Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-12 / 188. szám
HALLÓ! (Regény telefonon elbeszélve) — Nem; I teieíónunk. Ahányszor hívlak, mindig az ikertárs beszél. ♦ — Hallói Lőápolő intézet? — Nem. Itt Stemmer Piri, Magánlakás. —Elnézést kérek. A hangja milyen bársonyos és simogató! Esküdni mernék, hogy szőke és teltkarcsú, vagy magas, nyúlánk, éjíekete. A hangjában benne vibrál a társtalanság. tfól érzem? — Jól érzed. Nyugodtan te- feezz! A hangod simogat. — Ennek örülök. Szervusz! 'Abasári Frédi vagyok. Holnap hatkor a „Vidám Marhafelsál”- ban várlak. Az asztalomon egy bakelit telefonkagyló lesz. — Én meg egy közületi telefonkönyvet olvasok majd a „Z” betűnél. A viszonthallásra! ♦ — Halló! Piri! Itt Frédi. Életem legcsodálatosabb estéje volt a tegnapi. Ügy érzem, szép voltam és kedves. Boldog vagy? — Boldog. Imádom a modorod. Meg kell ígérned, hogy soha nem tárcsázol mást, csak engem. — Esküszöm. Hétkor a szokott helyen. — Ott vagyok. Szerelmem! Pá! — Halló! — Tessék. Itt Stemmer Lajos. — Piriké édesapja? Örven- dek. Tisztelettel megkérem a kedves lánya kezét. — Vigye. A magáé. De miért telefonon intézi a leány kérést? — Éppen volt egy tantuszom. •* — Halló, Piri ? — Igen. — Itt a férjed beszél, Frédi. Szivecském, ma egy kicsit később jövök haza. — Pont ma, a nászéjszakánkon? — Ne haragudj. De már a múlt héten megvettem a mozijegyet. ★ — Halló, Frédi? Csak any- nyit szeretnék mondani, szivecském, nemsokára hárman leszünk. — Bizonyára az édesanyád érkezik Miskolcról. — Hagyd ezeket a régi vicceket! Fogódzkodj meg a kagylóba! Lesz egy kis bébink. — Redben van. De miért zavarsz ilyesmivel a hivatalban, amikor végre sikerült vonalat kapnom a központtól. Egyébként intézkedhetnél, hogy ne iker legyen. — A gyerek? — Halló, Piri? — Igen. Kivel beszélek? — Itt a férjed, Frédi. — Te még élsz? Két éve nem hallottam hírt felőled. Pedig azóta született egy kisleányunk is. A kis Margitka. — Legalább hasonlít rám? — Tisztára az apja. — örülök... Szervusz. — Csau. * — Halló! Itt doktor Spét Armand, a hét per huszonné- gyes közösségtől. — Doktor Galgamácsai Ervin. — Kedves kollégám, ügyfelem megbízásából közlöm, hogy hajlandó vagyok válni, de ragaszkodik a bakelit éjjeliszekrényhez. — Tisztelt kartársam, ügyfelem a legmesszebbmenő jóindulatról tesz tanúságot, de a bakelit éjjeliszekrénytől nem hajlandó megválni. Őszintén reméljük, hogy elfogadják helyette a szintén közös szerzeménynek számító krómozott norvég szappantartót... Galambos Szilveszter Ingázó szerelem Á szerelem a vonaton kezdődött. Álltak hétfőtől péntekig minden hajnalban szorosan egymás mellé zsúfolva a peronon, miközben mindenféle kacska ábrát rajzoltak a piszkos ablakokra. Ettől a művelettől ugyan enyhén szuty- kos lett a kezük, de rá se hederítettek. Csak nevettek rajta jóízűen. A fiatalság harsány örömével. Pedig nem túl sok illúziót tartogatott számukra ez a szerelem. Gyűrötten és álmos szemekkel rohanták meg minden reggel négykor a szerelvényt, mely már többnyire zsúfolt volt és levegője a félbemaradt éjszakák megszakított álmaitól fülledt Valahogy mindig, a peronra keveredtek. Kezdetben talán véletlenül, később azonban már tudatosan, egyre inkább bontakozó szándékkal Reggel négytől fél hatig tudtak beszélgetni. Este már nem együtt jöttek, mert Karcsi általában túlórázott különösen amikor már javában azt hitte, hogy komolyra fordult közöttük a dolog, és így gyűjtenie kell közös életük megalapozásához. Reggel négytől fél hatig edződött tehát ez a szerelem. Több idejük nem volt egymás számára. Ebbe a hajnali sietős másfél órába kellett bele- gyömölszölniök minden mondanivalót. Szépet, érzelmeset gyakorlatias jellegűt Ebbe a hajnali másfél órába kellett sűríteni az életüket Amint beértek a Nyugatiba, még elvegyültek kicsit a lassan oszladozó tömegben, belevegyültek az imbolygó, tétova sodrásba, hogy ezzel is húzzák-halasszák az időt Amíg a kijáratig értek, izzadtra gyötörték egymás kezét, a villamosnál pedig, amikor elváltak, Karcsi olyan hosszasan csókolta meg a lányt, hogy a reggeli csúcs- forgalomban időnként majd- nemhogy forgalmi akadályt képeztek. Karcsi azelőtt az ultisokkal utazott. Már úgy értve, mielőtt ez a szerelem elkezdődött. Akkor nem is a peronon utazott, hanem bent a kocsiban, mert a fürge ultisok mindig tudtak helyet szerezni maguknak, hogy ölükbe rakva egy táskát, kedvükre verhessék a blattot. Kedélyes és hangos hajnali utazások voltak ezek. Miután azonban Karcsi felfedezte a vonaton Marikát, szép lassan lemorzsolódott az ultisoktól. Egy reggel Marika elmaradt. Karcsi először azt hitte, elkerülték egymást Ezért végigfurakodott a tömött kocsik során, hogy megtalálja a lányt. Ez a szorongó, lámpalázas igyekezet azonban hiábavalónak bizonyult Mert Marika nem volt sehol. Az ilyen esetek többségében viszont mindig keres, és ha nagyon akar, akkor talál is mentséget az ember ideálja számára. Karcsi például azzal nyugtatta magát, hogy Marika talán elaludt és lekéste a vonatot, azért nem találkoztak... Marika azonban másnap sem jött, harmadnap sem... Negyednap végül az ultisok megszánták Karcsit. — Gyere, ülj közénk, megvan a helyed — mondták neki. miközben összébb húzódtak a zöld műbőrrel bevont padokon. — Ne várj arra a lányra, nem jön az többet vonattal. A Rabié Jóska fuvarozza minden reggel motoron. Így kényelmesebb is neki, meg gyorsabb is. Minden reggel fél órával többet alhat. Karcsiban egy világ omlott össze. Sokáig mindenféle buta, borongós hangúdat környékezte. Oh, hogy tudta akkor gyűlölni Rabic Jóskát, aki a nagyképű motorjával minden KRESZ-szabályt félrerúgva belegázolt az életébe. Haragja nem is engesztelődött meg Rabic Jóska iránt, csak hetek múlva, amikoi; kitudódott, hogy Marika a motorjával együtt őt is éppen úgy faképnél hagyta, a reggelenként piros Skodájával Pestre furikázó Kárász Sanyi miatt, mint annak idején a vonaton őt.. Ágh Tihamér kak mentettek ki a második világháború poklából... Micsoda futás! Ahogy katonakori élményeimmel dicsekedni szoktarft: legalább kétezer kilométer — egyvágtá- ban... Hát ezt a rongyos két- három kilométert, ami még előttem lehet, ne tudnám lelépni?! Nem bizony! Ajjaj! A hegy, ezek az emelkedők, beledolgozzák ám az ember inaiba, egészen a csontig az „ólmot”. És ha most röpködne itt körülöttem — mint a fronton — a repeszgránát, vagy tíz zalkodi legény bicskát rántana rám, bizony akkor sem tüdrám erőteljesebben szedni a lábamat. És sehol egy tanya, erdészház, favágó emberek, hogy legalább a pontos időt megtudhatnám. Szegény kis húgom.- Mór biztosan menesztett vagy öt küldöncöt anyám házához, hogy készen állok-e. Micsoda szégyen lenne, ha végül is... de nem! Beérek én még időre. Előttem már csak a Vereskirály áll, az utolsó emelkedő, onnan már lefelé megyek. Mit megyek... szaladok. Ki látja azt a szurdokban, a szőlők között? No, meg ha látja is? Esküvőről van szó! Egy ifjú ember legboldogabb órájáról. Én balga — korholom magam nyögdécselve —, hogy erre nem gondoltam! Szegény anyám elsüllyed a szégyentől. Én meg mehetek egyenesen a Bodrognak..., ha ugyan addig elvisz a lábam. A lábam, a híres lábam, amivel — tanúim vannak rá — a Perint partján még két hete is oly kitartóan kocogtam. Itthon jól ismert terepen, » véreim előtt meg cserben- Itegynának? Ha korbács lenne nálam, talán ütném Is őket.;: Pedig az igyekezet megvan bennük, mint a jól húzó öreg lovakban. De mit ért az, ha remeg a csűd, s elemyednek az izmok...? Kellet nekem lakodalom ? Násznagyuraság? Kellett hát — ragyog fel a szemem, mert lázas igyekezetem kísérő hangjait is túlzörgi egy velem szemben közeledő szekér. Még nem látom, de olyan közel van, hogy orromba csap a lovak izzadságszaga. — Meg vagyok mentve — kiáltom a kocsisnak, mint egy hajótörött, aki végre valamibe kapaszkodhat, ö persze nemigen hallja, inkább csak érzi, hogy meg kell állnia, hát a kocsi hátuljához ugrik, hogy teljesen behúzza a féket. . A lovak szólítás nélkül is megállnak. A kocsis előrelép, s míg nyújtja a kezét — amin karórát látok — alaposan végigmustrálom. Kétméteres, fekete sörényű, nagy darab ember, amolyan mackós, hegyi mozgású. — Mennyi az idő? — kérdem mindjárt köszönés után. De a válasz úgy lecsap, hogy egy fába kell kapaszkodnom. — Hihetetlen, hogy már öt óra! — hebegtem, s a lombrésen át lestem a csalóka napot. — Márpedig annyi — mondja emberem, nem kis csodálkozással, mert később, ahogy a találkozásra visszatértünk, elárulta, különös magatartásom miatt már-már azon volt, hogyan nyúlhatna leggyorsabban a szekér oldalán fityegő fejszéhez. Aztán ellihegtem neki, hogy milyen nagy bajban vagyok. Ha istent ismer, fordítson a szekere rúdján és segítsen rajtam mégha ezer forintba kerülne is, Vigyorog, aztán a szekerére bök, amire jó két méter hasábfa. van felpakolva. Vagyis, ha segítne is, ezzel meg mi legyen? Végül az lett, hogy kifogta a lovakat, s közben azt is- kisütötte, hogy szegről-végről rokonok volnánk. — Ügy tudom, hogy maga lovastüzér volt — így a földi. — No, Ükkor — igazított pokrócot az egyik lóra — felkapaszkodunk a Veres-királyra, onnan meg levágtázunk a faluba. — Vágtázunk? — Ügy bizony — csodálkozott vissza rám. — Mert, hogy akar sógorbátyám hat órakor az esküvőn lenni? És már tuszkolt is fel a ló hátára. Nagy örömömben azzal se törődtem, mi lesz a sógor fájával, ott, az erdő közepén. Dehát kinek kell az? Majd holnap reggel visszajön a lovaival, és iehúzatja a szekeret. — Hogy hívják ezt a lovat? — Böske. — No, Böske, a cudar min- denit ennek a sietős világnak! Most mutasd meg, hogy mit tudsz. De hát ez a lovacska — amely amúgy jó húst tartott — nem volt már harmadfű csikó. Nekem mégis meggyűlt a hátán a bajom. Mert amíg felértünk a tetőre, csak megvoltam valahogy. Ki is fújtam magam. De amikor jótevőm hegynek le megeresztette a kantárt, a Böske noszogatás nélkül a társa után lendült. No, te lovastüzér! Hol az a híres combod, amivel valaha egy csikaszabb lovat akár térdre is kényszerítettél? Most meg... Dehát mit szépítsem a dolgot? Nem is a hátán, hanem inkább a nyakán hozott le a hegyről az a szegény ló, ott is csak úgy, hogy a sörényébe kapaszkodhattam. Megint csak a lábam.. 1 A ló hátán is cserben hagyott a lábain... Kiben bízhat hát az ember? — nyöszörögtem, de földim hátra se nézett. Egy szót sem szólt, csak már a kapunál, ahol én hat óra előtt öt perccel csúsztam le — persze fenékkel — a Böske hátáról. Anyám fejére kulcsolt kézzel várt, de mielőtt felmarkolt volna a földi segítségévek előbb egy gyereket szalasztott a lakodalmasházhoz, hogyha eddig vártak, legyenek türelemmel még néhány percig. Azt talán mondanom sem kell, hogy a nagy ijedtség után — amikor mégis megjelentem az esküvőn — valósággal felvisított a násznép. — Mondtam én, ugye, hogy megmondtam — kiabálta túl a jókedvű ricsajt egyik nagybátyám. — Hogy megjön a mi Józsink, időre... Meg bizony, a mi fiunk... Legfeljebb, két- három pohár bort, ha késik... Megmondta. Hát mit tehetek én ez ellen? Ki kell húzni magam, nehogy az eskető tanácselnök cimborám is elmo- solyintea magát a komiy szertartáson. O tthon ez már csak fgy van. Mondom, az ember fenemód nagyfiú nak érzi magát. Persze, csak táncolni ne kellett volna. De történetemnek ez a réspe — meg a lakodalom utáni napok kálváriája — már külön fejezetet kíván, amit meg is írok, ha lábam legújabb természete miatt nem a kezemen kell majd járni. Vezess, Lucifer! IVPITI ördö** óhaj. Ellenkezőleg, a legemberibb kérés. LiCLU Lucifer — nevében: Fényhozó — tulajdonképpen emberi énünk jobbik fele. Az értelem, a nagy titkokat kutató ész, a mindenható, tekintélyekben és kinyilatkoztatásokban kételkedő ráció. Az ember, amióta meglopta a „tudás fáját” és az első kőszerszámoktól eljutott az elektronikus számológépekig — lényegében ennek a benső parancsnak engedelmeskedett: Vezess új utakra, Lucifer! Vezess a mindenség titkainak, a természet és a társadalom törvényszerűségeinek megismerésére. Vezess, mert az embernek — különösen a ma és a jövendő emberének — egy életen át tanulnia kell. Korunk parancsa ez. Marx György írja Jövőnk az univerzum című könyvében: „A tudományos-technikai forradalom olyan kor küszöbére vitt, amelyben egy élet folyamán többször kellene fejet cserélni”. A fejcserén természetesen nem fővesztés értendő, inkább a kobak régi ismereteinek kicserélése, fel- frissítése új ismeretekkel. v Az emberiség gyermekkorában az ükapák ugyanúgy csiszolták a kőszerszámokat, mint ükunokáik. „Ma, a XX. század középső évtizedeiben a jövőre gondoló apák már úgy nevelik fiaikat, hogy azok feje más legyen, azok keze más munkára álljon, mint amiré az övék van beidegződve” — írja Marx György. Meglehet, hogy a fiatalok mg még fel sem talált termelési folyamatokat irányítanak majd olyan gépeken, amelyeket csak ezután terveznek meg. Minden valószínűsége megvan annak, hogy egy szakember „menetközben” új szakma elsajátítására kényszerül. A tudomány és a technika rohamosan fejlődik. Az emberiség tudományos kincse tízévenként megduplázódik. A legtöbb megtanult adat 10—20 éven belül elégtelennek bizonyul, elvaul. Míg az ókorban a technikai és tudományos felfedezések duplázódási ideje ezer esztendő körül járhatott, addig korunkban ez az időszak rövidebbé vált az emberi életkornál! A fenti adatokat Marx György könyvének „Gyorsuló idő” című fejezetéből idéztem, szemléltetésül arra, hogy felgyorsult életünk milyen szokatlan ritmust diktál az embernek — a tanulásra. Egy kis pátosszal mondhatnák: tanulásra ítéltettünk! S akár tetszik ez, akár nem —■ korparancs. Snow angol tudós írja: „Azt mondani, hogy művelődnünk kell, vagy elveszünk, kissé melodramatikusabb, mint a tények mutatják. Azt mondani, hogy művelődnünk kell, vagy már saját életünkben egy meredek hanyatlás tanúi leszünk, az nagyjából helytálló”. Felvetődik a kérdés: képes-e az ember effajta fejcserére? Vagyis — Marx György megfogalmazása szerint — „nem szab ugyanez az agy (tudniillik, mely a fejlődés fel- gyorsítását lehetővé tette — szerk. megj.) biológiai korlátot, amikor az emberiség a történelem motorját még szédí- több száguldásra szeretné kapcsolni?” Válasza egyértelmű: az emberi agy képességei még korántsincsenek kimerítve. Nem marad tehát más, mint a kérés: Vezess új utakra, Lucifer. Az ember vállalja a tanulás és teremtés nyűgét-küzdelmét. Társadalmunk megteremti az egész életre szóló tanulás felételeit, kint az életben és bent, az emberekben. Oktatásügyünk olyan iskolai programot dolgozott ki, mely korszerű ismeretek és készségek megszerzésére készíti fel a fiatalokat. Szemléletesen fogalmazta meg ezt a gondolatot Szent-Györgyi Albert, Nobel-díjas tudós: „Számos fejezete ellenére az oktatásnak lényegében egyetlen tantárgya van: olyan emberek nevelése, akik lábán nem lötyög a felnőttek cipője, és akik képesek egyenesen állni, tekintetüket szélesebb látóhatáron hordozva”. Azaz elsajátították az elődök tudományát, és tudják, mit kezdjenek azzal, hogy általa életünk gazdagabb legyen. lVf.Q ennyi nagy ember magvas véleménye után az újságírónak csupán „apróságokra” kéne figyelmeztetnie. Arra, hogy a gyorsuló idő kevésbé gyorsuló művelődésén hogyan lendíthetne iskola és népművelés. Együtt! Tulajdonképpen sokan, sok cikkben szorgalmazták ezt, midőn az iskolai és közművelődési könyvtárak, művelődési házak és iskolák, ifjúsági klubok és a tudomány, művészet valamely ágában amatőrködők közös munkálkodásáról szóltak. Vagy sürgették az ismeretterjesztés és a klubszerű vitaszellem, illetve az amatőr művészeti mozgalom és az esztétikai nevelés egybekapcsolását. Mindezt miért? .,. Hadd idézzem ismét Szent-Györgyi professzort: „Az eleven oktatás, amely a lelket és agyat kielégíti, hozzásegíti az embert, hogy szembeszálljon minden problémák legszörnyűbbikével, azzal, hogy ti. mit kezdjen önmagával. Eleven művészetet és tudományt tanítva az iskolák feltárhatják a művészi és tudományos élet kihívásait, azok végtelen horizontját...” És álljunk meg e gondolatnál: mit kezdjen önmagával? Ez a téma azt a kérdést érinti: kit hová vezessen „Lucifer”? Az ember (az ifjú) személyisége milyen szakterületen, milyen gyakorlati, tudományos vagy művészeti tevékenységben gyarapszik hasznosan. Hermann István A szocialista kultúra problémái című könyvében így utal e tennivalókra: Az ember „... a szükséges pihenés mellett a szabad idő egy részét is alkotásra használja fel, s nemcsak tárgyakat alkot, hanem a tárgyalkotassal és amellett önmagát is alkotja. Ilyen értelemben az ember önmagát alkotó lény.” Közművelődésünk társadalmi hivatása az, hogy valamennyi emberben ébren tartsa az önművelődés vágyát És megteremtve hozzá a feltételeket, kielégítse ezt az igényt. A népművelés — bár nagy erőfeszítéseket tesz —= még jobbára adós ezzel. Kevés a helyi kezdeményezés, hiányzik az adottságok és tennivalók józan ismerete. A gazdasági szakemberek többsége, sajnos, még nem sokra tartja az ember művelődésének szerepét a termelésben. Lebecsüli a legfontosabb „termelőerő” ezen önmegújító szellemi-lelki szükségletét. Hermann István éppen Marxra hivatkozik, midőn kifejti, hogy a „kultúra igazi nagy funkcióját csakis abban lehet látni, hogy az ember, aki kikerül a termelési folyamatból, a kultúra segítségével... más szubjektumként kerüljön vissza a termelésbe”. Vagyis többet tudó, kiegyensúlyozottabb dolgozóként lépjen a munka műhelyébe. A termelés új ..titánja” — a tudomány, mely az emberrel egyesülve válik, hagy teremtőerővé. Ez az egyesülés pedig tanulás! Önművelés. Lucifer> a „tudás fája” végtelenül terebélyes, ’ r*rL " ’ gyümölcsét szakítani, s általa gyarapodni — emberi, történelmi parancsolat. Balogh Ödön NÓGRÁD — 1973, augusztus 12,, vasárnap 9
