Nógrád. 1973. július (29. évfolyam. 152-177. szám)

1973-07-29 / 176. szám

j Amatőr művészeti csoportok szerepe a közművelődésben AZ ÖNTEVÉKENY művé­szeti' mozgalom tömegessége megyénkben ma is kétségtelen tény. Noha, együttesek, cso­portok más-más minőségekkel jelentkeznek időszakonként, tagadhatatlan a tömeges ér­deklődés. Ennek indítékai közismertek: \ az emberek já­ték, önkifejezés iránti igénye munkál, a megismerés, a köz­lés vágya mozgósít. Az önte­vékeny művészeti mozgalom­ban való részvétel feltételei közül számottevő a megnöve­kedett szabad idő, s a szocia­lista társadalomban jelentke­ző ösztönző lehetőség, a kul­túra demokratizálódása, a sokoldalúan fejlett ember ide­álja. Nyugodtan megállapítható, hogy a két városunktól elte­kintve, megyénkben a közmű­velődésben folyó művészeti nevelésnek az öntevékeny mű­vészeti mozgalom képezi a gerincét. A műkedvelő moz­galom tömegessége, pedagógiai jelentősége, értékes hagyomá­nyai miatt, fontos területe a közművelődésnek. Megyénk­ben durva becslés szerint, mintegy tizenötezer ember, felnőtt-fiatal vesz részt az öntevékeny művészeti mozga­lomban. Az utóbbi években, — bár a fiatalok túlsúlya ma is jellemző. — örvendetesen megnőtt a felnőtt-, és idősko­rúak aktivitása, s ez a folya­mat a népművészet iránti ér­deklődés növekedésével, nép­dalkörök, népi együttesek szaporodásával függ össze. Hallatlan jelentőségű lehető­ség ez: több ezer ember érzék­letesen, az átélt élmény alap­ján, tehát a megismerés ma­gasabb fokán, alkotó módon lesz részese az esztétikai ne*' vetésnek. Napi tevékenységgé válik a kapcsolat a művészet­tel, s az elmélyülés kizárja, hogy a résztvevő a kultúra passzív fogyasztója legyen csupán; úgy szépélvező, hogy maga is esztétikai élményt közvetít mások számára. Ez az utóbbi tény kisközségeink életében igen nagy jelentősé­gű, hiszen ezeken a helyeken ma is csak a műkedvelő mű­vészet jelenti az élő művésze­ti gyakorlattal való találko­zás egyetlen lehetőségét. Ki­tűnően igazolta ezt a József Attila Megyei Művelődési Központ által szervezett nagy hatású akciósorozat, az 1972. év végén, 1973. első negyedé­vében. A legjobb megyei ön­tevékeny csoportok, együtte­sek, szólisták tájolásával r.agy sikerű művészeti esteket, műsorokat szerveztek 10—12 kisközségben: egy-két kivétel­től eltekintve váratlanul nagy közönségérdeklődés kísérte ezt a bemtftatósorozatot. így nyilvánvaló, hogy szo­cialista közművelődési politi­kánk a műkedvelő művészeti tevékenységet nem egyszerű­en hobbynak, egyéni kedvte­lésnek fogja fel, hanem ko­molyan számol emberformáló erejével, sajátos társadalmi funkciójával, s mint hasznos tevékenységet intézményes támogatásban részesíti. A tá­mogatás eredményeként, va­lós érdeklődés, igény eredmé­nyeként, ha nem is az ötvenes évek tömegességével, de fej­lődik megyénkben az öntevé­keny művészeti mozgalom. A fejlődés nem független a kö­zönség átrétegződésétől, a társadalmi változásoktól, sőt, új tendenciái, eredményei épp az érzékeny reagálás követ­kezményei. A kis közösségek gyarapodásával népszerűbbé válnak a kamaraformák, szűk térben, kevés néző számára is lehetségessé válik művészeti élmény teremtése. Pincéhez, klubhoz, tanteremhez, mun­kásszálláshoz igazodnak a pro­dukciók, egyre gyakoribb a szolgáltató funkció megjelené­se is. Családi-, társadalmi ün­nepeken énekelnek kamarakó­rusok, szavalnak versmondók, nemzeti, nemzetközi ünnepek már el sem képzelhetők szinte öntevékeny művészeti csopor­tok, szólisták közreműködése nélkül. Más probléma, de szót érdemel, hogy gyakran egy- egy együttest, különösen iro­dalmi színpadot, kizárólag ezért a szolgáltató szerepért tartanak fenn, és a fenntar­tók megelégszenek a művészi rutinnal, sablonnal, sematikus művek lélektelen tolmácsolá­sával. A jó politizálásra kitű­nő példa a karancslapujtői Gong színpad sikeres Petőfi- műsora, amelyet már a me­gye 8—10 helységében is be­mutattak, s rossz megnyilvá­nulás az a szereplés, amelyet 1968—70 között láttunk a ba­lassagyarmati színpadi feszti­válon több megyei irodalmi színpadtól, amelyek oratóri- kus műsorok merevségében, élettelenségében váltak alkal­matlanná érzelmi élmény, esz­tétikum közvetítésére. DE HASONLÖ a helyzet kórusok esetében is, sót báb­csoportok, zenekarok dolgá­ban is. Társadalmi életünk fejlődő demokratizmusa, s az amatőrök alkotótevékenységé­nek mai színvonala azt kí­vánja, hogy ha egy együttes politizál, jól politizáljon, szen­vedélye igaz közéleti szenve­dély legyen, érdeklődése a politikum iránt őszinte, ko­moly. Semmit sem ér a mű­sor progresszív szándéka, ha a megvalósulás ereje, hitele hiányzik, ha a sematikus mű­sorválasztás eleve kizárja a kontaktusteremtést a közön­séggel. Az utóbbi években megnö­vekedett azoknak az együtte­seknek, egyáltalán műsorok­nak, programoknak az aránya, amelyek képesek mind egész­séges, jó politizálásra, mind igényes esztétikai színvonal tartására. Ez összefügg az ön­tevékeny művészeti mozga­lomban végbemenő differen­ciálódással, rétegződéssel is. Szakmai felkészültség, folya­matos együttdolgozás alapján különbséget kell tennünk ve­zető bázisegyütesek, a derék­had, és kezdő, hátrányos helyzetű együttesek, csopor­tok között. A megoldásra vá­ró feladatok nyilvánvalóan mások egyes kategóriákban. Ha elfogadjuk, hogy a kiemel­kedő együttesek, csoportok —, mint a kisterenyei néptánc­együttes, salgótarjáni bányász­kórus, az MMK kamarakóru­sa, bábegyüttese, a balassa­gyarmati szövetkezeti kórus, Madách-színpad, Szántó Ko­vács diákszínpad, St. Kohász Művelődési Központ Petőfi színjátszó együttese, a cser- hátsurányi citerazenekar, ka- rancskeszi népdalkor, nógrád- megyeri cigányegyüttes —, ki­emelt támogatást, odafigyelést érdemelnek, úgy támogassuk is ezeknek a báziscsoportok­nak a munkáját minden esz­közzel, hiszen egyrészt a me­gye közönségével ezeknek az együtteseknek a legélőbb a kapcsolatuk, másrészt feszti­válszerepléseik a megye köz- művelődésének egyfajta meg­méretését jelentik évről évre, országos közvélemény előtt. Ugyanakkor jelentős szakmai segítséget is adhatnak ezek a csoportok a középmezőnyhöz, a hátrányos helyzetű réteghez tartozó együtteseknek, csopor­toknak. A minősítések, a teljesít­mény alapján születő érték­rend nem merev határokat szabnak, természetesen. A de­rékhadból gyakorta kiemelke­dik egy-egy csoport, sajátos feltételei megváltozván, a ta­gok természetes kicserélődése, szelekciója révén. A váratlan kitűnő teljesítményre jó példa a karancslapujtői Gong szín­pad munkája, a kiváló együt­tes visszaesésére a Szántó Ko­vács Gimnázium és Szakkö­zépiskola diákszínpada, amely országos hírnév ellenére, 1970—72 között visszaesett, s csak ez évben, új szervezetben kezdte el újra a színvonalas munkát. Sajnos, tény, hogy a báziscsoportok, a biztonságos derékhad pusztán egyharma- dát jelentik a megye öntevé­keny csoportjainak, többség­ben vannak a hátrányos hely­zetű, gyakran csak alkalom­szerűen dolgozó, megfelelő szakvezetés nélkül dolgozó együttesek, csoportok. A me­gye 64 kórusa közül több, mint negyven, közel száz szín­játszócsoport, színpad közel 80, félszáz néptáncegyüttes közül több mint 30 tartozik a ne­héz körülmények közt dolgo­zó, kezdő együttesek közé. LEGFONTOSABB feladata a megyei módszertani szak- irányításnak a hátrányos helyzetű együttesek feltételei­nek megváltoztatása. Ez első­sorban szakvezető jelenlété­nek kérdése, vagy más meg­közelítésben jó rajztanár, szakképzett énektanár, szín­padi szakember ottléte, vagy hiánya egy-egy falu iskolájá­ban, közművelődési intézmé- . nyében. S a feltételek vál­toztatása mellett, módosítsunk az öntevékeny művészeti moz­galom megítélésén, tudatosít­suk, hogy társadalmi jelentő-1 sége nagy, nevelőhatása fon­tos tényező a szocialista em­bereszmény kialakítása során. Erdős István „Itt áll Salgóvár, mint egy óriás, Ki az egekre nyújtja vakmerő Kezét, hogy onnan csillagot raboljon.” (Bajcsik József rajza) „Shakespeare-színház” a szentendrei főtéren A rendhagyó színházat te­remtő ötlet megvalósulását követő első években elsősor­ban az újdonság varázsa, von­zotta a közönséget a Szent­endrei Teátrum bemutatóira, a kezdeményezésből hagyo­mányt szülő kezdeti lépések után már a biztos siker tu­datában szerveződhettek az előadások: a Teátrum az ál­landó nyári színházprogram — szegedi szabadtéri játékok, Könszínház, gyulai várjáté- kok mellett — szerves alkotó­eleme lett Az idei nyáron Shakespeare „Vízkereszt, vagy amit akar­tok” című víg játéka ke­rül színre, pontosabban fo­galmazva „térre”: ugyanis Szentendrén a színház, mint fogalom terjedelmét alkotó jellemvonások közül a hagyo­mányos érteleimben vett szín­pad hiányzik. Nem hiányzik viszont sem — a sokfelől ver­Környezetünk változik. Kölönösen eb­ben a városban talán nem is szükséges so­kat beszélni erről. Egy évtizede már évről évre tűnnek el a hajdani Salgó­tarján épületekben is őrzött város- töredékei, hogy helyet adjanak az új­nak, a korszerűbbnek. Legalább egy évszázadra más arcú város épül, bom­lik ki a zöld hegyek között. Már égbe nyúlt a város legmagasabb lakóháza szép szürke betonból. Hír sze­rint, végre már a szürkén kívül színt is kap a garzonház: pirosat, fehéret. A városszerkezet arányainak harmóniáján túl ez is kell, nagyon kell a szemnek. Régi hirdetéseket olvasgatok, beszél­getek öregekkel, akiknek ifjúságuk em­lékei között még él például a hajdani Erzsébet tér is, a magas ház régi kör­nyéke, a Pannónia szálloda, étterem és kávéház, a főtéri állomás szomszéd­ságában, Kis utca és Régiposta utcai sarok, a Duda cukrászda, ahol jeges­kávé is kapható, s mint a hirdetésben áll: sportemberek kedvelt találkozó helye. A város másik részén most át­építik a hajdani Polk sportvendéglőt, az egykori városi Kioszkot, ahol lawn tennis, strandfürdő, korcsolyapálya is szerepelt a szolgáltatások között, az évszaknak megfelelően. Itt is találkoz­hattak egymással a sportolók és turis­ták. Minek sorolnánk, ez már régen a múlté. A mai reklám nem apellál arra, hogy: sportemberek kedvelt találkozó helye. Ennyire csökkent volna a sportembe­rek száma? Vagy találkozóhelyük vál­tozott? A vendéglátás mai helyei sem egészen néptelenek, sőt akadnak, akik ezek szüntelen látogatásából űznek „sportot”. Ez csak tréfa, persze. VASimPI Környezet A város környéki túrizmus is sokak­nak okoz örömet. Öröm látni a zöl­den hullámzó dombokat a Karancsról, vagy akár a Kercseglaposról, az ötvö­zetgyár gáz- és füstfelhőjét nem any- nyira. Mert az szüntelenül száll, mint valami kitörni készülő vulkán füstje. A széljárás gyakran befújja a városba. Majd új kőbánya is nyílik a város szomszédságában, romlik-romlik a kör­nyezet, a Kercseglapos tája, a tóstrand, a camping meddig marad üde, szép? Mintegy 1800 magángépkocsi fut már a városban, számuk gyorsan növekszik. Öröm ez, persze, hogyne lenne öröm. Jobban élünk. De nem öröm, hogy egy­re többen gépkocsival járunk — sze­metelni! Menjünk csak ki a Salgó vár alá, a Kercseglaposra, s a többi zöld területre, amely körülöleli a várost. Konzervdoboz, műanyag tasakok töme­ge. cigaretta, hulladék ... szemét, sze­mét mindenütt a fűben, a fák alatt, a vizek mentén. Otthon már talán so­kan nem szemetelnek. De a négy falon kívül annál inkább. Növekszik a városban lakók száma, de nő-e a városiaké? A szó nemes ér­telmében. Abban az értelemben, hogy itt nemcsak a lakás a mienk, amelyben alszunk, televíziót nézünk, esetleg ta­nulunk, olvasunk, műveljük magunkat. S amelyet nem piszkítunk be. Tágabb a lakóhely, beletartozik a ház, a lakó­telep környéke, a város utcái, terei, s a környező hegyek, erdők. Megfigyeltem, mániákusan rázzák- rázzák a porrongyot sokan az erkélyen — az alattuk lakók orra alá! Szórják a szemetet ki az ablakon — mások ab­laka alá! Gyermekeinkre nem szólunk rá, ha tördelik a fákat, szórják a sze­metet — nem a lakásban csinálják. Nem bent, hanem kint! Pedig ez is ránk tartozik. Ez is bent van. Bent — a városban. S itt vannak a kutyák. Aki kedvvel él együtt velük, vagy in­kább szorong a szűk lakásokban, tegye. De ne a lépcsőházban, ne a lakótele­pek közepén végezze az állat szükségét, menjen vele gazdája távolabb, ne a házak töve legyen telve ürülékkel. Környezetünk változik. Pusztul. Több gyár, üzem szennyezett vize, mellék- terméke pusztítja a patakokat, folyó­kat, távolabb is alkalmatlanná teszi a vizet például az öntözésre. Pusztítja a vegetációt. Nő azoknak a vizeknek, fo- lyóknak a száma, amelyekben már ezen a nyáron nem lehet fürödni, ha­lai elpusztulnak. Szemetelünk, kicsiben és nagyban. Valaki mesélte minap: Nyugat-Berlin- ben járt látogatóban. Ismerőse kocsi­jában rágyújtott. Nem akarta bepiszkí­tani a hamutartót, a csikket kidobta a kocsiból. Ismerősei meglepetten néztek rá, pedig ő jót akart, nem akart a ko­csiban szemetelni. Magyar szokás len­ne ez a magatartás, ez a szemlélet? Rossz szokás. Szokjunk le róla. Ha kicsiben, ha nagyban rontják kör­nyezetünket, tegyük szóvá. Esetleg, ve­gyük fel a szemetet. Vagy inkább: ne dobjuk el! Tóth Elemér buvált — szereplőgárdának, sem a — a főként Budapest­ről érkező — nézőseregnek, hiszen a romantikus főtér, az ódon, színes épületek, a szerb templom nyújtotta „ter­mészetes díszletek” között — ami önmagában, a mindenko­ri előadás tartalmától és szín­vonalától függetlenül is von­zóerőt, nagy hatást gyakorol a közönségre — a sokféle Shakespeare-értelmezés egyi­ke — jelen esetben az Iglódi Istváné — ideális környezet­re talált. A fordítottja is igaz persze: Iglódi Istvánból a Szentendrei Teátrum adott­ságai kényszerítették ki az éppen ilyen és nem másfor­ma Shakespeare-előadást. Ig- lódi dinamikus, lendületes, egy kicsit piaci kofálkodó mo­dorú felfogásban játszatja szereplőit. A tragikomikus Shakespeare-vígjátékok ko­mikuma kap erőteljesebb hangsúlyt ebben a rendezés­ben, mégpedig a bölcselkedő humor helyett a harsány, vá­sári vidámságé — Iglódi mellett elsősorban Vajda László, Lázár Kati, Jobba Gabi, és Szacsvay László jó­voltából — lesz a főszerep. Ez alól Öze Lajos Malvolio- alakítása a kivétel, aki a re­ménytelenül szerelmes udvar­mester szerepében a látvá­nyos külsőségek közepette is megőrzi a Shakespeare-figu- rák vidámságban is szánandó, kettőg arculatát. Öze Lajos ré­vén Malvolio alakja főhőssé magasztosul, g az ezernyi öt­lettel fűszerezett, pergő rit­musú előadás az ő alakítása köré épül fel. A szokatlan, meghökkentő fogások sora jóval az előadás előtt megkezdődik. Tarka ru­hába öltözött komédiások, bo­hócok serege járja végig a belváros zegzugos utcácskáit, s nagy csindarattávai — dal­lal, tánccal, verssel, „utca­színházzal” invitálja a nagy attrakcióra a kíváncsiskodó járókelőket, akiknek zöme engedelmeskedik is a felszó­lításnak, hiszen a Teátrum eredeti módon megtervezett, emlékként megőrizni érdemes, belépőjegyét zsebében tudva éppen e célból érkezett Szent­endrére. A zene azonban nemcsak az előjátékhoz, ha­nem a kólompszóra kezdődő fő produkcióhoz is szervesen hozzátartozik: a shakespeare-i Vízkereszthez Bácskai György írt a rendezést stílusban követő muzsikát. Az ugyan­csak maskarába bújt ze­nészek, hol itt, hol ott, erké­lyen, templomablakban, a fő­tér szegletében fújják meg hangszereiket Színes kaval- kád az Iglódi-féle játéktér: a jókedvű — főként főiskolá­sokból álló — statisztériát a rendező „berendezőként” is alkalmazza. Az urak, papok, matrózok, darabontok jelme­zébe öltöztetett kíséret tagjai vérmérsékletük szerint tánc- lépésben szökdécselve, futva — mikor, hogy — helyezik el előadás közben a jelzés­szerű kellékeket. A koreográ­fia Szigeti Károly, a mester­séges díszlet és jelmez Ke­serű Ilona munkáját dicséri. Nemcsak Orsino herceg és Olivia grófnő palotája valósá­gos épület, hanem a harangot is igazi templomban kongat­ják meg a Szentendrei Te­átrumban. Mi sem ront az il­lúzión, hogy a harangzúgás pontos időpontját a nézőtér­ről is látható kézitelefonból szabályozza az egyik mellék­utcában elhelyezkedő ügyelő. Amit viszont — egyelőre még a legmodernebb technika — sem tud az alkalomhoz min­denkor illővé varázsolni: az az időjárás. A közönséggel incselkedő csepegő esőiben Viola tudatosan félrehallott monológját — „Idő! te bon­tod ezt ki majd, nem én. Mert nékem ez a csomó túl kemény.” — nagy nevetéssel kíséri a közönség — mintegy e külső — de ez esetben egy­általán nem közömbös — té­nyezőt is bevonva a játékba. Ez is a szabadtéri játékszín tartozéka. Vastaps a háromórás ön­feledt játék jutalma s a né­zők szép emlékekkel igazi „kő­színházi” élményekkel távoz­nak a Teátrumból. Szentend­re azonban többet is kínál ennél. Az idén nyílt meg pél­dául Kovács Margit kérárni- kusművész állandó tárlata. Eggyel több ok, amiért meg­éri odautazni. A szentendrei nyár rendezvényeire érdemes az egész Nógrádiból is — de különösen a megye közeli délnyugati részéből — kirán­dulásokat, .túrákat szervezni. Ez a szentendrei látogatás tanulsága. Csongrády Béla NÓGRAD — 1973. július 29., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents