Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
\ Bajcsik József: PARASZTLÄNYOK DÉLI SZÉL A déli szél, hogy átosont a városon, esőt hozott, hajnali langyos harmatot az álomittas fűre. Én a balkonra dőlve néztem amint a kis vihar fölöttünk átszaladt s a felhők alól hogy kíváncsin hajol a táj fölé a nap. A házak még úgy látszott alszanak,., Zárt ablakok rest üvegén csörrent a fény, V fák nedves derekán csusszant le sikongva a földre és lágy félkörökbe törve szélfújt pocsolyákba zuhant. Én gyönyörködtem csak benne magam, nem látta más e hajnali vig suhogást, nem érezte ajkán bársonynjját a szélnek. Arra lejjebb a távolodó felhők kisírt szemükkel mégegyszer visszanéztek... Kemény Erzsébet lezonrű fejíájásr* ébredt. Ügy érezte magát, mini akit homokzsákká! fejbe vágtak. Nem volt ez újdonság számára, hiszen minden hajnalig tartó kiruccanás után ilyen állapotba került. Ösztönösen nyúlt az éjjeliszekrény felé, óráját és cigarettáját kereste. Az óra fél kilencet mutatott Eszébe jutott, hogy kilencre ott kell lennie az értekezleten, képviselni az intézetet. A cigaretta keserű volt és elfogta egy köhögési roham. Közelebb húzta a telefonkészüléket és tárcsázott. Beosztott Kollégáját kereste, hogy átruházza azt az átkozott értekezletet Az intézet telefonközpontja csak sokára jelentkezett — Ideges lett, nedves tenyere görcsösen tapadt a kagylóra Amikor a központos asz- szany jelentkezett nyugalmat erőltetett magára: — Itt dr. Gaál Kund beszél, kapcsolja a földtani labort — közben azon törte a fejét hogy milyen indokkal adja át kollégájának az értekezletet — Te vagy az, János?... öregem, irtó nagy bajban vagyok, most jutott eszembe, hogy kilenckor van az értekezlet Tudod, melyik?... Az. De sajnos én nem tudok elmenni, s arra kérlek, hogy vegyél részt rajta. Képviseld az intézetet.. Nem kelj semmit tenned. Csak legyél ott. Legfeljebb néhány soros feljegyzést adj róla. ...Én? Sajnos nem tudok Megint a fogam. Fél tízre vár az orvosom... Iszonyatosán. Az este kezdődött, egy percet sem aludtam, majd szétesik a fejem. Kezdett kellmeüenné válni a magyarázkodás. Az óráját figyelte, s arra gondolt hogy figyelmezteti kollégáját az időre, amikor egy határozott hang megszólalt: — Vidéknek bontom a vonalat! — Mire dr. Gaál Kund kimondta, hogy bontson egy másikat hiszen az intézetnek tíz egyenes vonala van, már csak egy kattanást hallott Rosszkedvűen tette helyére a kagylót, és eloltotta a félig szívott cigarettát Kítámoly- gott a fürdőszobába, hogy lelocsolja magát Megállt egy pillanatra a tükör előtt Gyűrött, ráncos - ember, tekintett vissza rá Megrázta a fejét és csak annyit mondott hogy pfuj, ez volt az utolsó. Visszafordult a fürdőszobából, és ügy döntött, hogy alszik még egy keveset. Forgott, vergődött az ágyban. Nem tudott álomba zuhanni, mint ahogyan nappal sohasem. Kába volt zúgott a feje, azt hitte szédül, s e kellemetlen érzés hatására nedves lett a tenyere. Hánykolódott az ágyon és arra gondolt, hogy felhívja azt a szemüveges lányt, akivel együtt voltak az éjszaka. Csak annyit tudott róla, hogy Mariettának hívják és a tervező vállalatnál dolgozik. Felemelte a telefonkagylót, várta a búgó hangot. Vonal heJyett szómban egy Rrflhang jelentkezett: — Szevasz, édes! Dr. Gaál Kund éppen válaszolni akart, hogy hagyják őt békén, amikor megszólalt egy mély női hang. —Már vártam, hogy hívsz. — Háromnegyed kilencre beszéltük meg. Nem? — mondta a férfi. — De már elmúlt öt perccel — válaszolta a mély női hang. — Kedves tőled, hogy türelmetlen vagy. , — Ugye? — Édes. — Tessék? — Mit csinálsz? — Most veled beszélgetek, s örülök, hogy hívtáL E szavak hallatán dr. Gaál Kund úgy döntött, hogy nem érdekli az egész, és leteszi a kagylót. Üres enyelgés, csevegés a véletlen befutott kettős. Kíváncsiságát azonban felcsigázta a férfi megjegyzése. — A férjeddel mikor beszéltél? — Ne idegeskedj, nem gyanakszik — mondta a mély női hang. Dr. Gaál nem tette le a kagylót. Eszébe jutott felesége, aki az egyik társintézetben dolgozott. Feleségéről is gyakran hallott pletykát, hogy együtt látták barátjával, Tiborral. Gyermekkori pajtása előbb udvarolt Beának, mint ő, de végül is úgy alakult a helyzet, hogy Bea nem lett Tiboré, hanem vele kötött házasságot Tibor hat évig külföldön tanult, s amikor végzett, akkor Miskolcra helyezték. Talán másfél .éve kerülhetett a kutatóintézetbe, oda, ahol Bea is dolgozott. Vakon bízott ugyan a feleségében, de a feldobott megjegyzések nem hagyták nyugton. — Azt értem, hogy nem gyanakszik, de mi a véleményed, meddig mehet ez így? Ha csak a szeretőmnek tekintenélek, akkor minden rendben is lenne. Ellenben te tudod legjobban, hogy nem. csaljuk egymást. Nem vagy a szeretőm, és nem is akarom, hogy az legyél. Érted? — Értem. Dr. Gaál Kund rátapasztotta tenyerét a beszélgetőre, és újabb cigarettára gyújott A A feje még mfnd’g hasogatott, de most már kiállt belőle az a görcsös fájdalom, amely még a fürdőszobában is elővette. — Miért nem válaszolsz? Van valaki a szobában? — Igen — mondta a nő. — Akkor úgy beszélek, hogy igennel vagy nemmel kelljen felelned. Jó? — Igen. — Érjem be annyival, hogy néha elmegyünk hangversenyre. S mit gondolsz, meddig járunk majd hangversenyre? Egy évig? Tíz évig? — Igen. — Egy évig értetted? — Nem. — Így nem lehet beszélgetni — méltatlankodott a férfi, és érezni lehetett a hangján, hogy ideges, nehezen tudja úgy terelni a beszélgetést, hogy elegendő legyen az igen-nem válasz szavaira. — Ráérsz délután? — Igen. — Vegyek jegyet a hangversenyre? — Igen. Dr. Gaál Kund már nem figyelte a beszélgetést, de a kagylót nem tette a helyére. Eszébe jutott, hogy Bea említette tegnap, miért nem járnak gy arabban hangversenyre, s hogy ő évek óta begubódzik, nem akar kimozdulni a lakásból, legalábbis vele nem. Méltatlankodott, hiányolta a régebbi társaságot Felerősödött Bea hangja dr. Gaál fülében. Tudta, érezte ő régóta, hogy házasságukat csak a társadalmi konvenciók tartják össze és persze a három gyerek. Bea sohasem szerette ót, inkább belenyugodott sorsába s kifelé igyekezett megőrizni a harmonikus családi élet vonásait Ezzel eleget tett dr. Gaál kívánságának, és saját jellemével sem került összeütközésbe. Otthagyta a telefonkagylót és a bárszekrényből elővette a konyakosüveget. Az üvegből ivott. A konyak végigcsurgott az állán. Amikor visszaért az ágyához, a nő hangját hallotta. — Igen, elmentek. Szeretném, ha megértenél és megértenéd a helyzetemet is. Nem tudok többre vállalkozni. Sajnos, nem. Azt hiszem, már minden késő. Ismered a fér* jem, és ott vannak a gyereke» is. De ne haragudj. olyan bizonytalan vagyok és nagyon gyáva, mint a nyúl. Én úgy érzem, hogy ezt a vonalat nem tudom bontani... Űjabb szédülés fogta él dr, Gaál Kundot alighanem a vérnyomása emelkedett. Nem tudta magát türtőztetni, éles hangon kiáltott a kagylóba: — Bontom a vonalat! Fejezzék be! A telefonkagylót odavágta a készülékhez, amely felborult, a kagyló pedig billegve feküdt a szőnyegen. A férfi még hallózott néhányat, aztán egy kattanás után bejött a búgó hang. Dr. Gaál úgy érezte, hogy valami mélység felé zuhan, ahol sötét van, és a tárgyak puhák, kocsonyásak. Megpróbált kapaszkodni, fékezni akarta a zuhanást, de nem sikerült, nem talált szilárd támaszt Délután arra ébredt, hogy rázzák. Amikor felnyitotta a szemét, Beát látta ágya mellett — Te itthon vagy és alszol? — Igen — mondta dr. Gaál csendesen, és fürkészve nézett Beára. — Fellökted a telefont — mondta élesen a felesége. — Észre sem vettem. Ilyen korán? — kérdezett vissza. — Igen. Hangvensényre megyünk a kolléganőmmeL — Hova? — ingerült lett a hangja. Kibújt az ágyból, felemelte az asztalon felejtett konyakosüveget, és mohón ivott — Hangversenyre — mondta még egyszer Bea határozottan. A konyakosüveget egy hirtelen lendülettel a cserép- kályha oldalához vágta és szinte ordítozott: — Eredj a hangversenyre! De én bontom a vonalat! Érted?! Bontom a vonalat! — az utolsó szavakat szaggatottan kiáltotta felesége elé, aki sápadtan állt, és nem tuda mire vélni férje kirohanását. — Nem értem mi van veled. Mit kiabálsz, és milyen vonalat akarsz bontani. S egyáltalán. Mi van itt? Mi ez a hang? — ingerült, ideges lett az asszony is. Dr. Gaál nem folytatta tovább, hanem bement a fürdőszobába. Bea mindössze any- nyit kiáltott utána, hogy elmegy a hangversenyre. A hidegvizes csapot forgatta meg, úgy érezte, hogy a zuhanyozás jólesik, tisztul a feje. Felöltözött, néhány alsóneműt keresett a szekrényben, és berakta a bőröndiébe, majd a pizsamáját is odacsapta. Nővére értetlenül fogadta, amikor becsöngetett hozzájuk, s kijelentette, szeretne ottmaradni néhány napig, amíg sikerül valamilyen lakást szereznie. — De mi történt? — faggatta az idősebb testvér. — Semmi különös — mondta Kund —, csak bontottam a vonalat. Gazdagh István; Igen, nem Csontos Gábor: Zené Aligátor fiam, ez kezd lerohadni. t — Mit nyavalyogsz, Ben? — Én?! Nem látod, hogy füstöl? — Persze, hogy füstöl. Egy ilyen vén kocsi igy szokta. — Pörzsikém, mit értesz te ehhez? Mondd meg, Aligátor, igaz lelkedre, nem észlelsz valamit? — Nekem is van szemem! — mordul a volán mellett ülő fiú, lassít, bal karjával kilegyez az üres országúira, s máris kanyarodik. A nagy nyitott Chevrolet nyögve áll meg a bokrokkal szegélyezett földúton. Szemmel láthatóan füstöl a kocsi orra. A Bennek szólított fiú feláll és a szélvédő üveg fölött elóreszimatol: — Mit érzel? — kérdezi a lány. — Gőz. Felforrt a vizünk. — Potomság — száll ki elsőnek a nyúlánk, nagy orrú Aligátor. Nevetségesen mozgatja elszélesedő orrhegyét. — Szerzünk valahonnan vizet. Körbenéznek, s pár száz méterre felfedezik a magányos épületet. Valami furcsa-suta épület, apró ablakokkal, gerendái kilátszanak az oldalából. A patak mintha belőle folyna ki. Ben bólint, aztán meg is mondja, mire gondol. — Ez egy vízimlom. Láttam már ilyet. Nem tudnál elhú- zatni odáig, Aligátor fiam? — Hogy megrepedjen a hengerfej? Nem láttad, majd megveszett a mutató! Már túl volt a maximumon. — Előre megmondom, hogy én nem mászok fel oda vízért bök morcosán Ben a jócskán emelkedő útra. — Helyes! Akkor itt rohadunk ma éjjel és holnap is. A srácok leshetik az ünnepi tortát. A dobost én eszem, a többi nem érdekel. — Én a mogyorósat szeretem — jegyzi meg a lány. — Abból kettő is van. Ben éktelen dühösen rá vág a motorháztetőre: <8 NOGRAD = 1973. augusztus 19H vasárnap 1 ff r lo óra .— Meg vagytok huzatva, mi? Bezabálnátok az osztály tortáját, csak azért, mert lusták vagytok elmenni vízért. — Mi vagyunk lusták?! — nevet fel egyszerre Pörzsi és Aligátor. — Hát nem te jelentetted ki, hogy nem mégy el vízért? — Én, én.. .1 — dühöng tehetetlenül Ben. Mellén szolidan mosolyog a trikóba festett eredeti Ben, a tévéfilm hőse. Aztán lecsavarja a drótot a csomagtartó zárjáról, óvatosan kiemeli a műanyag kannát, a két nagy dobozba csomagolt torták felé szimatol, s indul a csapáson felfelé. Ekkor kilép a bokrok mögül az öregember. Mint a mesebeli manó, gondolják, s remélik, hogy valami módon segíteni fog rajtuk. A vénség, annyi szent, fura szerzet. Mókás ráncok hálózzák be szikkadt arcát, de még a homlokát is, kerek vadászkalap ül a kobakján, zöld ing van rajta, s ugyanolyan színű bricseszndrág, meg valami ormótlan bakancs. Csak a vadászfegyver hiányzik a válláról. — És ha más a hiba? — lép a kocsihoz minden további nélkül. — Felforrt a víz. Ez a sok emelkedő nehéz neki — igyekszik Aligátor, s készségesen kinyitja a motorháztetőt. Azt persze erősen kétli, hogy az öreg ért az autóhoz, dehót lelke rajta. Nem is nyúl semmihez az öreg, csak elfintorítja az orrát, aztán pislog néhányat szemből, majd oldalról, kissé bedugja a fejét a motorházba, de mindjárt ki is húzza, — Rossz a vízpumpa — jelenti ki. A két fiú eltátja a száját. Először Aligátor talál magára: — Honnan veszi ezt, fater? — Látom — von vállat az öreg. Aztán felemeli az ujját: — Ezt a szót nem szeretem, hogy fater. Potecz vagyok. Potecz elvtárs, de maguk szólítsanak csak Potecz bácsinak. Értve vagyok? — Aha — vigyorog Ben. Majdnem kirobban belőle a nevetés, de azért alapjában véve tetszik neki az öreg. — Én is a vízpumpára gyanakodtam, örülök, hogy egyetértünk. Kár is lenne addig vizet beleonteni. Nem igazi — De — bólint az öreg. — Ha a vízpumpa ereszt, hiába belé a víz. A tömbszelencét kell először megnézni. — A tömbszelencét — ismétli álmatagon Aligátor. — Mintha már hallottam volna ezt a szót. — Még szép — vihog a lány, köznapi nevén PörzsL — Mi a szakmájuk, fiam? — jólelkűsködik az öreg, — Autóvillamossági tanintézetbe járunk — röhinti el magát komolytalanul Ben. — Akkor nem kötelező érteni a vízpumpához — helyesel az öreg, majd hozzáteszi: — Maguk dolgoznak fenn a várban, az ásatásnál? — Jók az értesülései, Potecz bácsi — mondja a lány. — Nem rossz kocsi ez — simít végig a sebhelyes kasz- nin az öreg Potecz —, ha rendben tartják, bír még annyit, mint a maiak. — Egy évig bütykölte az osztály, mégis mindig baja van. — Aligátor ezt nem dühösen mondja, csupán, mint tényt szögezi le. — Mi ástuk ki tavaly azt a csöbör ezüstpénzt, s amit a múzeumtól kaptunk, abból vettük ezt a leprát. — Csodálkozom, fiam, hogy leprának nevezi ezt a derék jószágot — csóválja a fejét az öreg. A hűtőt vizsgálva, majd meg is tapintja. — Óvatosan felmehetünk. Van néhány szerszámom, és a víz helyben. Egyszóval, én ott lakom a régi malomban, meghívom magukat. — Miféle szerszáma van? —■ hitetlenkedik Aligátor. — Nem mindegy az neked? — kap az alkalmon Ben, hogy mégis felmennek a kocsival, s neki nem kell gyalog vizet hoznia. — Még talán segít is a bácsi megcsinálni. — Potecz bácsi — helyesbít az öreg. — Persze, Potecz bácsi — nyitja az ajtót Ben. s maga mellé inti az öreget. Az beszáll és Aligátort biztatja: — Kettessel megyünk és nem lesz baj. Már hűlt annyit a motor. Néhány perc múlva fenn vannak az öreg malomnál. A Chevrolet-nek meg se kottyant az út, alig gőzöl. De lehet, hogy már nincs benne víz egyáltalán. — Potecz nénitől kapnak hamisítatlan málnaszörpöt — jelenti be Potecz bácsi a jövevényeket. A mesebeli malomhoz és öregemberhez megvan a mesebeli öregasszony is. A szőlőlugas alá invitálja a vendégeket, s mintha várta volna őket, már ott is a tálcán a szörp, meg a gyöngyöző oldalú ásványvizesüveg. — Biztos szomjasok, Ielkecském, üljenek le, a többit az örégem elintézi. Nagy macher az, ért mindenhez, odabí*- hatják.
