Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

Varga Rudolf .

A nagy cukrosbácsi

Belépsz az ajtón, apám. Hideget hozol kabátodban. A

messziről jött emberek havas hangján szólalsz. Megsimogatod tejemet. Megöleled anyámat. Mit hoztál? Állok föl a kis- sámlira, hónaljig kotorászni, kikutatni zsebeidet. Cukor! Cukor! Cukor, két hatalmas zsebbel. Markostól szórom a konyhaasztalra. Közben a számba is dugdosok belőle mámorosán. Anyám szeme is ragyog. Nahát! Ennyi cukor! Te meg, apám, állsz, spiccesen mosolyogsz. Már nem is törődtem veletek. A hokedlire térdelek és harapom, ropogtatom a cukrot, a cukrot, amíg egy nyelésnél meg nem érzem az émelyt. Se le, se fel.

Fulladozó gyerekköhögés, végül az ágy felé sompolygó, szomorú arcú kisfiú; ez nekem a cukor emléke. Pedig, hogy vágytam rá! Órákig tudtam nézni a tarka édességkirakatokat, orromat az üvegre szorítva. Vágytam a marcipánt, az égetett medvecukrot, a bocskorszíjat, a krumplicukor Mikulásokat, csoki nyulakat, a csörgőcukrot, kandiscukrot, kakasnyalókát, mézeskalácsokat, a vattacukrot, cukorsüvegeket, cukor Mikulást, cukorállatkákat. Néztem órákig és majd neki- ugrottam és megharapdáltam őket. Odaadtam volna egy mézeskalács lóért az élő cocót, egy zacskó „dunakavicsért” legszebb kavicsaimat és gombjaimat, a ziziért fakardomat, a kis húsvéti tojásokért a riadt, pihés nyulacskáinkat.

Ha megjött a fagylaltosautó, vittem én mindent otthonról, amiért egy gombóc jegesre fagyasztott cukros vizet adott a hájas tokájú, aki izzadtan mérte a kocsiablakon át a szűk adagokat. Csórtam a tojást és a sor végén álltam, hogy azért adjon nekem, ha forintom nem volt. Hogy izgultam, hátha kifogy, mire én odajutok!

Búcsúkon, ó hogy faltam volna a sok émelyítő nyalánkságot. Csurgott a nyálam is. Kíváncsi voltam mindegyik ízére. Hallottam a mesét a cukorhegyekről. Lestem a szót róla. Elszedtem nagyanyám kötényének zsebéből a ragacsos se- iyemcukrokat. Cukorért vigyáztam nagyapára is, aki ha megivott egy liter bort, régi bakanótákat énekelt és gyújtogatott. Tüzet rakott a kertben. Ügy kellett figyelni, nehogy fölgyújtsa a házat egyszer. Aztán jött az émely.

Most is érzem. Undorral fordulok el a cukrászdák előtt. Hányingerrel küszködöm. Pedig jön a cukor, jön hatalmasan.

megállíthatatlanul. És kapkodják el gyorsan. Már nemcsak az

iskolák, az óvodák, de a gyárak, templomok, szerelmesek lombos erdői mellett, előtt is ott vannak a cukrosbácsik. Minden sarkon, minden utcán ott vannak. Fehérek, akár a habcsók.

Jön a cukor feketén, égetve, rengeteg arccal, rengeteg csomagban. Jön az elcsöppenő slágerekben, jön, mint a hányinger. Jön az „AMO” szagos szappanok, az édeskés szagú spray-k áradata, izzadságbűzzel keveredve, ömlik a hajlakk, az édes rúzs, a körömlakk, meg a kölni. Ékeskedik a nyalóka nyakkendőtű, a pralinébizsu, a karamella mandzsettagomb.

Szégyellje magát az, akinek nincs!...

„Fogyasszon több édességet!” — kínálgatja magát, biztat a NAGY CUKROSBACSI hunyorogva, kacsingatva. S tűnnek el a szájakban a táblacsokik, a mignonok, puszedlik, kré- mesek. Jön a cukor feketén, mint a gyász. Ellopja asztalunkról az utolsó darab kenyeret. Jön a cukor, mint a baj, felvághatatlan fekély. Jön a cukor és rontja a fogakat. Húzzák is hivatásos foghúzók és csinálnak helyette porcelán protéziseket. Sebaj! Jön a cukor hogy elvigye étvágyunk. Sebaj! Ki emlékszik még a szaharinra? Hát a melaszra?

Jön a cukor és ragacsos kezével mindent bemocskol, amihez hozzányúl.

Csinálnak neki ünnepeket. Micsoda zsúrok? Micsoda vattacukor-orgiák? Jön a cukor és megvált, üdvözít.

Erős italt keverek. Nem játszom tovább! Spiritusz sisteregjen artériámban. S megmondjam, miért? Ki törődik avval, hogy legyen a szemekben mindig virág? Ki csodált meg utoljára egy szép madárrepülést? Mindenképp széppé kell tenni az életet. Gondoskodik róla a cukor? Méltóságunk rabolná el.

Alszik a gyerek cukorral a szájában. Nem törődik már a mesével, a szabad játékkal, a nyargalászó rétekkel. Szép minden. Jaj, de édes!

Mondom én; meg kéne kóstolni néha a keserűlaput, a papsajtkenyér semmi ízét, a földet, a sárból készült lángost, mielőtt letapossa és bepiszkolja a sárga gázálarcos cukordisznó, a mindenevő.

Az első félévi vizsgán barátom indexébe fizikából kettest jegyezett be a prof ... mármint az „öreg”. Dehát a diákoknak minden prof öreg volt akkor. Persze, ma is az. Á mi professzorunk annyiban mégis elütött a többi proftól, hogy ő volit a legöregebb. Legalábbis mi annak tartottuk. Ez a megkülönböztetés abból ered, hogy teljesen egyéni szokásai voltak. Például, ha valamelyik diáknak kettest adott, az osztályzat mellé egy vagy két kövér csillagot rajzolt Nagyon ritkán hármat. Ezen a félévi vizsgán barátom e ritka példányok közé tartozott. Én az első félévkor csak két csillagig jutottam eL

Miután minden diák átvergődött a félévi vizsgákon, az öreg prof egyik este üzent a barátomnak, hogy keresse fel a könyvtárban és vigye magával az indexét. A drukk fejünkbe szalasztotta a vért, különösen a barátomnak. Miután ő elment a profhoz, ugyancsak törülgettem a tar- • komat én is, mert felvillant bennem; hátha nekem is üzen? Nem tudtam mire vélni, hogy a barátom lötyögött, amikor visszajött a proftól. Aztán pedig a vaságyra dobta .magát és bukfencet vetett. Májd hirtelen talpra ugrott, s olyan méltóságteljes arcot

Osztályozó

csillagok

mnmiinniiiiimnimnnmii»imiwiimMnnnMnnnwnwwiWHinmmiimniiiiniiimpi

vágott, mintha a Signum Laudist kapta volna meg. Majd hirtelen szétnyitotta az indexet, az asztalra fektette, és mutatóujjával a kettes osztályzat mellé bökött.

— Idenézz Vakarcs! — Merthogy akkor is volt mindenkinek külön neve.

— Mi történt Nyúl&zájú — ne/.lem előreugró keskeny ajkára.

Megmutatta, hogy a három csillagból a leghátsó be van

satírozva.

— A prof csinálta — kuncogott

Nagyon bamba pofát vághattam, mert oldalba bökött és cézári pózba vágta magát:

— Mit gondolsz miért? A prof kijelentette; a hárorr csillagból egyet azért satíroz be, mert a vizsgák során találkozott nálam hülyébbel is, és az kapta meg a három csillagot

A második félévi vizsgák Borán aztán felszólította a barátomat: számolja meg, hány vülanyégő van a termeben, és mondja meg: páros vagy húzta a páratlan számúak-e. Jól fi- Ekkor gyelje meg őket mert ez az utolsó kérdése.

Barátom körülfuttatta a szemét a mennyezeten, s mivel hat égót számolt össze, boldogan bökte ki: „páros”.

— Sajnálom, tévedett, mert páratlan — mondta a prof, miközben nadrágja zsebéből előhúzott egy égőt és felmutatta. — A kettes mellé két csillag jár.

Amikor ezt megtudtam a

barátomtól, nagyot nyeltem.

Hátha a prof tőlem is kérdezi ezt? Hogyan vágjam ki magam ebből a slamasztiká- ból? Mondjak páratlant? És ha nem húzza ki a zsebéből az égőt? Akkor aztán három csillagot rajzol a kettes mellé. Lesz, ami lesz! Gyorsan kicsavartam a folyosón egy égőt és zsebretettem.

És csakugyan, az utolsó kérdése a páros-páratlan volt! Vadláltam, aztán, mivel ugyanabban a teremben vizsgáztam, melyben a barátom, kivágtam: — Páros.

— Sajnálom, tévedett, mert páratlan — fe ugyancsak elő- zsebében levő égőt. megszorítottam az én égőmet. Megtegyem, ne tegyem? S mintha áramütés ért volna, kirántottam a nadrágzsebemből és kiköptem magamból: „Nem, pro- íeszor úr, páros”.

A professzor arcizma észrevehetően megrándult, végigmért és hármas osztályzatot írt be.

Ezután én nem az asztalra fektettem az indexet, hanem az orra alá nyomtam barátomnaik.

Cserei Pál

Szabó Tamás: TANULMÁNY

DEMÉNY OTTÓ:

Valahol ma is

Lehet hogy kerekded világom valahol ma is létezik nem álom hogy egy messzi téren a kék karókat leverik

lenni kell egy végtelen plázsnak hol nap veri a homokot hol szétvetett karokkal fekszem és sorsomon gondolkodok

hogy létezik még az aréna s benne a buzdító sereg öklök csatája jó ellenfél s kezdődik mindig új menet

lehet hogy semmit el se hagytam de' minden ami rámtapadt — az arcom a mellem fedetlen — nem véd meg a tapasztalat

Tóth-Máthé Miklós.*

lakó átveszi és di a jutalmat.

habzsolni kezLengyel Péter: FŰZFA

8 NÓGRÁD — 1973. augusztus 5., vasárnap

A kamralakó

A kamrában is lakott egy albérlő, özv. Szimcsák Egonné tizedik albérlője a kétszoba-összkomfortos lakásban. Igénytelen kis ember volt, ötvenéves biztosítási ügynök.

— Aztán a befőttjeimre nagyon vigyázzon! — intette Szimcsákné, amikor kiadta a kamrát. — Nehogy nekem megdézsmálja valamelyiket, vagy vandál módon kkíurkál- ja rajtuk a celofánokat! Olyanok nekem ezek — simított végig gyöngéden egy üveg köszmétén —, mintha a gyermekeim lennének. Mind a kétszáz üveg. Tehát a két szeme rajtuk! Semmi randalirozás, házibuli, meg ilyesmi! Maga mulya alaknak látszik, de azért sose tudhatja az ember. Lakott itt a fürdőszobában egy kéményseprő, az is úgy nézett ki, mint aki kettőig se tud számolni, aztán egyszer- csak, úgy próbaképpen, megkérdeztem tőle: mennyi ötször öt? Hát nem rögtön rávágta, hogy huszonöt! Gyanús lett! Még aznap vihette a cokmók- jat.

Az albérlő elhelyezkedett, egy felfújható gumimatracon,

odatámasztatta egy birsbefőtt oldalához elvált felesége fényképét, és elkezdte olvasni Selye professzor könyvét a stresszelméletről.

Az első hónapok csöndes eseménytelenségben teltek. Lassan megszokta a házirendet, és pontosan fizette a havi nyolcszáz forintot.

— Maga vesz annyi levegőt?! — nyitott be egyik este Szimcsákné.

— Én óránként csak négyszer veszek, ahogy megállapodtunk, kezétcsókolom.

— Akkor nem tudom, ki partizánkodiik! — csattan fel az öregasszony. — Valaki a megengedettnél többet szippant! Micsoda eljárás ez kérem?! Hát mit képzelnek maguk?!

Az albérlő behúzódott a pokróc alá, amíg Szimcsákné bent tartózkodott és ezalatt ijedtében egyáltalán nem vett levegőt. Másnap pedig az óránkénti négy levegővételt önszántából háromra szállította le. Ezt jelentette is Szimcsáknénák, mire az elégedetten vállon veregette.

— Maga rendes ember. Jutalmul megengedem, hogy havonta egyszer itthon végezze el a szükségleteit. Persze, nem hosszan és nem akkor, ha éppen hasmenés kínozza.

— Nagy kitüntetés, kezétcsókolom — lihegte boldogan az albérlő és visszasurrant a kamrájába.

Néha albérlőgyűlést tartott Szimcsákné. Olyankor mindenkinek a fejére olvasta bűneit, mulasztásait, de volt úgy, hogy dicsért is.

— A kamralakó dicséretet érdemel — mondta az egyik gyűlésen. — Példás magaviseletű ember és szorgalmas! Megszámolta, hány szem babom van és most kfzdi majd el a mákot számolni. Sok értelme ugyan nincs ennek, de szorgalmát becsülendő, megjutalmazom egy üveg ribizli- bef öttel.

Az albérlő hálásan csókolta meg Szimcsákné ráncos kezét és a meghatottságtól szóln/i sem tudott.

— Stréber — morogta Taar Samu vasúti málházó és undorral nézte, ahogy a kamra— Azonkívül — folytatta Szimcsákné, szeretettel pislogva a kamralakóra —, magát ezentúl a nevén fogom szóltam. Ügy emlékszem, Szalma Mátyásnak hívják, igaz?

A kamraiaké könnyezve adott igazat, mert valóban Szalma Mátyásnak hívták.

— Tehát, kedves Szalma úr, továbbra is ilyen rendes albérlő maradjon és vigyázzon a befőttjeim nyugalmára.

Szalma Mátyás ettől a naptól kezdve rendszeres jógagyakorlatokat végzett és az óránkénti levegővételt kettőre redukálta. Lilára vált arccal járt-kelt a lakásban és mindent elkövetett, hogy Szimcsáknénák még jobban a kedvébe járjon. Árgus szemekkel figyelte az albérlőtársakat és ha csak egy kis szabálytalanságot vett észre valakinél, rögtön jelentette az öregasszonynak. Olyankor jutalmul mindig kapott egy üveg befőttet, amit boldog elégedettséggel majszolgatott. Cseresznyénél, meggynél, szilvánál a magokat is lenyelte, a Világért sem akart rendetlenséget okozná.

Egy napon Szimcsákné váratlan bejelentést tett a rögtönzött lakógyűlésen.

— Holnap két hétre Hévízre utazom, a reumámat kezeltetni. Ilyenkor, ősszel, az esős idő beálltával különösen szaggat és fáj. Természetesen nem tartok igényt a sajnálatukra,