Nógrád. 1973. június (29. évfolyam. 126-151. szám)
1973-06-24 / 146. szám
Elfőttem. ffa mfí szSsz Koszé? Furcsa, hogy itt kötöttem ki. Talán a tábla az oka. Ahogy vártam a kocsisorban, rápillantottam. — Fölhajtani tilos! — Mit jelent azt, hogy „föl”. Nem értettem, de nem gondolkoztam tovább rajta. Jobbra befordultam. Leparkíroztam és most itt vagyok előtted. Régen beszélgettünk. Menynyi ideje is? Tíz vagy húsz eve? Várjunk csak... huszonhat, huszonhét éve... azt hiszem, Érettségi előtt álltam. Emlékszel, hogy féltem. Azt mondtam akkor, ha sikerül, én leszek a világ legboldogabb embere. Akkor csaptalak be először, és akkor hagytalak el örökre. Nem jöttem el megmondani, hogy sikerült Egyszerűen elfelejtettelek. Akkor még nem volt bennem semmi tudatosság. Belekerültem a nagy életbe. Tele voltam ambícióval, akarással. Erősnek éreztem magam, és az is voltam. A mindent akartam. Tanultam. Egyetemet végeztem. Doktorátust szereztem. Bn. Hát nem érdekes, hitted volna? Én, a kis prolilány. Tudódj mi lettem? Tudod mi vagyok most? Bíró. Érted? Bíró! Emberek felett ítélkezem. Hallgatom őket és éveket szabok ki rájuk. Kezdetben nagyon élveztem. A tárgyalások előtti felkészülések, emberek boncolgatása, elemzése. Mindig lelkiismeretes voltam. Elhatároztam, hogy híres jogász leszek. Felülemelkedem női mivoltomon, nem engedem, hogy érzelmeim befolyásolják döntéseimet. Én leszek az első híres női büntetőbíró. Nehéz volt legyőznöm érzelmeimet, szimpátiámat egy-egy emberrel szemben. A tiszta igazság mindenek felett. Meghoztam az első halálos ítéletem. Gyilkolt. Nem tehettem mást Sajnáltam. Göndör, fekete hajú fiú volt Csendes és udvarias. Szinte hihetetlennek tűnt brutális tette. Előremegfontolt szándék. Megölt egy öregembert Háromszáz forint. Csak ennyi. Hogy remegett a hangom, amikor kihirdettem az ítéletet! A Legfelső Bíróság jóváhagyta. Sokáig nem hagyott aludni az a fekete fiú. Talán akkor kezdődött el bennem minden. Férjhez mentem. A férjem mérnök. Jól keres. Két fiam van. Szép és tehetséges gyerekek. Minden sikerült. Majdnem minden. Érted? És most mégis itt vagyok. Kíváncsi vagy, hogy miért? Nem, nem azért, hogy beszámoljak neked hálatelt szívvel, hogy igen, minden sikerült és mindent nagyon köszönök, Nem ezért jöttem. Mit szólsz hozzám? Elegáns vagyok ugye? Látod milyen eürága Sunäa van rajtam, ügye szép? A bunda alatt ugyancsak drága, legújabb divatü ruha és a ruha alatt elegáns fehérnemű. Halványkék kombiné, halványkék bugyi és halványkék melltartó. Csináltattam. Látnád csak milyen szép még most is a mellem.., Észrevetted? Azt mondtam melinüyen fa, ember“ az én kistestvérkém. Nem halhatsz meg,. és csak nézett rám még akkor is, amikor kivezették. Fejét felém fordítva nézett azzal a jeges, kék szemeivel.' Az a fiú, ott.. akkor... hitt. Hitt bennem és az életben. Amikor a kötelet a nyakába tették, talán még akkor Kovács Lívia: Mankók nélkül lem és nem azt, hogy melleim, emlőim. Hát persze. Érted már? Igen, jól sejted... csak egy van, Hülye dolog ugye? Én, a bírónő, én, a sikeres életet befutott, a családanya, akit szeretnek, csak fél mellel szaladgál a nagyvilágban. Levágták három éve. Negyvenkét éves voltam. De nem jöttem el ide hozzád. Eszembe se jutottál. Pedig nehéz volt. ó, ha tudnád milyen nehéz... lassan azért beletörődtem. Nem, nem szoktam meg. Megszokni ezt nem lehet soha. Csináltam mindent tovább. Az emberek olyan tapintatosak ... igen, nagyon is azok. A férjem jó és megértő ... szeretője... az van, de hiszen ez természetes. Az is, hogy titkolja, csak engem szeret Ha magához ölel már nem nézem a szemét Ennyi az egész. A fiaimat sem érdekli túlságosan: — Ml szeretünk téged. Az a fontos, hogy élsz. — Igen, csak az a fontos. Élni... Milyen hideg van. Itt mindig minden hideg. Félek. Érted, félek! Mostanában egyre gyakrabban gondolok arra a fiúra. Mondd miért? Ítéltem el másokat is... halálra. Miért hát, hogy arra az elsőre kell mindig gondolnom? Állt előttem és nem akarta elhinni. Szemei jeges rémülettel és könyörgéssel néztek rám. Azt várta, hogy mondani fogom.,. nem, nem ér a nevem, vicc volt, én nem is ítéltelek halálra. Neked élned kell. Élned és szépen megjavulni a börtönödben és majd mindent elölről fogsz kezdeni kisfiam. Hiszen olyan fiatal vagy még. Nem is vagy te rossz... a körülmények, hát persze, a körülmények az okai mindennek. Sajnállak és szeretlek, mert ember vagy. Akárls bízott és remélt. Én nem hiszek már. Egyedül vagyok. Rettenetesen egyedül. Már tudom, nincs menekvés. Halálra vagyok ítélve. Tegnap a bírók... az orvosok szemeiben láttam. Elítéltek. Eljöttem hát hozzád. Kegyelmet akarok kérni. Ugye nevetnivalóan ostoba vagyok. Ahhoz akarok fordulni akiben egy életen át nem hittem, aki nem volt és nem létezett a számomra. A férjem elkísért. Be kell feküdnöm a kórházba, — Ugyan semmiség, egy kis műtét Egy hónap múlva itthon leszel... csacsi vagy ... megmondták az orvosok.,, nem, nem az.... Tudod mindig is baj volt a gyomroddal. Milyen hihetően tudott hazudni, amikor tagadta, hogy nincs szeretője, és most olyan gyengén és átlátszóan érvelt és hazudott Talán nem is akarta, hogy ne tudjam mi vár rám. Tegnap este úgy nézett és úgy simogatott meg, mintha már nem Is élnék. De én nem akarok meghalni! Én félek! Istenem, segíts! Hiszen az lehetetlen, hogy én ne legyek. Szeretek élni még így megcsonkítva is. A fiaim is halálra ítéltek már. Olyan gyengédek és jók. Kamaszos, esetlen kedveskedésekkel vesznek körül. Már búcsúznak. A barátaim? ök már három éve eltemettek. Azóta egyre csak csodálkoznak, hogy még élek. Minden olyan témát kerülnek, amelyben a halál szó előfordul. Igazán tapintatosak. Látod, én a hitetlen, az ateista letérdelek és könyörgök hozzád .,, kérd őt, hogy adjon még egy kis haladékot, csak annyit, hogy a fiaimat szárnyukra tudjam bocsátani— És az még legalább öt-Saf év ... Haladékot kérek csupán. Látod, még ilyenkor is hazudik az ember. Nem is a fiaimért... magamért. Hideg van itt. Hozzád jöttem Szt. Antal! Vagy talán az emlékeimhez? A régmúlthoz, talán az akkori kislányhoz, aki úgy akart hinni Benned. Nézte a szobrot Ügy, mint akkor régen. Várva mikor mozdul meg, mikor lép egyet és mikor Int a fejével... Igen. Teljesítem.... A templomban csend volt csak a gyertyák sereegtek. . Várt... és a megnemtörtént pillanat varázsa elszállt Ugyanazt a kiábrándítóan keserű nyálat érezte a szájában ... Körülnézett Egyszerre mindent látott. A sivár, hideg ürességet a talmi csillogást, melyet csak az a régi-régi gyerekszem láthatott igazinak. Hirtelen felnevetett A nevetés melege átjárta az egész testét, már nem fázott. — Én ostoba. Térdelek egy festett agyagszobor előtt es beszélek, mint egy eszelős vénasszony. Mi történt velem? — mondtam hangosan. — Az a fiú ott és akkor* amikor a tette után nem volt, nem lehetett remény... talán ő fog engem megtanítani hinni? Miben hihetett? Hiszen tette után minden eleve elrendeltetett. És én? Neih vagyok bűnös. De ember vagyok! Na és a hit? Van. Igen van, de nem itt. önmagunkban, erőnkben és akaratunkban, a szépségben és a világban. Nem! Ilyen gyenge nem lehetek. — Ezt magammal kell elintéznem! A végső harcot mindenki egyedül szokta megvívni a hogyan... ránk van bízva, míg élünk mindig van — talán, lehet... Nem, nincs szükségem mankókra! Megrázta a fejét és gyorsan fölállt. Zavartan körülnézett. Egyedül volt A templom üres, csak léptei visszhangzottak a kockaköveken. Ujjait megszokott mozdulattal belemártotta a szenteltvíztartóba. Kezét már-már a homlokához emelte, amikor megértette mozdulatát. Elmosolyodott. Nem fordult az oltár felé. Nem vetett keresztet. Kilépett a napsütésbe. A templom előtt megállt, hagyta, hadd süsse az arcát a nap. Nézte a felmagasodó, kopott tornyot és már tudta, hogy nem a szobornak, valakinek el kellett ezt mondania... önmagának mondta eL Amikor visszatolatott, megint látta a táblát: „Fölhajtani tilos”, önkéntelenül is elmosolyodott és arra gondolt, erre a tiltó' táblára már sose lesz szüksége. f A kakukkos óra Paul és Paulina újdonsült házasok. A kettő egy test, egy lélek, csupán Paulinának volt egy kifogásolnivalója Paulon. Paul ugyanis hetente egyszer kuglizni járt, s ez gyakran az éjszakába is belenyúlott. . . . A sok magányos éjszaka után Paulina kijelentette: „Legkésőbb éjfélkor itthon legyél”, Ismét eljött a kuglizás napja. Es ezen a napon ünnepelte az egyik „sporttárs" a születésnapját is. A hűtött sörnek persze Paul se tudott ellentállni, s mire észbekapott, rég elmúlt éjfél. 3 óra előtt aztán hazaindult. Óvatosan nyitotta az ajtót, a cipőit a kezében vitte, s pont a hálószobába akart belépni, mikor a kakukkos óra háromszor kakukkal kiáltott. Paul összerezzent, morgott valamit, de aztán kapcsolt. Alig hangzott el a harmadik kakukk, mély levegőt vett, és kilencszer utána kakukkolt. Sikerült. Ha Paulina felébred — akkor ugye pont 12 van, s ő pontosan megérkezett. De Paulina mélyen aludt tovább. Csupán másnap reggel jegyezte meg: — Drágám! Meg kell nézetnünk a kakukkos óránkat. — Miért? — kérdezte Paul ártatlanul. — Mert elromlott — mosolygott sokat sejtetően Paulina. — Ma éjszaka háromszor egész normálisan kakukkolt, aztán azt mondta: Te jó Isten! Végül pedig kilencszer így csinált: „Miauig (Fordította: Steiner Katalin) ODOT 1973. Orosz István rajza Ria Kom: » Dessewffy László: G erzsón utálta az egész környéket, ezt a házat különösen, a körfolyosó rácsára nyíló ajtók sokaságával, de ez volt az ár, amit a tilosban császkálásért fizetnie kellett. A konyhaajtó mögött már leskelődik Ica, hogy azonnal beeressze — jaj, csak ki ne figyelje valaki, be ne köpje a házinéninek, mert a szipirtyó egész télen ki se teszi többé a lábát, nehogy legyen egy meghitt pillanatuk. Az ajtó halkan nyikkant, és Gerzson belépett a félhomályba. — Hol késtél ilyen soká? — Egy percet se ............ Á lány ajka merevebben viszonozta a csókot, mint máskor. Fejét is elfordította, míg egymást átkarolva a szobába léptek. — örák óta várlak! — Meskete........ egy órája s incs, hogy az irodában ültél. Vagy nem te móríkáltad magad a vonal túlsó végén: „Ica beszélek, szevasz, te vagy az?” 8 NÓGRÁD - 1973, L á n — Gerzson éneklő hangsúllyal utánozta a lányt. — Hát akkor kivel beszéltem én? — Már akkor is vártalak ... — Vártalak, meg zsatandré... Mi az a fontos, amiért rohannom kellene? Baj van? Fáj valamid? — Mindenem fáj, mikor itt kuksolok, és várlak, és nem jössz, es eszembe jut az egész keserves albérleti élet, hogy így kell bujkálnunk, hogy senkim sincs rajtad kívül, akihez szólhatnék, meg minden .......... — Ugyan, ki hagyta otthon a népes atyafiságát a kiskunmicsodában? Ki kényszerített, hogy Pestre jöjj? Talán éppen én vagyok az oka? Az ember rohan, töri magát, csúcsforgalom, köd, piros lámpa, síkos utak, hóbuckák, neked ez semmi? Na, csin-csin. Hoztam egy kis konyakot... aztán munkára! Gerzson az orra elé emelte az üveget, vágyakozón beleszl- matolt, de inni — azt nem mert. Magához húzta a lányt, a haját kócolta, kicsit huza- kodtak, Ica még ellenkezett. június 24., vasárnap c o k — Mi van ma veled? — Nézd! Egy gyűrött papírt húzott elő a díványpárna alól, a férfi felé nyújtotta, és egy pillanat múlva, mintha megbán- tá volna, vissza akarta venni. Gerzson kikapta a kezéből. — Áhá, valami szerelmeslevél? — Nem, add vissza .............. f élek............ G erzson a lány orra elé tartotta, meg elkapta a papírt, mintha kölyökmacskót ugratna, de amint Ica egyre vadab- buí kapott utána, belemelegedett a játékba, marakodtak a papírért, titkolt gyűlölet keveredett tüzesedő érzékeik összecsapásába, A férfi fél kézzel is erősebb volt a harcban, Ica elsírta magát tehetetlenségében. Gerzson kívülről tudta már ezt a sírást, kapcsolatuk kísérőzenéjét, nem szerette az értelmetlenségig szép arcon a sírás torz vonásait. Elfordult, felkattintotta a lámpát, szemüveget kotort elő, és böngészni kezdte az ákombá- komot. — Szent Antal lánca? Ez már döfi] iiyet se olvastam még. Aszongya hogy 7,aki nem továbbítja öt címre ezt a levelet, és nem imádkozza el a lap aljában levő imádságot, kilenc napon át jócselekedetből, az megszakítja a láncot, azt Szent Antal szörnyű büntetéssel sújtja...” A bosszúálló mindenit! „Egy asszony, aki megszakította a láncot, az rákos lett, és borzasztót szenvedett, amíg meghalt. Egy férfi, aki gúnyt űzött a Szent Antal láncából, és megszakította, másnap a nyakát törte ki egy autószerencsétlenség által ..........” — Hallgass már! Gerzson kantáivá sorolta az átkokat, mintha litániát olvasna. Ica, arcát a tenyerébe hajtva, hallgatott. Szépségesen üres arca nem látszott, csak a nyakán kunkoradó haj, hátának feszített íve, izmos combja a rátapadó szoknya alatt, ettől abba kellett hagyni az olvasást. — „Dicsértessék Szent Antal! Ámen!” — Gerzson odakúszott a lányhoz, és a combjára paskolt. Sokáig feküdtek szótlanul a homályban. Gerzson testében a fáradtsággal együtt szétáradt az idegenkedés. Ilyenkorra nem maradt, csak az ellen-; szenves környezet, és tovább nem vihető kapcsolatuk, fellobbanó együttléteik kiúttalansága. Hiszen ez a lány értetlenül botorkál, örökkön- örökké, testének és ősbutaságának sötétségében, vonzássá- taszitássá válik, és nincs menekvés, hacsak nem a kényelmetlen szakításé...... — Min gondolkozol? Miért nem szólsz? El akarsz hagyni te is? Ica hajolt föléje, arcát fürkészve. Gondolatolvasó? Inkább csak a viselkedés sztereotípiája. Hiszen mindig ezt kérdi. A legrosszabbat, a legrosszabbkor, hogy hazudni kelljen. — Hogy is jut eszedbe? — El akarsz hagyni! Megérzem én, mert nem szeretsz, de egyszer meg is jósolták, hogy szerencsétlen leszek világéletemben. És ez a levél is, azonnal tudtam, hogy bajt hoz, mert kitől is kapnék ón levelet ........ — Ha nem egyenesen a Szent Antaltól. Mert minden zagyvaságot és babonát a fejedbe veszel. ’— Nem babona. Te talán még nem láttál átkot beteljesedni? Mert én már láttam, és boszorkányt is, és én is megtanultam átkot mondani. Mert az nem babona .......... — A buta feje........Ha nek em nem hiszel, kérdezd csak meg a papokat Majd megmondják, hogy mi a babona, és hogy a pokolba kerülsz, ha hiszel benne, érted? Ott majd az ördögök főznek egy nagy katlanban, és háromágú vasvillával nyomnak a forró olajba, mint egy lángost. Akkor majd gondolkozhatsz, hogy az-e a jobb, vagy pedig, ha engeded, hogy a bosszúálló Szent Antal a fejedre ejtsen egy féltéglát. Gerzson feltápászkodott a díványról, és a cipője után kotort a karosszék alá. Körülfolyta a női panaszkodás, a vádak és önvádak hullámverése, miközben fájós lábát dör-! zsölgette, már nem is hallotta a maga sorsát átkozó Ica du- ruzsolását, hogy neki mindig ilyesmibe kell keverednie. És ez a csökönyösség rosszabb volt* mintha együgyű öregasz- szony módján Szent Antaltól várja, hogy húzza ki neki a lottószámokat. De az elképzelt öregasszonyok képe ettől elevenné változott, mintha maga a Szent világosította volna meg elméjét. öregasszonyok bukkantak fel emlékeiben, egy mesebeli, sokkupolás templom képe a vakító napfényben, szeszélyesen kanyargó, csúcsíves árkádok alatt páváskodó kirakatok, és pálmák, ciprusok valahol, egy tágas udvaron .... — Hát Idefigyelj! Gerzson előhalószta belső zsebéből a papírt, és Ica hiába kapott utana, mert összei
