Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)
1973-09-09 / 211. szám
Égv csendesbe. vékonypén- zű horkolás kiment az ablakon. Sajtot! nagyon sajgóit a szíve A párkányon — hat emelet magasságban — tétován megállt, belefüliedt a nehéz, nyári éjszakába, talpában kis fájdalom bizsergett, a seb, amely akkor szakadt rajta, amikor egy erőteljes lendülés- sel levált Simf „ó"-formára nyitott ajkáról. Most aztán hová legyen? LAZÁR ÉRVIN: | Szerelmes történet { reh Vince! teb,’ csak úgv Vw. gott, a viccellérek vicceltek, csak úgy kongott. De jók voltak a himpek is, a vincek is, és a viccek is. Nem ott volt a baj. Lámcsak: Krrr-hrrr- ziüiiü. Azok’ hárman ott tomboltak, — A rentonák és kadőrök —- üvöltötték. És kipp-kopp. jöttek, sót kipikopi-kopikipi, futottak. Csak úgy futás közben mondta a íőkadőr a főrentonának; Krrr-hrrr, hallatszott felőle, ez volt a horkolás elete, hrrr- krrr hiú. Az ágyban megmozdult a szőke nő, hopp, a horkolás megijedt, fejest ugrott a mélybe, krrr-hrrr, ellebegett a berház nyitott ablakai előtt. O, Simf, miért kellett idehoznod ezt a szőke nőt, minek — gondolta sírósan, és kikötött a vaskerítés egyik lándzsahegyén, lobogott rajta láthatatlanul, mint egy szomorka-bo- morka lidérc. Milyen jól ipeg- voltunk eddig napközben jó- ízűeket szundítottam a melled közepében, éjszakánként meg, mint egy zászló, zii-zuuu, a jó meleg ajkadon, aj, Simf, minek kellett neked ez a szőke nő, minek kellett neked! Lám, hogy fölpattant, rázott, rugdosott. Simf, csavargatta az orrodat „Nem tudok a horkolásodtól aludni! Ne horkolj!” Pedig milyen lenge és szerény vagyok. A horkolás végignézett magán, karcsú volt tényleg, finomvonalú, éppen csak zzii- zzuu, krrr-hrrr. Alig-alig. Csendeskén. Hű, de fázott a kerítés lándzsahegyén. Pedig hát nyár volt, meleg, fülledt gőzöket leheltek a folyondárok. Az utca meg, mint egy kiszáradt folyómeder. Nagy árny-krokodilok moccantak benne. Krrr- hrr, a lenge horkolás ellendült a kerítésről, libegett lefelé a lejtős utcán, a hangja megborzolta a virágszirmokat. Nem is tudta, miért arra Indult, céltalan, tétova lebegéssel úszott a kerítések tövén. Félt. A tárt ablakokon az utcára áradt az álom megfoghatatlan illata, s nicsak; a horkolás mozdulatlanná dermedt: Horkolást hallott, mély, erős basszust, recsegőt, hű, hogy sivított, harákolt, hör- gött, kerregett. Az ablak felé libbent, amelyen a hang kiáradt, a párkányra könyökölt. Te ég, micsoda testvér: mint egy törökbasa, mint egy királyt biztos, mint egy cirkuszi erőművész dagasztotta a mellét egy rézszín orr előtt. — Krrr-hrrr, gyere velem — suttogta odakintről —, árva vagyok. Hagyd itt ezt a rézszínű orrt, hagyd itt ezt a birsalmaszagú szobát. De amaz rá se hederített, csak a szemét villantotta oda, kotródj tökéletlen, és még jobban düllesztett és domborított. Megszégyenülten sompoly- gott tovább, most már nem szólított meg senkit, csak bebelesett az ablakokon. Látott finom csipkehorgolásokat, rikító fűrésztelephorkolásokat, trubadúrhorkolásokat, selyemhorkolásokat, mozdonyhorkolásokat. Jaj, de irigykedett! Miért is kelíett az a szőke nő? Ha akarta, súrolta a gesztenyefák lombját, ha akarta borzolta a füveket, ha akarta esőcsatornákba bújt (hú, hogy visszhangzott), ha akarta fel- csüccsent a villámhárítók hegyére. De hát egyedül, színes- szin egyedül! Még szerencse, hogy meglátta az alabalást. Ménkű nagy csizmáját előretolta az alabalás, a két csizmaszár, mint két ágyúcső, úgy meredt feléje, az ágyúcsövekbe lógott a lába, s folytatásként ott tornyosult a teste egy pádon, a feje félrenyaklott és a bajsza alatt egy virtuóz horkolás tevékenykedett. Igazi művész volt; vékonyka ikkel csilingelt, úkkal és ükkel dobolt, reszelt erekkel, kattogott kúkkal fújtatott effekkél. — Fiiúkrrüeff öikkíruggri- hrörr — igy muzsikált. Simf horkolása odatelepedett az alabalára, elbűvölten nézte a művészt. — Ó, ha megengednéd — mondta kisvártatva. — Iű mirricsorroddáát üi? — kérdezte. ■— Hogy veled együtt... — suttogta reménykedve. — Takküarroddjjjjü! — Nem és nem — kiáltott Simf horkolása —, mától az alabalás horkolása leszek. Az övé, igenis, az övé akarok lenni! És odatolakodott. De a másik kidüllesztette a mellét, rúgkapált, dörgött, hiába ügyeskedett Simf horkolása, sehogyse fért már az alabalás bajsza alá. Na, zene és bona! És, hopp, fölébredt az alabalás. Művészi horkolása, huss, már be is a mellébe. Ott Lapult a jó melegben. Emez, meg szegény, kintrekedt. Visszacsüccsent az alabalára. Az alabalás dörzsölte a szeméből az álmot. — Mi? Khm! Ki? Hihaj! En itt a városra vigyázok! Kia! És mit tesz Isten, horkolást hall. Fölugrik, kapja az alaba- lást Nekiszegezi egy jázminbokornak. Az előbb, mintha a feje fölül jött volna a horkolás, most meg, né, a jázminbokorból. Óvatos macskaléptekkel megindul a bokor felé, maga előtt tartja az alabalát. Azon meg ott lengedez, szuszorékol, szörtyög a horkolás. — Ébredj, akárki fia vagy! — kiált az alabalás. — Krrr-hrrr-frrr. — Az anyád ne sirasson! Puff, a jázminbokor. — Krrr-hrrr-frrr. Eltartja oldalt az alabalát, hogy közelebbről is megnézze az alvót. Hát erre oldalról hallatszik a horkolás, a jázminbokorban semmi. Pörög az alabalával, mint a motolla. A horkolás kört rajzol köréje. Megáll. Óvatosan balra tartja az alabalát. Balról jön a horkolás. Jobbra tartja. Jobbról jön. Föltartja, föntről jön, letartja — lentről jön. — Te Úristen, horkol az alabalám! Elhajítja, fut, a lába se éri a földet. — Rentonák, kadőrök — kiabálja —, horkol az alabalám! Álmosan előcsöndülnek a rentonák és a kadőrök, a fő-„ kadőr és a főrentona sorbaállítja őket. — Gyerünk, lássuk azt az alabalát! Kipp-kopp, kopog a léptük, a horkolás már messziről hallja őket. Föllebben az ala- baláról. Elsompolyog. Azok meg körülállják a szerszámot. Hallgatóznak, hogy zúg bele a fülük. Ziizuu. Semmi horkolás. — Bolond maga — mondja a főkadőr. — Vagy álmodott — bólint a főrentona és kipp-kopp, elmasíroznak. Az alabala hallgat, mint a sír. A horkolás meg surran a falak tövén. Krrr-hrrr, már kel a nap, fürögnek az ébresztőórák, csötyülnek a rigók. — Egy csendes zúg, egy csendes zúg, egy kis zug kell nekem — horkolássza a horkolás. — Ahol megbújok. Egy zárt ajtót lát, huss, be a kulcslyukon. 8 NÓGRÁD — 1973. szeptember 9., vasárnap Jó bőrszag üti meg az orrát. Talpbőrök lógnak egy szögön, aha, meg csiriz, suszterkalapács, dikics, nagyfejű, apró szögek. — Jó reggelt — mondja a horkolás. — Itt bújok meg, ha megengeditek. Nem szól senki, olyan csend lenne, mint egy kriptában, ha .. .persze, krrr-hrrr. A rossz cipők közé bújik — hever ott a sarokban száz Is — és piheg. — Itt nem bántanak. Odakintről meg egyre több zaj, csirr-csörr, tejeskannák, dibb-dobb, léptek, klipiklapi- klapiklippklapp, lovaskocsi, ding-döng, a fene tudja micsoda, vaóvaóvaóvaó, villamos, szszsz, egy fecske. és most jaj nylk nyekk nyikirí kulcs nyrió nyraó nyílik az ajtó, belép a cipész. Fülel. Mi a fene?! Krrr-hrrr, hallja. — Hé — kiáltja hangosan. — Krrr-hrrr-hiüüü. — Ki van itt? — Krrr-hrrr. Nekiesik a sarokba hányt cipőknek, szórja, dobálja őket Semmi. A polc mögé néz, az asztal alá, a bőrök mögé. Semmi. Már fut is, a lába sem éri a földet. — Kadőrök, rentonák! — ordít. Horkolnak a cipők. — A kadőrök és a rentonák összenéznek, ráncolják a homlokukat — Még hogy a cipők? — Talán alabalák? De a cipész remeg a rémülettől, megindultak hát. Kipp- kopp. A horkolás már messziről hallja őket. Usgyi! Rohan a lábak között, kerekek között, lópaták között. Huss, be a templomablakon, A templom hűvös, félhomályos. — Krrr-hrrr. rik vissza a hangot. Felerősítik, recsegtetik: KRRRRHRRR. A horkolás lábaujjhe- gyen hátrál kifelé, aztán meggondolja magát, megindul felfelé a torony lépcsején. Finoman megérinti a harangkötelet, a harangok nyelvét, az óraszerkezet kerekeit. Leül egy gerendára. Krrr-hrrr. Sárga lobbanás! Még egy! Két reflektor mered rá. Két, csészényi, sárga láng. — Óhrrr, jajhrrr. Egy gyöngybagoly... és, hopp, itt valami lóg, hihihrrr, dinidenevérrr, brrr. Már repül is ki a horkolás a zsalu résén, zrrr, be egy nagy ház ablakán. Óriási terem, csend, körbefutó, mahagónifekete padok. Honnan tudta volna, hogy a varosháza tanácstermében van? Sehonnan! Csak a nyugalmat látta. Rátelepedett az aranyozott falióra nagymutatójára. Hrrr-krrr, pihegett. Az óra meg-megnyugtatóan mondta: tiktakk-taktikk. Most már nem bántanak — gondolta a horkolás. Látod, te szőke lény, te meg, lehet, hogy alszol, mint a tej! Meg, Simf, te is! De Simf nem aludt ám! Sápadtan ült az ágya szélén a mellére szorította a kezét. — Hát te? — kérdezte tőle a szőke lány. — Nem tudom — rázta a fejét Simf, —, nem tudom, itt belül valami... És ekkor dömm, megdördült a tanácsterem ajtaja, bejött rajta egy feketetaláros kopasz, egy aranyláncos sovány, egy zsinóros-zekés pöfeteg. És utánuk jöttek mindenfélék!; őszek, kopaszok, harcsabaju- szúak, zörömböltek a padokban, csittegtek. csattogtak. Az aranyláncos meg a másik kettő a fő helyre üjt, szembe a többivel. A taláros megrázott egy csengőt. Elült a csi- zsicsoszi, a sutyuru-mutyuru, a klikk-klakk. Csend lett. Azaz: krrr-hrrr. A városatyák megdermedtek. — Krrr-hrrr. Nagyon fáradt vagyok — suttogta a horkolás — nagyon nagyon fáradt. —= De uraim! — mondta szemrehányóan a . pöfeteg, megfeszültek a hasán a zsinórjai. — Krrr-brrr. — Ki horkol itt?! — kiáltotta a taláros. — Hé, kicsoda!? Krrr-hrrr-hlüüü. — Kiüríttetem a termet! Hagyják el a termet! Krrr-hrrr. A három fej egyszerre lett pulykavörös. — Hogy ön..: — Hogy ön... — Hogy ön... A fejek céklavörösek, lilák, tulipirosak, kékek. — De hát... talán... egy cső... csak nem gondoljuk egymásról... egy cső a falban .. egy vezeték... igenigen. .. igenis a falban! — Mesterembereket ide! — kiáltott a taláros és már futottak is a dobosok, döbb- dibb-döbb, dobolták városszerte: Mesteremberek a városházára! Jöttek is, futottak. Bázán- fűtők kadogasok, diszikosok és kuhletezők, ékszártók és szíjgyerészek, esztászok és bányergályosok, sziszerészek, mtigetelők, lacsirendezők és kokatosok, meg villauzok és kalany szerelők és kuboltók meg tűzikosok. Mind egyszerre láttak munkához, csak úgy zengett a városháza. Bázánoltak, kadogtak, dt- szikáltaik. kubleteztek, szár- tották az ékeket és gyerészték a szíjakat. Zirr-zurr. Szisze- résztek, mügeteltek, rendezték a lacsikat, kokatoltak, bá- nyergáltak. És tessék: krrr-hrrr-hiüüü. A taláros ordított, a láncos kiabált, a pöfetegnek már a hangja is elment a méregtől. De hiába! Krrr-hrrr-hiüüü. Jöttek hát himpellérek, a vincellérek és viccellérek. A himpellérek himpeltek, csak úgy zengett, a vincellé— Horkol a városháza. Hl, hihi, haha — nevettek ütemre. — Egy alabala. — Cipók. — Hiha. — Hahi. És ott. az ajtóban megdermedtek. De meg ám. Mert mit hallottak bentről? Ezt: Krrr- hrrr-ziüüü. Berontottak a terembe. — Köl a fezekkel! Lállj, vagy övök! Krrr-hrrr-ziüüü-hiüüü. Gyors csapatmozdulatokkal körülvették a városházát. Pustolyok, géppiszkák. ágy- nevetők és gépaknuk csöve meredt a városházára. — Tíz perc időt adunk — harsogott az aranyláncos. És odabent: krrr-hrrr-ziüüü. — Dörögjetek hát — intettek a hármak és bumm a pustolyok, kikiki a géppisz- kák, ziubumm az ágynavetők és bumma-bumma a gépaknuk. Riccs-reccs, dőltek a szép ősi falak, porzottak a gerendák, csörögtek a festett ablakok. Jaj — mondta a városhaza és lenyaklott a földre. A romok felett, mint egy láthatatlan zászló: krrr-hrrr- ziuuu. Fáradtan, fáradtan horkolászott a horkolás. Aj, futottak szerte, ameny- nyien voltak. A városatyák, a bádogosok, a rentonák, a sziszerészek, mind, mind a him- peilérekkel, a vincellérekkel és a viccellérekkel együtt. Ajaj. Simf nyitott szemmel feküdt a város melletti réten. Aludni szeretett volna. Olyan volt, mint egy halott. Egy pásztor gyerek látta meg, te jó isten, kiáltott, egy halott és futott be a városba a hírrel: a réten fekszik egy halott A horkolás meg levánszor- gott a romokról, bukdácsolva indult a város széle felé, Ijedten kerülte ki a vele szemben rohanó pásztorfiút, és kint a réten, a réten, a réten meglátta Simfet. Repült, száguldott. sebes forgószélként telepedett Simf ajkára, ó, nyögött fel a férfi boldogan, és lecsukta a szemet. Élaludt. Krrr-hrrr-hiüüü — horkolt boldogan. — Hiüüü-krrr-hrrr- ziüüü-hrrr. A halottlátni futók már így találtak rá. — Ez? Meghalt? Bolond vagy te. vagy álmodtál — mondta a főrentona, de valami a szívébe nyilait. Affenébe is! Krrr-hrrr-hiüü? — Nono, — mondta a bajsza alatt. Ott volt a szőke lány is, rázta, pofozgatta Simfet. — Simf, Simf, drága, kelj fel, már megint horkolsz. Simf fölébredt, a horkolás, zsuppsz, be a jó meleg melle közepébe. — Igenis horkoltam és mindig is horkolni fogok — kiáltotta Simf. — Hurkolni, horkolni, horkolni! Fölkapta a kabátját, elindult a mezők felé. Eltűnt, mint a köd. A szőke lány azóta a mezőket járja éjszakánként, horkolás után kutat, De nem hall soha. Mások hallanak, elég gyakran. Elhagyott szalmakazlakból, csőszkunyhókból, erdők közepéről szivárog vékonykán, csendesen. Valahogy eképpen: Krrr-hrrr-ziüüü. De nem félnek tőle egyáltalán, tudják, hogy Simf alszik ott. A falak megrovó arccal vejánossy Ferenc: Boglya és ház f \ ! ! > nlit Mf''
