Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)
1973-08-19 / 194. szám
Kőbányai György: ( Szalma! 'Augusztus — a szalmák Ideje. Az est leszálltakor bizonyos fajta szalmák útnak indulnak, s valamiféle álmot, kalandot űzve kóborolják végig a várost. Szomoní a szalmák nyáresti körmenete. Micsoda álmokat kergetnek? Ä tavalyit, a télit. Már januárban ez repítette őket. „Majd a nyáron”. Mikor künt hó hullott, s bent a szobában parázs izott, ők már akkor a karosszékben félig hányt szemmel készülődtek. Ha felriadtak a kérdésre — „szivem, nem figyel rám?” — és sűrűn bólogattak, „ó, dehogynem, dehogynem” — akkor hazudták a legnagyobbat: kihajtott, fehér apacsingben, csokoládéra sülve épp’ akkor szökkentek vissza a fűtött szobába kintről, az örök szabadmezőkről, a nyitott egű nyári álom- éjszakából. Szabadságuk első napján ünnepélyesek. Hófehér ing, frissen borotvált arc, megfontolt, nyugodt kérdések a pincérhez: „Mondja, lehetne szó, egy rostélyosról, de bőven hagymával. Nem baj, ha várná kell, megvárom”. Az első nap még tud várni. Szépen vacsorázik, aztán lassú léptekkel, gyalog indul haza. Az egyik eszpresszóban zene szól. Beül, de csak mint egy Marsról érkezett: feketéjét szürcsöli, s idegenül értetlenül nézi a zene körül, az eszpresszópult körül állingáló magányos férfiakat. Idegenek, még nem ismeri őket. Másnap telefonoz. „Elutazott, szabadságon van.” Aztán: „De rég hallottam, azt áz sem tudtam, hogy még él. Ma este? Ma nem.. Aztán már nem mondja a pincérnek: „nem baj, majd megvárom.” Siet. Gyakran már büfében eszik. A büfék tele vannak szalmákkal. Azt mondják: spórolnak. És rohannak oda, ahol fény van, zene szól. Ekkor már ismerősök a magányosan állingáló férfiak! A fekete után fizet, s indul haza. Nem a szokott úton. Cigányasszony borít kendőt a városra: csillaggal kivert, ful- lasztó az est. Menni, tovább. Befordul, új utat próbál. Erre is zene szól. Itt is azok a férfiak. Támasztják a pultot Így, így tovább és tovább. A szalmák nyári esti körmenete. A szalmán nem lehet segíteni. Meghívják vacsorára; a házspárbarát nem hagyja el, Ez aztán az Igazi kin. Ülnek a Duna-parton, s a korzón előttük nők, feszesek vagy puha selymekben sejtelmesek, és beszél a barát, kezét asszonya kezére téve: „Ágnes azt gondolta ki, hogy míg egyedül, vagy esténként átjöhetnél hozzánk.” És a férjéhez simuló Ágnes ezt zengi: „Árvácska .maga, igazán felnézhetne esténként hozzánk.” Mert a nők ilyenkor összefognak, megkínozzák és elveszik a kedvét a szalmának. Aztán a kezdő szalma már olyan lesz, mint a többi: már le sem ül — nagyon siet — éppen csak felhajt valamit — egyik helyen feketét másutt rumot bambit, cherry t s rohan tovább. A szalmák ilyenkor súgják tele fájdalmukkal az éjszakát mint a kerengő cserebogarak. A szalmák árulásukért — hogy vártáik ezt a szalmaszabadságot i — végül is megbűnhődnek. Aludni sem tódnak. Ez a szalmaláz. Forgolódnak, dobálják magukat ás hűséget esküsznek. Mikor virrad, s a hajnali szél végigfut a városon, akkor alszik el szobájukban a lámpás. Enyhülést megbocsátását hoz az álmuk: azt álmondják, hogy megérkezett, ágyuk szélén ül Ö, s hűvös kezét homlokukra teszi. Szöllősi Mária: KASTÉLY SIMON LAJOS: Lángol a nyár 1. Delet ütött Mintha fák alatt delelő parasztok árnyéka lennék, úgy szendergek itt: foltosra vedlett, rozsdamarta fűben, és csendben. Csak egy gyorsvonat sikít. Vagy álmodom? S egy láng-forró határból igásló sírás vág a csenden át? Delet ütött. Ó, nem hallom, csak érzem a fel sem kondult dél-harang szavát. BEGAZY CSABA: Mint az asszonyok A nyárból már csak a meleget érzem, átformálom a füveket, kezem és arcod nézem a napsütésben. Parkokból és terekről összeszedem a szökőkutak összetört vízcseppjeit, átnyújtom a levelek zöldjét, virágot hozok, mielőtt megköszönnéd tavakért futok, felhőt hozok, nevetésedből szövöm a palástod, hogy boldog légy, mint az asszonyok. Mert bennem annyi kaszát törő nyárnak emléke, kínja, lángolása él, és nyüt szívemen szüntelenül &t száll., mint sarkigtáruit ablakon a széL 2. Haj, lányok Lángol a nyár, mint a pulykataréj, a porcfű csupa rozsda, a kánikulában vatta-fehér habot izzad a bodza. Alatta csücsülök. Pétig áléit fejem térdemig kákád, Haj, lányok, ki szalad kútra vízért ? S ki itat, mint volt aratókat? Gyönyörű áttetsző semmi az ég, rajta egy bárányka nyargal, a napba akasztja szarva hegyét, s viszi diadallal. Minden a semmiben Neved sem mondva messze elfutottál A Berke — y hídon át Csak emlékeid hagytad ott öröknek A mindennek avagy a semminek ... Látod?! Már amott a nyári hajnal ébredt Az ezüstös csillogású tó felett Amelyben apró Könnycseppszemekkel úsztak A suttogó szelek S hogy — e suttogó szeleknek Ábránd reménye voltál Ma még híven őriz lépteidnek megfakult nyoma És hiszem talán ma még A jöttöd is Csak álom hajnalon Dereng És hiszem, hogy nem kérem többé Csókjaid Mert ma már az is hamis Ma már azt is tudom az vagy aki voltál Létem Életem Minden: — a semmiben Tóth Gyula — Frankó — súgja a másik kettőnek Ben. Pörzsi mosolyog. Aligátor is kezdi levetkőzni bizalmatlanságát, de fél szeme azért az udvaron van, ahol az öreg Potecz ügyködik a motorházban. — Édes kis ház — forgatja a fejét Pörzsi. — Ugye, malom volt? — Malom ez most is, csakhát ki őröltét ilyen ósdi masinán — rak eléjük egy tálban nagyszemű barackot az asz- szony. — Műemlék. Annak van felterjesztve, dehát... A legyintésre felkapja a fejét Ben. Mihelyst azt a szót hallja, hogy műemlék, elemében érzi magát. Feláll és megszemléli a malom elejét, amely most békés otthon, legalábbis az egykori gépészszoba. Megkopogtatja az egyik kiálló gerendát: — És mért nem ismerik el műemléknek? — A bürokrácia, fiacskám, az tesz tönkre bennünket, — Tetszik tudni — lendült neki Ben — megmondom én, ki kell ide. Belami kell ide. Tudniillik az osztályfőnökünk. Irtó jó fej, lehet, hogy tetszettek is hallani róla. öt éve ő vezeti az ásatást a várban odafent, még az előző osztályával kezdte. Hogy amiket ez azóta kiásott! Egész vagyont ér! Fegyverek, pénzek, ilyesmi! Szólunk neki. 0 elintézi. — Az én istenem megáldja magukat — telepszik le közéjük a kis öregasszony, s elmeséli a régi malom történetét. Járt ez már a nagyapja, meg annak a nagyapja idejében is, őrölte az emberek búzáját, rozsát. Megépítették a városban az új malmot, de azért itt mindig volt, aki őrletett. Augusztus 20- ára két cséplőbanda búzakoszorút font, felhozták ide a molnárhoz és hajnalig tartó mulatsággal ünnepelték meg az új kenyeret. A molnárné sütötte a friss őrlésű lisztből a borcsúsztató iángost. — Hol van az a molnárné? ■— pislog gyanakvással Ben az öregasszonyra, aki erre elmosolyodik egy cseppet. — Itt ül maguk, mellett, drága gyerekeim. — Nahát! — bókol elismeréssel Aligátor. — De hiszen akkor Potecz bácsi maga a molnár. — Az nem — pityeredik el hirtelen az öregasszony. — A molnár, szegény, meghalt. Potecz bácsi engem kilenc éve vett el, miután letelt a gyászév az uram után. De meghihetik nekem, Potecz bácsi se akárki. Mindig vezető ember volt, tanácselnök is hat évig. De akár ő is lehetett volna a molnár, mert romjaiból mentette meg a malmot. Saját kezével hozott itt rendbe mindent. És mi végre? Azóta is csak ígérgetik .. — Disznóság! — fortvan fel Aligátor. Ben pedig kont- íáz. Közben Potecz bácsit eszre sem veszik, pepiig ott áll a lugas bejáratánál. Mosolyogva csóválja a fejét, aztán az asz- szonyt feddi: — Eljárt a szád, vénasszony? Ej, nem állód meg, hogy ne kerepelj! — Nincs talán igazam? Ide talán nem jöhetnének a látogatók? Mint a várba, meg a régi banyába? Több érdekeset látnának itt, mint a másik két helyen együttvéve. És a zenélő óra? Az kutya? — Nem kutya — morog az öreg ingerülten. — Kerepelsz, kerepelsz? — Miféle zenélő óra? — kíváncsol Pörzsi ártatlanul. Kapcsold be, öregem — könyörög az öregasszony —, mikor kapcsolnád be, ha nem most, amikor itt vannak a látogatók? Különben is, szólnak a tanárjuknak, hogy járja ki a hivatalokban ... ■— Te addig mutasd meg a koszorúkat — egyezik bele a vénember, s fellépdel az oldallépcsőkön a malomba, hallani visszhangos lépteit, amint felfelé halad. — Látják azt a kis kiugrót a torony tető alatt? Ott lesz az óra is, csak éppen be kell szerelni, már a helye megvan. Jö jjenek, nézzék meg a koszorúkat...! Olt jobban lehet hallani is. — Mit kefi hallani? — kérdi Ben. — Valami zenélő órát, te dinka! — s Aligátor majd hasra esik hosszú lába ellenére is a rozoga falépcsőn. A rengeteg faoszlop előtt azonban tátva marad a szájuk. Ahol valamikor a zsákok álltak és a fényesre kopott deszkacsöveken ömlött a liszt, most búzakoszorú búzakoszorú hátán, sárga és megbámult kalászok, hosszú és rövid toklászú búzafajtákból, némelyik közepén kifonva az évszám is, vagy éppen a 20-as szám, az augusztusi ünnep dátuma. — Látják, itt ez a sok gyönyörűség. Szorgalmas népek élnek mifelénk, minden évben ide kerijlt munkájuk gyümölcse ... Az a kis barna koszorú a nagy aszály évében készült, ezek itt rozsból vannak, a háború alatt nem engedték búzából fonni a koszorúkat. Ez pedig, az első kenyér ünnepén, rajta a nemzetiszínű szalag, amikor a saját földjén aratott mindenki... —■ Figyeljenek! — hallatszik ekkor föntről tompán az öreg szava. S abban a pillanatban csikorgó, ciripelő pengést hallani, amiből végül harsány indulóütem kerekedik ki, a Madrid határán, állunk a vártán dallama. A fiatalok felfelé tekeredett nyakkal állnak, sután bámulnak a poros gerendák közé. Aligátornak nagyot ugrik az ádámcsutkája, az öregasszony helyesluen bólint cs áhítattal figyeli a recsegő zenét. A dallam eközben harmadszor is megismétlődik, aztán hirtelen ütemet változtat, s valami átlényegülés következtében valóságos hegedűhangon elkezdi sírni a nótát, hogy „Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni?” Pörzsi hirtelen leül egy gerendára, es összekucorodva próbálja elfojtani a nevetést, Ben tátott szájjal bámul a feje fölé, csak Aligátor őrzi meg a méltóságát. Az öregasszony szipogva magyaráz: — Ez az öregem nótája. Ezt is beleépítette. — Kis meghatott szünet után, miután másodszor is végigélvezik Dankó Pista nótájának első sorait, azt suttogja még az asszony: — Lett volna pedig alkalmas hely a tanácsháza padlásán, mégse engedték, hogy üzembe helyezze az öregem. Leszavazták. Az elnöküket! Hát értik ezt? — Ugyan... Ne tessék sírni azért — motyogja Pörzsi és ügyetlenül megsimogatja az öregasszony száraz kezefejét. — Nem mindenki ért az efféléhez. Pedig igazán szép... Ennyit bír kinyögni anélkül, hogy sírnia vagy nevetnie kelljen, vagy mind a kettőt egyszerre. Amikor meghallják az öreg lépteit, kisorjáznak ismét az udvarra, de már nem mennek be a lugasba, köszönik a vendéglátást, nekik menniük kell. Ha ugyan elviszi őket az autó. — Ez? Akár a világ végére is! — bukkan elő az öreg a lépcsőn. — Nincs ennek semmi baja! — Állati kassa füle van, megfigyelted? — motyogja barátja fülébe Aligátor. Ben dühösen fúj rá: — Jó fej az öreg, ne mószerold! ■— Persze — von vállat Aligátor, s előkaparja a slusszkulcsot. — Köszönjük a közreműködést. A tömbszelencéhez igazán nem értünk, köszönjük, hogy megcsinálta... — Potecz bácsi — teszi utána rendreutasító hangsúllyal a lány. Aztán megcsókolja búcsúzóul az öregasszonyt: — Ne tessék félni, olyan idegenforgalmi nevezetesség lesz még ez a malom, hogy na! Aki erre jön, nem győz majd csodálkozni. — És az órám? — Az öreg hangjában most érezni először bizonytalanságot. De Aligátor megnyugtatja: Frankot nem va^er duma, fater, ez tény!-*• TaUIvtJ. óra marha frankó, nekem elhiheti! Isten áldja, csaő! — azzal felbőgeti a motort. Az öreg meghatottan emeli kalapja mellé az ujját, még a „fatert” is megbocsátja a fiúnak. Ök meg kiporzanak a malomudvarból. NOGRAD — 1973. augusztus 19., vasárnap 9
