Nógrád. 1973. augusztus (29. évfolyam. 178-203. szám)

1973-08-19 / 194. szám

„Soha nem éltein ilyen jól..."

Százhét év öröme és terhe a vállán

A nyár és a könyv

Beülünk a lépcsőházba, ott bújjuk a könyvet..;

Nyugodt, hétköznapi délelőtt. A játszótéren gyermek- zsivaj, jövő-menő emberek. Aztán feltűnik az úton két kisgyerek. Könyveket cipelnek a kezükben. Komoly arccal néznek ránk, amikor megállítjuk őket Miért olyan nagy csoda az, ha valaki könyvet hurcol? — gondolhatják magukban.

Nem nagy csoda, de azt hiszem nyugodtan állíthatjuk, hogy a gyerekekre nyáron nem éppen jellemző az olvasás a könyvek bújása. Persze, érthető is, hiszen a vakáció a pihenés, a játék, a gondtalan csibészkedés időszaka. Két kis barátunknak, Hegedűs Péternek és Pálok Lacinak erről egészen más a véleménye.

— Mi nyáron is nagyon szeretünk olvasni. Már másodikos korunktól könyvtári tagok vagyunk. Ha rossz idő van, esik az eső, beülünk a lépcsőházba és ott bújjuk a könyvet.

Ki szerettette meg ezekkel a gyerekekkel az olvasást? Az iskolában folyó oktatás mellett bizonyára a könyvtár, annak játékos programjai is nagyban hozzájárultak.

— Bizonyára, hiszen igyekszünk egész évben, így nyáron, is olyan foglalkozásokat összeállftani, amelyek megnyerik a gyerekek tetszését, amiért szívesen bejönnek hozzánk — mondja Fodor Já- nosné, a nagybátony-bánya- városi gyermekkönyvtár vezetője. És állítása igazolására megmutatja a könyvtár nyári programját. Vetítés, vetélkedő, rajzverseny, kiállítás a VIT-ről, olvashatjuk a munkatervből. A színes, érA könyvárus, aki egyébként agrármérnök

dekes foglalkozások láttán már azon sem csodálkozunk, hogy a nyári hónapokban alig csökkent a látogatók száma. 413 beírakozott olvasót tartanak számon; július hónap- banban pedig összesen 370 gyerek fordult meg a könyvtárban. A nyári holtidény — amiről annyit beszélünk — tehát nem érződik a könyvtáros véleménye szerint sem. úr

És mi újság a könyvvásárlással? Amikor megláttuk a könyváruspavilont az át mellett, ezzel a kérdéssel kopogtattunk be Lovas Mártonná könyvárushoz.

— Nem mondhatok semmi rosszat a bányavárosi olvasókról. Ebben a hónapban tízezer forint volt a forgalmam. Én a holtidényt nem a nyá- ra vonotkoztatnám, inkább a hónap egy-egy hetére. Ügy nyolcadikától 15-ig kevés vásárló fordul meg itt, de a hónap többi napjain elég sokan jönnek. Részletre is árusítok könyveket, s jó néhányan igénybe is veszik ezt a lehetőséget. 150 törzsvásárlót tartok nyilván.

— Igaz-e az, hogy nyáron az emberek inkább a köny- nyebb műfajú könyveket vásárolják?

— Szerintem nem. Aki egész évben a könnyű műfajt olvassa, nyáron sem tér el ettől a szokásától. Aki meg a komoly könyveket kedveli az az évszaktól függetlenül ezeket részesíti előnyben.

A könyvárus, aki végzettségét tekintve agrármérnök (azt hiszem érdemes megemlíteni) az ellátásra nem panaszkodik. Időben megkapja a legújabb könyveket. Ezekből aztán jut a környező vidékekre: Szorospatákra, Ménkesre. Kányásra is. Mert Lovas Mártonná, mint könyvbizományos, ezeken a helyeken is gyakran megjelenik.

úKell-e a könyv nyáron? Szívesen olvasnak-e az emberek a kánikula, a hőség idején? Nagybátonyban, a bányavárosban kerestük a kérdéseinkre a választ. Amelyek azt hiszem megnyugtatóak.

—vékiss—

A SZÁZ ÉV körüli emberekre mindig csodálattal nézünk. Hogyan lehetséges eny- nyi ideig élni? — tesszük fel a kérdést magunknak és a szóban forgó öregeknek, amire azok rendszerint nem tudnak semmi különlegesen „okosat” — ahogy elvárnánk — válaszolni.

A százhetedik születésnapját a közelmúltban ünnepelte özvegy Sztrecho Boldizsárné sem tudott kérdésünkre használható receptet adni. de nem is vártunk ilyet tőle. Az életére voltunk kíváncsiak, hogyan élt és él most. s

Amikor megérkeztünk Sztrecho néni — aki 76 éves leányával és vejével él Pásztón —, épp kedvelt kis székén üldögélt a „gang” végében, és a népes család tagjaival beszélgetett. örült a látogatásunknak. Ebben a korban már minden látogatót szívesen fogad az ember — módja vékony ujjú kezeit a mellére téve. Talán furcsa, de arcán kevés a ránc. Ahogy ül előttem, s elnézem, alig hiszem, hogy már százhét esztendős. Ha nem tudnám, hetven— nyolcvannak nézném. Előrehaladott koráról csupán szájának vékony kékje, szemének csökkent fénye árulkodik.

— Hát. a hallásom bizony sokkal jobb. Homályosan látok már — panaszolja.

Megnyugtatásképpen azonban elmondhatom, hogy nincs komolyabb baj Sztrecho néni látásával, mert a ház előtti járdán elhaladó rokonát az első pillanatban felismerte. Szemüveget nem hord, nincs szüksége rá. Enélkül is olyan tökéletesen gyomlálta ki az az udvaron a füvet, hogy abban a legsandább szemű irigység Bem találhatna hibát.

— Szegény voltam, sokat dolgoztam, de a kedvem azért megvolt mindig — mondja.

Végnélküli munka és kiirt- hatatlan jókedv szorosan egymás mellett volt állandóan az életében. Több volt a baja, mint az öröme. Mégsem esett búskomorságba soha. Most is inkább — mint általában minden ember, aki már visz- szafelé néz, mintsem előre —,

csak a szépre és a jóra emlékezik. A korán kezdett robot keservei (hatévesen már libát őrzött), majd napszámos — és cselédlányságának megpróbáltatásai, az öt gyerek nevelésének nehézségei megszelídültek a múló időben, csillogó simává mosta őket az emlékezet. Ezért is szereti annyira. De így van ez rendjén, hisz’ ez ad megnyugvást, végső értelmet a sokat átélt ember

Sztrecho néni életének változása a magyar társadalom változását is jelzi. Élt a monarchiabeli Magyarországon, az ellenforradalmi rendszerben. Megélte a felszabadulást is, amikor gyermekei és unokái, vagyis maga a dolgozó nép vette kezébe az ország irányítását.

— Soha nem éltem ilyen jól, mint most — vallja büsz- r kén. Majd az idősebbek sajá- * tos szóhasználatával folytatja : vr * — A demokráciának köszön- f hetjük ezt a jólétet. Valami- ; kor rádiója sem volt minden úrnak. Most mindenük megvan az embereknek. Hadd legyen már jó a szegény embernek is, ne csak az uraknak.

Sztrecho néni — hosszú életében csak egyszer, leánykorá- í ban járt „színházban”, ahogy ő mondja: komédiában, s ez cirkuszt jelent. A rádiót — mert bottal és nehezen jár — hallgatja, főleg a Szabó családot. A televíziót is látta már. Különösebben mély hatást azonban egyik sem tesz rá. Csodálja mindkettőt, de egyiket sem érti igazán. Csodának vélte az űrhajózást is, a holdraszállást.

— Bebizonyosodtak édesanyám szavai, aki gyakran mesélt nekem arról, amit ván- doremberektől hallott, hogy egyszer lesznek majd olyan vashintók, amelyeket nem húznak lovak, még vasmadarak, amelyek nem esnek le.

A korabeli fantasztikus ircr dalom jut eszembe. Ilyenekről tett említést nem egy könyvében Verne Gyula is. S ezen; akkoriban utópisztikusnak hitt elképzelések ma már valóra váltak. A „vashintók” és „vasmadarak” napjainkban életünk nélkülözhetetlen, hasznos eszközei.

SÜTEMÉNNYEL, szendvicscsel kínálnak bennünket, Sztrecho néni — bár világéletében mindent, ami volt, megevett, nem kér semmit. SzigoJ rúan betartja maga kialakította étrendjét Nyugodt éjszakája érdekében délután öt óra után már nem eszik egy falatot sem, bárki kínálja is, bármilyen finomsággal.

— Az ember így őrizheti meg az egészségét — vallja. — Mert annak jó, akinek egészsége van,

S mi szívből kívánjuk, hogy Sztrecho néninek még nagyon sokáig jó legyen.

— ok —

■ 1 s

SZEPESI JÓZEF:

Van úgy, hogy az ember...

Van úgy, hogy az ember

öntudatlan, béna agyán szürke hályog vak, süket és néma.

Van úgy, hogy hiába

szolongatnák, hallgat és csak csetlik, botlik neki megy a falnak.

És van úgy az ember hogy — miként az állat nyerit, harap, karmol vág dühös pofákat.

Ilyenkor egy percre

lelke szörnyű tenger s tajtékzó vizében fuldoklik az ember.

számára.

Romantika nélkül

N

evét Kodály Zoltán muzsikája, a felejthetetlen „Mátrai képek” dallama őrzi: „A Vidróczky híres nyája, / Csörög-morog a Mátrába. / Csörög-morog a Mátrába, / Nem talál a gazdájára ..egy csárda a Mátra vonulatai között, amelynek belső szobájában ott van a versezet, amely eldicsekszik, hogy a híres betyár mulató- tanyája volt, és sok-sok vers, monda, anekdota viselt dolgairól.

Száz esztendővel ezelőtt, 1873. február 8-án közölték a lapok az egri halotti anyakönyvi kivonatban talált adatokat, miszerint Vidróczky Márton csavargó betyár, szökött katona. 33 éves római katolikus férfi, Tiribesen, Nóg- rád megyében agyonütve tartatott. A temetése a vár- jgye házából történt. Az

Egei’ című újság szerint: „Koporsóját a Mátra-vidék palóc asszonyai, s hajadonai könnyezték, csókjaikkal, s köny- nyeikkel árasztva el azt.”

Minek köszönhette hírét, népszerűségét ez a betyár? Tudjuk, hogy a betyárok olyan szegénylegényekből kerültek ki, akik vagy a földesúri elnyomás vagy a kényszerű katonáskodás elől menekültek a szabad életbe. Az egyik dal szerint felfogásuk az volt: „szegényeget gazdagítunk, gazdagokat fosztunk.”

Vidróczky Marci is ilyen legény volt. Amikor 1859-ben, 35 éves korában besorozták a Wasa 60. sz. gyalogezredbe két

alkalommal Is megszökött. Büntetésképpen 27 évi fogságra ítélték, amelyet Komáromban és Theresiansadtban kellett letöltenie. Ez utóbbi helyen azonban, amikor egy alkalommal a pincébe vitték fát vágni, őrét leütötte, és ruháit magára öltve megszökött.

1871-ben tűnik fel a Mátrában, Eger környékén, és hamarosan széliében híre jár, hogy fényes nappal utcahosz- szat muzsikáltatja magát, a falvak népeit borral traktál- ja, a „némbereknek szalagot osztogat” és a nép a közmorál szégyenére, s botrányára pártfogásába veszi, s bizonyos tiszteletteljes nymbusz- szal övezi őt körül.”

Ezet a pártfogást Vidróczky is azzal érdemli ki, hogy a szegényeket ért sérelmekért elégtételt vesz. Almásy Edmond maconkai földbirtokost például azért látogatják meg, hogy vele számoljanak: miért fizettetett kondásával az elhajtott 8 darab sertésért 240 forintot, ók ilyen lelketlenséget nem tűrhetnek. *

Növeli népszerűségét az is, hogy a betyárokat üldöző pandúrokat sokszor vaskosan megtréfálja. Egy ízben üldözőbe veszik, ám Vidróczky- nak sikerül tért nyernie, s amikor púskalövésnyire van tőlük, e vakmerő betyár hátat fordít nekik és „Adám costumejébe, s állati positu- rába helyezkedve, oly tükröt mutat üldözői felé, minőt tisztességes emberek nem szoktak büntetlenül egymás elé tartani.”

Heves vármegye 1000 forint

vérdíjat tűzött ki a fejére. Halálát mégsem a zsandárok- nak, hanem saját betyártársainak köszönhette. Pintér István és Rácz András, amikor Almásy Edmond úrhoz mentek „látogatóba” a Zagy- va-híd környékén — a vere- bélyi hagyományok szerint — saját baltájával vágták fejbe, mert az a hír járta, hogy más fegyver nem fogja.

Holttestét azután előbb a maconkai csendbiztos lakására, majd a megyeközpontba szállítják. Hamarosan vége is lesz a betyárvilágnak. A köz- biztonság megszilárdul, a legendás betyároknak csak a hírük él tovább, mint ahogy a híres népdal mondja:

'„Nagy udvara van a Holdnak,

Nagy híre van Vidróczkynak. Úgy folyik annak a híre Mint a patak folyóvize ...”

(A megyénkben is híre1 betyárvezérről azért emléke: tünk meg, mert a Honismeri ti Híradó — a Hazafias Né[ front most megjelent folyc irata — első számában köz' a hírt, hogy Bodgál Feren i fiatal muzeológus és honiff meretkutató meghalt. A mis: kolci Hermann Ottó Múzeuirí munkatársa volt, több alk- ) lommal járt megyénkben o’,

1970-ben jelent meg kutatásait eredményeként „Vidróczkyf Marci az észak-magyarországit néphagyományokban és á? I irodalmi forrásokban” című munkája. Mindössze negyvenéves volt, egy sokat ígérő kutató élet zárult halálával és egy sereg terve marad immár csak terv, várva munkájf, folytatóira.)

Csukly László

4 NÓGRÁD — 1973. augusztus 19., vasárnap

»