Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)
1973-07-29 / 176. szám
Szasenyka Pribitlcora igen szemrevaló és jóérzésű leány volt. Valami kistisztviselővel, egy derék fiatalemberrel járt jegyben. Amikor egy este elég későn egyedül ment hazafelé, egy ismeretlen úr csatlakozott hozzá. A leány meggyorsította lépteit, üldözője azonban utána iramodott, és elkapta a nyoknak az elővigyázatossága, sem másoknak velük való törődése nem háríthatja el azokat. Ügy vagyunk ezzel, mint a régiek a himlővel, amíg meg nem találták a módját, hogyan kell elejét venni. Ha valaki ma himlőben megbetegszik, többnyire önmaga az oka, vagy inkább hozzátartoból kelengyárevalőt kapott. Minden házasságkötéskor boldog örömmel különböző ajándékokkal lepték meg a boldogság révébe jutott társnőjüket. Vera Pavlovnának itt ismét mennyi dolga és gondja akadt! A leányok csak egyet nem értettek Vera Pavlov- nán: az első, majd a második Csernisevsskij: Mit tegyünk? (Regényrészlet) kezét. Szasenyka a tolakodót ellódította magától, ám hirtelen mozdulatától a férfi mellényzsebéből földre zuhant az órája. Az udvarias úriember erre már a törvényes jog érzésével karon ragadta és elkiáltotta magát: „Rendőr! Tolvaj!” Két elősiető rendőr a boldogtalan leányt bekísérte az őrszobára. A varrodában három napig semmit sem tudtak róla, és elképzelni sem tudták, hová tűnhetett. Végre negyednap Szasenyka egy jólelkű rendőrrel levelet küldött Vera Pavlovnának. Lopuhov tüstént az őrszobára sietett, hogy közbelépjen a szerencsétlen leány érdekében, de csak gorombáskodtak vele, amit ő kétszeresen adott visz- sza, de eredményt nem ért el. Erre elrohant Serge-hez, aki azonban Julie-vel együtt valami pikniken volt, s csak másnap tértek haza. Serge hazaérkezése után két órával a rendőrfelügyelő bocsánatot kért Szasenykától, aztán hasonló céllal a vőlegény lakására is elment, de nem találta otthon. A vőlegény már előző nap este megtudakolta az őrszobán az aszfaltbetyár címét és elment, hogy elégtételt követeljen tőle. A díszes férfiú először gúnyos modorban bocsánatot kért, ám amikor a vőlegény párbajra hívta ki, hahotáznt kezdett. Erre Szasenyka jövendőbelije megjegyezte: „Nos, akkor ezt a kihívást nem utasítja vissza!” — és arcul ütötte, mire az botot ragadott. A vőlegény mellbevágta, úgy, hogy amaz elvágódott és estében halántékát a nehéz, faragott asztalláb fci- szögellésébe ütötte. Mikor szolgája a zajra berohant, gazdája élettelenül hevert a padlón. A hivatalnok börtönbe jutott, megindult a bűnügyi eljárás, amely végeláthatatlan volt Mi történt tovább? Tulajdonképpen semmi más, csak Szasenyka Pribitkovát ettől kezdve nem látták többé mosolyogni ... Hasonló esetek —’ ha nem is ilyen tragikusak — történtek még néhányszor. Mindennapos esetek voltak ezek, amelyek a leányoknak sok könnyébe kerültek, a fiatal, vagy idősebb férfiaknak meg rövid, de kellemes szórakozást jelentettek. Vera Pavlqvna jól tudta, hogy a jelenlegi fogalmak és viszonyok közt az i!yer esetek elkerülhetetlenek, hogy sem maguknak a leázói. Azelőtt viszont a járvány- sújtottá város, vagy falu dög- letes levegője volt a betegség oka. vagy pedig valamelyik himlőbeteg lelkiismeretlensé- ge, aki ahelyett, hogy vesztegzár alatt várta volna ki fel- gyógyulását, betegsége csíráit embertársai közé hurcolta. Így áll a dolog ezekkel a történetekkel is. Valamikor majd ettől a ragálytól is megszabadulnak az emberek, sőt, a gyógyszert is ismerjük már, csak nem alkalmazzák, mint ahogy annak idején is igen soká eltartott, míg általánosan bevezették a himlő elleni szert. Vera Pavlovna tudta, hogy ez az erkölcsi ragály még elhá- ríthatatlanul dúl városokban és falvakban, s még azok közül is szed áldozatot, akik a legnagyobb igyekezettel óvakodnak tőle. De sovány vigasz, ha csak azt mondhatja az ember: „Szerencsétlenségednek nem én vagyok az oka, de te magad sem.” Mindazonáltal Vera Pavlovnát minden egyes ilyen hétköznapi eset mélyen elszomorította, azonkívül dolgot is adott neki. Nem egyszer csak utánjárással tudott segíteni, többnyire azonban elég segítségnek bizonyult az is, ha lelket öntött beléjük, megnyugtatta, bátorította őket, visszaadta önbizalmukat és lelkűkre beszélt: „Nézd, ne sírj, ha abbahagyod a sírást, már nem is lesz min sírnod.? A keserűségnél azonban szerencsére sokkal több öröme volt! Sőt, eltekintve némi bosszúságtól, csak örömben volt része. Ha egyszer egy fél évben valamelyik „leányát” ért baj miatt akadtak is keserű percei, legalább a többiekben örömét lelte; két-' három hét múlva pedig már amannak is újra örülni tudott. Vera Pavlovnát vállalkozásának virágzása boldoggá és vidámmá tette. A szórványosan előforduló, gondot okozó, vagy elszomorító esetekért bőségesen kárpótolták a sokkal gyakoribb örvendetes események. Milyen boldog volt, ha sikerült jól elhelyeznie valamelyik múnká8nője kistestvérét, vagy húgát; vagy amikor a harmadik évben két fiatal leány letette a házitanítónői vizsgát! De Vera Pavlovnának és a varrodának a legnagyobb örömet az esküvők szerezték, amelyek gyakoriak és szerencsések voltak. A lakodalmak nagyon vidáman folytak le. A menyasszony a tartalékalapmenyasszony is őt kérte fel örömanyának, ő azonban kitért kérésük teljesítése elől. Ezt a tisztet legtöbbnyire Mercalova, vagy édesanyja, egy igen tiszteletre méltó hölgy vállalta. Vera Pavlovna szívesen öltöztette és kísérte templomba a menyasszonyt, de csak. mintha egyik barátnője lenne. Először azt hitték, hogy valami nem tetszik neki. Pedig a felkérést mindenkor szívesen vette, de mégis elhárította. Hamarosan kiderítették, hogy szerénységből teszi. Vera Pavlovna nem akart hivatalosan a menyasz- szony védnöknője lenni. Egyébként is minden módon kerülte még a látszatát is, mintha befolyásolni akarná őket. Igyekezett társnőit előtérbe helyezni, és elérte, hogy nem egy vevője nem tudta megkülönböztetni a másik két szabásznőtől. Vera Pavlovna akkor volt a legboldogabb, ha valaki előtt hangoztathatta, hogy az elgész vállalkozást maguk a lányok fejlesztették ki, és tartják fenn. Ezzel saját magát Igyekezett meggyőzni arról, amit szeretett volna elhinni: hogy a varroda nélküle is tovább tud működni, és hogy tőle függetlenül, más hasonló vállalkozások is keletkezhetnek. Miért is ne keletkezhetnének? Az lenne csak szép, mindennél szebb lenne, ha más ilyen varrodák is létesülnének minden olyan segítség nélkül, amely nem maguktól a varrónőktől ered, s maguk a varrónők, kizárólag a saját elgondolásuk és képességük alapján hoznák létre őketi Ez volt Vera Pavlovnának legkedvesebb álma! (Rákos Ferenc fordítása) Fiamnak magyarázni kell: mi az a tuja. A tuja, a villamos hátulja, mondom. A szó le van rövidítve. Nem, nem a növényről van szó, amit szintén faijának neveznek. Az éh időmben még minden pesti srác ismerte ezt a szót, ha nem is tujázott mindenki: mondjuk a jó cserkészek, vízi cserkészek, a kadettek. A szívgárdistákért már nem tenném tűzbe a kezem. Azt az áhítatos csóróknak találták ki a tiszik. A paptanárok. Az én időmben mindig kuporgott egy-egy kisfiú a pesti villamosak ütközőjén, úgy, hogy a vastag gumitömlőbe kapaszkodott, a lába meg lazán kalimpált a visszafelé futó macskakövek felett. Kuporgott, mondom, hogy az ablakból ne lássa meg a klaj- zi. A megállók előtt pedig ugrásra, futásra készen figyelt. A jobb lábát megtámasztotta az ütköző alatti keresztvasba, hogy a lassító kocsi sebességének megfelelő erővel lökhesse magát vissza, ha ugrik a kalauz is, ha menekülni kell. Mert ne üljön tujára az, aki a legnagyobb sebesség mellett is nem tud a leugrás után állva maradni. „Begyújtani a fékező rakétát” — ahogy ma mondják a srácok. Hiszen akkorát kellett taszítani a robogó villamoson, amekkora erővel vitte volna a fiút magával ... De manapság se srác a faiján, se kalauz. Se azok a régi villamosok. A 46-os a Fasorban, ahogy a Lövölde térnél kikanyarodott, aztán végig a Bethlen Gábor utcán — még a zúgás., is más volt, mint a mai kocsiknak, hogy csak egyet említsek, az eltűnt sínek TASNÁDI VARGA ÉVA: Csak néhány perc... A fák mögött fekete víztükör, részegen táncol millió bogár, csörren a lánc és mindjárt partot ér egy messzesikló csónak árnya már. Arany kényér a hold, szelíd, kerek, mint kiskorom vacsoraasztalán, mikor a dongó verset diinnyögott, s piros gyűszűvel varrt ifjú anyain. Csörren a lánc. Valakit várok én. Fűszál remeg. Lépése dalt dobol. Csak néhány perc, csak néhány pillanat, ' s jön már felém az úton valahol, Csörren a lánc. Nem, nincs most semmi sem, magam vagyok. És ő van. Semmi más. Égy ősi ritmust játszik a szivem, erről zizeg a föld, a víz, a hars. Csörren a lánc. Hullámzó nagy vizek csónakja mögött összecsapjatok! Tündöklő sásból hálót szöjjetek, s takarjátok be, álmos csillaguk. V. Romanov: Kirakatregény Chagall a Szovjetunióban Maré Chagall a szovjet művelődésügyi minisztérium meghívására látogatást tett a Szovjetunióban. A moszkvai Tretyakov Galéria jelenleg azon grafikai művek kiállítását mutatja be, amelyeket Chagall legelső korszakából ajándékozott a szovjet államnak. Szovjetuniói tartózkodása idején a művész a Litye- ratumaja Gazeta tudósítójának interjút adott. Ebben először ia kifejezésre juttatja csodálatát a szovjet építés eredményei iránt: „Nem is tudom, mivel kezdjem. Elsősorban — itt, a Szovjetunióban, nagyon tetszett nekem, nagy örömet okozott számomra, hogy az irtózatos háború pusztításai után ismét mindent helyreállítottak. Mindent olyan energiával építenek ki, s olyan sokat építenek, hogy az egyszerűen fantasztikus!” A továbbiakban kijelentette: „Látom, hogy a szovjet emberek sokat és szorgalmasan dolgoznak, hogy mindent lendülettel végeznek...” Végül kifejezést adott annak a kívánságának, hogy „még két-három alkalommal Moszkvába utazzék, hogy egy tucatnyi hazai inspirációjú képet alkosson.” Régóta álmodoztam egy olyan regény megírásáról, amely eredetiségével és különlegességével mély hatást gyakorolna az olvasóközönségre, s ami olyannyira kapós lenne. mint a nagy nyerési lehetőséget rejtő sorsjegy. Mikor aztán végre agyamban „összeállt” a regény vázlata, felkerestem a könyvkiadó igazgatóját. — Szeretném figyelmébe ajánlani az én leendő világsikert arató kirakatregényemet. — Kirakatregény? Mi a szösz lehet az, ha szabad kérdeznem? — Ö, ez csupán olyan hozzávetőleges meghatározás, ami valójában roppant egyszerű: „Regény, amit soha senki nem olvas végig”. — A meghatározás fölöttébb merész és érdeklődéskeltő — mondta elégedetten az Igazgató. — Az ilyen regény szerintem okvetlen sikert arat. Feltéve, ha kiadják! — Már miért ne adnák ki? — kérdeztem felcsattanva. — Nem kérek horribilis honoráriumot, csupán1 térítsék meg a felhasználandó papír, plusz a gépeltetés költségeit. — Remek! — örvendezett as igazgató. — Dehát, miért eny- nyire szerény? — Ö, hát mire való ez a sok pénzpocsékolás? Művembe nem szándékszom egy fikarcnyi új gondolatot se becsempészni. Regényem funkciója: állni a polcon és porosodni 1 Porfogó lenne! A kiadó valósággal feléledt. Valószínű megértette, hogy az én regényem a könyvpiac nagy szenzációja lesz. — A kirakatregény azoknak íródik majd, akik megveszik, de soha nem olvassák. Kívülijeiül tetszetős, szemkápráztató lenne. Fenntartás nélkül el lehet helyezni a szekrényben, polcon, bárhol... A borítója világos, fényes és nem egyszínű, hogy harmóniát képezzen a mellette levővel, no és a bútorral ... — Vörös könyvjelző is lepne benne? — érdeklődött a kiadó. — Felesleges! Hát érdeme* időt és energiát pazarolni arra a nyavalyás könyvjelzőre? *— Tökéletesen értem — jegyezte meg a kiadó. — Tehát új gondolat és könyvjelző a regényben nem lesz? És a témája? — A téma, mondanom sem kell — homályos. De azért a zajló életről lenne benne néhány szó... — Ezek szerint a cél: meghökkenteni, valósággal fejbe kólintani az olvasót? Olyany- nyira, hogy érezze szegény: még nem nőtt fel az ön mondanivalójához, hogy aztán visszategye a polcra? Jól mondom? Igennel válaszoltam. Fordította: Baraté Rozália Mezei András: A F U T Á és lassan feledésbe menő villamosok közül. Gizi, akivel én akkoriban jártam, a rohadt Rauch-hal ugrott föl a 46-os villamos utolsó peronjára, röhögve, hogy nekem nincs jegyem, nincs pénzem és hogy máris indul a kocsi velük a Keletibe. Hogy ők még elérik a kl- lencórás HÉV indulását Mátyásföld felé. Röhögtök? Hát csak röhögjetek. Ugrás a tujára. De ők hívják a klaj- zit Az ablakon vállig kidugja a karját. A lyukasztójával kokizza a fejemet. Megállj, Rauch! Te is megbánod, Gizi! Jól áll nálad a Rauch. Tudja a tangóharmonikán a Ravel-Bolerót. Ezzel fogott meg, pedig nekem azt •mondtad, hogy nem is tetszik, a szája. Éjjel pedig, ha alszik, (erről én nem is beszéltem) félig nyitva vannak a szemei. Hát akkor futás. Egyenletes sprint végig a 46-os villamos mellet egész a Keleti pályaudvarig. Na mi van, Rauch? Nem röhögsz? Lesed, hogy lemaradok-e? Hogy kilóg-e már a nyelvem? Szur-e a bordáim között? Es leülök-e a járda szélére összegörnyedve néhány megálló után', mondjuk a Bethlen téren? Rohadt Rauch, abból te nem eszel. Jó kis tornacsukám van. És lehet, hogy nem tudom a Ravel-Bolerót. Nincs is hallásom. „Botfüled van, fiam”. —■ mondta a fater, aki s zenész és megsimogatta a fejemet szomorúan. De futni azt tudok, Rauci. No, mi van? Miért nem fűzöd a „csajt?” Mit kiabálsz, Gizi? Azt, hogy hajrá Dulci (Mert így hívtak akkoriban). Drukkolsz a klajzi mellett? Hány megálló van hátra? Istenem, mennyi? Rohadtál szúr már a bordáim között. Azt kívánom, hogy legyen utas. Legalább egyetlen le- vagy fölszálló a következő megállóban, nehogy megállás nélkül továbbcsengesse a klajzi a villamost. Meg aztán sose voltam jó hosszú távon. Ez az igazság. De a klajzínak fényes a pofája. Valami kapiskál benne. Ügy látszik, mégse bumbur- nyák. Mielőtt a Beszkártho* bezupált, lehet, hogy ő is tujázott. Lógott a lépcsőn. Ki- figyuzta, hogy melyik peronon van a klajzi, meg minden. Jó kis hecc. Este kilenc órakor végig a villamos mellett a Lövölde térig, be a teniszpályánál a Bethlen Gábor utcára. És már az egész villamos drukkol. A Rauchnak olyan a pofaszíne, mint a romlott pa- rizeré. A lóparízeré. „Lépj fel, öcskös!” — kiabálja a klajzi, kihajolva a kellemes meleg szélben. „De nincsen pénzem” — zihálom a maradék erőmmel. „Nem baj, csak gyere. Lépj fel, ha mondom” — és a kezét nyújtja a klajzi, mintha egy dobogóra segítene fel. mondjuk valami maratoni futás után, de itt a finis még hátravan. Kezet lebőgés lenne elfogadni. Elvágná magát az ember vele. Ott van a szép. vörösessárga fogantyú. A télen fagyos, a nyáron jó meleg, erős fogantyú, amit, ha sikerül megfogni, még meg kell várni, hogy az ugrásra kijöjjön a lépés. Akkor kell ugrani, nehogy kézen fogva húzzon a villamos. Az is lebőgés. Kész rö- hej. Nem beszélve arról, hogy fölmázolja az ember a követ a pofájával. Igen, kisfiam, a fogantyút úgy,kell fogni, a villamos mellett sprintelve, mintha annak a segítség* nélkül is föl tudnál lépni. Amikor ugrasz, akkor szorítod, akkor húzod ... Dehát nincsenek elméletek. Az igaz dolgok megelőzik a spekulációt. I A klazji a 46-oson kivett egy vonaljegyet a nagy barna bőrtáskájából. Letépte az egyik sarkát és ünnepélyesen a kezembe nyomta, teljesen ingyen, akár valami kitüntetési „Jő van, fiam. Bátor proligyerek vagy”. Gizi pedig belémfogódzott. Odanyomta az orrát a rohadt hízelgő az ingemhez. Azt se bánta, hogy csupa izzadtság. A Rauch kifelé fordult. Állati szép keze volt. Ezt meg kell hagyni. Hosszú ujjaival a villamos ablakán billentyűzött valamit. Biztos a Ravel-Bolerót. NÓGRÁD — 1973, július 29., vasárnap 9
