Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
A / Palóc ház Kulcsár felv. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Fényes koszorú Megsértették az én édesanyámat, azt mondták róla, hogy már öregasszony, ráncos a homloka, napja múlóban, s ily korba bizony látása homályos. Ö jaj, be megértik a bölcsek a végzet otromba parancsát, ó, jaj, beh tudósok. De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg, Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel izgága szátok a hű szeretetről? Láttátok-e arcát és kék szemé tündérfényét a sötétbe, ha rémeket űzve hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén, s ágyamra hajolva körülötte csönd lett, fény lett körülötte? Láttátok-e aztán, hogy tűnt tova lassan, visszatekintve, az éjt aranyozva, rám hagyva a békét? Tudjátok-e, hogy nekem 6 ez egyetlen, és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, — csak édesanyám, akit angyali szó hív Szépen-csevegőnek, Euláliának. Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott s mint egykor a gyermek, kis lovagod már öklét mutogatta, ha bántani mertek, úgy zördülök én most a vadkani-aljas életre, mi megtép disznó-agyarával a porba alázva téged, te magasztos. Nem hagylak el sohasem te legelső asszony a földön, a gyermeked itt van, hogy védjen örökre és az időn túl fölrakja fejedre fényes koszorúdat. A legdrágább hangszer A szombathelyi anyanyelvi konferenciáról Az idei anyanyelvi konferenciának talán még nagyobb a visszhangja, mint az előzőnek, amelyet 1970- ben tartottak. Ügy látszik, a dolog lényegének, értelmének társadalmi méretű felismeréséhez szükség volt erre a három évre. Külföldön élő magyarok ezreinek képviselői jöttek el Szombathelyre, hogy ápolják kapcsolataikat az ó- hazával, Magyarországgal; találkozzanak tudományának, irodalmának, művészetének küldötteivel és elvigyék a hírét: milyen ma a haza, milyen üzenetet küld az anyanyelv. Elviszik — egyéb hasznos útrava- lók között — a tengerentúlra, Európa sok országába, Ausztráliába, Afrikába, távoli tájakra, mindenhová, ahol magyarok élnek. „Az öt világrészben szétszórt magyarság összetartozásának tudata oly becses kincs, amelyet minden magyar, kinek lelkében még nem némult el az anyanyelv csengése, nem halványodott el a közös történelmi múlt emléke, féltékenyen és aggódva őriz énjének legbelsőbb rejte- kében...” Bárczi Béla nyelvészprofesszornak, az első — Budapesten és Debrecenben megrendezett — anyanyelvi konferencia fővédnökének megnyitóbeszédéből idéztünk. Bárczi Géza mellett akkor — akárcsak .a mostani alkalommal — költők, írók, tudósok, közéleti emberek, egyházi férfiak vállalták a védnök szerepét ezen az igen fontos, a külföldön élő magyarság anyanyelvi műveltségének jövője szempontjából sorsdöntőnek tekinthető tanácskozáson. Nagyon röviden és nagyon egyszerűen: arról van szó, hogy ezer és ezer magyar szülőktől született gyermek ne felejtsen el magyarul beszélni. Ha beilleszkedett is új hazája közösségébe, ha megtanulta is a nyelvet, amelynek közege körülveszi, ismerje, ápolja eredeti hazája nyelvét, kultúráját is. A Magyarok Világszövetsége kezdeményezte ezt a találkozót. Fontos és súlyos okok késztették erre. Tapasztalatok, vizsgálódások során — európai országokban, az Egyesült Államokban — derült ki, hogy a kivándoroltak, külföldre szakadtak, a hazájukat elhagyottak gyermekei közül igen sokan (túlnyomó többségben) felejteni kezdik a magyar nyelvet. Otthon, családi körben, családi asztalnál, ismerősök és sorstársak között még beszélik ugyan — de mind hibásadban és gyengébben. S az „első nemzedék” is felejt. Beilleszkedni kíván az idegen nyelvi környezetbe és előfordul, hogy hosszú ideig el sem hagyja a száját magyar szó. Olvas, ír és ért magyarul, de nem beszél vagy alig, s nyelvi kultúrája sorvad, szakadozik. Mind kevesebbbet tud átadni az utódoknak. Ezen az állapoton kíván változtatni az anyanyelvi konferenciák sora — s két konferencia között az elvégzett nyelvművelő, kultúra terjesztő munka. Az óhaza, erejéhez és lehetőségeihez mérten, az elszakadtak segítségére siet. Elsősorban a gyermekeikre gondol. Nem szeretné, hogy ajkukon elnémuljon a magyar szó, hogy ne legyen többé közük szülőhazájuk — apáik szülőhazájának — kultúrájához. Tankönyveket. mesés- könyveket küld a gyermekeknek. Olyan könyveket, amelyek felkeltik — vagy ébren tartják — érdeklődésüket az anyanyelv iránt. Teli rajzos ábrákkal, szellemes képekkel, versekkel, mon- dókákkal, játékos nyelvi feladványokkal. Ezek még a felnőttek érdeklődését is felkeltik. A konferencia résztvevői elmondották: szívesen veszik elő esténként a könyvet, hogy megmutassák a gyerekeknek (akik angolul, németül, spanyolul, vagy franciául beszélnek), s hogy ők maguk is gyönyörködjenek benne Felidézik emlékeiket, gyermekkorukat, az először hallott magyar szavakat. Dalokat és játékokat. S ahogy forgatják a könyvet, mind erőteljesebben tér vissza az eliramlott idő. (Ahogy egyikük megfogalmazta: mind erőteljesebben és mind fájdalmasabban, hiszen „nappal angolul beszélünk, de éjszaka, magányunkban, rég használt anyanyelvűnkön álmodunk ”) A konferencia résztvevői — lapszerkesztők, tanárok, tolmácsok, írók, költők, tudósok, s más foglalkozású külföldi magyarok — valamennyien megértették, hogy-mit. kínál Magyarország. Nyelvet, irodalmat, kultúrát — a múltat és a folyamatosságot. A „magyar nyelvű álmok” bátor folytatását, mondhatnánk. A szülőhaza nem akar sorsokba, életekbe beavatkozni. Kínálja, amit tud és amit a külföldön élő magyarok szívesen, szeretettel fogadnak: önmagát, a felszabadulás után újjáteremtett kultúrájával, szellemi értékeivel, kincseivel, S hogy ez mennyire nem kevés, azt a két anyanyelvi konferencia között érkezett levelek, javaslatok, reagálások és észrevételek mutatják. A külföldön élő magyarok megértették a hívást. Eljöttek Magyarországra — az idén Szombathelyre —, hogy felfogják a szülőföld üzenetét. Hasznos útravalót visznek magukkal. Élményeket, találkozások emlékeit — és könyveket. Könyveket, amelyek segítenek fenntartani messzi tájakon a magyar kultúra, a magyar nyelv élményét, folyamatosságát Amelyek tudósítanak a mai, az új Magyarországról. Amelyekből a kint születettek, kint serdülők felidézhetik, megtanulhatják a nyelvet. Ápolhatják azt a hangszert, amely minden hangszerek között a legértékesebb és a legdrágább: az anyanyelvet. T. I. Vasárnapi jegyzet Státus szimbólumok — és „környékük” A népművelés helyett ma inkább a közművelődés elnevezés járja. Persze, nem szimpla átkeresztelésről van szó, hanem inkább arról, hogy a népművelés régi rendszerét és módszerét gyökerében kell átalakítani, a társadalom mai igényei szerint. A kultúráról, a kultúra szerkezetéről az elmúlt időszakban is zajlottak igen figyelmet érdemlő viták, de jegyzetünk célja ezúttal nem ezek ismertetése. Mindenesetre az Élet és Irodalomban múlt évben igen izgalmas cikkeket olvashattunk éppen a kultúra szerkezetének alakulásáról is (például Derne László: A kultúra szerkezete című cikke). Ebben, többi közt ez áll: „A népművelés felülről lefelé hatott elsősorban, s így egyoldalúan volt aktív. Köz- művelődéssé akkor válhat, ha kétoldalúvá, kölcsönösebbé, de főleg és mindenekfelett: belső igénnyé tudjuk érlelni.” Mélységesen igaz megállapítás. S egyúttal egyik legidőszerűbb gondra tapint rá, nevezetesen az emberek belső igényessége körüli gondokra. Tágabb értelemben az igényesség, vagy éppen az igénytelenség kérdésére. Ez egy ponton túl ugyanis megszűnik „magánügy” lenni, a társadalom előrehaladása szempontjából fontos kérdéssé lép elő. Igények. Hogyan alakulnak igényeink? Futószalag és kultúra címmel igen izgalmas és tanulságos könyvet adott ki a Gondolat 1972-ben. A kötet magyar szerzők tollából közöl esszéket „a mai amerikai kulturális életről”. Ebben Szelényi Iván Az amerikai életforma és a fogyasztói társadalom címmel írt esszét a fogyasztói társadalom ideológiájáról, a fogyasztás változó gazdasági szerepéről, a manipulációról és konformizmusról, a magán- és társadalmi fogyasztásról és így tovább. A Népszabadságban a kispolgáriságról szóló vita — egyében kívül — szintén több alkalommal érinti a fogyasztás, s ezzel összefüggésben az igények alakulása körüli gondokat is. A Népszabadság július 31-i számában például Kéri Elemér A kispolgár jövőjéről című cikkében megállapítja: „A kispolgári életmód, életstílus, magatartás, szemlélet felbukkan nálunk is mindegyik társadalmi osztályban, a legkülönbözőbb rétegekben’!. Amint, azt cikkének további részében megjegyzi, az ellene yaló küzdelem nem tűri az ide-oda való csapkodást, sokkal inkább intenzív és folyamatos politikai, ideológiai küzdelemre, a szocialista demokrácia szélesítésére, s nem utolsósorban a műveltség növelésére, s az ezzel kapcsolatos valamennyi tevékenység (közoktatás, közművelődés stb.) hatékonyabb megszervezésére. Kéri Elemér szerint: „Röviden: a szocialista műveltség, a szocializmussal összhangban álló tudat és gyakorlat fejlesztésére.” Nem vitás, hogy igen sok összetevőből álló kérdéskörről van szó. E jegyzet sem vállalkozhat ezek részletes elemzésére. Csupán néhány dologról szól ezzel összefüggésben. Az igényekkel kapcsolatban a fogyasztásról, a presztízs- fogyasztás csíráinak megjelenéséről, a sokat emlegetett stá- ' tus szimbólumokról, s a szemléletről, amely mindezek mögött — sok esetben talán nem is tudatosan — mindenképpen meghúzódik. Többen egyszerűen az anyagi kultúra fejlődésével magyarrázzák e káros — s mindenekelőtt az úgynevezett fogyasztói társadalomra jellemző — jelenségek megjelenését Magyarországon. Kétségkívül összefüggenek az anyagi jólét növekedésével is. Azonban könnyen tévútra juthat az, aki pusztán erre a tényre szűkíti le a kérdést. S ez a szűkítés továbbá könnyen demagógiát is szülhet. Korábban többen „féltették” például a szocializmust a jégszekrénytől. Kiderült: indokolatlan „aggodalomról” volt szó. Ma már a gépkocsik, s a hétvégi telkek, házak száma is egyre növekszik, a költséges külföldi utazásokra jelentkezők száma is nő és így tovább. (Más kérdés lehetne, 'hogy mindezen javak ma még semmiképpen sem általánosak, s talán az egyes társadalmi rétegek közötti megoszlásuk között is létezik aránytalanság!). Az azonban nyilvánvaló, hogy a szocializmus nem jelent aszkétizmust, célunk éppen az, hogy napról, napra valamennyien jobban éljünk. Itt azonban álljunk meg egy kicsit. Hogyan éljünk jobban? Hogyan élünk jobban? Azt hiszem, nem lehet vita tárgya, hogy a „jó élet”- hez az anyagi javak növekvő mennyisége is hozzátartozik. Az anyagi kultúrának mindenképpen el kell érni egy olyan fokára, hogy a szellemi kultúra is a maga teljességében kibontakozhassál*. Ez ilyen értelemben az emberi szabadságnak is része. De éppen a már említett fogyasztói társadalom, legpregnánsabban az Egyesült Államok szolgáltathat modellt arra, hogy pusztán az anyagi javak bősége nem biztosítja az emberi szabadság tágasságát. Amint azt Szelényi Iván esszéjében írja: „A fogyasztói társadalom amerikai kritikusai éppen azt vonják kétségbe, hogy ez a lehetőség valóvá is válhat, hogy a nagyobb választási lehetőségek valóban együtt járnak a választás nagyobb szabadságával”. Megjelenik az emberi életben — Reisman kifejezésével — a „kívülről irányítottság”, s ennek megfelelően alakul a jellem szerkezete. A szükségletek helyett megjelennek a vélt szükségletek, a presztízsfogyasztás, amikor a fogyasztási cikkek mindinkább státus-szimbólumokká válnak. Vagyis annak kifejezőjévé, hogy valaki milyen társadalmi osztályhoz, réteghez tartozik, milyen „rangot” szerzett. Státusát tehát csak a mindegyre sugalmazott, „javasolt” szimbólumokkal reprezentálhatja, a társadalom csak ezt veszi figyelembe. A megszerzett javak válnak az ember egyedüli értékmérőjévé. Nyilvánvaló, hogy a szocialista társadalomban az ember értékmérője nem ez, hanem a munka. A növekvő anyagi javak sem alakulhatnak át értéktelen „szimbólumokká”, azok elérése nem lehet cél, csupán eszköz. Az emberi önmegvalósítás egyik eszköze. Amelynek segítségével az ember megszerzi azokat a szellemi javakat, s birtokukban szocialista humanizmussal átitatott, közösségi érzésekben gazdag, szakmai és általános műveltségben egyre gyarapodó, ízlésében, esztétikai ítéleteiben fejlett emberré válhat. S nem utolsósorban végzett munkájában valósítja meg önmagát. A presztízsfogyasztásnak, persze csak a csírái lelhetők fel nálunk. Mégis szólni kell erről, mert adott pillanatban a fejlődés gátját jelentheti. Nem az anyagi javak bősége ellen küzdünk, s nem a javakat tisztességes munkával megszerző ember ellen. Hanem az anyagi javakkal ma még nem mindig helyesen élő emberért. Hiszen anyagi javakban is utol akarjuk érni a nálunk gazdagabb országokat. De azok felhsználását máshogy tervezzük, értelmesebben, s valóban az ember érdekében. Utol akarjuk érni tehát a gazdagabb nyugati országokat — de nem utánozni. A szocialista életforma magasabbrendűsége éppen ebben rejlik. S ezért van szükség a „köz művelését” ilyen értelemben szolgáló közművelődés új rendszerére, módszereinek gazdagítására is. Tóth Elemér NÓGRÁD — 1973. augusztus 5., vasárnap 7
