. A hölgy szeme villámlik egyet, a lovaglópálcát úgy meghajlítja, hogy karika lesz belőle, és most már nem is kioktató, de támadó, leterem­tő éllel folytatja: — És... mi az. hogy igen költséges passzió? Bezzeg a kéjutazások! A maszek zöld­ségesek, gebinesek és egyéb ügyesek bé nejeinek kéjuta­zásai! Hol Tókióba. hol a Ka­nári-szigetekre. hol meg Cip­rusra! Huszonöt—harmincezer forintokért per koponya! És csakis rongyrázásból! Ez sen­kit se irritál, igaz-e? Ezt még nem tette szóvá se az újság, se a televízió... A mi kulturált, igényes, testet-lel- ket üdítő vállalkozásunk vi­szont ... aggályt támaszt ma­gában. Aggályt Pedig az évi tagdíj a húsz darab ezrest se éri el nálunk. Csak éppen... közelíti. A hölgy restell! Is, hogy elragadta az indulat. Rágyújt A gyufa lángját lengetve oltja el, és fanyar, felemás kis mosoly- lyal mondja: — Még valamit... Az én férjem, hiszen ismeri, kutató mérnök. A szakma kiválósá­ga. Jól keres, találmánya is akad egy-kettő és a jövede­lemadó befizetését se hanya­golja eL Az ő dolga tehát, csakis az övé, hogy engem hogvan és mekkora összeggel dotál. Nem igaz? — Semmi kétség — ismerem el. —- Akkor... aggály törölve! — nevet a hölgy. — Tavasszal simán megcsinálhatja rólunk a filmet Színesben. Mert az meg az én dolgom, és csakis az enyém, hogy helyt álljak magamért. Legyen nyugodt, a nézőknek is a szemébe mon­dom, hogy téved és rosszul ítél, aki elirigvli tőlünk a, decens, kulturált testet is ed­ző szórakozást Fagyott világ A FEKETE ÉG ÖSSZEÉRT a földdel. A havon körös-kö­rül fodrok és hullámok, töl­csér alakú szakadékok, süp­pedések. valóságos hófészkek alakultak. A baljóslatúan fütyülő szél harsogva pász­tázta. lepte. mint na talmas gereblye az egész vidéket Kemény fagy volt A szíve és lelke borzon gott az egész természetnek. Sehol senki és semmi. Néhol elmosódottan fantasztikus alakok tűntek fel. Lehet hogy magányos fenyők jégcsipkés árnyképe lehet hogy ásító ágyúk és szuronyok erdeje, de lehet az is, hogy ember. Magányos, kivert bolyongó ember, aki tapossa, gyúrja a havat — át az éjszakán —, bele a reggel­be. Elfordította fejét, szemét fáradtan húnyta le. Elkínzott agyongyötört karjai úgy lóg­tak. mint két korhadt törött karó, melyek nem is hozzá tartoznak... Szinte észre sem vette őket. Barna, egy­kor melegfényű hullámos ha­ja csapzottan hullt magas homlokára. A fiatal, szinte kisfiús test — húszéves volt — furcsán megfeszült mint felajzott íj. és eltűnt belőle a bénító fáradtság. Lehunyt szemei előtt lepergett élete, a kőhidai börtön falai eltűntek a semmibe... Csak egy villanás, öreg pi­pázó nagyapja, testvérei, ta­noncévei, majd egy már ré­gen elfelejtett lány arca— Hirtelen magát látta, amint friss csapásokkal szelik át a kék Dunát, szinte testén érez­te a lágy, forró horányi homo­kot. iátta a fiúikat, a Miag- dolna utcai kis étkezőt, ko­moly cserzett arcú férfiak ha­joltak hozzá közel — égett az egész lelke.. ..Elvtárs, a feladat a következő..." — látta a budai erdőket, ahol az első szavak szóltak az ész­hez. az embereket, hallotta az elsuittogott mondatokat, me­lyek az ő lelkét is megter­mékenyítették. Érezte a fasiszta csizmák oatkÓ6 sarkát az ujjam, mel­lén, orrát marta a pisztolyból felcsapó lőporfüst, újra tü­zelt a teste és lelke, újra eszébe villant az elhibázott lépés — nem volt elég óva­tos, szinte testet öltött 9 hi­ba. fogta, markolta kezével, megragadta —. tovább nem engedi, senki sem fog lebuk­ni. .. Váratlanul felnevetett, mert a mam0 készítette vasárnapi Piros, savanyú káposzta és csak a neki, a legkisebbnek dugdosott alma ízét érezte a szájában, és tudta, hogy töb­bet ilyet már nem eszik. Vé­ge, kivégzik mindhármukat. Karácsony estéje előtt búcsút mond az életnek, pedig már mindenütt égnek a tüzek. Tudja, hisz’ tegnap vagy teg­napelőtt jött 9 hír titkos út­ján. ütemes koppanásait 9 fa­lon át most is hallja — az oroszok elfoglalták Székesfe­hérvárt! Tarts ki. tarts ki!..! Látta Juliskát, amint ájul­tam. összeroskadt, amikor meg­tudta. hogy kivégzik és fájt nagyon 9 szíve; ő már nem fogja ismerni a fiát. mert biztosan fiú lesz, akit asszo­nya ott hord 9 szíve alatt. Egv könnycsepp csűr rant ki a szeme sarkán, és eltűnt cserepes ajkai között. És fel­villant benne. vajon mit hord magában a föld tüzes mélye, hová folyik az idő tü­zes folyója, mit pusztít el maga előtt útjából, és vajon forrósága hogyan termékenyí­ti meg a fődet. 9 munkát, az embert? — Hogvan? Vajon a tüze. lelkének tüze is lobog-e benne? És látta magát, mint élőt, látta a iövőt és az élő Robi beszélgetni kezdett az­zal. ki már holnap nem él! — Nincs jogod meghalni! — kezdte. Segítened kell ne­kem! Nem tudom mit csi­náljak/ így elvesztem a múl­tam. Most vagyak, de hogyan lettem? Hogyan éljek? Mondd meg. te tudod, hisz’ értünk voltál! Halljam beszélj! — Nevetséges — válaszolta —, azt hiszed, nekem vagy nekünk mindegy az, hogy süt-e a nap fölöttünk vagy sam? Bizony pajtás, nem mindegy az, hogy miképp élünk. Mert mit éltem én, és a hozzám hasonlók? Mert mihez volt jogom? Jogom volt kiáltani, hogy hé. meg­álljunk! Nincs mit ennem holnao! — mondhattam akár én, akár más — nem ordít­va 1— csak egészen halkan! — „Uram magának úgyis sok van, adjon pénzt kabát­ra, hogy ne fázzam!” Ordít­hattam vagy suttoghattam a szégyentől..csontunk, lel­künk összetörték. S én azt hittem: ez a rend, ennek így kell lenni. Itt belül lázon­gott. verdesett a szívem, mint szárnyaszegett madáré. — Hát érted? Igen? mind­amellett szeretem az életet, szerettem azt a kis jót. amit sikerült megszereznem: a Duna csillogó vizét, a horá­nyi oart forró homokját, az erdőket, mezőket, boldog voltam — égig érő boldogság­gal —, amikor szerelmes let­tem..., de bolond fejjel azt mondogattam magamban gyakran1 „Most szerencséd volt. Robi! Azonban jól vi­tázz!’’ Később, nem is soká, rájöttem arra, jogom, és jo­gunk van a naphoz, a meleg kabáthoz, az öleléshez, a szerszám vasához, a kenyér­hez. igen, jogunk van az élet­hez. semmi sem vágyálom!.. És mi — égünk érted; ámul­tát égetjük. Ezért éltem én, s neked azért kell jól sáfárkod­nod az élettel, hogy lobogj, lángolj te is a többiekkel, tápláld a tüzet. — Értelek — felelte csen­desen, ki a jövőben élt. — de akkor miért sírtál az előbb? Sajnálod az életedet? Miért? Méy a tiéd s ha be­szélsz. biztosan meghagyják neked. — Hallgass! Nem leszek áruló! Fáj. nagyon fái elbuk­ni... De mi bennetek élünk tovább! Érted, drága pajtás! Értitek!... Hirtelen megriadt. A szürke falai; megint körülzárták. Megkínzott ujjaival homlo­kához nyúlt Közeledő ba­kancsok koopantak a folyo­són. Elindult. Kisfiúd teste megfeszült, mint a megpat­tanni készülő, felajzott ij. Szíve hevesen lüktetett, de szilárdan lépett. Az udvar ha­vas falánál csendesen intett két társának. Barnának és Pistának. A FEKETE ÉG ÖSSZEÉRT a fekete földdel, de a zord fagy olvadni kezdett. Hajna- lodott. eltűnt a homály, kö­rös-kőiül világosodott már az ég és 9 föld™ Tüzek égtek mindenütt... %. Huszonkilenc ^§ve, hogy a nyilasok Sopronkőhidán kivé­gezték Bajcsy-Zsílinszky End­rével együtt a három ifjú- kommunista 'harcost: Pataki Istvánt Kreutz Róbertét és Pesti Barnabást. Az első kettő vasmunkás, a harmadik diák volt... Kincses György 8 NÓGRÁD — 1974. január 27., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents