Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)

1973-08-05 / 182. szám

Színe lesz az égnek... Beszélgetés Garat Gábor Kossuth-díjas költővel — ön a felszabadulás után érett felnőtt emberré. Megha­tározta-e hovatartozását a gyerekkorban megismert sze­génység emléke? — Az én generációmnak, való igaz, segített választani a történelem. Annak, aki is­merte a létbizonytalanság nyo­masztó érzését, könnyű volt eldönteni: hol a helye a tár­sadalomban. Ez az emlék érez­tette és értette meg velem annak a látványnak a páto­szát is, amelyet Evés cimű versemben próbáltam megfo­galmazni. Egyszer, délidőben, láttam egy munkást, aki jó­ízűen tejet és kenyeret ebé­delt. A kétkezi munkás ko­mótos evése, biztonsága, tud­va, „hogy holnap is lesz mun­ka és „ebéd” — egy kicsit egész társadalmunkat szim­bolizálja. Mert ez ma nálunk minden ember számára a vi­lág legtermészetesebb dolga. Csak abban tévednek még so­kan. hogy ez a világ — ál­landó. Az állandóság mozdu­latlanság, a mi világunk el­lenben mozog. Fejlődik. Bő­ven van tennivaló. Ezért nem tudok egyetérteni a húszéves életúntakkal. A közönyösök­kel. Annyi, de annyi feladat vár megoldásra még! Ha részt kérnénk magunknak a moz­gásból. mindjárt nem érez­nék feleslegesnek életüket, munkájukat. — Kit nevezne meg múzsá­jának? — Személyre gondol vagy eszmére? — Eszmére, — A kommunizmust. Írni nem lehet világnézet nélkül. Az pedig meghatározza az ember magatartását, életszem­léletét, és — múzsát is ad. Amikor Indiában jártam, en­nek a „múzsának” köszönhet­tem, hogy nem éreztem ott magam „fehér idegennek”, az ő nyomorúságuk láttán. Em­bertársuknak éreztem magam, és úgy hittem és hiszem, kö­telességem szólni érettük. Ez most fontosabb, mint megéne­kelni hazájuk misztikus szép­ségét. Ügy gondolom, ha az emberek ily módon néznék a világot, könnyebb lenne ben­ne megtalálni a innivalót is. Oly sok minden van még a Földön, amelybe egy' jó érzé­sű ember nem nyugodhat be­le. Ahhoz, hogy jó lelkiisme­rettel élhessünk, cselekedni, kiáltani is kell — másokért. — A költő szabadsága és el­kötelezettsége hogyan fér meg együtt? — Abszolút szabadság nincs. A társadalmi együttélés szám­talan korlátot szab minden ember számára. Ügy érzem, az a szabadság, amikor egy ember pontosan tudja a he­lyét és kötelességét az élet­ben. Ha ezt vállalja — el­kötelezetten él. — Sokat utazik az ország­ban, gyakori résztvevője író­olvasó találkozóknak. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az elmúlt évek alatt? — Hat-nyolc évvel ezelőtt egy-egy találkozón még az egybegyűltek összetétele sze­rint kellett eldönteni, milyen verseket olvassunk fel. Hogy meg is értsenek. Ma már se­hol sincs szükség ilyen válo­gatásra. Egy példát is mon­danék .erre. A közelmúltban egyik kritikus barátommal vendégek voltunk egy „sza-1 bálytalan Irodalomórán”. Az iparitanuló-intézetben a szo­bafestő-tanulók többsége sza­bolcsi fiatal volt. Barátom úgy vélte, szükségesek az egy­szerű, mondhatnám, szájbavá- góan magyarázó szavak. Ész­revettem a fiatalok arcán a fintort. Beszélgetés közben, észrevétlenül „feljebb csavar­tam a szintet”. Partnerek vol­tak. Ügy hiszem, hogy ehhez a tapasztalathoz — melyet ál­talánosnak tartok — nem szükséges kommentár. — A megnyugvást keresők­nek mit tanácsol? — Amit magamnak, mikor egyszer menekültem a fáradt­ságom elől: „... látogasd meg a földet, ahol születtél, / ülj le egy padra és süttesd az ar­cod a nappal, / ne szólj egy szót sem, / beszélgess csak a tájjal, / — s nyomban föltá­mad ottfeledett gyermekkorod: / színe lesz az égnek, szaga a virágnak”. László Ilona Kelemen István: VÖRÖSBERÉNY Máskor is mondj el mindent! V Feleségem mindig dühösen , néz rám, amikor hazaérve a ? karosszékbe ülök és olvasni kezdek. — Már mindent elmondtál? !— kérdi ilyenkor méltatlan­kodva. Ez az a pillanat, amikor le kell tennem az újságot, és részletesen el kell mondanom, hogy mi minden történt velem b nap folyamán. I Tegnap is így történt. ' Feleségem faggatott, és én kínlódtam, erőlködtem, hogy valami eszembe jusson. Még azt is elmondtam, hogy Csor­nai tizenkét forintot nyert a lottón. Hitvesem mégis keve- selte napi híreimet. Reggel találkoztam Klárival, akinek nőtlen koromban erő­sen udvaroltam. Még mindig azt viszont elvárom, hogy tá­vollétem alatt továbbra Is rendben menjenek a dolgok. Mivel önök valamennyien megbízhatatlanok és csak a halálomra lesnek, ezért Szal­ma urat kérem meg, hogy vi­gyázzon itthon a rendre, Re­mélem, vállalja kedves Szal­ma úr? — Boldogan vállalom, kezét- csókölom — térdelt le a kam­raiak! és megcsókolta Szim- csákné papucsáét. Nehéz napok következtek az albérlőkre. Szalmának ezer szeme volt és mindent rögtön észrevett. Különösen Taar Sa­mura pikkelt, aki úgy szedte a levegőt, mintha ingyen ad­nák. — Mit képzel maga?! — ni- pakodott rá. — Én óránként kétszer lélegzem, maga meg valósággal fürdik a levegő­ben! Vegye tudomásul, hogy jelenteni fogom és kirúgatom magát! Annyi albérlőt ka­punk, mint a sóderban a ka­vics! — A nyakad tekerem ki, te hernyó! — ragadta meg Taar Samu, ám a kamraiaké ügye­sen i kiszabadította magát és beiszkolt kamrájába. Magára riglizte az ajtót, lekuporodott a gumimatracra, aztán elkezd­te számolni a befőtteket, mert ezt Szimcsákné külön a lelké­re kötötte. Ezalatt Taar Samuék se tátlenkedtek. — Valamit tenni kell — je­lentette ki Szögi Péter KÖZ- ERT-eladó, aki a fürdőszobát elég csinos volt. Beültünk egy eszpresszóba, ahol egy óra hosszáig beszélgettünk a múlt­ról. Később egy barátom meg­adta azt a kétszáz forintot, amellyel régóta tartozott. Be­tettem a bankba dugipénznek, és a betétkönyvet irodai író­asztalom fiókjának mélyére rejtettem. Délután egy volt is­kolatársam üdvözölt az autó­buszon. Együtt szálltunk le és a viszontlátás örömére beül­tünk egy vendéglőbe. Az üveg Szürkebarátot én fizettem ki, hetven forintomba került. Hazaérve persze gondosan elhallgattam feleségem előtt Klárit, a kétszáz forintot és a Szürkebarátot. Mivel azonban lekiismeret-furdalásom volt, kitalált, érdekes történetekkel traktáltam, hogy érdeklődését kielégítsem. Elmondottam pél­bérel+e másodmagával. — Ez a gazember túltesz még a vén- asszonyon is! — Húzzuk le a vécén! — ajánlotta készségesen Remete Imre cukrász. — Az ilyen,nem érdemel mást! Sokáig tanakodtak, amíg végül kész lett az ördögi terv. Ennek érdekében Szögi Péter lement a boltba és hozott két üveg konyakot, majd bekopo­gott a kamraajtón. — Ki az?! — szólt kii gya­nakodva Szalma, mire Szögi mézédes hangon közölte vele, hogy ma ünnepli albérlősége első évfordulóját, ezért bará­ti ivászatot rendeznek, amire tisztelettel meghívják Szalma albérlőtársat is. — De semmi rumli! — dug­ta kn a fejét Szalma. — És a fürdőszobában lehet! — Az csak természetes — bólogatott Szögi, majd karon fogta Szalmát és átvezette a fürdőszobába, ahol a régi für­dőkádban, meg körülötte, már ott szorongott az egész albér­lőkollektíva. Taaron és Re­metén kívül ott ivott már az állás nélküli színész, a népze­nész, az újságírógyakornok, a vámőr és a két (ipari tanuló. — Higgyék el, jó asszony a Szimcsákné — prédikálta Szalma, miután nagyot húzott a konyakosüvegből, amit Szögi rögtön a kezébe nyo­mott. — Szigorú egy kicsit, de aranyszíve van! A múltkor babszámolás közben kísértésbe estem és lenyeltem az egyik szépen íejiett babszemet, dául, hogy két válóper volt, és egy házasság lesz a vállala­tunknál. Kitaláltam egy si­kamlós tettenérést is, és elúj­ságoltam, hogy régi ismerősöm félmilliót nyert a lottón. Be­széltem egy nem létező talál­kozásról, amely köztem és Párizsból visszaérkezett bará­tom közt zajlott le. Az illető egy divatszalon üzletvezetője, — hazudtam —, aki elmondta, hogy Párizsban már csak bő szoknyát viselnek a divatos nők. Nejem csillogó szemekkel hallgatta szavaimat, a párizsi divatról kitalált halandzsámat. Később mosolygós arccal, megelégedetten tért nyugovó­ra. Mielőtt elaludt, így szólt: — Máskor is mondj el min­dent ilyen részletesen! Palásti László Ugyanis gyermekkorom óta szeretem a tarkababot. Rám­nézett szomorúan és csak eny- nyiit mondott: Ej, ej, Szalma úr...! Először Taar Samu ment ki, később Remete Imre hagyta el a fürdőszobát. — Uraim, nagyon vigyázza­nak a vécére! — kiáltotta utá­nuk Szalma. — Ha valami illetlenséget csinálnak, kény­telen leszek Szimesáknénak jelenteni I Taarék után fokozatosan mindenki kiszállingózott és éjfél körül már csak ketten ültek a fürdőszobában. Szal­ma meg Szögi Péter. — Jó asszony a Szimcsák­né...! — sírta Szalma, Szögi vállára borulva. — Nekem el­hiheted pajtás, a legjobb asz- szony! Ügy döntöttem, hogy a jövő hónaptól kezdve, csak egyszer veszek levegőt órán­ként! Ez a drága nénike meg­érdemli ! Hol... hol vannak a többiek?! — nézett körül ri­adtan, majd iszonyú sejtése támadt. — Jaj! — nyögött fel, és kibotorkált a fürdőszobá­ból. Rettenetes látvány fogadta! Az előszoba közepén óriási befőtthalom, s körülötte üres­üvegekkel a kezükben csárdást táncoltak az albérlők. A nép­zenész éppen ezt húzta hege­dűjén; „Én vagyok a, én va­gyok a kunsági fá, nem paran­csol nékem senki.. Taar Samu pedig éppen azt üvöltötte: „Vesszen Szimcsak­Orosz István: A TISZÁNAK A szépség foglyai Földbe gyökerezik a lábuk, meghökkent szívük hevesen ver, ők a szépség foglyai, néznek kifényesedő, nagy szemekkel, sóvárognak, sokat epednek, nem tudják, hogy esznek, i vagy isznak, de boldogok, ha hozzá érnek a szép formákhoz, s vágyaiknak engedhetnek; ha valahára kívánságuk valóra válik; nem bánják, ha hamuvá égnek; lángolnak a kilobbanásig. Toldalagi Pál né!” Miire mindnyájan vele üvöltöttek: „Vesszen”!!! És mint aki megérezte, mi­kor a legalkalmasabb haza­jönni, erre belépett az ajtón Sajncsákné is. — A befőttjeim! — sikol- totta, majd a szívéhez kapott, és beleszédült a befőtthalom­ba. A massza bugyborékolva nyelte él. — Ártatlan vagyok! — or­dított fel Szalma Mátyás, le­rogyva a befőtthalom elé, oda, ahol Szimcsákné eltűnt. — Semmiről se tehetek kezét- csókolom, tessék nekem el­hinni és megbocsátani! Ezek a vadállatok csinálták! — mu­tatott a veszettül táncoló al­bérlők felé. — Taar Samu a vezérük, tessék szíves lenni; kirúgni tinnen, meg a Szögi Pétert is, meg a... — befúra fejét a befőtthalomba, úgy bugyborogta: — Tetszik en­gem hallani, kezétcsókolom ?! Szalma vagyok, a kamralakó! Mindenben ártatlan vagyok! ígérem, a jövő hónaptól kezd­ve óránként csak egyszer ve­szek levegőt! Meg tetszik ne­kem bocsá... L assan egészen befúrta magát a taefőtthalom- ha, és csak az itt-att púposodó, hullámzó massza jelezte még egy ideig, hogy éppen men« keresi Szimcsák- nét. Aztán ezek a mozgások is megszűntek és az óriási, szí­nes befőtthalom mozdulatla­nul erjedt tovább az örömtán­cot ropó albérlők gyűrűjében. Szerkesztői = = üzenetek ZSIRAT LÁSZLÓ — Sopron: Üveggyári legen­da című verse, amellyel többek között a salgótarjá­ni üvegmunkások előtt is tisztelegni akar, televan erőltetett képekkel. Csak egy példát: „Valamit hor- tyog fenn az üst, / lekvár­illat őgyeleg, / különben kést dobál a csend, / sza­lad a nyár, de még meleg, / Csapadék, kiskanál ezüst.” Ezt a játékot annak idején Karinthy Frigyesék alkal­mazták és halandzsának nevezték. Pedig verselési készsége van, csak el akar­ja kápráztatni az olvasót. Kéréséhez híven, szívesen i olvassuk újabb verseit. PUPORKA JÓZSEF — Salgótarján: Beküldött ver­seiben téma és gondolat­gazdagság van. A „Családi idill” című verse sikerült szatíra a kispolgári gon­dolkodás ellen. Utolsó versszakát idézzük is: „Fo­gunk új örömre vásik, / né­hány év és jön a másik, / egy mosolygó, drága csoda: / megy a Trabant, jön a Skoda! / „Azzal azonban ne kisérletezzen, hogy mások tollával ékeskedjék. Még ha nem is ismernénk a verseket, a stílus meglepő eltérése a gyakorlott ol­vasót rávezeti a kétkedésre. iNévjegy. Primőr rímek.) PINTÉR SÁNDOR — Palotás: Beküldött versei nemes emberi érzéseit, a béke vágyáról és az ag­resszió elítéléséről valla­nak. A formával azonban egyelőre erősen birkózik. OFÉLI A JELIGÉRE — Salgótarján: Beküldött versei tehetségről árulkod­nak. Talán egyetlen hibá­nak lehet felróni, hogy ki­csit túlírja magát. Többet akar belezsúfolni egy-egy versbe, mint amennyit az kibír. Legsikerültebb az „1969. január” című verse, amelyben Salgótarján ro­hamos fejlődését írja meg. Utolsó versszakát közöljük: „Jó nézni e reggeli kavar­gást, / az épülő, szépülő vá­rost, 1 hallani buszok, au­tók zaját. / Tudni, hogy életünk bővül, szépül, / s tervünk ma már magunk alkotta valóságra épül.’’ RÁKOSI ZOLTÁN —• Pécs: Verseiben mély gon­dolatok váltakoznak meg­emészthetetlen szózuhata- gokkal. Szinte minden írá­sa ott van a közölhetőség küszöbén, de olyan bal­lasztanyag terheli, ami miatt mégsem lehet kö­zölni. „A természet szabad hatalom” című verse pél­dául a boldogságát kereső ember mély természetsze­retetét sugallja, a vers kö­zepén azonban belezavaro­dik és ilyeneket ír: „Ha­jam szálai minden megszü­letett ember élete, / szerte­ágazó fények, megkövült szerencsék, / átlátszó kí­nokat gyötör a félelem, / tovább, mert hangos az ijedtség.” P. J. — Kétbodony: Ver­sei jó érzékre vallanak. Az epigrammaszerű „ráérzé- sei” tehetségre mutatnak. A legsikerültebbnek az „Osz- tozás” című versét érezzük, így szól: „Sálam csomózd évszakokra. / Szára legyen vadkörtének, / Húsa le­gyen vadalmának, / Köké­nye a nyegle ősznek, / Si- ratója tél vizének.” A régi népi ráolvasások ízét őrzi a vers és ez kezdetnek nem rossz. KOVÁCS ISTVÁN — Mi­zserfa: Versei java után­érzés. Van néhány eredeti képe, de ezek alapján jö­vendő költői útjáról nem mondhatunk biztos ítéletet. DANYI GÁBOR — Sop­ron: „Állj” című versében azt írja, hogy: „Egy köl­tőnek tudnia kell, / hogy mit csinál — / még akkor is, ha sötétben áll.” — Vé­leményünk szerint a költő egyelőre nem tudja bizto­san, hogy mit akar csinál­ni, mindenesetre nem kell ahhoz sötétben állnia, hogy megállapíthassa: ezek a költemények nem többek reklámverseknél. NÓGRÁD — 1973. augusztus 5., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents