Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

T V * Népművelés — táblákkal Megszokott látvány, ha egy- sgy épület falán megpillantjuk a „műemlék”, vagy „műemlék jellegű épület” feliratot viselő márványtáblát. Tudjuk, az épü­let megkülönböztetett figyel­met érdemel, akkor is, ha a külső formája nem hivalkodó; az előttünk ott élők üzenetét őrzi. Azt azonban már csak kevesen tudják, hogy kevés ország jelzi hasonlóképpen műemlékeit. Dr. Dercsényl Dezső, az Or­szágos Műemlék Felügyelőség igazgatóhelyettese, mint mon­dotta, Bécsben látott hasonló módon „bemutatkozó” épülete­ket, de azonkívül, nem emlék­szik rá, hogy utazásai során máshol is látott volna ilyet. — Mikor és milyen célzattal kerültek a táblák az épületek falára? — 1957 után, amikor a mű­emlékvédelem fokozottabb anyagi támogatásban részesült, kezdtük el a táblák elhelye­zését. Kettős céllal. Részben védettséget szerettünk volna biztosítani az értékes, régi épületeknek. Előfordult ugyan­is, hogy amikor bevezették a villanyt egy ilyen épületbe, a villanyszerelők munkájuk so­rán komoly kárt okoztak. A felelősségre vonáskor, joggal kérdezték, hogy honnan tud­hatták volna, hogy az az épü­let műemlék? Másik szem­pontunk a népművelés volt. Igyekeztünk egy-ygy ilyen mondatba sűrítve elmondani az épület korára, stílusára, építőjére vonatkozó tudnivaló­kat, így. ezek elolvasása nem vesz hosszabb időt igénybe és mégis tájékoztat. — Az országban ma már minden műemléken rajta van a tábla? — A műemlékeken igen, de a műemlék jellegű épületeken még nem. A műemlékvédelem három nagy csoportra oszlik: a műemlékekre, a műemlék- jellegű épületekre és a város­képiig fontos épületek cso­portjára. Körülbelül 1860 da­rab műemléket tartunk nyil­ván, ezeket a városrendezők kötelesek a tervekbe beépíte­ni és a munkálatok folyamán érintetlenül hagyni. A műem- lékjellegű épületek száma kö­rülbelül 5000, ezeket addig le­het fenntartani, amíg a város- fejlesztést nem akadályozzák és fenntartásuk gazdaságos. Körülbelül 1000 darab a vá- rosképileg fontos épületek szá­ma, melyeket nem történelmi és művészi értékük, hanem a városkép megszokott látványa miatt védünk. — A* Országos Műemlék Felügyelőseg hatáskörének hol van a felső határa? — Az országban 15 olyan védett városrész van, ahol csak a mi engedélyünkkel épít­kezhetnek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezekben a városrészekben nem épül­hetnek modern lakóházak. Sőt. De az építőknek be kell tar­taniuk az eredeti beépítési vo­nalakat és vigyázniuk ke'l ar­ra, hogy az új épület töme­gében, ne lépje túl a megen­gedett méretet, templom elé például, ne építsenek torony- házat. Ha harmonikusan il­leszkedik az új a régihez, azon belül anyagában, formájában mai lehet. A műemlékeknél a szomszédos telek, tehát a kör­nyezet is védett, ott sem lehet az engedélyünk nélkül építe­ni. Azt hiszem, nem érdemte­len megemlíteni, hogy a vá­rosrendezésbe való beleszólási jog is csak kevés országban il­leti meg a műemlék-felügye­lőséget olyan mértékben, mint Magyarországon. — Milyen tényezők akadá­lyozzák mégis munkájukat? — Azt hiszem elvben, min­denütt a világon, műemlékba­rát minden ember. Soha senki nem vonja kétségbe munkánk hasznosságát, csak éppen azt az egyet, amely az ő tulajdo­nában, szomszédságában talál­ható, csak azt nem tartja ér­téknek. Ez a tény azután na­gyon sok csatározásra kény­szerít bennünket, különösen a magántulajdonban levő mű­emlékek esetében. Egy Bala- ton-parti régi épület tulajdo­nosával hosszú vitákat folytat­tunk, aki le akarta bontani házát és nem engedélyeztük. „Könnyű maguknak azt mon­dani ott Pesten, hogy szép, de jöjjenek le lakni ide” — fa­kadt ki keserűen. Bizonyos szempontból igaza volt, de ab­ban semmi esetre sem, amikor azt állította, hogy neki abban az épületben szégyenkeznie kell a falu többi lakosa előtt. Az emberek a régitől igyekez­nek megszabadulni, és arról, ami szemre talán kevésbé lát­ványos, nehéz bebizonyítani, hogy értékes, annak, aki szá­mára csak nyűg és teher ez az érték. — Ilyen vitás esetek hogyan rendeződnek? — Ha más mód nincs az épület megmentésére, megvá­sároljuk, de sajnos, sok eset­ben maradnak sorsukra, azaz a pusztulásra. — Hogyan kell értelmeznünk a modern műemlékvédelem ellentmondásosán hangzó je­lentését? Kelemen István: Bánat Attila látogatásai Vágó Márta József Attila-emlékezése a „Kritiká"-ban Vágó Márta nevét jobbára csak a XX. századi magyar irodalommal foglalkozók isme­rik, pedig rászolgált „saját jo­gon” is: a Szép szó és a Ma­gyar Csillag a harmincas években igen sok kitűnő írá­sát közölte; író és műfordító volt. József Attila közvetlen baráti köréhez tartozott, előbb mint a költő szerelme — 1927- ben menyasszonya —, később, mint jó barátja és munkatársa. Egy külföldi tanulmányút — Vágó Márta hosszú londoni tartózkodása — választotta el őket egymástól. Évek múlva találkoztak ismét Budapesten, mindketten sok szenvedés, ta­pasztalás után. József Attila ekkor már ismert költő volt. A különböző folyóiratokban, kiadványokban a felszabadu­lás után jelentek meg részletek Vágó Márta visszaemlékezé­seiből (Csillag, Üj írás, József Attila-emlékkönyv stb.), de egészében a Kritika című fo­lyóirat közli első ízben. Csak­nem a teljes lapszámot meg­tölti ez az emlékezés, amely igen fontos dokumentum Jó­zsef Attila életéről. Vágó Márta először az ifjú József Attilára emlékezik: a könnyen lobbanó, szertelen, még majdnem kamaszember­re. Érzékenyen és tapintattal rajzolja meg a szenvedélyesen szerelmes költő alakját — s bár a szubjektív emlékezésben ez rendkívül nehéz dolog — igyekszik úgy „távolítani”, hogy magyarázatot adjon vi­selkedésére, szorongásaira, sze­szélyeire. Elemzése más em­lékezésekkel egybevág: elesett, nyomorteli gyermekkora emlé­keitől a költő sohasem tudott megszabadulni, a proletárkör­nyezet minden útján végigkí­sérte. Idegenül mozgott a „jobb” körökben, dús ottho­nokban, ahová kapcsolatai ré­vén beléphetett; mindvégig megmaradt annak, akinek született: proletárnak, sze­génynek. Vágóéknak Igen gyakran voltak vendégeik. József Attila otthonossá vált közöttük. A legtöbben szerették a „rende­zetlen” fiatalembert, aki meg tudta nyerni magának a szíve­ket őszinteségével, okosságá­val. Igazán alkalmazkodni azonban nem tudott, s nem is akart. Vágó Márta leír egy DARABOS ZSUZSANNA: Bátyám piros almája Hiába tornyozta asztalomra akaratos estém üres papírjatt — valami szépet kell írnom, mindenkinekjót, eszembe csak az jut: a tanya melletti temetőnél mennyire féltem; öregasszonyok meséi jártak-mentek szívemben; a hold pesti mosolyával nézett rám, vihogó fiúk virtuskodva, mindentértő öreg bátyám rámborította ócska bőrkabátját (mint őrá azóta halála a földet) oltalmazón, és nagy piros almát dugott reszkető kezembe. Szép volt az alma. Oly szép: beleharapni sem mertem. esetet: valamilyen akkor diva­tos lélektani problémáról folyt a vita. Emelkedett beszélgetés volt. József Attila egyszercsak felkiáltott: „Haj, sorstársak! Egy fizikai munkás pontosan tudja, milyen munkáért meny­nyi órabér jár.” Minden új élmény új igazo­lás volt számára: azoknak van igazuk a korabeli világgal szemben, akik közül jött: a proletároknak. Vágó Márta visszaemléke­zéseinek értékét az adja, hogy általánosításokra képes st költő gondolkodását illetően — fel­villantja, hogy milyen gondo­latok foglalkoztatták, miként kezdte tanulmányai hatására és tapasztalatai alapján, tuda­tosan fejleszteni kifejezőesz­közeit, építeni a költészetét, „azok nevében és azokért, akiknek szükségük van rá”. A leírásból megelevenedik a környezet is, József Attila ba­ráti köre — s megtudjuk (időszakomként szinte „napi bontásban”), mit csinált a köl­tő, hogyan dolgozott, milyen gondolatok foglalkoztatták. Különösen érdekes — s elszo­morító, drámai — az újból va­ló találkozás utáni hónapok József Attila-portréja. A ha­lál előtti időszak ez, amikor már nagfon súlyos betegséggel viaskodott S egyben sok nagy vers megszületésének az ideje is. Vágó Márta részletesen le­írja példuál a Thomas Mann budapesti látogatása körüli affért: amikor a cenzúra nem engedte meg, hogy József At­tila felolvassa Thomas Mannt üdvözlő versét. S talál­ható az emlékezésben ezenkí­vül sok, eddig ismeretlen rész­let és epizód, amelyek nagy hatással voltak a költő fejlő­désére, költészetének alakulá­sára. A visszaemlékezés nemcsak irodalomtörténeti dokumen­tum: érdekes olvasmány is. (T) — Régen azt tartották mű­emléknek, ami szép. Ma a mű­emlék ennél sokkal többet je­lent. Egy-egy épület történel­met, korszakokat jellemez, az értéket nem határozhatja meg csupán az esztikuma. Egy szél­sőséges példát említeni. Tud­juk, hogy a honfoglaló magya­rok. úgynevezett lakógödröket vájtak a földbe, letakarták faágakkal és abban laktak. Ugye nem lehetett különöseb­ben szép látvány? De ha lenne egy ilyen lakógödöremlékünk, ez a legbecsesebb műemlékér- tékeink közé tartozna Ezen­kívül, egészen a kilencszázas évek elejéig, a műemlékek helyreállítása alatt, az épület újjáépítését vagy teljes átala­kítását értették. Találtak egy gótikus katedrálist, lebontot­ták. az oldalékot, mondván, mit keres az ott; és sorra „ki­javították” az elődök stílusbeli tévedéseit, jóllehet, az eredeti úgy volt érdekes, hibáival, esetlegességeivel együtt, mert úgy volt jellemző annak a kor­nak emberére. A modern mű­emlékvédelem az eredetinek a megóvását tartja elsődleges feladatának. László Ilona ////« Kényelmes Lenéztem a magasból. Négy-öt méternyire alattam fiatal pár rakta le nehéz terheit a kövér, zöld gyepre. A nőn tar­kamintás könnyű selyemruha, magassarkú cipő, a férfin rö­vidnadrágba simított hófehér ÍOfg­Első teendőjükként fürdő­ruhára vetkőztek, holmijaikat pedáns gondossággal hajtották a bokrok tövéhez terített tö­rülközőre. Aztán következett a maguk­kal hozott holmik elrendez- getése. Helyére került a fel­fújható gumimatrac, a kem­pingrádió és -székek, nap­szemüveg, strandpapucs, könyv, főzőedények. Üldögéltem a magasban, s helyzeti előnyömet élvezve fi­gyeltem tevés-vevésüket. Precízen beosztották az ide­jüket; egy kis napozás a gu­mimatracon, egy kis rádiózás, egy kis tollaslabdázás, s vé­gül az ebéd elkészítése. Taka­ros kis műanyag dobozokból került kondérba az otthon „duhajok” meghámozott és felaprózott burgonya, zöldség, miegymás, kis vödörből a szükséges mennyiségű víz. A fellobbanó tűzön hamarosan fortyogni kezdett a figyelőállásomból csak hozzávetőlegesen megha­tározható milyenségű étel. Az asszonyka figyelemesen kavargatta egy fakanállal, majd odakiáltott éppen hátát süttető párjának: — Te, Pista, felszaladhatnál egy kis sóért! A férfi lassan feltápászko- dott és békétlen mormogással útnak indult. Jómagam, ne­hogy indiszkrétnek tekinthető leskelődésemet leleplezze, bel­jebb húzódtam — az erkélyen. Lakótársam héhány lépéssel el­érte a bérház ajtaját és per­ceken belül már zavartalanul folytatták víkendjüket. Elragadtatással beszéltek a természet csodálatos szépségé­ről, no rrfeg a turizmus kelle­mes hasznosságáról a bérház tövében. — vkm — utmamvt/sssMWSMjMMMmMUWM'/* A nmük a. Ezzel a névvel eszmélt, és hunyt pillája mö­gött ki is rajzolódott a lány kicsit alacsony, kicsit molett, de azért karcsú alakja. Szí­vén ficánkoló friss öröm sza­ladt át örült Annuskának, az egész hosszú napnak, amit majd együtt töltenek. Ma kü­lönben is nagy dologra ké­szül: ott a hegyekben, az er­dő suttogó csöndjében mond majd valamit a lánynak, va­lamit, amitől ezentúl együtt emlegetik a nevüket. Sőt, az Annuskáé belesüllyed, eltű­nik majd az övében. Ettől a gondolattól Kallós János kirakatrendező és pla­káttervező kinyitotta a sze­mét, és az órájára pillantott. — Fél nyolc. — szisszent bele a lakás csöndjébe. — Annuska nyolckor várja a Lenin téren. Nem baj. — János frissen ug­rik ki az ágyból, és 8 óra előtt öt perccel már ott topog a megbeszélt helyen. Annuskát várva. A lány is pontos: jó­kedvű nevetéssel szállnak föl az autóbuszra, az egész napi szabad együttlét öröme ott bizsereg a vérükben. Annuska ülőhelyet kapott, a fiú ott áll előtte, le-lemoso- lyogva a derűs kék szemekbe. Egyre több a felszálló. Helyet kérek — kiabálja túl a meg­szokott awtóbuszzajt a kala­uznő hangja. Fiatalasszony lép föl, kisbabával a karján. János Annuskára néz, de a lány most nem az ő szemé­ben, hanem a mellettük el­úszó falusi táj bámulásában van elmerülve. Mellette az ősz hajú néni még vár egy pil-. lanatig, azután feláll, s a ba­ba rózsás ujjaival máris An­nuska szőke csigái után kap­kod. A lány elhúzódik, ártat­Lánnyal az erdőn lan kék szemeit ráragyogtatja a fiúra, beszél, kacag, s a fiú már el is felejtette a kis ké­nyelmetlen érzést, amit az előbbi jelenet okozott. Az erdőben Annuska liheg­ve, fulladozva kapaszkodott a fiú után. Máris elfáradt, pe­dig alig mentek még. Nem, Annuskát nem varázsolta el a csönd, a fák, Annuska mást akart. — Janikéin — lépett a fiú mellé —, én olyan éhes va­gyok. — És néaett rá kö­nyörgő kék szemekkel, mu­száj volt engedni neki. An­nuska tapsolt örömében, gyor­san megterített a füvön, és már hozzá is látott a tarso­lyában rejlő jókhoz. Evés közben szalámihéjat, papír­zacskót, konzervdobozd és dinnyehéjat — mert dinnyét is hozott — hajigáit széjjel — itt úgysem ismer senki! — felkiáltással. János nem szólt, alig vár­ta, hogy tovább menjenek. De Annuska mást gondolt. — Fordulj meg! — vezényelt, amikor visszapakolta a sza­tyorba a maradékot. — Visz- szafordulbatsz — trillázta né­hány perc múlva, s a fiú der- medten nézte a kis melltartót, a parányi nadrágot, amiben Annuska pompázott itt az er­dő hűvösében; vajon mit akarhat? — Látod, ott azt a napos térséget? Oda fogok lefeküd­ni, napozni — csicseregte a lány boldogan, mert a fiú hallgatása a legmélyebb hó­dolatnak könyvelte el bájai iránt. Pedig János most nem tu­dott gyönyörködni benne. — Hová is tette a szemét? — ez a lány nem formásán mo­lett, ez kövér. Micsoda gusz­tustalan zsírhurka torlódik össze a meztelen derekán, amikor leül. — És a szemei! — Mi a csudát tudott találni bennük? — Híg kék víz, mö­götte semmi. — Elkeseredet­ten fordult másfelé, szomorú lett és levert. Lopva az órá­jára pillantott, még csak fél tizenkettő, s az egész napot ezzel a buta libuskával kell töltenie. Annuska nem vett észre semmit Sikongva vetette le magát a puha, csiklandós fű­be. Kiáltásai összetörték a fák csöndjét, és azt is, ami­ért János kihozta ide. — Igen, az erdő — úgy gondol­ta — méltó keret lesz ahhoz, amit mondani akar. Mit is akart mondani neki? — Hogy legyen a felesége? — Ez az idegen lány, aki itt hempereg mellette a napon, beolajozva, az orrán, egy zöld levéllel, — Annuska... sírt fel benne a reggel még gyönyör­rel ízlelgetett név. — Kallós Jánosné... Nagyszerű napunk volt? — búcsúzott a lány este, amikor János a kapuig kísérte. — Máskor is kimegyünk, ugye? — s a fiú hallgatásán meg- ütődve, sértődöttségbe villanó hangon: — Te talán nem érezted jól magad? ! Orosz István: Tanya Kemény Erzsébet i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents