Nógrád. 1973. október (29. évfolyam. 230-255. szám)
1973-10-17 / 243. szám
Á Kínai Kommunista Párt X. kongresszusa A Pravda szerkesztőségi cikke Az utóbbi időben, a maoista propaganda kampányt indított a KKP közelmúltban tartott X. kongresszusával kapcsolatban, s megpróbálja a kongresszust -.Mao Ce-tung eszméinek hatalmas győzelmeként” beállítani. Az augusztus 24—28-án Pali ingben tartott kongresszus az Üj Kína hírügynökség közleménye szerint jóváhagyta Csou En-lajnaik. a KNK Államtanácsa elnökének politikai beszámolóját, meghallgatta a párt szervezeti szabályzatának módosításáról szóló beszámolót, amelyet Vang Hung- ven mondott el, elfogadta az új szervezeti szabályzatot és megválasztotta a KKP Központi Bizottságát. Ez volt a legrövidebb, és több külföldi megfigyelő szerint „a legkülönösebb” kongresszus a Kínai Kommunista Párt történetében. A X. kongresszus előkészítése rendkívül titokzatos körülményeik között folyt. A küldötteket, az Üj Kína jelentése szerint, nem megválasztották, hameim „sokoldalú véleménycsere és konzultáció” útján jelölték Pekingben. A kínai sajtóban alig található Információ a kongresszus lefolytatásáról* nincsenek megnevezve még a vitákban felszólaltak sem (amennyiben ilyenekre egyáltalán sor került). Minderre a konspirációra, ha figyelembe vesszük, hogy kormányzó pártról van szó. nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy leplezni lehessen Mao Ce-tung katonai- bürokratikug csoportjának diktatúráját, elrejteni a társadalom élő] politikai mechanizmusát. A kongresszus titkossága egyidejűleg tanúskodik a jelenlegi pekingi vezetésnek a népitömegekitől való mélyülő elszakadásairól* a vele szembeni bizalmatlanságról. Külföldi hírügynökségiek jelentése szerint az ebben az időben felfokozott szovjeteMe- nes kampány, amelyet a KNK-ham szítottak, az 1969. áprilisában tartott IX. kongresszus idején megnyilvánult szovjetefllenesseg légkörére emlékeztetett. A kongresszus jelentőségét és következményeit teljes mértékben megítélni a KNK helyzetének fejlődése szempontjából csak a politikai gyakorlat, az újjáválasztott párt- vezetőség konkrét tettei alapján lehet majd. Ezzel együtt a közreadott dokumentumok elegendő' alapot nyújtanak néhány elvi következtetés levonásához. Ezek a dokumentumok egyebek között megmutatják, hogy a kínai vezetés nem változtatta meg lényegesen, a IX. kongresszus (1969.) irányvonalát, amely teljes szakítást jelentett a KKP VIII. kongresszusának (1956.) fő irányvonalával. Ez a szocialista építéssel, a Szovjetunió és a többi szocialista ország iránti barátsággal, az imperializmus agresszív kísérletei elleni közös harccal kapcsolatos állásfoglalásokat tartalmazta. A kongresszus anyagai és légköre mindenekelőtt arról tanúskodnak, -hogy a pekingi vezetők lledobva „ultraforra- dalmi” ideológiai álarcukat* minden irányban a szocialista világ politikájával és érdekeivel ellentétes erőként lépnek tel, olyan, erőként, amely szemben áll a világ küzdőterén végbemenő pozitív folyamatokkal. A maoista csoport a legreakciósabb imperialista körök közvetlen szövetségesévé válik. Ily módon Mao Ce- tunig és környezete megőrizte irányvonalának antileninista lényegét. A kongresszus nem tudta biztosítani az egységet a pártban és az ország vezetésében, csupán ideglenes kompromisz- szumot ént él az egymással vetélkedő csoportok között, ami újabb politikai kataklizmákkal fenyeget. A kongresszus nem volt képes kidolgozni pozitív programot Kína további fejlesztésére, megoldatlanul hagyta a gazdasági és a kulturális építésnek az ország szempontjából égetően fontos problémáit. A valóságban ugyanis nem tekinthető programnak az a néhány mondat* hogy „minden jól megy”, hogy „a szocializmust elvszerüen kell építeni”, hogy a „mezőgazdaság a népgazdaság alapja”* hogy „két lábon kell járni” stb, stb. Peking minden politikai fondorlata ellenére a KKP X. kongresszusának eredményei arról tanúskodnak, hogy a maoizmus, mint doktrínák és politikai rendszernek a válsága egyre mélyül. 0 A kongresszus jellege a leg- szemléltetőbben a „kulturális forradalommal” kapcsolatos állásfoglalásában mutatkozott meg. Az e néven ismert kampány több éven át lázban tartotta az országot. E kampány során lényegében lerombolták azt a politikai struktúrát, amelyet a népi forradalom győzelme után hoztak létre a Kínai Népköztársaságban, szétzúzták a párt*, az állami es a társadalmi szervezeteket, milliók és milliók váltak megtorlás áldozataivá és üldözték őket, felbecsülhetetlen károkat szenvedett a népgazdaság. Mindezért főképpen Mao Ce- tung a felelős. Mint Csou En- laj hangsúlyozottan kijelentette beszámolójában: „Mao Ce- tung személyesen indította meg és személyesen irányította a kulturális forradalmat”. Ha az ügy gyakorlati oldalát nézzük, akkor kétségtelen, hogy a kongresszus az objektív körülmények nyomására kénytelen volt csendben elejteni — anélkül, hogy ezt hivatalos nyilatkozatban elismerte volna — Mao Ce-tung számos olyan alapvető megállapítását, amelyeket a kulturális forradalom során hirdetett ki. Ez azzal magyarázható, hogy ezek a tételek tarthatatlanoknak bizonyultak, megsértették az állami mechanizmust és komoly gazdasági nehézségeket okoztak. Bizonyos jelszavakra ma már nincs szükségük a maoistáknak (például: „tüzet a stábokra, vagyis a pártbizottságokra”), mivel aMao-csoport ma már nem a hatalom megragadásáról veti fel a kérdést (azt már megkaparintotta), hanem arról, hogy ezt a hatalmat valamilyen módon stabilizálja, megszilárdítsa. A kongresszus szentesítette a megújhodásra irányuló in- tézkedésket — természetesen maoista alapon — a szakszervezeti, az ifjúsági szervezetek, a kínai országos népi gyűlés tevékenységét. Ez utóbbi legutoljára kilenc évvel' ezelőtt ülésezett. Meghirdette a „pártnak mindenkit irányítania kell” elméletet. Ténylegesen jóváhagyta a „kulturális forradalom” időszakában megtorlásoknak alávetett párt- és állami káderek egy részének rehabilitálását is, néhányan közülük (Feng Hsziao-ping), a KKP KB volt főtitkára, akit korábban „a kapitalista úton haladó, a pártban hatalmon levő második legnagyobb személyiségnek” neveztek, valamint a politikai bizottság egyes volt tagjai részt vehettek a kongresszuson, s még a KKP vezető szerveibe is beválasztották őket. A felszólalók a kulturális forradalommal kapcsolatos valamennyi bajért és törvénysértésért másokra próbálták hárítani a felelősséget, Lin Piaot, akit a IX. kongresszuson Mao Ce- tung utódjául kiáltottak ki és Csen Po-tat, Mao legközelebbi eszmei tanácsadóját, aki a „kulturális forradalom” ügyeivel foglalkozó csoportot vezette, a kongresszuson árulóként és a párt legádázabb ellenségeként tüntették fel. Mindez nem eevéb. mint hallgatólagos elismerése annak a ténynek, hogy a „kulturális forradalom” zsákutcába juttatta az országot, ugyanakkor azonban a politikai beszámoló merőben ellentétes megállapodásokat tartalmaz „a kulturális forradalom” irányvonalának helyességéről. Mindenekelőtt ez a Mao Ce- tung tévedhetetlenségéről szóló mítosz fenntartására való törekvéssel magyarázható. A megtorló kampányokat, a hatalomért folyó szüntelen harcot Mao Ce-tung megkísérli a burzsoázia és a proletariátus közötti osztályharc, a kapitalista és a szocialista út közötti harc tételével igazolni. Ennélfogva — hajtogatta Csou En-laj a kongresszuson — a kulturális forradalomhoz hasonló társadalmi megrázkódtatások, a két irányvonal közötti harcok a jövőben is folytatódnak, „megismétlődnek még tízszer, hússzor, vagy harmincszor”, szüntelenül jelentkeznek majd a Liu Sao-csi és Lin Piao-féle „őszt* szeesküvők”, „szuperkémek”, „különleges ügynökök”. Minden kommunista számára nyilvánvaló, hogy miután a proletariátus megszerzi a politikai hatalmat, az osztályharc folytatódik, sőt időnként a lehető legélesebb formákat öltheti. Azonban az alapvető forradalmi átalakítások megvalósítása, valamint az országon belüli kizsákmányoló osztályok maradványainak megszüntetése mértékében eltűnik a társadalmi antagonizmus objektív alapja. A Mao-féle tézis a két irányvonal harcáról „egészen a kommunizmus felépítéséig” — ennélfogva tarthatatlan. A maoista vezetés egyáltalán nem a burzsoázia elleni küzdelemmel törődik — annak pozícióit a kulturális forradalom nem érintette. E kampány éle azok ellen a káderek ellen irányult, akik a párton belül a forradalom győzelméért, a nép hatalmának megerősítéséért küzdöttek. elleni háromszori merénylet- kísérlet bűnét rója fel Linnék (amelyekről tudtak, de valami okból eltűrték), amelyek után Lin Piao megpróbált „a szovjet revizionistákhoz átállni”. Ha a Lin Piao elleni vádak a maoisták jellemző fogásai a hatalomért folyó harcban az ellenféllel való leszámolásra, akkor ilyenformán a Szovjetunió befeketítésének kísérlete nem más, mint durva provokáció. Csou En-laj beszámolójában igen kedvezőtlen fényben tüntette fel a pekingi uralkodó körökön belüli politikai erkölcsöket és politikai helyzetet. Mao Ce-tung fegyvertársairól beszélve kijelentette, hogy ezek „sohasem jelennek meg a piros könyvecske nélkül”, „szemtől szembe mézesmázosak, de hátulról döfik le ellenfelüket.” A X. kongresz- szus okmányai arról tanúskodnak, hogy csak most sike-, rült kompromisszumra jutni' az egymással vetélkedő csoportoknak 1 Mao Ce-tung min- cienekfeletti helyzete mellett. A mai Kínában a vezetés nem az azonos gondolkodású kommunisták törvényéből, hanem klikkek és csoportosulások alapján formálódik. Ebben rejlik a hatalomért folytatott harc újabb robbanásainak forrása. 0 0 NOGRAD — 1973, október 17., szerda A KKP X. kongresszusának határozataival kapcsolatos másik elvi jelentőségű kérdés azzal függ össze, hogy mennyire sikerült és sikerült-e. egyáltalán leküzdeni a pártban és vezetőségében meglevő különféle csoportosulások harcát. Ha hihetünk a kiadott közleménynek és a kínai sajtó kommentárjainak, akkor itt a legteljesebb sikert érték el és biztosították a teljes egységet. Felmerül a kérdés: vajon akkor miért tervezik be évtizedekkel előre a „kulturális forradalomhoz” hasonló kampányokat? A kommunisták pártjának valóságos egysége — és erről tanúskodik a kommunista világmozgalom egész tapasztalata — csak egy pozitív program alapján teremthető meg, amely megfelel a marxizmus— leninizmus eszméinek, a szocialista fejlődés követelményeinek, a munkásosztály és szövetségesei érdekeinek, a néptömegek érdekeinek. Ilyen programot, mint már megjegyeztük, a kongresszus nem dolgozott ki, hallgatással kerülte meg az ország előtt álló gyökeres problémákat. Négy évvel ezelőtt (az egyébként szintén az „összeforrott- ság kongresszusának” kikiáltott), a IX. kongresszuson mondott felszólalásában Lin Piao, beszámolójában dicsőítette a „csaló, provokátor és sztrájktörő Liu Sao-csi” felett aratott hatalmas győzelmet. Csou En-laj most hatalmas győzelemről beszélt, amelyet a „bur- zsoá, karrierista, intrikus, két- kulacsos, áruló és hazaáruló Lin Piao és javíthatatlan társai” felett arattak. A beszámoló megállapítja, hogy Lin Piao pártellenes csoportja csak, egy maroknyi elszigetelt embercsoportot jelentett. De ha ez így van, akkor miért értékelik Lin eltávolítását a „IX. kongresszus ideje óta a párt által aratott leghatalmasabb győzelemként”, „a belső és külső ellenségre mért súlyos csapásként”? Hogy egyeztethető ösz- sze az „elszigetelt maroknyi csoportról” szóló állítás azzal a közismert ténnyel, hogy hosszú éveken át Lint Mao Ce-tunig „legközelebbi küzdőtársaként” tartották nyilván? Lin Piaot és Csen Po-tat „külső erőkkel való kapcsolatokkal” vádolják. Csou En-laj beszámolója a Jűao Ce-tung Mint már jelentettük, a Kínai KP X. kongresszusán bejelentették, hogy az állami szervek, a hadsereg, a szak- szervezetek és a társadalmi szervezetek „az egységes pártvezetésnek kötelesek alávetni magukat”. Csak üdvözölni lehetne, ha valóban arról lenne szó, hogy visszaállítják a párt vezető szerepét. A helyzet azonban az, hogy a szétzúzott Kínai Kommunista Párt helyett lényegében olyan maoista pártot hoznak létre, amely a katonai — bürokratikus csoport politikai uralkodásának eszköze. Ez derült ki a többi között a X. kongresszuson jóváhagyott szervezeti szabályzatból. A Kínai KP új szervezeti szabályzata szerint a párt legfelsőbb szerve, a Kínai Országos Kongresszus, a két kongresszus közötti időszakban pedig a kongresszuson megválasztott központi bizottság. Ezeket a szerveket azonban már előre megfosztották legfontosabb joguktól, nevezetesen attól, hogy meghatározzák a pár politikai irányvonalát. Mint Csou En-laj beszámolójában kijelentette, „Mao Ce- tung elnök pártunk számára kidolgozta az alapvető irányvonalat és politikát a szocializmus egész történelmi időszakára és meghatározta a konkrét munka specifikus irányvonalát és politikai tételeit.” Igaz, ez alkalommal azok a kultikus kitételek, amelyekben bővelkedett, a IX. kongresz- szuson jóváhagyott szervezeti szabályzat, némiképp tompí- tódtak. A szervezeti szabályzat már nem határozza meg, hogy személy szerint ki örökli a pártelnök tisztségét, és Mao nevét a korábbi választékos jelzők nélkül említik. Ezek a körülmények Mao Ce- tungnak azt a kényszerű taktikai fogását tükrözik, amelynek célja „kollektív vezetés” látszatának keltése. A szervezeti szabályzatban új határozatot hoztak „az árral szembeni merész fellépésről”, amelyet ismét csak „Mao eszmél védelmében” lehet alkalmazni. Mao Ce-tung — mint ismeretes — többször folyamodott ehhez a módszerhez, több ízben fellépett a pártvezetőség többsége ellen, bár ez a többség a tömegek támogatását élvezte. A beszámoló tartalmazza azt a körülményt, hogy a KKP minden tagja „Mao irányvonalának” fenyegettetése esetén keljen annak védelmére, „ne féljen a pártból való kizárástól, a börtönbe vetítéstől, életének elveszítésétől.” Várható lett volna, hogy a KKP kongresszusa megfelelő figyelmet szentel a jelenlegi nemzetközi valóságot átható tényleges folyamatok és események sokoldalú elemzésének. Azonban hiábavaló lenne arra vonatkozó utalásokat keresni, hogy miként kíván hozzájárulni a KKP a béke, a nemzetközi biztonság megerősítéséhez, a különféle országok egyenjogú együttműködéséhez, a szocialista világrendszer és a nemzeti felszabadító mozgalom pozícióinak megszilárdításához. Csou En-laj beszámolója a világban fennálló helyzetről az alábbi értékelést adja: „A jelenlegi nemzetközi helyzetet a földön kolosszális zűrzavar jellemzi. A hegyekben felhő- szakadás van, és az egész termet szél járja át”. Ezzel összefügésben meg kell említeni, hogy Mao Ce- tung több mint 10 évvel ezelőtt „kolosszális zűrzavarról” beszélt, s ezt a világháború perspektívájával, valamint azzal kötötte össze, hogy a modern civilizáció romjain épül fel az új rend. Mindenesetre, amint a beszámolóból világosan kiderül, a kolosszális zűrzavar az, amit szembe tudnak állítani a nemzetközi feszültség enyhülésével. Európában Peking mindenáron igyekszik szembehelyezkedni a helyzet javulásával, meggátolni a biztonsági és együttműködési értekezlet munkáját, megakadályozni a Közös Piac országait abban, hogy fejlesszék együttműködésüket a szocialista államokkal. A pekingi vezetők az agresz- szív NATO-tömb apostolainak szerepében tetszelegnek, szorgalmazzák az Egyesült Államok katonai jelenlétének fenntartását Ázsiában, Európában és a világ más térségein. A leszerelés kérdéseiben Peking lényegében ugyanarra az álláspontra helyezkedik, mint az úgynevezett hadiipari komplexum számos nyugati országban. 0 A kongresszuson ismét fel- meiegítették a rágalmazó koholmányokat, amelyek szerint a két „szuperhatalom”, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a ^világuralom érdekében” összeesküdött. A szovjet —amerikai tárgyalásokat és megállapodásokat, amelyek a háború utáni időszakban a leglényegesebb elrőelépést jelentik a nukleáris világháború elhárításában, kedvezően befolyásolják az egész nemzetközi helyzetet, Pekingiben leplezetlen ellenségességgel fogadták. Alapvetően a Kínai KP X. kongresszusa a modem forradalmi fejlődés valamennyi jelentős kérdésében megőrizte korábbi maoista irányvonalát. A kongresszusi anyagokban egyetlen szó említés sincs a nemzetközi kommunista mozgalomról. De a bennük foglalt tömörülésre való felhívás (természetesen Peking körül) „az igazi marxista pártokhoz”, nem hagy kétséget afelől, hogy a kínai vezetőség nem tett le hegemonisztikus törekvéseiről, a jövőben is tudatosan folytatni kívánja a kommunista világmozgalom elleni politikai harcot, a szétszakítására irányuló kísérletekét, a Peking utasitására tevékenykedő maoista csoportoknak a testvérpártokkal való szembeállítását. Ugyanígy nincs említés a szocialista világrendszerről sem. Peking a jövőben is éket aacar verni a testvéri szocialista országok közé és mindenekelőtt a Szovjetunióval akarja szembeállítani őket. A X. kongresszus megmutatta Pekingnek a nemzeti felszabadító mozgalmak érdekeivel szemben teljes közömbösségét. Anyagaiban nincs olyan megállapítás, amely tudatná, miként értékeli a KKP helyzetét a mozgalomban, miként kívánja vezetősége tovább építeni kapcsolatait a mozgalommal. A politikai beszámolóban azonban van egy kitétel, amely bizonyos következtetést enged meg ezzel kapcsolatban. Kiderül, hogy „a harmadik világ" erősödik és tömörül „a két szuperhatalom, a két imperialista elleni küzdelemben”. E megnyilatkozásban könnyű meglátni Pekingnek a „harmadik világ” vezetésére támasztott igényét. A pekingi vezetők a X. világkongresszus után ismét feltárták irányvonaluk lényegét, alkura léptek a chilei nép hóhéraival. A maoisták egész felforgató tevékenységük élét a Szovjetunió ellen irányítják, de az igazi kommunisták, a nemzeti felszabadulás és a demokrácia ügyének harcosai tudják, hogy Pekingnek ez a szovjetellenes tevékenysége végső soron az egész vilá'gszocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalom érdekeivel szemben ellenséges. A kínai Vezetőség képmutatóan megkísérli, hogy úgy állítsa be a dolgot, mintha a Szovjetunió és Kína között valamiféle „nemzeti” ellentétékről lenne szó. Valójában a maoisták a szociálsovinizmus álláspontjából támadják a marxizmus—leninizmus elveit és hadat viselnek a kommunisták 1957, 1960 és 1969-es nemzetközi tanácskozásain, a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért, az imperializmus ellen vívott harc kollektiven kidolgozott programja ellen. A X. kongresszus okmányainak szövegéből látható* hogv a maoisták 'jelenleg nem tartják a maguk számára időszerű veszélynek az imperializmus agresszív cselem ényeit. A Kínai KP IX. kongresszusán kihirdették,1 hogy egyenlő glapokon kell harcolni a két szuperhatalom ellen, most. viszont a hangsúlyt a Szovjetunió, mint a „fő ellenség” elleni harcra helyezték. Még azt sem átallották, hogy mellőzzék az előző kongresszus ama megállapítását, miszerint „az amerikai imperializmus mind a mai napig megszállva tartja Tajvan kínai területét”. A, kongresszus anyagaiban van néhány harcias mondat az imperializmus címérfe. Ennek oka abban rejlik, hogy a Peking által folytatott és az imperialista reakcióval találkozó Irányvonalat jogosan bírálták a forradálmi erők körében. a haladó nemzetközi közvélemény széles köreiben és ez aláásta Kína tekintélyét a harmadik világban* ahol a maoisták vezető szerepre tartanak igényt. A maoisták külpolitikai koncepcióinak tényleges elfogadhatatlansága egyértelműen megnyilvánult az el nem kötelezett országok nemrég tartott algíri konferenciáján. Mindez bizonyos mértékig korlátozta a pekingi vezetők lehetőségeit, hogy tovább flörtölj emelt az imperializmussal, s arra késztette őket, hogy időnként antiim-- perialista jelszavakat is hangoztassanak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kínai vezetőség bizonyos részének arra irányuló mesterkedése* hogy elvtelenül szövetkezzenek az imperializmussal, feltétlenül ellenállásba ütközik a kínai kommunisták, a kínai dogozók részéről. A „szovjet fenyegetés” madárijesztőjét előráncigálva a maoisták háborús pszichózis szításával próbálják az országban elvonni a nép figyelmét a belső problémákról és nehézségekről. A nemzetközi enyhülés feltételei közepette, egyre nyilvánvalóbbá lesz Peking szov- jetelienes irányvonalának ter- mészetellenessége. A Szovjetunió következetesen konkrét kezdeményezésekre törekszik a KNK-val való kapcsolatok normalizálására és gyakorlati lépéseket te»z ebben az irányban. Az SZKP XXIV. kongresszusa hivatalosan a Szovjetunió egyik külpolitikai céljának nyilvánította ezt a rendezést. Az SZKP konstruktív írár vonala még ' nyilvánvalóbb leleplezi a maoista vonal ki (Folytatás a 3. oldalon)
