Nógrád. 1973. november (29. évfolyam. 256-280. szám)
1973-11-18 / 270. szám
Null - nu Í Örvös Lajos: Novemberi j falevelek j VVWVVVVVWWOA(VWWWVA ALIGHOGY A BÍRÖ a sípJába fújt, hogy kezdjük el a játékot, kisodródtam a labdával az alapvonalra Ilyen szögből nem lehet betenni a hosz- szú sár okiba, pedig a nézők már gólt üvöltenek. Azt hiszik, minden ami a kapu előtt történik már gólhelyzet. A labdát már le is tették az ötösre, ezt a gonosz fehér gömböt, a fekete macskaszemekkeL Köpök. A pályán köpni szabad, ha nem a bírót találom el. Kocogok vissza a felezővonalhoz, nehogy azt mondják, megint miattam volt a les. Elméi az ok, remélem ma jó napom lesz, a bőr messze elkerül. Aztán mégis felém száll a labda. Ügy teszek, mintha fejjel akarnám elérni. A mozdulat csak azért volt, hogy azt higyjék, mutatok valamit. A védők különben is vigyáznak rám, az egyik mindig szemmel tart Sok idő van még. Az lenne jó, ha minden Így maradna. Null-null A kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad. Van egy pont, meg a prémiium fele, a szakosztályvezető is csak moroghat, az edzőnek se lehet sok szava. Jut is, marad is, nem kell mindent egyszerre elhappolni. A védelmünk hülyéskedik. A kapuból húsz méterre felvágják az ipsét. Persze, a bíró rögtön lefújja, a srác már válogatott is volt, az ilyen hamarabb kap szabadrúgást, mint a magamfajta. Kerettag már én is voltam, jó három éve, de ki emlékszik már arra. .. Szerencsére semmi. A labdát csúnyán elvágták a kapu Sóié. Más se hiányzik, minthogy most az elején rúgjanak egyet, máris rá kellene kapcsolni, hogy legalább döntetlen legyen. Ahogy elnézem ezt a játékvezetőt, tizenegyest fog adni ellenünk. A bírók is megérik a pénzüket Az a legkönnyebb, tizenegyest ítélni idegenben játszó csapat ellen. Ez meg egy link pali. Legutóbb is balhém volt vele. Mondtam is neki valamit, de szerencsémre nem hallotta. Tudom, hogy ezért mi jár. Hátha ma olyan a kedve, hogy benne van egy null-nullban és nem ad ellenünk bün tetőt És persze, ha beválik a kabalám. Péntek óta nem káromkodtam, könyvet újságot nem olvastam, csak kártyáztam és vesztettem. Elpattan tőlem egy labda, kintről valaki már be is ordít, hogy azt a hülyét le kell cserélni. Ordít Hol ordíthat még? Otthon nem, a munkahelyén se, az utcán se. Tíz- húsz forintért itt azt ordít, amit akar. Sérteget A bíróságon becsületsértésért legalább háromszázat fizet, itt csak tíz —húsz forint a belépő. Már elgondolkoztam azon, hogyan lehetne megszabadulni ezektől a szurkolóktól. Egyre kevesebben vannak, de még mindig elég sokan járnak ki. Közülük is főleg azok, akik hamar begurulnak. A francba kívánom őket, mennének szurkolni egy másik csapathoz. De a szurkoló nem megy. A szurkoló nem olyan, minit a játékos, hogy fogja magát, aztán lakásért dohányért odébb álL Életemben még nem hallottam, hogy egy szurkoló átment volna egyik csapattól a másikhoz. Sőt, azt mondják, mennél rosszabbul játszik a csapat rá annál nagyobb szükség van. Még idegenbe is elkísérnek Es ifit a baj. Ezek kérem, szívósak, mint a macska. .. Már jó tíz perce úgy elkerül a játék, mintha a labda félne tőlem. De most itt van. a védők elvétették és úgy tálalták elém a helyzetet, mintha rám játszanának.' Tíz méterre vagyok a kaputól, ha mos* a hálóba vágom, kész, a játék elvadul. A kapus rám rohan, csak el kellene húznom mellette, de én a kapu mellé kanalazom. Régi szabály, Idegen pályán re rúgj gólt először, mert a játék elvadul. Ezek a piros- sárgák meg ráadásul kemény fiúk is. Acélból a csülök, meg valahogy nem is bírjuk egymást. Ügy harag nincs, de ellenük mindig szikrázik a pálya. Bunda velük kizárva. Ha ezt most berúgom, már látom magam, tíz percen belül ölben visznek le a pályáról. A kapus vigyorog. Ha véletlenül kapunk egyet, nehéz lesz egyenlíteni. Az ilyen feldobott kapusnak jók a reflexei. Lehet, hogy valami dopping is van benne. Üjra nálam a labda, csinálok egy cselt Máris betartanak. A bíró egy szót sem szólhat, mert elfektetem magam és szenvedő arcot vágok. A pályán is érvényes, előbb szenvedni kell, csak aztán sajnálnak. Lógatom a bokámat, pedig sípcsonton rúgtak. A síp- csontrúgás nagyon fáj, de ha nem törik el, csak rá kell toppantani, mehet minden tovább. A boka az más. Ott nincs mese. Dehát arra vigyázunk. MINDENESETRE FEKSZEM a füvön, a játékvezető int, hogy nem kell hozzám bejönni, tapasztalt pali, látja, ha meg as rúgtak, nincs nagyobb baj. Hallom, hogy kint zajon- ganak, a jobb érzésűtek még sajnálnak is. Nem egy hátrány. Majdnem a fél pályán történt az eset, a mi térfelünkön. Pedig az edző megmondta, hogy elöl tartsam magam a söprögető mellett, még akkor ts, ha egy ötöst kapunk. Dehát kit érdekel az edző. Meg aztán ismerem ezt a söprögietőt, ha nincs ott a labda, akkor is rugdal, belekönyököl az oldalamba, hogy vegyem észre, ő is i tt van. Peltápástikodom, nézek a Játékvezetőre, persze úgy, hogy ha már ezért se jár kiállítás, akkor miért? Csak egy mozdulattal jelzi, hogy nem érdekli a véleményem. Nem baj, a szurkolóknak is adni kell valamit. A játékvezetőre egyébként ne számíts, nem azért van, hogy sajnáljon valakit. Nem foglalkozom tovább a bitóval. Köpök egyet, aztán kihúzódom a partvonalra, most megtehetem. Ezen az oldalon ül az a kék ruhás nő, akit már akkor észrevettem, ahogy kijöttünk a pályára. Azt hiszem, ő is nézett engem. Labdába most úgysem rúghatok, a védelmünk kapkod, csak ezt a nyomást kibírjuk gól nélkül. Péntekitől nem káromkodtam, könyvet, újságot nem olvastam, csak kártyáztam és vesztettem... Mégis odaát!ok a söprögető mellé. Zsinóron jön hozzám a labda, állva hagyom az ürgét, ha most meglövöm, nincs kapus a világon... Belesípol a bíró! Mutatja, hogy lesen álltam Szaval Ókórus ordítja: hülye! Futkos a pályán, mint aki be- dllizett, elönti az izzadság és dühösen mutat arra a pontra, ahonnan a les miatt el keli végezni a szabadrúgást. Rálépek a labdára, a képébe bámulok, én tudom csak igazán, hogy milyen hülyeséget csinált. Csak arra vár, hogy mondjak valamit és máris le- toüld a pályáról. Valamit mondanom kell, ha nem akarom, hogy megegyen a méreg. Azt mondom neki: magának van igaza, rájuk se rántson... Hátha az Ilyen duma később kamatozik nála. Már el is végezték a szabadrúgást. Köpök. A pályán szabad köpni, ha nem a bíró a célpont Víssíakocogok a félpályára az a lényeg, hogy holnap nincs edzés, csak fürdő. Este vár a lány, színháziba megyünk, utána két korsó sör. egy korttyal se több. Azzal a kék ruhással még konyakot is lnnék... A hátvédünk az ötösön cselez, nagy zsugás, azt hiszi tizenkilencre mindig alsót húz. Most azt húzott. Kihozza <• bőrt, előrevágja a szélsőnknek, az a vakegér elfut kapura lövi, a hátvédről lepattan, pont elém. Kapásból rálövöm kif- liszerűen a léc alá. A kapus ujjheggyel kinyomja. Aztér felugrik és int nekem, hogy Jól van fiú, értjük egymást. Csak az edzőm nem ért. A szünetben átnéz rajtam, mintha a nályán se lettem volna Ez akikor van, ha valaki egymaga. megnyerhette volna a mérkőzést. Gondolom le cseré’ de egy szava sincs hozzám, p játékvezető pedig már sürgeti a csapatokat 11 Nézem a pálya óráját, a második félidőből is eltelt már húsz perc, pedig mintha most kezdődött volna. Egy szussza- násnyi megállásom nem volt a bőr úgy járt vissza hozzám, mintha én lennék a mágnes a pályán. A labdának nincs esze, rá semmiféle szabály nem vonatkozik, szabadon mozog, nem úgy, mint mi játékosok, akiket állandóan valami kalic- kába akarnak befcényszeríteni. Taktika így, taktika úgy, aztán ha kikapunk, nem tartottuk be a taktikát. A labdának mindent szabad, történhet bármi, a labdát senki nem szidja. Csak én. Ma úgy látszik, engem szúrt ki. Nehéz pillanataink voltak együtt, de most már túl vagyok rajta. A helyzet stabilizálódik, mór nem a pálya hosszában, hanem keresztben megy a játék, a döntetlen még áll és a szurkoló únja magát. Unalmában fütyül. A két edző sápadtan, merev orrtámpákkal fújja a füstöt. Igazság szerint még bármelyik fiél veszíthet. Ilyenkor kellene a játékvezetőnek a sípjába fújni, magához inteni a csapatokat és beszédet intézni hozzájuk: sporttársak, kár a gőzért, itt már úgyse történik semmi, mindenki igyon meg egy korsó sört és menjünk haza. Sajnos, nem teheti. Ügy kell tennie, mintha érdekelné a játék. Pedig unatkozik. Unalmában aztán ő is fütyül, rohangál össze-vissza, mindenféle hülyeséget csinál. Ezzel legalább elszórakoztatja a szurkolót. Állítom, ha bíró nem lenne, ennek a játéknak már régen befellegzett volna. Most már nyugalmam van, a labda is észhez tért, csak pillanatokig van nálunk, aztán rögtön átkerül az ellenfélhez Engem végleg megúnt, meg aztán el is fáradtam. Nem lehet kilencven percig hajtani. Már nem is vigyáznak rám, Így kerülök szembe a kapussal. Csak hárman vagyunk: a labda, ő, meg én. A kapussal persze nem jó ütközni. Átemelem fölötte a labdát, az meg csak néz utána, mintha a leszálló holdat követné, ahogy a hold lágyan ráesik a léc felső lapjára és onnan a kapu mögé. Különben te ae utolsó percben járunk és van, amit nem lehet megtenni a pályán. Magam részéről például utálom a győzelmet az utolsó percben. Egyébként sem rajongok már érte, de az utolsó percben utálom. Az olyan csatárt, aki az utolsó pillanatban rúg gólt, különben is meggyűlölik és biztos, hogy előbb vagy utóbb, de valaki végrehajtja rajta az ítéletet. Ilyenkor már a döntetlen a legjobb, senki nem szólhat egy szót se. A LABDASZEDÖK VISZSZARÜGJÁK a bőrt. Figyelem a kapust, a játékvezető már lefújta a mérkőzést, de ő még most is görcsösen tartja karjában a labdát, és úgy szorítja magához, mintha egy lány fejét tartaná. Ballagtam éppen a Szajna felé — jut eszébe annak is, ki sohasem ballagott még a Szajna felé, de mégis zümmögő, röpködő, tréfás falevelek alatt ballag, mert Ady így emlékeztet rá. S tán el sem képzeli, miféle realizmus szele járhatja át egy novemberi napon ezit a feledhetetlen utat, melyet jobban feltérképezett a világirodalom, mint bármilyen útikalauz, s aranyi romantikát, aranyi játékosságot láttat benne. Vannak tájai a világnak, melyhez köze vara olyanoknak is, kik sohasem jártak ott, mégis bizonyos nosztalgiával őrzik e helyek hangulatát Ha a Rue du Faubourg Saint AntoLrae-t írtam volna e sorok elé, ama széles, macskaköves út nevét, mely a Bastille- hoz vezet, s nagy ünnepségeken, nagy megmozdulások idején a francia tömegek vonulnak fel rajta, senki sem csodálkozott volna. De, hogy a Szent Mihály útját? Tán csak nem az a realizmus, kérdezhetné valaki, hogy aki a rakpart kőpárkányain, a könyvárusok zöld ládáiban tallózik, bármikor elolvashat apránként egy könyvet? Mert az úgy van, hogy az árust is fújja naphosszai a szél, hát miért ne fújhatná az olvasót is?— Aztán a sátrasok is felütik lassan tanyájukat a Szajnától egészen a Luxembourg-kertig, vagy néhány száz méteres szakaszon, mely a híres Quartier Latin, a páriái diáknegyed ütőere. Igazán kevés pénzzel el lehet szórakozni a sátrak előtt, s ha valakinek jó szeme van, s még nagyobb szerencséje, nyerhet is egy butéliát a céUövöldésiől — dehát ez volna az a bizonyos realizmus?« Nos, majd mindjárt meglátjuk. Ezeridlencseázraegyven- nyolea* írtak, ballagtam éppen a Szent Mihály útján, mivelhogy ott laktam, egy télidén már elég hűvösnek tűnő diákszobáiban. Estefelé járt az idő, azzal a kékbehajló levegővel, melyet mindenfelé elhoz magával az este, merre én csak megfordultam. De az egyik mellékutca sarkán, mely a Rue Cujas nevet viselte, még estidőn te feltűnően látszottak a fekete betűk. Egy nagy vászon tábla hívta fel a figyelmet az első emeleti ablakok alatt, és azon a táblán állt e szó: „VALÓSÁG”. Én őszintén szólva nemigen figyeltem volna fel rá, legfeljebb arra, hogy tegnap még nem volt ott. De valami mégis tehetett vele, mert néhány ember megállt vele szemben, a mellékutca falánál, s mindig akadt valaki a járókelők közt, ki felnézett oda, s megállt ő is. Vagy kinek tűnne fel, hogy egy rossz ruhás férfi, ki lehetne holmi csavargó is, neki támaszkodik a falnak, a ház kiálló kőperemére támasztja egyik lábát, s rágyújt egy cigarettára? S abban ml van, hogy oda jön egy másik is? És egy diák nem állhat meg tán eltűnődve vagy sétálhat fel, s alá e ház előtt, itt az iskolák negyedében, holmi találkára várva? Valami engem is ottmarasztalt, mert jött egy fekete személyautó, szerényen megállt a Szent Mihály út túlsó oldalán, s egy igen jól öltözött úr lépett ki belőle, aztán ő is ideballagott, fehér glaszékesz- tyűjét zsebébe csúsztatva. Ez már mégis furcsa volt, különösen, hogy / láttam, ő is felnéz az emeletre, a tábla fölé, hol egy sor ablak világított, majd arrébb húzódva megáll. Jött három lány, összefogózva, s bekanyarodtak ők is a sarkon e kis mellékutcába, s nem mentek tovább ők sem. A csarnok irányából két munkásforma ember tért Ide, bizonyosan rakodók, mert olyasféléről beszéltek. Aztán egy egész csapat, aztán jött magányosan egy katonatiszt, és ő is megállt, s hallottam amint az egyik lány azt mondta a mellette állónak, „ez egy ezredes”. Éh érkezett később még két úr, kiket úgy szólított valaki a népessé vált csoportból : „Morasieur le Conseiller...” Városi tanácsnokok voltak a központi városházáról. Aztán már nem tudtam figyelni, annyian gyűltek össze, s mindez néhány perc alatt zajlott le. Szerencsére találtam egy ismerős diákot, tőle aztán megkérdeztem: — Mi van Itt, öregem? Mit néznek oda fel? — Hát azt a szerkesztőséget — felelte, miközben mi is cigarettára gyújtottunk. — A VALÓSÁG-ot! — Mi az? — Egy régi folyóirat, együttműködött a német megszállókkal, csak a felszabaduláskor szűnt meg. Most már úgy érzik, eljött az idő, újra kezdhetik a munkát... — És mit akartok csinálni? — Majd tüstént meglátod. A tömeg kissé rendezettebben sorakozott fel az utcán, s némileg félkört alkotót a ház körüL Különös volt végignézni ezeken az embereken. Volt aki fekete kalapot viselt, fehér selyemsálat és finom, hegyes orrú cipőt, amilyent a Ri- voli utca elegáns üzleteiben vagy a Chamns-Elysée-n lehet kapni... És ott, állt mellette kabát nélkül, sapkásán, nagy bordó sállal az a férfi, ki még izzadt volt a munkától. £s állt mellette diák, aki nemrég még a kutatóintézetben töltögette kémcsőbe a folyadékokat. És megtermett asszonyság, ki az Imént még valahol egy háztartásban dolgozott, s most itt várakozik. Sokan nem látták egymást esztendők óta vagy tán soha, mégis ismerősöknek látszottak. Ez a társaság, melynek egyike vasárnap kocsival gördül a templom elé, másika valamely munkáskerüíet ivójába, egy elfüggönyzött különszobába jár el kommunista sejtgyűlésre, már találkozott valaha. Nem is túl régen, mikor a negyed csendes és történelmi kövein is a német járőr csizmája kopogott, és minduntalan felhallatszott az utcán: „Halt!” Tíz markos fiatalember indul a ház felé. A kivilágított ablakok mögül időnként le- sandít egy tekintet és gyorsan eltűnik. Gyanús a jelenet, ez a nagy sokaság Itt lent az utcán, de mire a telefonért nyúlnának, már felért az első ember, belép a szobába, s felszólítja a szerkesztőség tagjait: „Arccal a falhoz!” A legcsekélyebb erőszak sem történik, de a felszólítás komoly. A következő percben kinyílnak fenn- az ablakok, s kizuhan egy szék az utcára. Nagyot reccsenve szakad ki a lába. Fentről is recsegés-ropogás hallatszik. Asztalok, székek hullanák. Ami leérkezik, azt lent veszik kezelésbe. A diáklányok éppúgy kiveszik részüket, mint az ősz halánté- kú katonatiszt. Kéziratok eltépett foszlányait kapja fel a novemberi szél, és zümmögve röpíti, mint a faleveleket. „Hol- Iá!.. hangzik fentről a figyelmeztetés, aztán egy Royal irodagép zuhan nagy csatita- nással a kövezetre, s táncolnak tovább ólombetűi a levegőben. Mi lesz ebből?... — gondolom magamban, s körülnézek, nem jön-e még a rendőrség? A túlsó oldalon, a lámpáktól kicsit odébb, a szép kék estében áll két rendőr. Most.., most megindulnak tüstént, de nem, csak somíordálraak odébb... Hát mi van ? Ezek nem rohannak az őnszobára, nem fújják meg a sípot? Biciklis rendőr karikázik arra véletlenül az úton, kis kitérőt tesz, felnéz az emeletre, a fekete betűkre és folytatja tovább útját. A kerületbe valók mind. A közeli őrszoba előtt, a Ranthéon téren, kint állnak vagy négyen, tudják, hallják mi történik a közelben, de az emlékek túl frissek, nem, ide meg ők sem jönnek el... Járókelők csapata áll megs ki tudja hány lép be a sorba, nyúl a székekért, s roppantba össze a térdén S ha nem is áll mind oda, de a ráles Szent Mihály úton sen- !<i nem tartja méltánytalannak ezt a törvénykezést... Nem, nem. ezt a szerkesztőséget ki nkaria rámolni Párizs, székekkel és íróasztalokkal együtt! Gyors a munka, utána nincs semmi, a külső szemlélő nem át mást, mint, hogy a tömeg szétoszlik, ki autóba ül, ki-ki etér egy pohárka borra valahová egy ivóba, ki a könyvtárba siet, vagy a diákszállóba, mind-mind másfelé. Holnapra sokan már nem is tudják, hogy személv szerint kivel voltak együtt, de az előző estén, annyi év után, mégis összegyűltek. Kit ml hozott ide... ki tudja pontosan? De valami, ami egyaránt narancsol annak a selyemsálas úrnak, s azoknak a gyűrött ruhás munkásoknak. Valami, amit franciául úgy hívnak „La Pattié” és magyarul: „A Haza”. A novemberi szél végigfut a Szent Mihály útján, s röpködnek újra azok a tréfás züns» inogd falevelek. 8 NÓGRAD — 1973. november 18* vasárnap
