Nógrád. 1973. szeptember (29. évfolyam. 204-229. szám)

1973-09-09 / 211. szám

Emelem kalapomat a ma- dárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajolok előttük. Emelnék ők is, nem hajlik rá a kezük. Van amelyiknek kalapja sincs. Bizalmatlanul biccentenek köszönésemre. Azt hiszik, gúnyolódom velük. Gyanakvóan néznek, nem lopni jöttem-e? Mintha még valamit elvihetnék a földről.

Mászkálok a letarolt, széthordott határban, az elhagyott mezőkön. Madárljesztőkkel beszélgetek. Elhagyott madári- jesztőkkel. Kifeszítve két karjuk a kék égre. Közelről nézem őket. Észak tól-délig, napkelettől addig, ahol lenyugszik, addig ér a kezük. Fekete földbe leszúrt, frissen faragott falábukkal talán gyökeret is eresztettek. El ne fújja őket a szél! Fáradtak és kimerültek a madárijesztők. Kikelettől lombhulláslg dolgoztak, őrizték a földet. Egész nyáron gürcöltek egy öltözet rossz ruháért. Ennyi a kialkudott bérük. Egy foltos nadrág, szakadt ing, kinőtt kabát, fekete kalap. Cipője egyiknek sincs. Szeretnék valami bakancsot, csizmát a lábukra. De nem tudom, hogyan lehetne úgy odaadni, meg ne sértsem őket. Ebben a teljesítményen alapuló társadalomban nem Jut nekik lábbelire? Mégis emelt fővel végzik munkájukat, teljesítik rendeltetésüket. Éjjelenként hallani csak nyögésüket a szélben. Megtelik a határ gönceik, rongyaik suhogásával. Miről beszélhetnek Ilyenkor a madár- ijesztők? Milyen titkokat suttognak el? Panaszkodnak madarakra. Panaszkodnak emberekre. Láttak ők megjelenni éjféltájt sötétarcú zsiványokat, zsákkal. Idegen arcú embereket. Mozdulatlanul kellett végignézni a rablást. Csak szívük vert gyorsabban. Lépni nem léphettek. Főidbe vannak verve. Hajnalban arcukon harmatkönny csurgóit.

Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajolok előttük. Kiszámolta-e valaha is valaki, hány mázsa terményt ment meg a tolvaj madaraktól a madárijesztő? Kezeskedem értük. Az 6 tenyerükhöz egy szem mag sem tapadt Láttak rablást pazarlást Halált érdemelnek érte? Nyár vértanúi sorakoznak sötéten az őszi nap végső sortüze elé. Mit láttok a szemükben? Mi az a furcsa fény? Bánat a neve. Bánat és sértődöttség. Életükön át sértődötten, csak dolgozni akartak és tönkremenni. Fekte felkiáltójelek az időben. Magányosan élők. Fegyvertelen őrök.

Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajolok előttük. Szeretném megadni nekik a végtisztességet. Kimenni a mezőre ásóval, kapával. Sírt ásni. Eltemetni őket. Jeltelen sírok. Füvek, fák a síremlékek. öregek már a ma- dárijesztők. Az egyévszakú madárijesztők. Az éjjel-nappsl dolgozók, vigyázók. öregek már. Tüdejük beomlott, térdük megroggyant. Lábnyomaikat benőtte a mező. Szeretném eltemetni őket. Eltemetni,

mielőtt a fagy szabadon engedi veszett ebeit. Legyen nekik könnyű a tél! Behavazott mezők alatt jó mély sírokat! Az évszakok röntgenképén elő ne jöjjenek! Földből kinövő kezek, kinéző szemek. Kapjanak jó mély gödröt a hontalanok. Ne legyenek hontalanok a madárijesztők! Nem a senkiföldjét őrizték. Mégsem hívta őket senki az asztalához, ágyába senki nem fektette őket.

Emelem kalapomat a madárijesztők előtt. Emelem kalapomat és meghajolok előttük. Kékülnek arcaik. Kifagy rá a könny. Hullámot verő búzatáblák tengertelen fövenypartjain kószálnak gomlyogó ködben. Fák fölött forog a fagy. Halálos Ítéletet lengenek a lehulló levelek. Az öreg madérljesztők még egyszer vé- gtgbotorkálnak a tájon, fekete köpenyben, mint fekete lepkék, kibontott szalmaősz hajuk lobog. Késes szél szurkál- ja hátba őket. Fejtik fölött vijjognak vészmadarak. Szürkületkor megindulnak. Estére hét határból összegyűlnek. Tüzet raknak őszi ággal. Körbe ülik. Füst könnyezi be a szemük. Büszkén viselik arcukat az égbe készülők, öklüket rázzák fölfelé.

Reggelre az üszkös gallyak, a hamu körül egy sem marad. Nem marad temetetlen madárijesztő. Senki sem tudja, hová lettek. Holdsugárra feküdtek, elszálltak a vadlibákkal, vagy a forgószél kapta-e fel őket?

Egy tisztás, ahol süt a nap

Ha egyetlen szóval kellene jellemezni, azt írnám róla. hogy — erős. Pedig alkatra törékeny, hivatásából adódóan könnyen sebezhető. Ismer) a félelmet, ismeri a szomorúságot. Jó lenne megtudni erejének titkát. — Ezzel a gondolattal kerstem fel otthonában Horváth Teri Kossuth-dijas színművésznőt.

— Kislány voltam még, amikor egy alkalommal koromhoz képest igen súlyos terhet kellett átvinnem egyik faluból a másikba. Igaz, magam vállalkoztam erre, hogy könnyítsék vele édesapámon. Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a csomagot, az vit mentén álló póznák közül kineveztem egyet-egyet állomásnak. „Addig elviszem, ha belehalok is”, mondogattam. Amint odaértem az „állomásra”, megpihentem és végtelen örömöt ereztem, hogy sikerült. Nos, azóta is Így járom az életet. Végzem a munkám, és tudom, hogy időről időre elérek egy-egy állomásra, ahol megpihenhetek. Sajnálom azokat, akik egész életüket csak állomásokon szeretnék eltölteni. Mert azok nem ismerik a megkönnyebbülés örömét.

— Megkérem, beszéljen olyan szavakról, melyeket jelentősnek tart.

— Számomra mindenfajta

köszöntésnek értéke van. Ha reggelente, munkakezdés előtt jó reggelt kívánok kollégáimnak, azt komolyan gondolom; örömöt, jó munkát kívánok aznapra. Illendőségből soha, senkinek nem köszönök. Ezt a

fogalmat utálom. Ezért, ha tőlem valnki í úttá ban, foghegyről odavetve kérdi, hogy vagyok? — azt felelem; Neked nem mondom meg, mert teged nem érdekel.

— Nagyon sok segítő szót kaptam életemben. Talán azért, mert ismerem a jó szó „megváltó hatalmát", szükségesnek tartom tovább adni azokat kollégáimnak, Idegeneknek egyaránt. Hiszek abban, hogy a szavak mögött rejtőző jószéndéknak sugárzása van. Amikor a színházzal Finnországban vendégszerepeltünk, a szálloda halijában, ahová egyik este megérkeztünk, egy hatalmas termetű svéd, és egy pici finn ember verekedett. Magam sem tudom, hogyan történt, de pillanatok alatt közöttük termettem és elkezdtem kérlelni őket — természetesen magyarul —, hogy ne üssék egymást. Az a nagy embert azt a picit. Hát milyen csúnya dolog ez? A kollégáim nevettek, a két férfi meg csak nézett rám. De abbahagyták a verekdést.

— A csend. Éppolyan fontos számomra, mini a szó. Ha nincs csend, nem hallatszik a kiáltás.

Minden ember, minden színész életében vannak mélypontok, Hogyan viselte el?

Komoly méregbe gurul.

— Felháborítónak tartottam, amikor egy-egy ilyen periódusban az újságírók sopánkodva Írtak arról, hogy „keveset foglalkoztatnak”, „mellőznek”, meg ehhez hasonlókat. Én, amíg színész vagyok, nem lehetek halott. Soha nem vagyok olyan aktiv, mint épp az ilyen mélypontok Időszakában. Akkor van időm élni, Feltöltöd«!. Zenét hallgatni, könyveket olvasni, az utcán utána menni egy érdekes asszonynak vagy férfinak. Én még megszólítani sem restellik egy idegen embert, ha érdekel belőle valami. A célom, a hitem, bennem van, azt én magamban hordozom, olyankor is, ha éppen nincs módom csillogni! Jaj annak a színésznek, aki csak akkor tud Örülni hivatásának, amikor főszerepei játszik. Kétmonda- tos szerepet is el lehet mondani méltósággal. És közben készülni, tartalékolni az energiát a következő nagy szerepre.

— Pályája kezdetén is így érezte? Akkor is el tudott

Gumidominó?

— Poharat? — kérd! a csapos.

— Üvegből Iszom — nézek a csaposra, és megütközést imitálok. Ismerem ennek a „kricsminek” az íratlan törvényeit, nem szabad kilógni az átlagból, mert gyanússá válik az ember. Félre állok a söntés pléhszegélyének végéhez, könyököm a pult sarkán, hátam az ablak párkányán.

Zsibong a környezet. A csapos tovább bontogatja a sörös fiolákat. „Második Ferdinánd”, alias Lakatos Ferdinád építőipari segédmunkás emeli a hüvelykujját, jelezvén, hogy csere következik, mármint újabb Kőbányai világost kíván leereszteni a gyomrába. Amikor kézbe veszi az üveget, csókot cuppant a csapos felé, majd szóba is köszönetét mond: — Csókolom a káderlapodat, La- joskám.

Ferdinándot régóta ismerem. A szálláson találkoztunk először. Most Is mellém oldalog. Végigfut rajta a pillantásom. Ez a Ferdinándi — így hívtuk őt baráti alapon — semmit sem változott. Patinás, kifényesedett kosz borítja az egész embert. Ruháját, cipőjét, kezét, nyakát. Már menetközben előre nyújtja az üvegét, és az üveg nyakával, keresztbe fordítva koccint velem. Egy hajtókára fél üveggel ereszt le a torkán. Nem nyel közben, egyenesen a gyomrába folyik az ital.

— Hogy vagy?

— Kiraktak a telepre éjjeliőrnek, fele gázsival — szólt bánatos hangon. Alighanem ez a lelkiállapot kényszeritette arra is, hogy gyorsan leeressze azt a fél üveg sört, amit az előző hajtókából meghagyott.

Üresen vette le a szájáról az üveget, majd fejével a csapos felé Intett, de azonnal nekem is bólintott. Értettem a néma játékot. Beleegyezésemet kérte, hogy a kontómra rendeljen még egy üveggel. Amikor intettem, hogy lehet, hüvelykujját mutatta a Lajosnak, és hozzá tette; — A barátom fizeti!

Amikor újra koccintottunk, megkérdeztem „Ferdinándit”, miért helyezték a telepre éjjeliőrnek, fele fizetéssel.

— Mert a főnököm nem tudta elrágni a főtt tojást, tisztelettel — nézett a szemem közé. Ezt az örökös tisztelettel jelzőt még a börtönben tanulta meg. — Igenis, tisztelettel. Értettem, tisztelettel. Lakatos Ferdinánd, tisztelettel. Megyek, tisztelettel. — Bár mások előtt tagadta, hogy ez a választékos beszédmód nem hajdani gyerekszobájában ragadt rá, hanem a sitykón. Elintézte annyival, hogy kultúremberek vagyunk, nem pedig barmok.

— A főtt tojást?

mondani méltósággal két mondatot?

— Akkor éreztem csak igazán Így! Máskent hogyan is várhattam volna el, hogy odafigyeljenek rám? Nem tudok tétlenül várakozni. És a munka Idővel mindig meghozza a lehetőséget Is. De fílmszerepet már akkor is vissza tudtam adni, amikor mag 1600 forintos fizetésből éltem, és nagyon szegény voltam. Nem volt abban a szerepben egyetlen olyan mondat sem, amelybe életet lehetett volna lehelni. Nekem ez a szerep nem tetszik — mondtam. — Es ezzel kész volt, elintéztem.

— Nagyon sok színész, főként fiatalok, ha megkérdik őket, hogy miért vállalnak el oly sokféle feladatot, arra hivatkoznak, hogyha egyszer nem vállalnak el Valamit, megsértődik a rendező, és többé nem hívja őket.

— Sértődjön meg! Ha én jó színész vagyok, idővel rájön, hogy szüksége van rám, és hívni fog. Ha meg nem, akkor sohasem volt rám igazán szükségé.

— Hogyan tudta az energiáját, kitartását megóvni ilyen töretlenül?

— Igen nagy a hitem abban,

amit csinálok. Amikor nekiindultam az életnek, a szépet kerestem. A csiga is a bokrok alján, erdők sötétjében bukdácsol, cipeli hátán a terhét, de ha talál egy tisztást, ahol süt a nap, kibújik a házából, a fény felé fordul, és olyankor biztos, hogy boldog. Én az vagyok. László Ilona

— Azt, a gumidominót, tisztelettel.

Szemrehányóan néztem rá, kortyoltam az üvegből, anélkül, hogy koccintottam volna vele. Lássa, hogy nem hiszem, amit mondott, inkább hagyjuk az egész marhaságot. Valószínű fegyelmit kapott, mert berúgott, és nem jelent meg a munkahelyén, esetleg más szabálytalanságot vétett. Persze, „Ferdinándi” nem buta gyerek, olvasni tud az ember arcáról.

— Nem hiszed?

— Nem.

— Pedig igaz.

Amikor fizettem, a csapos megkérdezte, hogy a gumidominóét fizetem-e. Mondtam, hogy igen, és intettem „Ferdi- nándinak”, egyet még lehajthat a számlámra. Elköszöntem. Utánam jött és sértődötten rámszólt: — Elmondom a főtt tojást.

Elmondta. Valahonnan kapott egy gumiból készült to- jásszletet. Pontosan olyan volt, mint a valódi főtt tojás, amelyet szép egyenletes szeletekre vágnak, es a vajas, sza- lámis kenyérre teszik. Ilyen szendvicseket készített ő is. Aztán megkínálta a főnökét eggyel. Haverjai tudtak a gumitojásról, s majd megpukkadtak a visszafojtott röhögéstől, amikor a „nagy főnök” rágta, forgatta a szájában a. tojást, s nem tudta merre1 forduljon el kínjában. Végül aztán kiderült „Ferdinándi” trükkje. A kocsmában is elmesélte, hogy gumitojást etetett a góréval, de senki sem hitte el neki. Azóta* csúfolják gumidominónak, sőt vannak, akik kétségbe vonják, hogy ő lenne Második Ferdinánd, mert az is meglehet, hogy ő N apóleon.

Gazdagh István

CSONKA DEZSŐ:

AMI VOLTÁL

(Archaikus vers a szerelemről)

Érzem, lassan elveszítlek.

Mint illatát a virág.

Távolodó, gyáva lépted Űjabb vétkes szomjúság.

Féltő kezem nem kap érted,

Rossz pólus vagy, nincs delej Nem mondom már lázas kínnal Soha többé, hogy felelj.

Most, hogy elmész, utánadnéz Mosolyogva két szemem;

Ilyen kacér, léha játék Néha ez a szerelem.

Porbői emelt fel a lelkem

Kertem legszebb kincsivé.

Látom, ahogy lassan eltűnsz,

Ami voltál: semmivé. ___

_

O

rosz István: ÉPÍTKEZÉS

PARDI ANNA:

NYÁRI REGGEL

Harmattól ütögetett füvek hangjára láncbaszökík az üvegajtó a kerítéssel,

tüszúrások csigalépcsőjén,

illat felvonóján

fenyő hegyi tornyába feljutva

az időbeosztás örökzöld kilátóján

figyeli a táncot egy árva kis madár,

kislány szalad ki egy percre megnézni, ott van-e a virág, az öreg cseresznyefa és a sövény a helyén,

mert ha ott van, minden jól van.

NÓGRÁD — 1973. szeptember 9,, vasárnap 9