Nógrád. 1973. december (29. évfolyam. 281-305. szám)

1973-12-09 / 288. szám

«

I

Imre László:

Kemény kalap

A REGGELI MŰSZAK

réti a fura töklöd őket.

A szerelőcsarnokban sokféle idegen fordul meg, s csodálkozva nézik a targoncás Rimóczii káinminpirós kötött sapkáját a hosszú bojttal, amint tohonya fémtestek kozott előbukkan. A lány hajú, szőke Gsengele horpadt cilinder alól pislog a készülő turbina lendkerekére. Mintha csak játszana az ormótlan franciakuloosal, pedig állítólag nem is leossz munkás, jobb mint a frizurája után gondolni lehetnie. Van itt azután sötétzöld papírcsákó. Indián törzsfőnökök megunt viselete a hárcxmujjnyi széles borszalag ihajleszorító. S akkor meg nem szóltunk Kő László piros pettyes fejkendőjéről, amit menyecskésen hátraköt, úgy irányítja lentről a darut Valaki egyszer állítólag utasításba adta, hogy fejrevaló nélkül nem dolgozhat itt senki, mégpedig balesetvédelmi o »kiből. A műhely iroda oldali .1 látni egy megfakult plakátot is: két hajdanvolt szaktant ultizik egy felhődarabon, hátukon pici szárnyaik. Alattuk a kézzel írott ákombá- kem: „Ra j tunk se volt sapka — a ha junknál fogva kapott el a gén!” Körülöttük ki dekorálva az egész felület mély-nyomású, s aes sztárfotókkal: mindig b múlják ketten-hárman, a 'lenek ott visz el az útjuk.

A nagyeszterga mellett Lőcsei áll, ferde tartással a befogott munkadarab fölé hajolva, köményka Lapban. Kicsit nagy neki, mert a homloka közepéig csúszik. Alatta mindjárt a szemöldöke kanyarog bozontosán, őszen. Majd a kép drótkeretes félszemüvegben folytatódik, amely megül az orrnyergen. Kissé vöröses, kitágult pórusé ez az orr, s éppoly húsos-kerek, mint az arc, amit az idő alaposan fel- barázdált, s a műhelybe!! fémpor erős kontúrokkal kirajzol t-feketített, nincs az a maszkmester, amelyik jobban megcsinálta volna.

Kevesen tudják, hiszen régen elmúlt időkre nyúlik vi&z- saa Lőcsei keménykaiap-vise- lésének eredete, öreg szakik mesélik, hogy még az államosításkor valamelyik, inasgyerek megkérdezte volna Lőcseit, aki már abban az időben is régi bútordarabnak számított a gyárban, mit jelent az, hogy államosítás. Mire Lőcsei olyasmit felelt, hogy most már a melós fog járni keménykalapban, nem a cégvezető úr, meg a sleppje, akikkel néhanapján végig- grasszált ezen a műhelyen is, de még a fehér kesztyűjét sem vetette le, s annyira feltartott fejjed, hogy az orrába beesett volna az eső, ha a csarnok történetesen nem fedett. És ettől kezdve hordja Lőcsei a keménykalapot. Nem tudni, hol juthatott hozzá, hiszen a háború után nemigen árulták az üzletekben. Kiment a divatból A gyárban is csak Lőcsei hordta, de ő aztán konokul. Amúgy megmaradt mi- cisapkás embernek, amilyen mindig is volt, de még az apja, nagyapja is. Reggelenként az öltözőben azonban, amint az öltözőszekrény ajtaját kinyitotta, első ténykedésként levetette a micisapkát, s föltette ezt a kerek, kemény, a karimájával fölfelé kunkorodó istencsiudáját, s le nem került a fejéről, csak amikor evett, s délután, a műszak végeztével.

Kérték tőle sokan. Akadt, aki azt ajánlotta, vesz újat, divatosat helyette, kerül, amibe kerül. Lőcsei rá legyintett: nem komoly beszéd az ilyen, ia pedig szólt, csak annyit mondott szűkszavúan: ez már kiszolgál engem a nyugdíjig.

Évődtek vele; jő, de akkor elárverezik. A nagy automata etején lesz az árverés. Bemondják a kikiáltási árat, íogv mindenki hallja. Először, másou-.i..if, senki többet...

— Árverés? Még mit nem — tette, mint aki komolyan veszi az ötletet —, vegyétek tudomásul, hogy annak adom, akinek én akarom, de nem tudom akad e olyan közöttetek,

aki megérdemelné. Na, kiderül majd.

IDŐNKÉNT ELTERJEDT a

műhelyben; készül már, nyugdíjba készül az öreg. A korától mehetett volna, mivel túljárt már a hatvanon, jó pár esztendővel. Ám az ilyen hírekből csak annyi volt igaz; hogy évente egysaer- kétszer hívatták az irodára, csakugyan nem akar-e még menni? Legutóbb kora tavasz- szal hivatta az igazgató. Ez úgy történt, hogy azon a napon ott járt épp náluk, a szereidében. Valaha, még fizikai munkás korában lehúzott Lőcsei közelében néhány évet, tegeződtelk is. Megállt a gépnél, szemközt Lőcseivel, hol a kéményfeal,apót nézte, hol pedig az öreg kezét. Végük mint akinek hirtelen jutott eszébe az egész, annyiit mondott, gyere fel hozzám Poldi bácsi délután'. Ha ráérsz.

Lőcsei felnézett erre. Ilyet mondani. Csak nem gúnyolódik vele ez a taknyos? Hát mi dolga lenne neki műszak után? Elmúlt az az idő, igaz se volt, amikor őt még hazavártáik, amikor neki még igyekezni kellett. Az öregasszony is áttette azóta a székhelyét Rákosra. Ha csak a képével nem beszélget... A gyerekek meg... Hívják. Szó se róla, meghívják ebédre vasárnap. Nézheti a tévét, míg e;lálmo- sodik. Unokák is akadnak, de csak biztatásra puszilják arcon, a kisebbik menye meg rápirít olykor, jaj apa, hogy maga milyen dohányszagú, mit szív maga, ami ilyen büdös? Kémé nyes Tulipánt, lányom, dönmögi szótlanul, rös- telikedve veszti elő á Munkást, ha náluk ebédel. Siet visszavonulni magánya sűrű szövedékébe, nehezen várja a hétfőt. Már fél ötkor ott topog a megállónál, köszönti a kocsi - vezető, már ismerős. Lőcsei minden ilyen köszönésnek örüL

Az igazgató fotelba ültette.

Kávét hoztak neki, de nem nyűit hozzá. Tudta, miért hívatják, ezért nem kérdezte, miről van sző.

— Nyugdíjba küldünk Poldi bácsi.

— Tudom. Itt az ideje.

— Sokat dolgoztál. Hány éved is van?

— Nekem? Negyvenhárom. Ha jól számolom.

— Jól. Szép nyugdíjad lesz.

— Idefigyelj Peri. Lehet egy nyugdíj szép? Ezt mondd meg nekem.

— Azért bejárhatsz. Szívesen várunk. Engem is megtalálsz.

' — Van teneked más bajod

is.

Érte nyúlt a kávénak. Remegett a kezében a csésze. Amint az aljával odakoccant sűrű egymásutánban a kistányérhoz, finom, halk csilingelés halatszolitt. Mindketten ezt a muzsikát ügyelték egy ideig a csöndben.

— Látod, ezért is — mondta az igazgató.

— Tudom — felelte Lőcsei.

A kávétól fölkeveredett a gyomra. Kedvetlen kérdezte:

— Mikortól?

— Most, július egytől.

— Inkább januártód.

Az igazgató nehezn rábódftntott.

— Ren d ben vám De akikor

biztos.

Nem mondta senkinek,

mégis elterjedt a híre. Talán Füzesnek járt el a szája. Egyszer, még augusztus végefelé azt találta mondani neki, adjon tanácsot, kinek adhatná oda a szerszámait. Már gondolt is valakire, aki megbecsülné, vigyázna rájuk biztosan, Aki megérdemli, hogy ilyen jó, kézreálló szerszámjai legyenek. Sok mindent szeretett volna mondani. Azt is, hogy azelőtt, régen dicsőségnek számított, ha egy fiatal olyasvalakitől örökölte a kalapácsot, a suhlert, aki a szakmában sok sót megevett. Füzes azonban sehogysem akarta érteni a dolgot. Teljes művezetői tekintélyével nézett rá, majd azt mondta, hogy hónapok kérdése és az összes régi gépet lecserélik. Az új gépek pedig, mint tudnivaló, felszenszámozva érkeznek. Ha eljön az idfy nyugodtan adia le a raktárban, de akár meg is tarthatja, úgyis kiselejteznék ezeket az öreg szerszámokat.

Ilyen események előzték

meg a mai, december végi napot, amikor Lőcsei utoljára tette föl a keménykaüapot. Azóta is állandóan kutató pillantások irányulnak felé, ha nem látja is, érzi. Égeti a bőrét Megizzasztja. Minduntalan le kell vennie a fejfedőt hogy a homlokán törüljön egyet. Pedig a munka nem sok. Spórolni keli vele, hogy műszak végéig kitartson. Tempósan, nyugodtan, alacsony forduíatszámon, mint öreg masinának dukál. Majd siet akiinek sürgős, neki már semmi nem az.

Amikor vígé az ebédidőnek,

s visszajönnek, a szerelde újból benépesül, látja, hogy a gépe körül valaki tisztára söpörte a placcot A műhelyiroda, elé asztalt tettek ki, piros térítővel letakarva, régen, amikor még idelemn tartották a pártaapokat, ugyanott állt az az asztal. Aztárf alighogy lecsöngetik a műszakot, elkezdenek gyülekezni az asztal körül a csarnokbeliek. A fejekről lekerül a kötött sapka, a menyecskésen kötött piros- pettyes kendő. Csengele is a kézéiben tartja a cilindert. Lőcseinek nem áll rá a keze, hogy levegye a fejrevadóját. Ajkkor sem, amikor közelebb hívják, jöjjön csak egészen közel, hiszen érte van az ünnepség, az igazgató megiUe- tődve szól: öreg szak társunkat búcsúztatjuk... Negyven- három év... Ebből az alkalomból Kiváló Dolgozó kitüntetéssel jutalmazza a gyár...

Odajárul az asztalihoz. A kalap a kezében. Átveszi a piros dobozt, az oklevelet, a tömött, fehér borítékot, s akkor feléje nyújtja a kezét az igazgató. Sebtében át akarná tenni a másik kezébe a holmit, s izgalmában leejti a kalapot, az meg a karimájával esik a földre hirtelen, s gurul, guruL .. Mosolygás az arcokon körös-körül. Valaiki fölkapja gyorsan, Lőcsei a mozdulatáról látja: Vadas! volt az, tanuló még, ezután szabadul, Amint az ünnepségnek vége van, elkiabálja magát: kalapárverés, kalapárverés! Ki ad többet érte? Fenn áll a nagy- automata tetején, ahol ezüstfényűre csiszolt fémhenger tetején, mint valami díszemelvényen feketélllik a keménykalap. Kikiáltási ár öt korsó sör. Fölmegy tízre, tizenötre apránként. nagy nevetések köbben. Már szállingóznak a délutánosok, az egészet nem tudják mire vélni.

Hanem akikor elfldáltja magét Lőcsei, ekkorát nem kiáltott talán egyszer se negyven- három év alatt:

— Annyi korsó sör, ahányan vagyunk! Harminc! Nem, legyen negyven! Mindenki az én vendégem!

LOBOGTATJA A FEHÉR

borítékot. Elhallgat mindenki. Kézről kézre jár a kalap Lőcsei öreg kezéig. Lassú mozdulattal veszi magához. Meg is simogatja- Majd úgy teszi fel a fejére, mint király a koronáját. Amint az öltöző felé elvonul, széles út nyílik előtte. Vadasi apródmozdulattal megihajoL Követik a többiek, de már elhalkul a nevetés. Egyszerűen csak meghajolnak a keménykalap előtt.

Jinossy Ferenc;

Bódi Klára: ALOM

Antik költők olvasásakor

— Emlékezés régi dalosokra —

Ma eljöttek hozzám a Voltak,

Akik már régen-rég megholtak.

Dohos könyvek, 6 szavak szárnyán Jöttek hozzám az alkony árnyán.

Beszélni kezdtem csendben vélek:

Régi szerelmek tüze éledt,

Felém intettek régi arcok,

Lelkembe vájtak bús kudarcok.

Régi vágyak rég hamvadt lángja Gyűlt ma újra lelkemben lángra. - Régi emlékek, régi csókok,

Simogató szerelmes bókok...

Dohos könyvek, 6 szavak szárnyán Lopakodó alkonynak árnyán Eljöttek ma hozzám a Voltak:

Kicsit élők, de nagyon holtak.

Eljöttek ma hozzám az ösök:

Feledett, régi hegedősök...

Somogyi Albert

TOLDALAGI PÁL:

A táklyavivő szavai

Találkoztam fáklyavivőkkel, láttam, fiatalok; hogy zöldéi körülöttünk a bokor és fa, és nem gondolnak szakadékra, valami ünnepélyre menve rákeadtek ékes énekekre, nem fújt a szél, nem hullt a zápor, és egyikük a sokaságból fényes homlokkal, tiszta szávvei elém lépett és mondta: hidd el, bár megöregedtél, lehetsz még a kísérőnk, rnegmagyarázója az álmainknak, hallgass a szóra, ilyen alkalom többé nem lesz, segíts minket a győzelemhez,